Pest Megyei Hírlap, 1986. augusztus (30. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-20 / 196. szám

PEST MEGYEM VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! AZ MSZMP PEST MEGYEI BIZOTTSÁGI ÉS A MEGYEI TANÁCS XXX. ÉVFOLYAM, 196. SZÁM Ara: 2,20 forint 1986. AUGUSZTUS 20., SZERDA Mi, valamennyien, átlagot alkotva, munkánknál jobban élünk. Amiben — ebben az átlagban — rengeteg igaz­ságtalanság sűrűsödik. Az érdemtelen ugyanis azért tud munkája értékénél jobban élni, mert az érdemes rosz- szabbul él, mint ahogyan azt mun­kája alapján számára kellene, hogy megadja a társadalom! Ez a nem akart, százszor, ezerszer elítélt egyen- lősdi olyan aüapvető, rákfene, amelyre már nem hatnak a tüneti kezelések. Radikális lépésekre lenne szükség, a szó szoros értelmében mindenütt, a kormányzati irányítás szerveitől a leg­kisebb munkaihelyi közösségekig, de: hol a bátorság, a politikai bátorság ilyen Iradikális lépések megtételéhez?! Hol a bátorság a közgondolkodásban ahhoz, hogy elfogadtassa: egy társada­lom haladása elválaszthatatlan átme­neti áldozatoktól, váltakozó foglalkozá­si,- lakossági csoportok időleges háttér­be kerülésétől, tabunak számító elvek, módszerek felülvizsgálatától?! Nincsen ilyen bátorság. Van helyette sopánko- dás, kezet ölbe ejtető pesszimizmus, mutogatás le- és felfelé, másokat vá­dolás, magunk mentegetése. Persze, ahhoz is kell bátorság, hogy mindezzel helyettesítsük a bátorságot a változ­tatásokra. Csak éppen ez a fura bá­torság ön- és közveszélyes. Alaptörvényünkre, a Magyaír Nép­köztársaság alkotmányára hívja fel az ünnep a figyelmet. Hívja fel erre az alaptörvényre a figyelmet az év többi napja is! Miért lehetséges, hogy az ünnep sérelmét nem vesszük észre a hétköznapokban, a balfogásokban, a kési!ekedésekben, a tehetetlenkedések­ben, a fegyelmezetlenkedésekben, mind­abban, aminek végső következménye az elkerülhetetlennél több gond, baj, hiba, a megtermelhetőnél kisebb nem­zeti jövedelem, az elérhetőnél kedve­zőtlenebb külkereskedelmi mérleg, az adósságot adóssággal törlesztés? Az ünnep a mienk, a köznap nem? Elképzelhető a n'aptániapok ilyen té- pegetése? Jelentős eredmények birtokosai va­gyunk! Ahol az objektív körülmények vasmarokkal szorították a közössége­ket— így a megye vegyipari üzemei­ben, gépipari vállalatainak egy részé­nél, a mezőgazdasági üzemekben a kiegészítő tevékenységeknél —, ott ha­marosan kiderült: lehet lépni, megol­dásokat találni, újabb jövedelemforrá­sokat nyitni, értékesebbet kínálni kül- és belföldre. Megállt a megyében az állatállomány jó ideje tartó csökkené­se, minden nehézség ellenére az év el­ső hat hónapjában tető alá került 1100 lakás, végre valahára — hosszú-hosszú idő után — a megye építőiparában nem csökkent, hanem növekedett a munka termelékenysége... igen, a muszáj nem fullad a Dunába. Nem fullad, de: miért kell hosszasan várni, reménykedni, alig valamit cselekedni, hogy hátha mégis...?! S amikor lát­juk, végképp nem vész bele a habok­ba az a sokféle muszáj, akkor mozdu­lunk. Miért nem előbb? Magunktól? Attól a józan fölismeréstől vezettetve, hogy úgyis meg kell tennünk mindazt, ami elkerülhetetlen, ami szükséges, ami a fennmaradáshoz elengedhetet­len, akkor tehát jobb, ha nem várunk, hanem cselekszünk. Híján vagyunk gyakran ennek a jó­zan fölismerésnek. Nincsen képessé­günk, tehetségünk rá? Késztetésünk, kényszerünk nincsen erre! T isztelet, becsület azoknak ma is, az új kenyér, a magtárba ke­rült új termés, az alkotmány ünnepén, akik a földeken, az iparban, a gazdaság, a társa­dalom bármely területén úgy tették, teszik a dolgukat, ahogy azt becsüle­tük, öntudatuk diktálja. Mindenki úgy ünnepelhet, mint ők?! Az ünnep azoké is lehet, akik nem gyarapítói, hanem apasztói társadalom és gazdaság ja­vainak? Egyre élesebben szétválik a magyar társadalomban a két típus: az értékes munkával, a több teljesítmény­nyel boldogulni akaró és a semmit nem tisztelő, a maga hasznát minden áron kivevő. Markánsan kirajzolódó, észrevevését egyre hangosabban köve­telő ez a polarizáció. Tabunak látszó tévhitek, tartalmukat vesztett fogalmak felülvizsgálatára kell hogy késztessen bennünket. Mert igaz, nagyon igaz az, amit dicsőítő énekeinek egyikében Ja­nus Pannonius így írt le: „...a gyü­mölcséről ismerhetjük meg a jó fát. / S az aratás bőségéről, hogy a mag mibe hullott." K eserves tapasztalatok közösen leszűrt kollektív bölcsessége kell, kellett hozzá, hogy egy nép évtizedeken, évszázado­kon át, korosztályról korosz­tályra, nemzedékről nemzedékre hagy­ja az intelmet: a muszáj sohasem ful­lad a Dunába. A közmondás: közhely. A közhely: közismert helyzetek, igaz­ságok leülepedése a tudatba. S mégis, a közmondások közllendőit — elődeink megszenvedett tapasztalatait — sok esetben kezeljük fölös kacatként, ami­vel nincsen mit kezdenünk, hiszen a mi helyzetünk annyira más, a mi gond­jaink annyira soha nem voltak gon­dok ... Minden kornak a maga gond­jai a nehezek. Kemény nyárban vagyunk, ^kemény év nyarában, kemény esztendők egyi­kében. Az aszály szed vámot abból, amit a föld munkásainak szorgalma készített elő gazdag aratásra, bő szü­retre. Sok száz, több ezer esztendeje vívott harc ez ember és természet kö­zött. A kenyérért, a termésért, a meg­nyugtatóan teli kamrákért. Sok jó fo­gását leltük meg már ennek a harc­nak, de van ezernyi dolog, amiben még mindig vesztesek, a természet múló szeszélyeinek kamatfizetői vagyunk. Akkor tehát? Jöjjön a hódolat a fö- lénk kerekedő zord telek, folrró nya­rak, a csapadékot szűk marokkal mérő tavaszok, őszök, előtt? S társuljon vé- lük a többi meghajlás, a minket érteni nem akaró világpiac, a szigorúan mér­legelő partnerek, az áruinkat folytono­san más árukkal összevető vevők előtt? Ha így gondolkodunk, egyszerűbb, ha fel sem egyenesedünk, hiszen annyi az ok, az indok, a késztetés a meghajlás­ra, az önsajnálatra, a beletörődést el­fogadtatni akaró pesszimizmusra. Miért látunk bajt a gondokban, s miért nem kihívásként fogjuk fel azo­kat? Kihívásként, erőnk, ötletességünk, gyorsaságunk, talpraesettségünk, szel­lemi, fizikai képességünk megmutatá­sára?! Félnénk a kihívástól? Lehet. Talán ez is az egyik ok. Gyanítjuk azonban, van több is, közöttük az első, a legfőbb, a legveszedelmesebb, az, hogy nem halljuk a kihívást, nem ész­leljük a tudományos-technikai haladás teremtette és napról napra folyamato­san fejlesztett új környezetet. S mert nem halljuk, nem észleljük, azt hisz- szük, múló balszerencsénkkel hozott a rossz sers össze bennünket, azért van ennyi bajunk. Azért van ennyi bajunk, -mert nem halljuk a kihívást, melyet, nekünk is cí­meztek, mert nem észleljük a tudomá­nyos-technikai haladás teremtette új környezetet, melyet nekünk is meg kell teremtenünk. Meg kell teremtenünk; a muszáj nem fullad a Dunába! Kenyeret szelünk ma, képletesen is, szó szerint is, új kalászok magvainak lisztje sült ki a semmi mással össze nem hasonlíthatóvá, kenyérré. Jelkép és étek, gyűlések, vezércikkek témája és bolti áru, verítékkel öntözött és ve­rítékért fizetendő. Ha átvitt értelemben is, de kérdjük:' verítikezünk eleget?! Annyit, ameny- nyit ez a mai, furcsa, feszült, ellent­mondásoktól sokszorosan megterhelt világ követel? Amennyit már méltá­nyolni. elismerni kénytelen? Munkánk azt mutatja, nem hiszünk elődeink böl­csességének, msg-megpróbáljuk, hol már-már hurrát kiabálva, hol átko- zódva, belefojtani a muszájt a Duná­ba. Hátha...! Nem, nem, nem megy. Lassan kifogyunk e fojtás tagadhatat­lan leleménnyel megalkotott formái, módszerei lehetőségeiből. S akkolr? S akkor a becsületes végre becsületesen, az igyekvő igyekvőén dolgozhat, a he­nye, a felelőtlen, a nemtörődöm pedig munkára, a társadalom által elvárt mennyiségű, minőségű munkára kény­szerítve. Túlságosan nagy tűréshatárokkal, veszteségekkel, engedményekkel, fe­gyelmezetlenségekkel dolgozunk ma. Túlságosan kevés azoknak a szemé­lyeknek, azoknak a közösségeknek a száma, akik, amelyek már a maguk bőrén érezték: tényleg nem fullad a muszáj a Dunába. Néhány közösség már kipróbálhatta, milyen az, amikor nincsen tovább. Amikor fölszámolják, megszüntetik a részleget, a műhelyt, a céget. Mondjuk azt, ez a rosszul gaz­dálkodók sorsa...? Jó lenne, ha ez lenne...! Azok a termelőhelyek, ame­lyek eltűntek a megye termelőágaza­taiból, valóban rosszul gazdálkodtak. A bukás oka ’mégsem ez, hanem az, hogy rosszul — könyveltek! A rosszul gazdálkodók, de jói könyvelők szekere zavartalanul fut tovább. Ennek a sok, sokféle szekérnek is ott a része abban, hogy a -megye gazdasága az év első hat hónapját szerény eredményekkel fejezte be, vágott neki a második fél­évnek. Hol van már az ipar tavalyi, az országost jócskán meghaladó terme­lésnövekedése? Az a fel százalék, amennyivel több a mostani fél év áru­kibocsátása, mint volt a tavalyi első hat hónapé, aligha varázsolja kalács- csá új kenyerünket. A jövedelmező- séggett még nagyobb gondok vannak, a nem rubel elszámolású kivitellel úgyszintén. Mindezek ellenére, a józan ésszel szemben, egy valami gyorsan kúszott felfelé: az iparban foglalkoz­tatottak havi átlagkeresete a megyé­ben az év első felében 8,7 százalékkal emelkedett. Mire alapozva? Mivei fe­dezve?! Egy-egy termelőhely, bálr rosszul te­szik ott is, élhet napról napra. Hóna­pokon, éveken át azonban sem egy termelői közösség, sem egy iparág, s még kevésbé egy ágazat, egy népgaz­daság nem élhet napról napra! Mégis, mintha ennek lennénk ezer minden­ben tanúi. A nem rubel elszámolású ki­vitelben a forgalom egyenlegének há­romszor akkora a hiánya, mint volt tavaly a hasonló időszakban! Vannak — sokan vannak —, akik értetlenked­ve néznek, azt hajtogatják, érthetet­len, váratlan ... Semmi várattam, nin­csen benne! A tavalyi év nehéz gond­jai, s a súlyos feszültségek megléte 1986-ban is, nem a baűsons teremtmé­nye. Az az átmeneti javulás, amely 1983-ban és 1984-ben következett be, adminisztratív intézkedések, erős meg­szorítások — az úgynevezett kézi ve­zérlés — hatására alakult ki a gazda­ságban és nem azért, mert a tényle­ges teljesítmények jobbak lettek, mert szilárd alapokon nőtt volna a társadal­mi tiszta jövedelem. Voltak, akik kezdtek hinni a csodában: a muszáj belevész a Dunába. Nem veszett bele. Sőt! Erőteljesen- ben, takaratlanabbul mutatja magát, mint korábban. Egyre sürgetőbb, ége­tőbb lenne a helybenjárás felváltása a tudatos — a merre és a hogyan kér­désekre egyaránt választ adó — hala­dással. Az idő tőlünk független ténye­ző, múlik akkor is, ha késlekedünk a válaszokkal, de ha így múlik, akkor megtörténhet, amikorra választ adunk, addigra késő lesz, már más válaszok kellenének. Legalább az ünnepen hagyjuk a gondokat, a munkát? Nagy baj az, ha bárki is ügy akar ünnepelni, hogy fe­ledi a munkát. Azért vagyunk ott, ahol állunk, mert lassan, következet­lenül fedezi fel társadalmunk: a mun­kától semmi sem független. A letu­dott, az ímmel-ámmal teljesített, a fe­gyelmezetlen, a tényleges értékektől függetlenített, a minőséget bakafán- toskodásként kezelő, tükröző munka az, ami megrontja az ünnepek ünnepi hangulatát, ami megtorpanásra kész­teti az örömöt a munkán túli órák­ban, mert nem jut erre. nem telik ar­ra... egy ország nem élhet jobban, mint ahogyan dolgozik! Mai lapunkban: Petrovszki István: Legyenek bátorítei az újnak, a jobbat akaróknak (3. oldal). Balogh László: A jó döntések mUgfitt ott á:S a lakosság (5. o’da!). Fényé Gyula: Az ember, a jég és a közigazgatás (7. oldal). Nyitrai Ferencné dr.: Az adatok objektív értékelése a gazdaságban (9. oldal). ÉLJEN NEM FULLAD A DUNÁBA AUeílSZTIÍS HÚSZADIKA!

Next

/
Oldalképek
Tartalom