Pest Megyei Hírlap, 1986. szeptember (30. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-25 / 226. szám

1988. SZEPTEMBER 85., CSÜTÖRTÖK Elhunyt Kellér Dezső Életének 81. esztendejében elhunyt Kellér Dezső író, kon­feranszié, a Magyar Népköz- társaság kiváló művésze, a Vi­dám Színpad örökös tagja. Te­metése szeptember 30-án, ked­den 14 órakor lesz a Kozma utcai izraelita temetőben. KeJlér Dezső 1905-ben született. Pályáján újságíróként indult. Az 1920-as évek végén mutatkozott be színpadi szerzőként, kabaré­tréfák, egyfelvonásosok ás dal­szövegek írójaként, s sajátos, fa­nyar humorú írásművészete ha­marosan ismertté tette nevét. Mint konferanszié 1933-ban lépett elő­ször pódiumra a Teréz körúti színpadon, majd 1945-től a Pódium Kabaréban, 1949-től pedig a Ka­mara Varietében dolgozott. Munkássága a felszabadulás után bontakozott ki, s tette az utóbbi négy évtized magyar kabarémü- vészetének egyik legnagyobb kép­viselőjévé. 1951-ben, a színház megalakulásakor lett a Vidám Színpad tagja, s 12 éven keresz­tül a társulat nagy sikerű műso­rainak konferansziéja, illetve szerzője. 1964-től a Thália Kaba­rét, 1972-től újra a Vidám Színpad műsorait konferálta. Filozofikusan mély, a társadalom jelenségeire és visszásságaira érzékenyen rea­gáló, gondolatait utánozhatatlan kapcsolatteremtő készséggel, sa­játos „kelléri bájjal” és szellemes­séggel tolmácsolta. Jellegzetes, fél­szeg tartása, orgánuma, spontán­nak tűnő, mégis alaposan kidol­gozott konferanszal és összekötő szövegei, telibe találó, ám soha­sem öncélú humora mind a kö- ' zönség, mind a szakkritika elis­merését kivívta. A pesti kisem­ber világát szellemesen tükröző szövegeiben mindig megnyilvánult a társadalom iránti felelősségérze­te is. Művészetét, konferanszait meg­őrizte számos rádió- és tv-felvé- tele is. írásai több kötetben je­lentek meg. Munkásságát 1955-ben érdemes, 1965-ben kiváló művészi címmel ismerték el; 1975-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával, öt évvel később a Szocialista Ma­gyarországért Érdemrenddel, 1963- bén pedig a Magyar Népköztársa­ság Zászlórendjével tüntették ki. Országos grafikai műhely A magyar művészetet szolgálja Kéri Imre kézjegyével látja el a, megnyitóra készült nyomatokat. Amint arról lapunk első ol­dalán beszámolunk, tegnap Vácott megnyitották a kép­zőművészeti világhét hazai rendezvénysorozatát és átad­ták az országos grafikai rriű- helyt. Évtizede fogant gondolat valósult meg sokak örömére Vácott az országos grafikai műhely átadásával. Az alko­tóház terve már létezett, ami­kor 1978-ban ugyancsak ez a város adott otthont a képző- művészeti világhét megnyitó­jának. S most ugyanebből az alkalomból avathatták föl a műhelyt. Szomorú — mond­hatná bárki —, hogy ilyen hosszú idő szükséges egy jó, támogatásra méltó elképzelés megvalósításához. Igaztalan lenne ez a bírálat — még ak­kor is, ha valóban sokáig va­júdott az ügy —, igaztalan FIGYELŐ káplárok valahol egy kábel­köteg tövében kufior,o§v4. Bárha más főszerkesztőségek is felállítanák maguk elé a megújulásnak ezt a megcélo- zafldó lőtábláját! A Stúdió, ez az ismét heti műsorrá sűrűsödött hetilap szintén beléphetne azok sorá­ba, akik a profilváltás irányá­ba szándékoznak masírozni. Ez a képes újság ugyanis álta­lában a figyelemfelkeltés, a kínálás keretei között mozog, és csak nagy ritkán ruccan ki robbanásokkal fenyegető szel­lemi aknamezőkre. Míg ko­rábban akadtak ilyen jobb emlékezetű nekibuzdulásai, újabban ismét a szelíd érdek­lődés, a biztonságos felveze­tés tölti ki a rendelkezésére álló egy órát. Igazságtalanok lennénk azonban, ha ezt a szordínós hangvételt a legutóbbi össze­állításra is vonatkoztatnánk, hiszen ennek a gazdája, Vin- kó József újból és újból meg­próbált ércesebben intonálni, a régi fazonon valamicskét igazítani. Odasettenkedett például a futball-könyvének hisztérikus vásárlói által majd széttépett Végli Antalhoz, és igazán nem óvatos kérdéseket tett fel ne­ki a kötet példányszámáról, elképzelt és várható hasznáról stb, stb. Ez egy mindenkihez szólóan izgalmas társalgás volt! Szintén jó ötletnek mutat­kozott megkérdezni egy társa­dalomtudományi szakembert azokról a ma már legendás­nak hitt-mondott 1960-as évekről, amelyek egyebek kö­zött András Ferenc új filmjé­nek, A Nagy Generációnak is témát adtak. Hanem ebben az eszmecserében már el tudtunk volna képzelni némi olyan viszontválaszt • is, ami azt replikázza el, 'hogy nem csu­pán a rossz nosztalgiázások ürügyeként lehet erhlegetfii azt az időszakot. Síik pöilipiS — máig ható — kezdeményezés is született akkoriban mind a közműve­lődés. mind pedig a különféle művészetek háza táján, műhe­lyeiben, Főképpen is a jelzett évtized első. mindenképpen szebb és irigylésfe méltóan mozgalmas felében ... Akácz László lenne, hiszen több dolog Is valóság már abból, ami nyolc esztendővel ezelőtt még csak a vágyak között szerepelt. Méltó otthonra lelt például a Hincz-gyűjtemény, elkészült a fotótechnika-történeti mú­zeum is. Emeltet a házigazdák most jogos büszkeséggel mu­tathatták be a képzőművészeti világhét megnyitójára érkezett vendégeknek. Mint ahogy méltán büszke a város a grafikai műhelyre is. A csendes kis utcában, ha­misítatlan kisvárosi környe­zetben — elmélyült alkotásra kiválóan alkalmas miliőben — álló, egyszerűségében is szép, hófehér épület bizonyá­ra rövid időn belül közked­velt alkotóhelye lesz a ma­gyar grafikusművészeknek, Az alkotoház hét/ és fél mil­lió forintos költségéhez négy és fél millióval járult hozzá a Művészeti Alap, a többit a város, illetve a megye adta. A ház nem csupán az alko­táshoz szükséges nyugodt kör­nyezetet tudja nyújtani az ide érkezőknek, de felszerelése le­hetővé teszi szinte minden grafikai műfaj művelését. A műhelyekben megtalálható minden ehhez szükséges be­rendezés, gép. A technológiák választéka a legősibbtől a leg­modernebbig terjed: múzeumi darabnak számít az a litog- ráfprés, amivel kőnyomatokat lehet készíteni, ennek egy ké­zi erővel működtethető válto­zata is a művészek rendelke-. zésére áll. A szomszédos te­remben pedig már korunk technikája képviselteti magát egy ofszet nyomógép formá­jában. De van még litográfkő-csi- szoló berendezés, szitanyomó szerkezet és rézkarcpré$ is, amivel linó- és fametszetekről is készíthető nyomat. S termé­szetesen nem hiányzik a fo­tólabor sem. Az épületben ezen kívül van még három műterem és négy vendégszoba is, az itt dolgozni kívánó művészeknek. Mivel a város rendkívül kö­zel van Budapesthez, lehető­ség van arra is, hogy az al­kotók naponta is kijárjanak ide dolgozni, anélkül, hogy a szállást is igénybe kellene venniük. Ezzel a lehetőség­gel bizonyára sokan fognak 'élni,\hiszen a képzőművészet­nek olyan ágáról van szó, amihez £ felsorolt berendezé­sek szükségesek. Az átadás alkalmából két alkotás is született, közülük az egyik — Raszler Károly litográfiája — már itt a mű­helyben. Kéri Imre munkája pedig a grafikusok munkaesz­közeit mutatja be. Sokan és sokat munkálkod­tak azon, hogy az országos grafikai műhely tető alá ke­rüljön Vácott. Munkájuk gyü­mölcse beérett, méltán mond­ta Rátkai Ferenc miniszterhe­lyettes: „Akik az országos grafikai műhelyt létrehozták, azok a kultúra, a magyar mű­vészet szolgálatával társadal- 'mi küldetésüket teljesítették. 'Illesse őket megbecsülés ezért.’’ ’ M. N. P. Heti eilmtbgyzet A Nagy Generáció Az Atrium galériában. íi ‘ í I je» I Ez a litogfáfprés már múzeumi darabnak számít. Fécliy Blanka ajándéka újságíróknak Magyar Lajos-díj alapítvány A Magyar Sajtó Házában szerdán tartotta alakuló ülé­sét a Magyar Lajos-díj ala­pítvány kuratóriuma. Az egy­millió forintos alapítványt Péchy Bianka színművésznő tette a Magyar Üjságirók Or­szágos Szövetsége javára, né­hai férje, Magyar Lajos em­lékére. Az alapítvány kama­taiból Magyar Lajos-díjban évente három olyan kiemel­kedő újságíró részesülhet, aki' legalább 10 éve működik a pályán. ★ Születésnapján bensőséges keretek között köszöntötték a MUOSZ vezető tisztségviselői Péchy Blankát, akinek eb­ből az alkalomból az újság­író társadalom érdekében ki­fejtett munkásságáért, nagy­lelkű adományáért a szövet­ség elnöksége Aranytollat adományozott. A kitüntetést Pálfy József, a MUOSZ elnöke adta át. Cserhalmi György és Eperjes Károly A Nagy Generáció egyik jele­n etében. Tovább folyik filmeseink körében a — nevezzük így — nemzedéki feltérképezés. A Megáll az idő és az Idő van után most itt A Nagy Generáció. Újból tehát: ^ a negyvenévesek nemzedékének önlátlelete. Ezúttal András Ferenc rendező munkája nyo­mán, aki a forgatókönyv egyik szerzője is, Bereményi Géza mellett. S ha már Bereményi nevét említjük: ha filmen nem is végezte még el ezt a nemze­déki önelemzést, úgy értve, hogy ő maga erről még nem csinált filmet (mert a Tanít­ványok más korosztályról, más konfliktusokról szólt), drámában övé az egyik leg­nagyobb nyomatékú mű, a Halmi. Csakhogy abban még tizenévesek azok a hősök, akikből mára, A Nagy Generá­ció idejére, negyvenesek és apák lettek. A Halmi a mai negyven körüliek apáinak nemzedékéről is szólt — má­ra ezek az apák már nagy­apákká öregedtek, a hajdani lázadó Halmikból meg le­csillapult, a napi robotba be­leszürkült apák. lettek. * J Már áftfkMl perivé. * tóért András és Bereményi filmje éppen arról is szól, hogy a hajdani Nagy Generáció — a 60-as évek utolsó eszten­deinek Elvis Presleyn, az Omegán, az Illés és a Metro együttesen felnőtt nemzedéke — vagy valóban beleszürkült a mindennapokba, vagy meg­maradt túlkoros teen- és twentyagérnék (nem véletle­nül használom az angol ala­kot: ez annak idején szinte tüntetőleg kötelező volt, nem­zedéki együvétartozást jelen­tett, mint a rock- and roll, a beat, vagy a „nóták”, a Pet­róleumlámpa, á Trombitás Frédi, a Little Richard, a Kéglidal, Az ész a fontos, nem a haj, s a többi). A film három hőse — Réb, a balhézó, vagány, agresszív és mégis rokonszenves „menő fej", Ma­kai, az örök slemil, a folyton vesztes született balek, az él­hetetlen pancser, és Nyikita, a falmelléki ügyeskedő, a za­varosban halászás nagymes­tere, a megtollasodás zsenije — a korszak jellemző típu­sait testesíti meg. Életútjuk is tipikusnak mondható. Réb egy kíméletlen tréfa segítsé­gével (Makai útlevelét hasz­nálja fel) Nyugatra távozik, Amerikába kerül. Makai itt­hon marad, és rádiós disc- jockey lesz belőle. Nyikita pedig csendben és ravaszul milliomos bitikossá fejlődik, miközben gátlástalanul szere­ti el Makai szerelmét, Beát, és él együtt Réb valamiköri feleségével, Marival, aki együtt lépett le Rébbel, de aztán visszajött Amerikából, otthagyva közös gyereküket Rébnél. Félbemaradt, kusza sorsok, kifutás nélküli, zavaros éle­tek, a megélhetés, a szerel­mek és a hivatás háromszö­gében vergődő emberek —• ezzé váltak a Nagy Generá­ció tagjai. Apákká korosodtak, de az éveik számának növe­kedésével nem járt együtt a felnőtté válás folyamata. Ezt nem tudták megtanulni — vagy nem tanították meg nekik. Amikör Réb és a lá­nya hazalátogat Amerikából, épp olyan felelőtlen, kapkodó huszonévesnek mutatkozik, mint húsz éve, annak idején volt. Marira akarja hagyni a nagylányukat, hajszol egy milliókat érő pomológial fel­fedezést, aztán már a vissza­útra is csak kölcsönpénzből telik. Makai maradt épp olyan, már-mér a hülyeségig jóem­ber, mint volt, nem rója fel Rébnek a durva trükköt az útlevéllel, nem veri szét Nyi­kita pofáját, amiért elvette j'-tőie Beát, nem rúgja ki Beát •séta, sőt;1- majdnem istápolója lesz Marinak is. Nyikita pe­dig halászik továbbra is a zavarosban, ő mindent meg­úszik, és mindenből pénzt csinál. Mari meg ottmarad, kifosztottan, becsapottan, mert hogy a lánya végül is vissza­megy Rébbel Amerikába. Semmi nem változik, semmi nem oldódik meg, semmi nem lesz jobb. A nosztalgikus El­vis Presley-klub meg a diszkó is inkább csak önbecsapás, riadt kapaszkodás a múltba, a hajdanvoltba, amikor még valóban nagy volt a Nagy Generáció. Vígjátéki vonásoktól nem mentes ez a film, de koránt­sem nevezhető víg játéknak. Nem hibátlan a film. Sok benne a törmelék, a kitérő, sok a nem mindig hiteles szi­tuáció — még Makai hülyén jóember figurája is megkér­dőjelezhető, ilyen balek már klinikai eset. De ha egy film­sorba illesztjük (amint azt fentebb már említettem), ak­kor kitűnően egészíti ki a lát­leletet. És ha arra is figye­lünk, milyen kiváló a színész­gárda (Cserhalmi György mint Réb, Eperjes Károly mint Makai, Koltai Róbert mint Nyikita, Kiss Mari mint Mari, Udvaros Dorottya mint Bea, és az utolsó filmszere­pét játszó Major Tamás mint nagyapa), az mondhatjuk: A-Nagy Generáció figyelem­re méltó alkotás, jobb, mint az utóbbi hetekben bemuta­tott többi új magyar film. / A férfi, aki túl sokat tudott Alfred Hitchcock újabb lelveszett” filmje kerül a mo­zikba. Folytatja a Szédülés és a Hátsó ablak megkezdte sort. Ez a film 1955-ből való. A mestertől szokatlanul ter­jengős, túlbonyolított mese ez, meiy arról szól, hogyan vág­ja ki' magát a különböző, élet- veszélyes helyzetekből egy amerikai orvos, valamint fe­lesége (James Stewart és Do­ris Day), amely helyzetekbe merő félreértésből és vélet­lenül kerültek. Van itt gye- rekráblás, titokzatos gyilkos­ság, rejtélyes összeesküvés, drámaian előadott túszul ejtés — de az egész valahogya túl körülményes, túl kénye meskedő. Nem mintha Hitel cock nem lenne ezúttal is por tosan tudatában, hogyan, m vei és meddig kell és lehe megteremteni, fokozni, fenr tartani a feszültséget, az i: galmalcat (lásd a valóban k> tűnő hangversenytermi kél sort), de mégis azt kell mon dánunk: ez a film is a mes tér munkáinak második vona lába tartozik, és talán ner véletlen, hogy szinte a fele désbe merült. Takács István-f \ HÓ! t Cg«. Ma már jó emlé­kezetű tényként idézhetjük fel azt a kezdeményezést, amely a televízió újjászervezett bel­politikai főszerkesztőségétöl indult ki, és új műsortípusok­ra kért ötleteket. Egyebek kö­zött ez a házi fejtörés szül­te meg a Hétvége című orszá­gos ide-oda kapcsolás elkép­zelését is. Sokan tamáskodva fogadták ugyan, és úgy vél­ték: a mai technikai appará­tus — egyáltalán, a mozgósít­ható erők nagysága és minő­sége — aligha teszi lehetővé az ilyen monstre vállalkozá­sok véghezvitelét. Nagyot té­vedett az, aki így finnyásko- dott! Amint azt az elmúlt szombaton és vasárnap együtt­érző örömmel nyugtázhattuk, ipimár ötödszörre szembesül­hetett az ország önmagával, s láthatta, hogyan peregnek az órák, a percek az északi és a nyugati végeken, illetőleg e kicsi haza közepe táján. (Ne­vükön nevezve a kapcsolási helyszínekét, ezúttal Nógrád, Zala és Szolnok megyék, va­lamint a Budapesti Nemzet­közi Vásár területe került ka­mera- és mikrofonközelbe.) Ha a pásztói ’ stáb vissza­visszatérő hanghibáit nem számítjuk, bosszantóbb döcce- nők nélkül bonyolódott le ez a ma már biztos rutinnal vé­gigdirigált nagy vendégeske­dés. És nem csupán a masi­nák túlnyomó többsége szol­gált engedelmesen, hanem azok is rendre az előfizetők kedve szerint szóltak, akik egyrészt hivatásos kérdezők­ként, házigazdákként jelentek meg időről időre, és azok is, akik előre felkért avagy vala­mi úton-módon becsöppent vendégként mondtak véle­ményt. A legnagyobb érdeklődés nyilván dr. Csehák Juditnak, a Minisztertanács elnökhelyet­tesének az egyszemélyes fóru­ma felé fordult, hiszen abban a szociális és az egészségügyi gondjaink garmadája vált az elemzés és a magyarázat — s éppen nem a magyarázkodás! — tárgyává. Jól vizsgázott tehát ismét a Hétvége egész parancsnoksá­ga és valamennyi közlegénye. Nyilván azért is, mert a főbb kapitányok éppen úgy örö­müket lelik ebben a nézők ja­vára indított attakban, mint az éppen csak előléptetett

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom