Pest Megyei Hírlap, 1986. augusztus (30. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-30 / 204. szám

1988. AUGUSZTUS 30. SZOMBAT 1 Csongor 'Rózsa: Födémcsere Váratlanul kapott levelet régen látott barátnőjétől, hitetlenkedve forgatta: kérlek, látogass meg. Te­lefonom nincsen, új címem a borí­tékon áll. Mielőbb gyere, várlak nagyon... A néhány sor közül si- koltott a segélykérés, az asszony legalábbis így érezte. Valami tör­ténhetett Klaudiával. Meg sem tud- . ná hirtelen mondani, mikor talál­koztak utoljára. A bizonyos strand­béli eset után még néhányszor, ké­sőbben telefonon beszéltek, de ji ahogy fogyott egymásnak szánt mondanivalójuk, úgy ritkult a be­szélgetések száma. Klaudiát azért barátnőiéként tartja számon, noha időtlen idők óta nem látta. Álta­lában ismeri életének menetét, kö­zös ismerősük van számos. Arról azonban nem tudott mégsem, hogy ' elköltözött. A főváros egyik külső kerületének szűk utcájába, no lám. A megrögzött belvároslakó. ki szín­házak, fényes körúti boltok, étter­mek nélkül életét el sem tudta kép­zelni. „Annak tudata, hogy bármi­kor, bármely színházba, étterembe bemehetek ... Zeneakadémiára, operába, bármikor.. Ha nem is megyek., de mehetnék...” A földszintes szoba-konyhás laká­sok láttán már a kapu alá lépve nyil­vánvalóvá vált, illemhely az udvar végében. A régmúlt és a jelen idő mély szakadéka pillanat alatt bete- metődött. Klaudia.gyengéden átölel- 1 te, a vállát alig érintve, s hálás ' volt az érzelgéstől, csókolódzó meg­hatottságtól mentes . találkozásért. — Mennyire örülök, hogy nem vagy beteg — mondta őszintén. Mintha tegnap váltak volna el, olyan volt minden, kivéve a szoba-konyhás ! lakást. — Mi jutott eszedbe, hogy ide költöztél? — kérdezte. — Az i isten háta mögé, hogy jutott eszed­be? — Klaudia felnevetett, mint régen, Ids döccenő hangokat halla- 1 tott. Mivel gondosan kerülték egy­más tekintetét, az asszony csak tudta, de nem1 látta a jól ismert mozdulatot, ahol Klaudia a hajába túr, s mosolyog. Tudta róla azt is, édesanyja meghalt, s az a férfi, akihez nemrég kötötte életét, ugyan- i csak ■efté'tozett'az élők" korából. A ’ féífinak. sosem állt betegágya mel­lett, ravatalát nem látta, mivel a megboldogult hű özvegyet is ha­gyott hátra, a temetőbe is nagyrit­kán, lopva látogatott el. Virágot nem vihet, az özvegy gondosan számon tartja a sírra helyezett virágokat, s idegenekét nem tűri ott. Milyen büszke is volt Klaudia, hogy neki Hugóból a kellemesebbik rész ju­tott mindig, cselédmunkát sosem kért tőle, noha ezt maga alakította ily szerencsésen. Hugó egyszer így szólt, nem varrnád fel a gombo­mat, kedves? Én, kedves? Nem, majd otthon felvarrják. S mikor azon a vasárnap délutánon nem érkezett meg, úgy érezte, megőrül. Másnap felkereste Hugó főnökét, kivel gyakorta ültek hármasban egy presszó teraszán. A kopasz, sörhasú férfi széttárta karjait: Klaudia, maga jól tudta, hogy a szíve bármelyik pillanatban fel­mondhatja a szolgálatot, igaz? Tud­tam. Sajnálom, Klaudia, fogadja részvétemet... — Oh, azt hiszed, én találtam ki? Födémcsere, tatarozás a régi lakás­ban — mutatott körbe Klaudia. — Ami azt illeti, visszaköltözhetnék már, de egyelőre mégis lehetetlen, majd elmondom... — A szobába léptek, amely akár egy raktár, aho­vá bármelyik pillanatban beront­hat egy sereg ember, hogy felkap­kodja a kötegelt csomagokat, köny­veket, dobozokat, göngyölt szőnye­geket, falnak fordított, üres szek­rényt, ládákat. Az egyetlen nyugal­mas sarok, egy fekvőhely, mellette szék. — Foglalj helyet... — Mindketten lehajtották fejüket, mintha így rejthetnék öregedő ar­cukat. — Értesítettek egy évvel ez­előtt, kész a lakás, foglaljam el. A helyzet rosszabb, mint volt. A par­ketta felpúposodott, a falakról pereg a festék, a vízmelegítő használha­tatlan, a fűtőtest leszakadva... — Ezért írtál? — Oh, nem ezért. A dolgot ügyvédnek adtam, írtam a legfőbb igazságügyi szakértőnek is, segítsen rajtam. Nem csinálhatják ezt velem. Magányos vagyok, ki­szolgáltatott... Tegyenek igazsá­got ... — Az asszony gyakorta megfordult régen a belvárosi, kör- folyosós ház udvari ablakos, pará­nyi lakásában. Ez mintha barátsá­gosabb, főként tágasabb lenne. Az ablakon túl kertre látni, benne ma­gasra nőtt orgona- meg líciúmbok- rok, arrébb hatalmas japánakác; Idebenn meg a fojtogatóan összeka­szabolt rend, a zilált szárnydsze- gettség. Miért él így, gondolta. —^ Hallottam, hogy szegény Hugó... fogadd részvétem. — Hugót el keü- felejtenem, ha tudom — mosolygott szomorúan Klaudia. — Néha kime­gyek a sírjához, de •inkább itthon beszélgetek vele... — S a heverő fölötti falra mutatott, ahonnan egy fekete rámába zárt férfi nézett reá­juk. Hirtelen, s ezt egyszerre akar­ták, szembefordultak egymássál. Klaudia feketére festett hajában hajcsavarósan, s az asszony a ma­ga leplezetlen öregedésével. Nézték egymást. Tehát ő is, gondolta az asszony, hiába festeti a haját,'férje sincsen, gyereke sincsen. Tehát ö is? Gondolta Klaudia, én befeste­ném bizony, nincsen utálatosabb az ősz hajnál. — Miben segíthetek? — kérdezte az asszony, s örült, hogy túl van a legnehezebbjén. — A leveleimet kellene elhozni..'* — Szívesen — felelte, minha tegnap Váltak volna el. Megegyeztek, hon­nan, s milyen leveleket kell: elhoz- •nia. Klaudia mosolygott, s közben váratlanul kisimultak vonásai. Két ferde szemfoga is a régi, gondolta az asszony,. Meglehet, művi mégis,' manapság megdöbbentően ’ eredeti fogsorokat gyártanak. — Játéknak sem rossz, időtöltésként.. .* — mondta Klaudia, s apró döcCenések- kel nevetett. — Kösz, hogy el­mégy I., ’ Akkor fiatal volt még nagyon, de már két gyermek anyja. Férje tisz­tességes családapa. Klaudia dicsérte választását. — Szóváltásaitokat s a házasságotok rosszát ne tedd ki az ablakba, ennyi az egész. Ugye nem haragszol, ha megmondom, közép­szer. Ezek a férfiak viszont a leg­jobb családapák és férjek. Nékem karakteresebb férjem lesz, ilyent találtam volna már tízet, mint a te Bélád. — Akkoriban Klaudia szór- gaimasan bújta a napilapok házas-: ságrovatát. Finom borítékokat s víznyomásos levélpapírokat vásá­rolt. S ő meg, istenem, milyen ré­gen is volt... futott a post restante levelekért a kiadóhivatalokba, előfordult, hogy saját lakása címet is átengedte a hitvest keresők le­veleinek. Később elmaradoztak a levelek, úgy látszott, Klaudia egy­nél állapodott meg. Szorgalmasan írta a leveleket, s merült el azok megérkezése után az olvasásukba. Révbe érkezett, vélte az asszony, de nem beszéltek róla. Egy napon így fordult hozzá Klaudia, eljössz ve­lem a strandra? Ott adtam találkát neki, egyedül azonban, az első al­kalommal, nem mehetek. Előbb szemrevevszem, érdemes-e vele. Még sohasem láttam,. Mi sem ter­mészetesebb felelte, te nem így tennél? Az én zöld fürdőruhám, a te sárga úszósapkad lesz az ismer­tetőiéi. Megerted'? Nem szeretném, hogy... Az asszony természetesnek taiaita. Hamarosan felfedezték a magas férfit, aki a medence meg­adott ojdalán föl s alá sétált. Elein­te messziről figyelték, később köze­lítettek hozzá. Klaudia bizonytala­nul mondta, érdekes alak. A so­vány férfi is rá, illetve rájuk talált, a két nőben az egyetlenre. Dátnato volt az arcán, gondolkozik. Időn­ként felbátorodott, s hol egyikük, hol másikuk közelítésére szanta ei magát, de az utolsó pillanatban to­vábbadtak. A sovány férfi megza­varodott, amikor újra melléje sze­gődtek, szó nélkül és hallgatagon, dfre-arra forgatta a fejét, mígnem idő múltával kitalálta, tréfát űznek véle. Sértődve vette útját az öltöző felé, még egyszer megállt, jobb vál­la félett még egyszer visszanézett rájuk, szeme tele volt szomorú szemrehányással. Belepirult felkért mellékszerepébe, amikor hirtelen összefutottak a dolgok, s ott állt előtte ,egy tréfájuk tőrjébe csalt férfi. Á szemrehányó szomorú sze­mekből mindent megtudhatott. Va­kított a napfény, az emberek cso­koládébarnán sétálgattak, hevertek, s az még hófehér bőrével világí­tott szinte. A keskeny váll, a hosz- szú, aszténiás mellkas, a karóvé­kony kezek és lábak, a kiáltó so­ványsága, a seszínű keíefrizurás haj, éppen növekedőben — sajná­lat indult el a lelkében. Klaudia ránézett, karon fogta: Ez börtönből jött, nemde? Kikapta kezéből a fürdősapkáját, saját fejére húzta, lépett egyet előre, hogy tisztán lás­sa őt a férfi. Gyere, mehetünk, mondta, s karon fogta őt. Hányszor megírtam neki, kulturált, jó meg­jelenésű ... A férfi megfordult már, s eltűnt a lengőajtó mögött. — Rengeteg levelem érkezett — szólt, Klaudia, hangja érces, durva volt. — Telefonon érdeklődtem már, azt mondta a tisztviselő, hozzon, egy bőröndöt, annyi a levele. Miért néni jön értük, három hét után nem őrizzük, azt mondta... — nevetgélt Klaudia azon a kis döccenő han­gon. — Mikor és hová menjek — kérdezte az asszony, de már állt volna fel, hogy kitérjen vállalása elől. Klaudia mindent pontosan el­magyarázott. — Jó megjelenésű, kulturált... csak van valahol egy ilyen férfi, mit gondolsz? —- Bizo­nyára — felelte az asszony, feláll!:, menni készült... Szentendre Tapodi Ilona rajza Simon Lajos: Kalandozások Uram, felírták zörgő kutyabőrre írástudóid zord parancsodat: hogy vétessék el szeméből a fény, vágattassék le arcáról az orra, húzattassék kövér akáckaróba, tépettessék ki keze, lába tőből annak, ki itt ahol buja a fű, ahol halaktól ezüst a folyó, meg nem telepedik. Uram, én ezerévig is bolyongtam, igaz, csak itt a bérceken belül: Kartalon, Szerencsen, Szomjúháton, Sajógirincsen, Sajóörösön, hazám volt bár csak háromszáz napig Kossuth hazája, hegyalján Monok, egy évig kondáskodtam Muhipusztán, egy teljes télen laktam Ónodot, egy nyáron át a summás aratóknak hordtam a vizet Pusztaszer felől. Uram, törvényed ellenére éltem, de itt, csak itt a bérceken belüL Pákolitz István: Megremeg Számyaszegett kéz rebben a takarón, keresve a másikét a vaksüket csendben. A kékeres öt ujj tétován araszol az iszonyúan hosszú, fekete folyamú éjszakán. Félúton megremeg: holnap is megsimogathatja még a másik kezet? Besze Imre: Anatómia Ez itt a tegnap: másodperc-szikék szabdalják át meg át a volt, a megtörtént dolgok szövetét — nem fáj, a seb nem vérzik. Holt időnél nincs kockázat s tét. Hónap-fűrészek fogai tépik a múlt-szerelmek csontozatait, cmlékinak szakadnak szét s tova­lazulnak, mint hitetlenben hit: görcsösülne, mégsem. Nincs hova. Évek bonckése éle bontja meg az ősök adta semmi-nyugalmat, s a temetetlen holt-emlékeket szétszórja egy holnapi fuvallat — ez hát a jövő? E kés mond ítéletet? S ez itt a ma. Az élve kórterembe születtek mindennapja, sorsa. Másodperc-szikéktől rettegők, szeretve szenvedők! "gy napvirágnyi óra nekem elég a végső kegyeletre.., Anekdofakincsfár Dessewffy Aurél hosszasan be­szélgetett Deák Ferenccel, s közben a hivatalnokokról jött elő a szó. — Miért választotok mindenféle embert hivatalnoknak? — kérdi Deák. — Nem akarnál te hivatalt vállal­ni? — kérdi Dessewffy. — Semmi esetre sem! — Lásd barátom — mondja a konzervatív gróf —, ha választót- tabb ember nem vállal hivatalt, gyengébbeket is kell alkalmaznunk! ★ Kapkodta a fejét a regruta, ami­kor a golyók sivítottak a füle mel­lett — Ne kapkodd a fejedet, öcsém! — szólt az öreg huszár az újonchoz —, mert úgy jársz, hogy a kobakod valamelyik golyóbishoz ütődik. ★ Kölcsey társaságban megszólítja Helmeczyt, a költő-nyelvészt, aki abban az időben nagyon sok új szót alkotott. — Te, Miska — szól Kölcsey —, hallom, csináltál ismét egy vad szót. Mondják, hogy a trottoirt elnevezted tipratyúnák. Helmeczy elkomorodott, hogy a kifaragott szó nem talált elismerés­re. Csak harmadik esztendőre talált egy másika. A francia trottoir he­lyett ekkor született a magyar jár­da. ★ Meg volt tiltva a rablás. A huszár az előőrsön egy tévelygő kost a nye­regkápába kapott, és amikor látta közeledni az őrnagyot, zsákmányát a rövid mentével próbálta letakar­ni, de a birka vége kilátszott, aztán még bőgött is. — Mi ez megint? — kérdi a szi górú őrnagy. — Jelentem alássan, őrnagy uram, hogy ez az izé nem tudta a tábori jelszót, így hát elfogtam. ★ Szünidőre mentek haza a diákok, megálltak egy út menti csárdánál, s bort rendeltek. Egy igen csinos pa­rasztlány hozta ki az italt. Az egyik diák megkérdi: — Gyönyörű galambom, hogy adod a csókot? — Hogy adom? — kérdez vissza a lány. — Böcsületes ember ingyen kapja. ★ Z, igen derék és tudós ember volt. azonban a hölgyek körüli széptevé­sei sohasem sikerültek. Többek közt egy bizonyos, nem éppen fiatal, de finom társalgású bárónővel beszél­getésbe eredvén, így nyilatkozott: — Higgye el. bárónő, ön olyan, mint a cremonai hegedű: minél vé­nebb, annál szebben szól. } — Doktor úr, ön pedig olyan, mint a katonaköpeny — viszonzá a bárónő. — Minél vénebb, annál go­rombább. ★ — Most az egyszer kiragadtam a halál torkából — szól az orvos a be­tegéhez. — Ezentúl föl kell hagynia a mértéktelen italozással! A bornak még a színét sem láthatja! Másnap, amikor ismét felkereste a beteget, a páciens éppen a kulacs­ból kortyolgatott. — Nem megmondtam, hogy a bornak még a színét sem láthatja? — pattant föl az orvos. — Édes doktor úr, hisz éppen azért öntöttem kulacsbal Rózsa Endre: Toportyán Minek arról szót Is szólni: farkasokat pásztorolni? Kapni csak a duplacsövűt, vagy galambot, vagy keselyűt! Báránybunda, farkasirha, szélmalom fut zörgő síkra, valameddig hadonászna — karikáz a szikrák frásza. Kelet felől, Nyugat felől, szelet szimmants, nyüszíts, ne lőj; ki vonít az ngar holdján, ki vigyázza a toportyánt? Ki pártolja maga ellen? Csüdjét rágja, vérben cselleng, nyalint, mordul, mit sem bánja: önmaga a számadása! Suhai Vál: Belátható Jő, hogy van éjszaka. Belátható ilyenkor a kozmikus mező. Egy csillagász szemével nézek föl az égre: tudom, hogy nincs szépség, csak forma van, erő, anyag. S csodálkozó gyermek-szemeimből a végtelen űrbe a csillagok visszahullanak. Jehöda dános: Recept Keservesen tanultam meg: idő- s ütésálló öntvényt formál sarakból a törvény s hogy tarthatja egyenesen mindenkor ember a törzsét végy hozzá: érett akaratot frissen szedett önbizalmat csipetnyi magánymagot mélybe szállt igazban átpácolt önismeretet mindezt párold át az időben rántsd be céllal s így nyert forró egyéniséged tálald fel nyitott étlap Hazádnak az emberiségnek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom