Pest Megyei Hírlap, 1986. szeptember (30. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-18 / 220. szám
MKtiMI 1988. SZEPTEMBER 18., CSÜTÖRTÖK s Múltba pillantó emléktárgyak Még néhány nap és bezárja kapuját a látogatók előtt a ráckevei népművészeti ház. Csupán a nyári hónapokban nyitva tartó műemlék jellegű épület ebben az idényben is sok látogatót fogadott. A ha- zai turisták mellett szép számmal fordultak meg itt a külföldiek is. A XIX. század második felében összehordott dombra épült ágasfa oszlopokkal megerősített vertfalú parasztház már maga is figyelmet érdemel. Szobáiban — a berendezési tárgyak szomszédságában — rendszeresen rendeznek időszaki kiállításokat. Jelenleg egy helyi amatőr festő, Draskó Gáspár naiv képei láthatók a falakon. Idetartozik még, hogy az épület gondnoka, Rózsa Sándorné maga is hódol a népművészetnek, szebbnél szebb hímzett terítőin megakad a látogató szeme. Heti eilmtegyzet Készül a kalocsai hímzett terítő A díszes galambdúc Különösen gazdag az udvaron látható mezőgazdasági eszközök bemutatója. Csodálattal nézi a látogató a régi cséplőgépet, traktort, nagyapáink munkagépeit. Mindezért elismerést érdemel a ráckevei Aranykalász Termelő- szövetkezet, amely a szűkös gazdasági viszonyok mellett is fenntartja ezt a szép régi épületet. Kép és iszöveg:; ■ •• Hancsovszki János A ház homlokzata a kerékkel Simándy József köszöntése A hetvenesztendős nagyúr Neve, alakja, egyénisége szinte maradéktalanul összeforrott Bánk bánéval. Simándy József, a szeptember V-FIGYELO Marsall. Még fel tudja idézni a rádióhallgató annak a közvetítésnek az emlékét, amely Molnár Ferenc A testőr című darabját újrázta meg egy kánikulai nyárestén. A Vígszínház legendásan jól sikerült felújítása volt ez a produkció, Ruttkai Évával és Darvas Ivánnal a két főszerepben, a mellékalakok megfor- málói pedig szintén olyan kiválóságok voltak, mint Sulyok Mária és Páger Antal. Nyilván mondani sem kell, hogy Várkonyi Zoltán, a Szent Ist- ván körúti teátrum első számú mindenese rendezte ezt a stílusban, ritmusban — egyáltalán minden porcikájában tökéletes remeklést, amit, ha él, bizonyára maga Molnár Ferenc is ütemes tapsolással jutalmazott volna. Amikor híre jött, hogy a Bródy Sándor utcai intézmény Szabadság téri testvére is bemutat egy Molnár-darabot, sokan vélhették: ez lesz ám a verseny, hiszen a hangok adta élményhez a látvány ráadását is hozzá tudja pászí- tani a televízió. Az előhalászott egyfelvonásos címe, a titokzatos csengésű Marsall ugyan gyanút kelthetett — ez a fogalmazvány nincs felvéve a legjobb Molnár-művek kataszterébe —, de á remény mégis élt: a Liliom, az Olympia és más világsikerek szerzője egyszerűen nem írhatott olyasmit, aminek az elcsevegése unalmas, érdektelen lenne. Amikor pedig kezdetét vette a szóban, forgó eímmel jegyzett közvetítés, az a bizonyos remény fokozatos her- vadásnak indult. Előbb olyasféle eretnekségek fordulhattak meg az előfizetői fejekben, hogy ez a szí- nészes, bárónős és bárós szerelmi háromszög tulajdonképpen csak egy ujjgyakorlat. Unalmában-e, avagy éppen felhőtlen jókedvében Molnár Ferenc nekiült, hogy —- akár a hangversenyzongorista — letudja az esedékes penzumát, és elsősorban önmagának bizonyítsa be: tud ő kapásból is sziporkázó párbeszédeket, egymásnak jól feleselő jeleneteket eszkábálni. Mindezek után pedig nyilván az ütött szöget a képernyőre figyelő fejekben, hogy amikor a polgári színműszerzésnek ez a virtuóza az elképzelt indíttatásból klimpí- rozott, nem volt éppen a legjobb formájában. A vidéki kastélyba telepített alaphelyzet sem mutatkozott valami eredetinek, és ahogyan a fel- hevült fővárosi aktor puskavégre kerül, nos, ez a malőr szintén nem harsogott az egyszeriségtől. Végül, ám nem utolsósorban az vonatta össze a szemöldököket, hogy ebben az igencsak művi műben tompán is, falsul is intonált a szerződtetett trió. Szabó Sándor San- Friano báróként az ősz-bozontosság, a felbosszantott vén- ség jellemsémáját gordonkáz- ta el kotta és különösebb érdeklődés nélkül: Lukács Sándor egy ifjabb kiadásban ko- pírozta le mindazt, ami egy fővárosi amorózóhoz az idők, folyamán karakterisztikum- ként hozzá tapadt; Fehér Anna pedig hiába igyekezett, nem tudott lángra lobbanni: az imént emlegetett Litvay színész szerelmének alig parázsló tüzében. Így aztán Horváth Ádám rendezőnek ez a vállalkozása egy kellemes este helyett egy jókora kérdőjelet hagyott maga után. Miért ezt, és miért így? — kényszerült elmerengeni a néző, aki, ha színház- barát, biztosan Ruttkai és Darvas testőri évődéséhez menekült vissza, hiszen az volt az igazi Molnár, és az volt a hamisítatlan vígszínházi stílus. Még ha recsegve, sisteregve továbbította is a hangokat valami agyontekergetett zsebrádió,,, Kollégák. A tengeren túl dolgozó szaktársak műhelyébe kukkantott be egy dokumentumfilm erejéig Radványi Dezső szerkesztő és kis csapata. A magyar sajtó, rádió, tévé kanadai és USA-beli működtetői általában barátsággal fogadták az óhazái kollégákat, és készséggel tudatták: milyen erőfeszítések árán, s milyen erkölcsi — és anyagi — haszonnal éltetik messze idegenben az anyanyelvet. Alapos, jó tájékoztatást kaptunk. Az a fogás azonban, hogy a riporter hangját egy színészévéi helyettesítették, kellemetlenül elidegenítette az egész jelentést.. Így rideggé, távolságtartóvá vált; az eredeti szándékra visszaütve közömbösséget sugall! Akácz László 18-án hetvenedik életévét betöltő énekművész, minden idők egyik legautentikusabb sze- repformálőjának bizonyult az operaszínpadon. Az egyéniség mindenen áttörő, a szerepet a maga alakjára formáló ereje ragyogott minden szerepében, s természetesen Bánk bán, a magyarországi nagyúr alakjában is. Az ösztönös tehetség jellegzetes útja Simándy József művészpályája. Rövid ideig tartó iskolás évek után a Szürketaxi vállalatnál tanult autó- szerelést, ott is dolgozott 23 éves koráig. Akkor mór sokan felfigyeltek szép hangjára, muzikalitására. Nem sokkal később az egykori Városi Színház szerződtette kardalos segédszínésznek. A negyvenes évek elején már az Operaház kórusában énekelt, a Zene- akadémián pedig dr. Székely- hidy Ferencnél tanult. Legszívesebben Possert Emíliára emlékezik tanárai közül. Simándy Józsefet 1945-ben a Szegedi Nemzeti Színház, majd két esztendővel később a Magyar Állami' Operaház szerződtette tagjai sorába. Ettől kezdve állandó megszemélyesítője a nagy tenorszere- peknek. Hallatlan kulturáltsággal, fölényes technikai tudással, minden zsong!őrködéstől mentes tudatossággal alakította az operairodalom egyéniségeit. Sokoldalúsága páratlan. Alig akadt olyan szerep, amelyet ne tudott volna' elfogadtatni. Hat éve búcsúzott az operaszínpadtól, amelyen négy évtizedet töltött. A Kossuth-díjjal, az érdemes és kiváló művészi címmel kitüntetett, határainkon kívül is jól ismert művész azóta ideje nagy részét tanítással tölti. Vabank 2. Körülbelül két éve láttuk a lengyel Juliusz Machulski Vabank című filmjét. Most itt a folytatása, a Vabank 2. Mindennapos eset a film világában, hogy egy ügyesen elkészített film sikere kiköveteli a folytatást. A már-már klasszikus példa a Keresztapa, amelyből több folytatás készült —, de említhetjük a Rocky-filmek sorozatát is. Az ok egyszerű: ami bevált, azt addig kell kihasználni, amíg csak lehet. Ezt teszi Machulski is. Az első filmben megismert figurák: Kwinto. a dzsessztrombi- tás és kasszafúró-király, Kramer, a gátlástalan bűnöző, a technikai zseni „Dán", s a többi nehézfiú, elegáns strici és nagyvilági rosszlány története túl jól sikerült mozivá kerekedett ahhoz, hogy abba lehessen hagyni. Talán szándékosan, talán nem, de az első Vabank úgy is végződött, hogy mintegy invitálta a folytatást. Ez most itt is van. Megint az ismert figurákat látjuk, s Machulski még egy picikét a műfaj klasszikus alkotásaiból is becsempész idézeteket. Az ■ említett Keresztapából például; VI a szituációkat, de figura-' megfogalmazásokat is. Azt nem lehet mondani, hogy az újabb filrh sikerületlen, s az . sem vethető a szemére, hogy stílustalan. Machulski most is érti a szakmát, jól mpndja el' a történetet, és most is remekül teremti meg a 30-as évek Varsójának légkörét. Színészei — a Kwintót játszó Jan Machulski (a rendező apja), ,a: Kramert megtestesítő Leonard Pietraszak, vagy a Dán szerepében Witold Pyrkosz-r- kitűnőek. De valahogyan az egész sokkal fáradtabb, nehézkesebb, sokkal kevésbé sziporkázó és az akasztófahumor is kevesebb benne, mini az első Vabankban volt. Ám l jól tudjuk: többnyire ez a- folytatások sorsa. A hivatalos változat Díjakkal rendkívül szépen dekorált ez az argentin film, 1986-ban megkapta a legjobb külföldi film Oscar-díjót; női főszereplője, Norma Aleandro Cannes-ban és a cartagenai filmfesztiválon elnyerte legjobb női alakítás díját, Cartagenában a film ezenkívül még a zsűri különdíját is megkapta, és a latin-amerikai Üj Film havannai fesztiválján a U, díjjal jutalmazták. Luis Puenzo, a film rendezője (és egyik írója) nem panaszkodhat: 39 éves és gyakorlatilag ez az első nagyjátékfilmje. Nem rossz indulás ... A filmnek a fentieken kívül más érdekességei is vannak. Sok éve nem mutattak be például argentin filmet a cannes-i fesztiválon. Legalább huszonöt éve ez az első argentin filmalkotás, amely nek anyagi sikere is volt. Mivel Puenzo korábban reklám- filmes volt, a játékfilm költségeit ez a reklámfilmügynök- ség finanszírozta, és majdnem tönkrement bele. Ennyi díj és ennyi külöhle- gesség után: milyen is ez a film?-Sem az Oscart, sem a cannes-i díjakat nem dobálják könnyedén. Ki kell őket érdemelni. Eleve rangot, színvonalat jelölnek. Nincs ez másképp A hivatalos változat esetében sem. Legelőször is a téma érdemel figyelmet. Arról szól, hogyan nyílik ki lassan, és nem is konfliktusok nélkül, egy jómódban élő argentin tanárnő szeme az őt körülvevő jelenre, annak súlyos politikai és társadalmi problémáira, hogyan ismeri fel, hogy az argentin valóság drámai, ellentmondásoktól terhes. Tehát: a középosztály, a polgárság állapotrajza a film, s egyben a háttérben meghúzódó, vagy alkalmanként nyíltan fellépő és támadó fasisztoid diktatúra rajza is. Nem nehéz észrevenni bizonyos hasonlóságokat e film és Costas Gavra híres műve, az Eltűntnek nyilvánítva között. Az a chilei diktatúra tragikus eseményeiről szólt, ez inkább csak az ottani katasztrófa előképét, a megelőző fázist elemzi, de az kétségtelen, hogy a chilei diktatúra, s az argentin közállapotok erősen hasonlítanak egymáshoz. Fokozta ezt a belső feszültséget a Malvin-szigete- kért folyt háborúból eredő nemzeti sokk, fokozta a hatalmas társadalmi ellentétekből táplálkozó baloldali megmozdulások sora, s az erre válaszul érkező elnyomó, diktatórikus intézkedések. Más szóval: A hivatalos változat is ugyanabból, az egész Latin- Amerikát megmozgató társadalmi és politikai változásr sorozatból táplálkozik, amelynek szélső pontjai- a chilei, a fasizmus dél-amerikai változatát megtestesítő Pinochet- diktatúra. s a nicaraguai forradalom —, de e tektonikus mozgások következtében dön- ; tötték meg Haitin a Duvalier- . diktatúrát, e mozgások bontakoztatták ki a földrész ha- •» ladó mozgalmait, >stbí{’ stb. », Vannak jószemű politikai megfigyelők, s nem is kevesen, akik azt vallják: a XX. század - utolsó évtizedeinek nagy robbanásai a latin-amerikai országokban várhatók, a •> legnagyobb társadalmi feszültségek ugyanis ezekben halmozódtak fel. Nos, a sokszorosan kitüntetett film, ha nem is akkora erővel, mint az Eltűntnek nyilvánítva, s ha nem is olyan korszerű filmes eszközökkel, mint az, tulajdonképpen ennek a mozgásnak az eredőit kutatja, Arról beszél, hogyan döbben rá nem csak a gyanútlan és jóhiszemű tanárnő az argentin politika sötét, olykor tragikus kihatású oldalaira. Azt firtatja, miért igaz a tanárnő tanítványainak felismerése, hogy ti. a történelem hivatalos változata merő hazugság? S hogy miért kellenek ahhoz drámai fordulatok, hogy az igazság fénye hulljon az eseményekre? Puenzo filmje ezt a súlyos mondanivalót egy megindító magánéleti konfliktus (egy örökbefogadott kislány drámai sorsa) szálaival szövi át. Ez utóbbi néha kissé el is uralkodik a filmen, és nem mentes némi érzelgősségtől sem. De ennél fontosabb, hogy A hivatalos változat jelentős, erős művészi megfogalmazású híradás a latin-amerikai társadalmakban munkáló hatalmas társadalmi ellentétekről. Takács István Jelenet A hivatalos változat című filmből
