Pest Megyei Hírlap, 1986. augusztus (30. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
12 PEST MEGYEI HÍRLAP 1986. AUGUSZTUS 20., SZERDA Várhelyi József: Király István búcsúja Ünnep előtt való nap nem kellett megvárnunk, hogy a csereserdő fölött megvörösöd- jön a nap, korábban hazahajthattuk a marhákat az őrzésből. öregapám meg Lajcsi bátyám segítette bekötni őket a jászol elé, gondosan körbenézték őket, nem esett-e valami bajuk a kezünk alatt és amikor mindent rendben találtak, tenyerükkel megla- pogatták a szelíden bőgedező jószágok farát. Miután tisztességgel leíet- tük a tehenek gondját, öreganyánk nekünk esett, süvöl- vény unökáknak, hatalmas dézsába dugta a fejünket és 6Úrolt, sikált bennünket, mi meg prüszköltünk, sivalkod- tunk. Aztán tisztát kaptunk, de már nem volt szabad sehova se mennünk. Ott kuporogtunk a pitvarban a vásottra mosott ingben, amiben aludtunk és vártuk, hogy a harangozó fia elcsöndítse az úrangyalát. Akkor gyorsan keresztet hánytunk magunkra és öreganyánk vezényletével elhadartuk az esti imádságot. A vezénylet azért kellett, mert mi Lalival, őrzőtársammal és unokaöcsémmel meg-megira- modtunk a szöveggel, fél szemmel az istálló felé pislogva. Ilyenkor ő ájtatos-meg- rovóan ránk nézett és örökké fekete kendős fejével bólogatta a taktust, így terelt vissza bennünket a helyes áhítatba, öregapánk ölébe ejtett kézzel — most is emlékszem bütykös, eres kezére —, elnyújtott lábbal ült a tarka terítős asztal mellett, Lajcsi bátyám meg a pitvaroszlopnak támaszkodva hegyeseket sercintett a tyúkok közé. Ezek rendszerint szombaton történtek, mivel nyárban kevés a jeles ünnep. Tudták a naptárcsinálók, ilyenkor nemigen éreget rá a paraszt. De holnap búcsú lesz, István király búcsúja, s ez mérhetetlen nagy ünnep. Nincs ember az országban, aki ezt ne tudná. A töppedt szájú öregasszonyok már meghordták a kicsi templom oltárát virággal, a csitri lányok meg a sánta sekrestyés szakértelmére hagyatkozva, fehér füzért sikerítettek a .szent király képe köré. Estefelé a nagylányok meg a menyecskék makulátlanra söprik a házak elejét, a férfiak meg megkóstolják a valahonnan hozott hordócska bort, hogy tudják, mit kínálnak majd a vendégeknek, s közben arra gondolnak, mit ér majd a búza, amely ott lélegzik már a padláson meg a hombárban. A nap még jó magasan járt, amikor úgy vettük észre Lalival, hogy a marhák igen szeretnének már hazamenni. Egyre csak a messzi templom- torony irányába ballagtak, bele a tilosba, a lucernába, meg a kukoricába. Lali majd megveszett, annyit lótott-futott utánuk, futtában néha rám kiáltott: arra eriggy, te bösz- me! Böszme annyit jelent, hogy hülyegyerek. Később már csak a fácándobó botját hajigálta a kódorgók után. — Biztosan érzik, hogy holnap búcsú lesz — mondtam. — Lehet — vélekedett Lali mérgesen és ő is vágyakozva nézegetett a falu felé, de azt, hogy hajtsunk haza, mégsem merte mondani. — Rákásszunk! — ajánlottam hebehurgyán. — Rákásszon a rákászó ros- seb! — kattogott vissza, pedig máskor ősemberi diadallal hajigálta partra a patak odvából kitapogatott rákokat. — Akkor süssünk kukoricán — Süssön a sütögető ros- seb! — Jó, akkor én meghajtom a kukoricást, dobj egy fácánt. Lali híres fácándobó botjával úgy el tudta trafálni a felröppenő toronykakast, csak úgy röpdöstek szét a tollai. — Ja, majd a fejünkhöz vágják. Tele van a konyha. Búcsú lesz holnap, talán nem tudod? Kimondta a varázsszót, hazahajtottunk. Senki sem szólt érte semmit. A konyhából mozsárcsengés és gyönyörűséges illatok hullámoztak kifelé, aranyszínű vert pere- cek, bronzos pecsenyék tűntek el a kamrában. Hátul, a kerek jászolnál Lajcsi bátyám szénát viliázott és csak eny- nyit mondott: — Hát hazahajtottatok, ebadták? Lajcsi bátyó homlokára tolta a gombjai vesztett katonasapkát — ki tudja, honnan . maradt rá, de az istálló körül abban szeretett dolgozni —, felnyúlt a szemöldökfára a bagóért, amikor nesztelen járásával Etel ángyom jött a ház eleje felől. Nagy, sötét, szomorú szemei valami szokatlant jeleztek. — Már megint az a ronda bagó — zsörtölődött szelíden —, hogy egy percig nem tud meglenni nélküle. — Aztán elbizonytalanodott a hangja. — Egy férfi van itt. Azt mondja, megjavítja, ami el van romolva, nem kér érte semmit, csak szállást. Az volt a furcsa, hogy így mondta: férfi. Mert mondhatta volna azt is, ahogy falun szokás, hogy vándorló, ké- regető vagy kódis. Amikor beóvakodtunk a házba, a pitvarban egy ember ült a sámlin. Mellette a szép tiszta téglapadozatra terített viaszosvásznon mindenféle szerszám, az ölében az öreg falióra. Előrehajolva ült, viseltes 6ötét kabátgallérja mögül az akasztó messze kiágaskodott, vasszínű haja az arcába hullt. Csak akkor nézett fel, amikor elébe guggoltunk és köszöntünk. Az arca olyan színű volt, mint azoké a raboké, akiket odahaza láttam a törvényszék udvarán, a szeme mély és sötét. Erre azért emlékszem, mert engem hosszabban megnézett, mint a Lalit. Lehet, hogy megérezte bennem a városi gyereket, mert meg is kérdezte. De aztán nem szólt semmit, csak dolgozott tovább. A kezére is emlékszem, mert nem paraszti kéz volt, mégis erős. Vörösréz drótból ügyes nagymutatót font, hajlított, hol kézzel, hol kéthegyű fogóval. ^ Később öregapám is lehuppant a szalmafonatú székre, Lajcsi bátyám szokása szerint a pitvaroszlopnak dőlve bagózott. A szomszédból valamiért átszaladt a Zsombor Kati. néni, ő is ott ragadt, s nem telt bele fél óra, népes gyülekezet vette körül az ügyes kezű mestert. — Aztán tulajdonképpen honnan jött? — sercintett az oleander tövébe Lajcsi bátyám. — Csak innen a városból — intett a fejével az idegen. — Muszáj faluzni, nincs munka. — Pedig azt mondják, a városban jó világ van — rep- likázott Kis Anti, akit nemrégiben küldtek haza a katonaságtól szárazkehével, azóta csak teng-leng. — Ingyen- konyha meg munkanéíküli- • segély. De ki ad a parasztnak, ha éhen döglik? — Azt gondolják, hogy az ingyenkonyha, meg a munkanélküli-segély mindenkinek kijár? De ha járna is, élhet-e alamizsnából egy ország? Na persze, nem mindenki kódis, vannak még urak is — tette hozzá csendesen és szerszám után kezdett matatni. — Á. a városiak, mégiscsak azok az urak — legyintett Lajcsi bátyám, dé én a szeméből láttam, hogy csak kutyál- kodik, mert azt igen szeretett. — Látja, magának sem tudok szállást adni, mert egy ilyen úrfélét csak nem hálathatok az istállóban. A férfi megérezte az un- gorkodást, mert rögtön váltott is. — No. hát én urat még drótozó-foltozóban nem láttam, se vándorköszörűsben. Az urak nem faluzni járnak, hanem frankot hamisítani Párizsba. És nem trógernek, meg büdös parasztnak hívják őket. hanem vindicsgréc hercegnek meg betlen grófnak. A hallgatóság bizonytalanul heherószni kezdett. De minél többet beszélt a csendes szavú ember, annál kevesebb lett a nevetgélés, több az elgondolkodó csend. Nem értettem, de tudtam, amit mond, azt talán nem is szabad mondani, mert valami iszonyú igazság van benne, amitől félni kell. Mégis az az érzésem támadt, ha ez az ember segítene az őrzésben, sose menne tilosba a jószág. Elkészült a mutató, a mester körbehajtotta. — No, gazduram, itt a búcsúfa — mondta öregapámnak. — Ha valamikor még erre járok, majd megkérdezem, hányat ütött az óra ... Az emberek lassan elszéled- tek, minket meg öreganyám elzavart aludni. — Várjatok, intett az óra- cslnáló. — Elhiszitek-e, hogy én rangosabb vagyok, mint az István király? — Hinnye, fikomadta, Ilyent aztán ne momdjom ám — hörkent föl öregapám. — No, mert István királynak hátul van a rangja, nekem, Király Istvánnak meg elöl. — Figurás ember maga — ütötte hátba öreganyám — na, a menyem majd ad vacsorát, a szerszámkamrában van egy dikó, azon meghálhat. Amikor reggel elsőt harangoztak, felrebbentek a dúcból a galambok. Mire a másodikat harangozták, ünneplőbe öltözött a ház. Amikor a harmadikat harangozták, a pitvar küszöbére döndítette karabélyát a csendőrjárőr. — Hol van Király István? — Mink aztán azt igazán nem tudjuk megmondani — vonta fel a vállát Lajcsi bátyám. — De talán még száz öregasszony se — toldotta meg öregapám. Amikor a mise vége előtt Lalival kióvakodtunk a templomból, akkor kísérték a csendőrök végig a falun Király Istvánt. Megismert bennünket, oda is kiáltott valamit, de nem értettük a szavát, mert mögöttünk felka- vargott a régi-régi panaszkodó ének: „...gyászos öltözetben teelőtted sírván ...” Majoros Sándor: Alomkert Sohase felejtem el azt a napot, amikor az öreg Huven kinyitotta a szelencéjét, öcsémmel a teraszon álltunk, háttal a' kertnek, ahol a sárgásra fonnyadt bazsalikom vékony porburokba zárva imádkozott szabadulást jelentő esőért. Késő délután felé hajlott az idő s a nap úgy viselkedett mintha láthatatlan tükörben cicomázgatná magát: Apró fénypamacsokat lődözött be az árnyékokba, a téglák repedéseibe. Ott álltunk térdig érő klott- gatyában, parittyával a nyakunkban, félmeztelenül. Csupasz lábszárainkat kék meg lila zúzódások tarkították és bonyolult kalligrafikus rendszert alkottak a csípések ákombákomjaival. öcsém cipóbarna hasán még egy ragacsos folt is éktelenkedett — a corpus delicti —, amelyet az öreg Huven tekintete mellett zöld mezei legyek dön- gicséltek körül. „Szóval ti voltatok” — mondta ekkor Huven. Igazi ragadozóarca volt: kampós, lefelé görbülő orral, elkeskenyedő állal. A szelencét felénk nyújtva pihentette a tenyerén, hogy látványával úgy-ahogy megfékezze riadt madárként csapongó pillantásainkat. Féltem: öcsém nem érti majd meg a helyzetet és piszkálni kezdi az orrát mint mindig, amikor a felnőttek unalmas világába keveredik, de ami következett, az sokkal, de sokkal rosz- szabb volt ennél! „Mi nem cinájtunk szemmit!” — bökte ki olyan szemtelenül, hogy belesápadtam.. „Fogd be a szád ...” — súgtam, ő azonban oda sem figyelt. „Nem mi joptuk ej a diny- nyéjit!” — kiáltotta, farkasszemet nézve az öreggel. Ma- szatos kis mancsai ökölbeszorultak, és az a kevéske megfontoltság, ami négy éven át csöpögött beléje, makrancos dühvé alakult vissza. Ez a kis fújó, prüszkölő hörcsög szemlátomást készen állt arra, hogy bokán rúgja a nálánál hatalmasabbat, és utána bőgCsariády János: Üzenet Motorzümmögés — távoli üzenet. Hullámokat rezget. A sűrű fény pigmentszemcsékkel fedi arcomat. Mint rég. Újra felém zúdul a messzeség. A cséplés riadója vagy ebédszünetek békés méhzümmögése közelít szívemhez? — amely fekete barázdáival annyiszor meggyötört? Hát olyan távoli, az évek erdejében elvesző az ifjúság?! Mert ő van itt rokon zajaival. S az eltűnő idő. ve rohanjon be valami ágak- , ból meg lécekből összetákolt bozótvárszerűségbe. Keserű gyűlölettel néztem akkor öcsémre. Szerettem volna megpofozni, és addig rugdalni a hátsóját, míg csak le nem borul a téglákon szaladgáló feketehangyák közé. Már az első dinnyelopásunk alkalmával elmondtam neki mindet, amit az öreg Huven szelencéjéről tudtam. Főleg arról a néhány esetről meséltem, amikor az öreg megkegyelmezett a csóróknak, mert sírva fakadtak, és mindent beismertek. Igaz, ezek a fiúk aztán végig az 'egész dinnyeszezonban az öreg Hű- ven kordáján ücsörögtek, és rekedtre ordibáilák magukat, míg leszolgálták vétkeik árát, de azt ..mindegyik beismerte, hogy a szelence százszorta rosszabb mindennél! Az árnyékokból ezalatt eltűntek a fénypamacsok, s a bazsalikomcsontvázak láthatatlan ujjak érintéseitől bor- zongtak meg. Aztán az ujjak összefogóztak, és ördögszél kerekedett belőlük. Olyan mezei ördögszél, amilyennel sokszor találkoztunk már sárkányröp- tetés közben is, csakhogy most sokkal nyugtalanítóbb volt, mert a hátunk mögött surrogott. Hallottam, amint zörögve törtet keresztül árkon-bok- ron, megrázza a leveleket, gallyakat tör -le a fákról, s mielőtt még nyakamat behúzhattam volna, máris ott fütyült a teraszdeszkák repedéseiben. Homokot zúdított arcomra, teletömte vele füleimet, és valósággal megvakított. öcsém bőgni kezdett: szaggatottan, mekegve, mint a kecske. Az ördögszél megragadta a hangfoszlányokat, magába temette őket, és farkával széleseket kanyarítva, átcihe- lődött a korláton. A gyümölcsösbe vetette be magát, és elenyészett olyan hirtelen, mint ahogy érkezett. Az öreg Huven ekkor előrehajolt. Olyan meredeken, hogy orra szinte homlokára lógott. Egy pillanatig tarkómon éreztem forró, ánizspá- linkaszagú leheletét, a zsebeiből áradó fokhagymaillatot, és hajának súlyos, pörköltavar szagát. Aztán mutatóujjával fölpeckelte államat, és hosszan a szemembe nézett. Tekintete undorító, ragacsos hévvel font körül. A sötét, démoni erő mélyen húsomba akasztotta karmait, és mind erősebben vonszolt befelé, a homályba vesző árkádok alá, ahol hideg tüzek vilióztak, vigyorgó sátánpofákkal teletűzdelt cirádákon! Mikor végre észrevettem, hogy öcsém az, ki szipogva, remegve nyálából át, addigra a hosszú csontos ujjak nyomán föltárult a rettegett szelence! Először jókora görögdinnye bukfencezett ki belőle. Az volt, amelyiket nemrég gurítottunk ki a kerítés alatt kapart lyukon. Különösképpen, még fanyelű bicskám is benne pöffeszkedett, mintha csak léket hasított volna rajta. Aztán egy kockás szövetdarab lebbent elő. Rögtön ráismerjem. Az öcsémről szakadt le egyik almalopás során. Majd következtek a szőlőfürtök: kecskecsöcsűek, szagosak, fehérek, sötétlilák, félig érettek, összeaszaltak! Garmadával hullottak elő a szelence gyomrából! A feketehangyák szinte azonnal ellepték az első szemeket, de az áradat egykettőre betemette őket. Kis kupac keletkezett, és ijesztő gyorsasággal magasodott. A lé is csordogálni kezdett alóla, összevissza tekeregve, rózsaszínű csíkokat rajzolva lábaink köré. Aztán váratlanul fölakasztott macskák következtek. a lenyilazott kendermagos kakas, az üvegtörmelék, zsákszámra savanyú alma, és végül megint csak görögdiny- nyék, szaftos, haragoszöld görögdinnyék. Se vége, se hosz- sza lüktetés volt ez, egyszerre dobolt kívül is, lseiül is a dobhártyámon, pedig Huven egész idő alatt hallgatott. Nem tudom, meddig állhattunk ott. lecövekelve a lábujjaink közé szivárgott ragacsos masszában. A nap időközben elbújt a gyümölcsösben, csak hosszú. vörös lángnyelvek maradtak utána. Árnyékaink megnyúltak, rátapadtak a falra. ám Huvené nem volt sehol. Ugyanolyan hirtelen távozott, mint rokona, az ördögszél. Végül az öcskös, elunva a várakozást, piszkálni kezdte az orrát. Már éppen nyaklevesre lendítettem a kezem, amikor « megpillantottam a szelencét! Egy alacsony zsámolyon hevert a bejárati ajtó mellett. Máig sem értem, miféle kényszerítő erő bírt rá, hogy belenézzek. Csak egy üres bá- dogskatyula volt. fekete kordbársonnyal bélelve. De az öcsém szemeiben aztán ugyanezt a puha, bársonyos feketeséget fedeztem föl. és megértettem: ha nem állunk őrt a kerítés hasítékánál mindaddig, amíg az ősz le nem ko- pasztja a diófák ágait, akkor jaj nekünk! Terefere Czinder Antal rajza
