Pest Megyei Hírlap, 1986. augusztus (30. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-14 / 191. szám

1986. AUGUSZTUS 11., CSÜTÖRTÖK 1 Péntektől Nemzetiségiek fesztiválja Nem hasonlít a tanórához * Újragondolva a költeményeket sHeti filmtegyzetb Támadás a Krull bolygó ellen Augusztus 15—17. között Tatán rendezik meg a 21. or­szágos nemzetiségi fesztivált. A hazánkban élő nemzetisé­giek nagyszabású kulturális találkozójának 400 szereplője lesz. Ebből az alkalomból nyitják meg Tatán Sz. Bayer Erzsébet kiállítását, amelyen a német nemzetiségiek életét, szokásait ábrázoló festményei láthatók. A találkozó fénypontja, az augusztus 17-én sorra kerülő gálaest, amelyet a tatai nép­park 2000 személyes szabad­téri színpadán rendeznek. Ritka lelet Sajtótörténet Sajtótörténeti ritkaságnak számít az a 65 éve kiadott szakszervezeti újság, amely évtizedeken át lappangott a pécsi levéltárban. A kutatók tudtak az újság létezéséről, de úgy vélték, hogy a Horthy- rendszer évei alatt az összes példány megsemmisült. Nem­rég azután — más sajtóter­mékhez csatolva — megtalál­ták a levéltárosok a Szakszer­vezeti közlöny című lap ed­dig ismert egyetlen példányát, 1921. augusztus 14-i keltezés­sel. A magyar szakszervezeti sajtó egyedülálló terméke ez a lap. Hiszen sajátos körül­mények között született meg. Pécs és környéke — mint is­meretes — az első világhábo­rú után szerb katonai meg­szállás alá került. Egy ünnepségen találkoz­tunk. Azaz: ő verset mon­dott. Vagy inkább szavalt? Egyik sem pontos kifejezés. Hiszen úgy hangzottak József Attila szavai, mintha talán ő maga lett volna a mikrofon­nál és hangosan gondolko­dott volna. Olykor elhalkul­tak és lelassultak mondatai, másszor pedig csak csattantak a szavak. Elő szemléltetés Szemtől szemben ülök a magas, barna férfival. Bár ha­ja erősen ritkul, fiatalabbnak látszik a koránál. Kutató te­kintettel figyel. Nemrégen jött meg szabadságáról. — Két és fél hetet töltöt­tünk az NDK-ban, Weimar- ban, a feleségemmel — me­séli. Elmosolyodik: — kell egy kis kulturális feltöltődés — mondja. — Most készítet­tem ugyanis egy Liszt-mű­sort. Számomra természetes, hogy még a pihenési idő alatt sem szakadok el a munkám­tól. A rendhagyó irodalomóra, ez a lassan negyedszázaddal ezelőtti kezdeményezés el sem választható már Sellei Zoltán előadóművész nevétől. Ennek jelentőségét már az Olvasó Népért mozgalom első orszá­gos tanácskozása is méltatta. A művelődési miniszter pe­dig a Szocialista Kultúráért érdemrenddel tüntette ki. Fábián Zoltán — fiatalon el­hunyt író —, a Magyar írók Szövetségének akkori titkára így írt: „Sellei Zoltán bámu­latosan világosan és egyszerű­en értelmezi és érteti meg a ÜTv-FIGYELŐSÍ Kalendárium. Hosszabb nyári vakációzás után végre ismét jelentkezett a Kalendá­rium, a televízió ismeretter­jesztő magazinja. Mégpedig egy különleges esemény kap­csán összeállított rendkívüli kiadással örvendeztette meg szépszámú hívét. Amint azt olvashattuk is, láthattuk, hallhattuk is, a kö­zelmúltban Budapesten talál­koztak azok a természettudó­sok, műszaki szakemberek, akik éljenek bár a földgolyó bármelyik pontján, rendületle­nül magyarnak vallják magu­kat. Nos, dr. Juhász Árpád műsorvezető-szerkesztő és kis csapata ennek az eszme­cserének tisztelgett a most emlegetett adásban. S tették ezt úgy, hogy nem csupán azokat a jeles és még jelesebb vendégeket ültették oda a ka­merák és a mikrofonok elé, akik vagy a legjobban csen­gő nevet viselik, vagy éppen szeretnek csevegni, hanem — e divatszóval mondva — sú­lyozták a témákat, és azt bon­colgatták, amiben világelsők voltak, s többé-kevésbé azok is maradtak e kis hazához kö­tődő kutatók. A legtöbb ma­gyarázat tehát a számítógép­tudomány robbanásos gyorsa­ságú fejlődéséről meg a gyógy­szervegyészet alakulásáról szó­lott. Rozmaring. S hogy való­ban milyen nagy igyekezettel, szerkesztői hozzáértéssel, fá­radságra nem tekintő ambí­cióval készül ez a Kalendári­um, mi sem bizonyítja job­ban, hogy a jelenkori magyar tudományosság sikereinek be­mutatásakor a legeslegújabb eredmények számbavételéről sem feledkeztek meg. Amikor tehát a vadonatúj — még a szaklexikonokból is hiányzó — biotechnológia szócikket kezd­ték magyarázgatni, tüstént példával szolgáltak erre a tu­dományágra a legvalóságo­sabb valóságból. Nyilván nem a véletlen, ha­nem az érdekeltek szaktudá­sa, a bennük is munkáló bi­zonyítási indulat hozta úgy, hogy éppen a Rozmaring Tsz üvegházaiban, laboratóriumai­ban — jelesen e közös gazda­ság Merikión gazdasági tár­sulásának munkahelyein — tapadtak rá az objektívék mindarra, ami a biotechnoló­gia fogalmának megértetésé­hez látványként szükséges. S mivel Molnár György la­boratóriumvezetőt kommentá­torként szintén megszólaltat­ták, a kép és a szöveg együt­tes felfogása nyomán ki-ki megbizonyosodhatott a haj­táscsúcsokból való újabb egye- dek előállításának lehetséges­ségéről és nyilvánvaló hasz­nosságáról. Megfelelő táptalaj­ra téve ezeket a növényi része­ket, láthatóan könnyűszerrel szaporodnak, mégpedig — s ez a fő — vírusfertőzéstől men­tesen. Mint hallhattuk, jelen­leg a burgonya, az alma, a szőlő, a banán, a spárga, a kivi, sőt a gerbera nagyüzemi termesztésében is egyaránt pompásan hasznosul az osztó­dó szöveteknek ez a megket­tőződése. S mindez itt, a fő­város határában, javarészt Pest megyei illetőségű szak­emberek kezének érintésére! Opi. Az viszont mér tény­leg a véletlen műve, hogy amúgy szinte kizárólagosan a tudomány jegyében pergett le a keddi adásnap. Fő-fő ékes­sége ennek a kétcsatornás programnak természetesen az egészen kiváló angol tévéfilm­sorozat, az Oppenheimer so­ros része volt, amely emberi drámákban és fizikai, techni­kai izgalmakban egyaránt bő­velkedő történetet — gratulá­ció érte! — most egy kerek- asztal-beszélgetéssel is megfe­jelték. A második műsorban ka­pót teret ez a közös és nagy hozzáértésről tanúskodó tana­kodás, s aki a Krampampuli című zenés diáktalálkozó fel­vételei helyett ezt figyelte, nem csupán az első atom­bomba előállításának politi­kai, hadászati és magfizikai titokzatosságaiban igazodha­tott el, hanem sok-sok egyéb ismeretet is magába szívha­tott — egyebek között éppen a magyar származású tudósoí pro és kontra előjelű közre­működéséről, jellemeik sajá­tosságairól. . Sajnálhatja, aki lemaradt erről a Vitassuk meg című félóráról, mert az abban el­hangzottak ismeretében egé­szen más szemmel lehet majd nézni Opiék tömeghalálba tor­kolló játékának utolsó két traktusát. Akácz László Jelenet a Támadás a Krull bolygó ellen című filmből legbonyolultabb írások legve- lejét... Vonzó, megnyerő, s hallgatóinak nemcsak műélve­zetet ad, hanem arra is hív­ja őket, hogy maguk is kezd­jék el — önnön legbelsőbb in­dítékaik szerint — értelmez­ni, újragondolni az elhangzott műveket... — Még tanár koromban dol­goztam ki a rendhagyó iroda­lomórákat — emlékszik visz- sza. — Bár én szívesebben használom ehelyett az élő művészi szemléltetőeszköz ki­fejezést — teszi hozzá mind­járt. — Zuglóban tanítottam irodalmat. Kevésnek tartot­tam ezeken az órákon az ér­zelmi-hazafias nevelést. A mű­ködési engedélyt 1964-ben vál­tottam ki, de csak 1976-ban hagytam végleg abba a taní­tást. Rendkívül nehéz volt a válás... — Az elmúlt tiz év tapasz­talatai mennyiben módosítot­ták elképzeléseit? — Igazoltak engem. Sőt a különböző összeállításaim kö­zött egyre nagyobb teret kap­nak az ifjúsági műsorok. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy az irodalomtanítás nem lett szín­vonalasabb. Igényes irodalom- tanárok viszont felismerik a művészi szemléltetés hasz­nát. — A mai fiatalok a techni­ka világában élnek. Mennyi­vel nehezebb ■ mostanában kapcsolatot teremteni a dia-- kokkal? Névtelen dosszié — Való igaz, hogy a tv, a sok krimi, vagy a tudomá­nyos-fantasztikus irodalom más irányba tereli a gyere­kek érdeklődését. Azt tapasz­talom azonban, hogy mindig befogadják a rendhagyó órát. Van is egy kis gyűjteményem ennek bizonyítására. Megkér­tem a kollégákat, hogy a ta­nulókkal írassák le tapaszta­lataikat — névtelenül... Előkeresi a dossziét. Meg­éri. „Agyunkat is ki tudtuk szellőztetni... Nem is órához hasonlított, inkább szórakozás volt... Ezután több verset fo­gok olvasni...” — Mindig visszahívnak azokra a helyekre, ahol már jártam — folytatja Sellei Zol­tán. — A pedagógusok érzé­kenyek: ha élvezték a gyere­kek, újra kérik a műsort. — ön mennyit tartott meg ebből a pedagógusérzékeny­ségből? — Odafigyelek: mit monda­nak a műsorról, és változta­tok is, ha kell akár ott hely­ben is. Jól éreztem magam a tanári közösségben, tanár va­gyok én is, csak éppen rend­hagyó irodalomórákat tartok. Félre ne értsen, nem szégyel­lem az előadóművész elneve­zést — jóllehet néha összeke­verik a színész fogalmával. Az előadóművész egyszemélyes műsort állít össze, legfeljebb egy-két közreműködővel. Én Bige Józseffel dolgozom együtt például a kuruc kor­ról szóló műsoromban. Elégedett ember — Jelent-e hátrányt, hogy vidéki városban, Dunakeszin él? — Nem. Tavaly kétszáz- nyolcvanhét előadásom volt. Budapesten is sokat szerepe­lek klubokban, művelődési házakban. Tagja vagyok az előadók művészkörének, az Olvasó Népért munkabizott­ságnak. Dunakeszin is hívnak mozgalmi események alkal­mával vagy iskolákba, a mű­velődési házba. Előadókör­úton jártam 1930—’81 telén Észak-Amerikában, amelyről Haza a vers is címmel le­mez jelent meg. Akkor ke­rültem ismeretségbe a toron­tói Rákóczi-alapíivánnyal, s ennek köszönhetem, hogy ta­valy megkértek egy műsoros kazetta készítésére a fejede­lem halálának 250. évfor­dulója alkalmából. Hej, Rákó­czi, magyarok vezére! a címe, s ebben mondom el egyetlen fennmaradt beszédét, amelyet Gyömrő határában tartott. — Példaképe van-e? — Voltak ösztönzőim, aki­ket látva-hallva gondoltam: én is szeretnék hasonlókép­pen teljesíteni. Például Ascher Oszkár arra ösztönzött, hogy megtanuljam a Helység kala­pácsát — bár én egészen más felfogásban mondom! Horváth Ferenc, Jancsó Adrienne erőt képviselnek, bizonyítják, hogy érdemes ezt csinálni. — Van-e önben elégedetlen­ség? — Nincs — válaszolja pil­lanatnyi szünet után. — Amit elgondoltam, azt elértem. Vennes Aranka Üjabb űrmese. De nemcsak az, hanem rémmese is. Vala­mint lovagtörténet. És ka­tasztrófafilm. Mindezekből összegyúrva valami. És még­sem ezek összessége. Illetve: úgy az, hogy mindegyikből csak a leglaposabb sémákat használja fel. Tehát eredeti­nek gondolt történet, amely­ben jószerével semmi eredeti nincs. Az hiszem, valami ilyesmi­ről lehetett szó a film készí­tésekor. Az angol rendező, Peter Yates — láttuk John és Mary című filmjét Dustin Hoffmann-nal és Mia Farrow- val, meg a Murphy háborúját, az igen jó Az öltöztető című filmjét és számos részt ren­dezett az Angyal sorozatból — kiválasztott egy olyan fiatal párt, mint amilyent a Csip­kerózsika, a Hamupipőke és a Csillagok háborúja óta há­romtól százéves korig min­denki ismer. Kiválasztott olyan bölcs varázslót, akivel minden második Grimm-, Andersen- vagy Hauff-mesé- ben, s megint csak a Csillag­háború-sorozatban találkoz­hattunk. Kitalált egy ronda szörnyet (á la Csillagháború), akit le kell győzni a bátor fiatalembernek (a hős lovag és a gonosz, csúf sárkány his­tóriája, ugyebár). A ronda szörny persze fantasztikus várban vagy miben lakik, és fantasztikus hadserege van (unalmas talán, de ez is Csil­lagháború-ötlet), s vannak további fantasztikus figurák, varázslók, pókasszonyok, egy- szeműek, meg egyéb szörny­féleségek, van ezernyi vesze­delem, titokzatos mocsár és pókhálóvár, van afféle lézer­kard, mint Dart Waderé, s előfordulnak vad kardpárba­jok, valamint megcsodálha­tunk egy csillagtőrnek nevezett varázserejű csodafegyvert, amely hol úgy működik, mint egy közönséges vagy mezei bumeráng, hol úgy, mint egy lángvágó, hol úgy, mint egy lézerrakéta, hol meg csak egyszerűen olyan, mint egy hőérzékelő fejjel ellátott leve­gő-levegő rakéta a Tomcat vadászgépek arzenáljából. Szóval: az egész film merő egy csoda, mese, ámulat és nodeilyet. Engem ugyan roppant mód zavart a bő kétórás film né­zése közben az „ezt már mind láttam valahol” érzése — de talán nem mindenki ilyen ké­nyes, és szereti az ismétlést (mely — mint tudjuk — a tu­dás szülőanyja). Különben a főszereplő is ismerős: az a Ken Marshall játssza a fene­gyerek Colwyn herceget (aki elintézi a ronda szörnyet, s mellesleg elnyeri a világszép Lyssa hercegnő kezét). Rá a tévé Marco Polo sorozatának Marcójaként emlékezhetünk. Nászút féláron A szadai emlékmúzeumban Székely Bertalan, a nagy magyar történelmi festő és művész- pedagógus életének utolsó évtizedeit Szadán töltötte. Egykori műterme és lakása — mint ismert — ma múzeum, amely sok vendéget fogad. A képen a szadai Székely Bertalan Általános Iskola VI. osztályos tanulói beírnak a múzeum emlékkönyvébe Értem én a Mokép szán­dékát: ebben a vígjáték­ínséges uborkaszezonban, amelyben sem a külhoni, sem a hazai gyártmányú komédiák (és egyáltalán: a hazai bár­milyen műfajú filmek) nem tolonganak a mozik vásznán, műsorkiegészítésként, frissítés­ként, lukak betöméseként előszedi a 30-as és 40-es évek­beli magyar filmek egynéme- lyikét. Ennek volt a jele a Halálos tavasz, majd az Egy bolond százat csinál felújítása. Már ezek sem voltak egy­értelműen sikeres vállalkozá­sok. A Halálos tavaszt még éltette a Karádi Katalin-le- genda, a másik filmet meg Latabár Kálmán és Mály Ge­ro játéka, de ezenkívül aztán nem sok dicséretes akadt bennük. Hogy forgalmazásuk milyen hatással volt a mozik bevételére, nem tudom, de hogy nem helyettesíthették a hiányzó új — s elsősorban az új magyar — filmeket, az biztos. Műsorszínesítésnek, ku­riózumnak talán elmennek, egy idősebb nézőréteg meg is tekinti őket nosztalgikus okokból, egy fiatal réteg meg talán az érdeklődés miatt Most itt van a sorozat újabb darabja, s ez egyenesen kiábrándító. Pedig ebben is régi nagy nevek állnak a fő­címen. Székely István, a ren­dező. Eiben István, az opera­tőr, Gyöngy Pál szerezte a zenét, a színészek között a háború előtti (és alatti) ma­gyar filmek abszolút férfi­sztárja, Jávor Pál, a nagy komikus, Kabos Gyula, Ágay Irén, a szőke és Erdélyi Mid, a vörös hajú ifjú színésznő, Dénes György, Keleti László és még sok más ismert szí­nész. Azonkívül: ez volt az első olyan magyar film, amelynek az összes külső fel­vételét külföldön — Olaszor­szágban — készítették. Mivel a történetben fontos szerepet játszott. egy nagy óceánjáró hajó, az egész stáb felszállt utasnak a Conte di Savoia nevű olasz luxushajóra, s Ge­novától Nápolyig végigutazta a járatot, miközben forgattak is természetesen. Eiben István kifotózta az 1936-os olasz ide­genforgalmi prospektusok szinte minden slágerét, a film (mivel erőteljes olasz se­gítséggel készült, és a Horthy- Magyarország amúgy is igen rokonszenvezett Mussolini fa­siszta rendszerével) tisztelet- teljesen ájult csodálattal mu­tatta be az olaszokat stb., stb. A banális történet [amely akörül forgott, hogy az Olasz­országba nászúira menő ifjú házaspároknak félárú utazá­si kedvezményt adtak az olasz idegenforgalmi szervek, s két párocska (Jávor—Ágay, Ka­bos—Erdélyi) ezt kihasználva utazik, hogy végül nem ál-, hanem valódi házaspárként térjenek haza] talán a kedvelt színészek miatt jól fogadta a közönség ötven éve. A mos­tani felújítástól ez nem vár­ható, három okból. Egy: a film sztorija idege- sítően bugyuta, fordulatai éppúgy mesterkéltek, mint dialógusai, stílusa vagy figu­rái. Kettő: a színészi játék­stílus, kivéve a zseniális Ha­bost, rémítően teátrális. Há­rom: a vetített kópia úgyszól­ván élvezhetetlen, mert kar- cos, tele van kihagyásokkal és hanghibákkal, és az utolsó tekercsnek legalább a fele egyszerűen hiányzik. Ha egy film kópiája ilyen állapotban van, több mint felelőtlenség a közönség elé bocsáiani. Akko­ra filmszűkében nem lehet a Mokép, hogy még ezt a filmroncsot is be kelljen dobnia a műsorba. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom