Pest Megyei Hírlap, 1986. július (30. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-19 / 169. szám
m? int I * 1986. JÚLIUS 19., SZOMBAT Fantázia Németh Miklós metszete Flamm János: Szerencse áll a házhoz Benke László: Félelem Félek hogy nehezen megszerzett kincseim a fekete lármában szanaszét gurulnak összeomlik emberségem háza s én is a gyilkolás válogatott módozatain töröm a fejem Túl sokan öltek ölettek és megölettek és túl sokan élünk a fölöslegesség tudatában Félek hogy elárulom gyöngeségemet nem találom meg a költeményt magamban sem s az embertelenség mindennapi repedésein nem jut el a fény szememből szemedbeJobb fülem felől és bal fülem felől liheg a megtébolyult világ Azt kívánja hogy vele együtt jajvcszékeljek azt kívánja hogy vele együtt vigyorogjak a konc felett Lelkemre feni fogát az ördög és az angyal is Félek hogy elhibázom magam Podmaniczki Szilárd: Fotók a homokban hetedik napja vágtatunk a csillaggal-scbzett vidéken eldobott ruháink: virradatban repkedd madarak harmat-vér eső lyuggatja bőrünk felhő-ágyúk célkeresztjében táguló pupillánk lehulló teleobjektív érzem ahogy galambszived egyre erősebben ver vörös és fekete angyalok szállnak a hegy meszes gerincére gyommal-benőtt parton pulzáló tenger óriás sótömböket sodor felénk a szélben sirályokkal-felszcgecselt égen horizontra suhintó rozsdás sugár-kard mielőtt hetedik éjünk is szemünkre simítaná a holdat szétszórjuk a parton emlékeinkben őrzött sárgás fotókat Törő István: Üzenet Bokrok tövén, parkok fáinak árnyékában, patakok padmalyában ülnék lehunyt szemmel napsugarak villáma előtt, míg szívemből az ősz kitapossa a belevésődött üzenetet — arcom a földhöz szorítom, benne még újat keresek, a varázslatok véget érnek: zörgő csontú, kihűlt testével a kert tőlem vár szabaditást, pedig mit is tehetek én kesergéselc bő szavával? a sereg felbomlik, ha eldőlt a csata, üres időnket majszolja a lélek. Tamási Orosz János: Haza akarok menni Mátyás Ferenc: Az a madár Ijesztő volt telünk, belefáradtam, kifosztotta belőlem a meleget, üres pince lettem, szívem egy kongó hordó, a kilincsen csontmaradék a kezem, fülem, szám zárva tartom, mint csillagtalan egét a Föld, szén a növény alvó ábrázatát, csak az álom éltet, s az a madár, ki megszólalt a térben, hogy ébredjek, csöpögnek a jégcsapok, a rét zöldül, megindul az új kezdet, — rongyait foltozgatja már fűcérnáival a határ. Jutalmat a szófogadásért, jutalmat a beletörődésért. Haza akarok menni. De honnan szól valójában ez az üzenet? Nem kibúvó-e rögtön az óvodára gondolni? Hazája lett-e három és fél év alatt e néhány tucat négyzetméter annak, akit úgy vártak ide!? Tilalomfák, korlátok, a szabad tér szűkítése; s a feltételek kölcsönhatásának* kialakulása. Mindmegannyi átértékelődése a fogalmaknak. Sok-sok leépülésből épül fel a jellem. És te...!? Roppant, ütött a gondolat. Persze. Hiszen lehet: már régen ömagána gondol. A gyermek létére saját létét tükrözteti; s a különbség csupán az érzelmi tartományok leszűküléséből adódik. Már alig van lehetőség a végletekre; egy kiborulásnak itt már rituáléja van: idegösszeroppanás, gyógyszerek, rácsos ágy. Esetleg csak alkohol, csontmerevségig. Haza akarok menni. Gondolatban végigszaladt tekintete a néhány tucat négyzetméteren. Hazája lett-e e lakás, e pór esztendő alatt? Nem a falakat, s nem a bútorokat faggatta. Nem a falakon feszülő tapétát, ami után oly hosszú ideig talpaltak együtt; s amelyen még a felragasztás friss mámorának napjaiban megjelentek a gyermeki kéz hieroglifái; a zsírkréta és a filctoll erővonalai. És nem a bútorokat faggatta; nem a bőrgarnitúrát, s nem a csillárokat, amelyek oly hosszú hónapokig szinte egyetlen beszédtémát szolgáltattak: felhívták-e őket; nem kellene-e többet adni; mikor érkeznek már meg. Haza akarok menni. Futottak, nyargaltak gondolatai, vissza-visszáverőd- ve a falakról, a bútorokról. Nem őket faggatta; a választ máshol kereste, máshonnan várta. De gondolatainak rezgése minduntalan tárgyakba ütközött; s a tárgyak lassan elnyelték, beszippantották azokat. Még érzékelte valahol, az árnyékon túl, azt a kapcsolatot, amely megadhatta volna a választ; amely talán meg is adta, de jeleit elnyelték ugyanazok a tárgyak. S lehet: már az is csupán kérdéseket sugárzott. Haza akarok menni. A z órára pillantott. Négy perce áll a sötét szobában. S e négy percbe egy teljes élet látomása belefért. No lám — mosolyodott el —, ilyesmit nem csajc a halál közelgése válthat ki. Vagy...!? — rázkódott meg újra, egész testében, elkomorodva. Hol és mikor kezdődik a halál!? Haza akarok menni. A megérkezés. Isti nyolcéves korára kész jellem. Arra még jut ereje, hogy megbillentse a kulcsot a zárban — „kisfiam, már elég nagy vagy ahhoz, hogy ne dörömbölj, csak el ne veszítsd, akaszd a nyakadba!’’ — aztán, hogy belép, pontosabban beesik, a visszafojtott sírástól akadozó lélegzettel kitör belőle: — Bele-estem az á-rokba! Első számvetésben a gyerek ép, keze, lába helyén, igaz. arca krétafehér, az álla véres. Tehát: — Micsoda?!... Mit csináltál?!... Milyen árok?! Hol? Midet ütötted meg?... Isti nem éri fel ésszel mi nem világos anyának és apának, holott egyértelműen fogalmazott. — Arrafelé sétáltam ... amerre az árok. Tudjátok, amit kiástak!... És úgy fáj az állam... a hátam is,,, és megcsúszott a lábam ... nem kaptam levegőt... és attól féltem, hogy megvertek... csak zuhantam, ... és két nagylány húzott ki, ... a könyökömet, és az oldalamat is, itt ni... és mossunk hajat, mert tele ment homokkal... Apa és anya ezekután eltekint a történtek egyértelmű, logikailag hibátlanul felépített előadásától, az események miértjétől, mikéntjétől, sőt hiába ismétlik meg a spanyol kupacsapat fantasztikus gólját, apát ez most hidegen hagyja. Kifűzi Isti cipőjét, anya feláll a kisszékre és leemeli a legfelső polcról a gyógyszeres ládikót, egyidejűleg helybenhagyja apa észrevételét, mely szerint agyrázkódásról szó sem lehet, bár Isti állóról alaposan lejött a bőr, varrni nem kell, és szakszerűen ellátják Isti sebét. Majd, miután már Isti gatyában, trikóban megpihen anya ölében, felidézik az árok képét. Az árok. Igen, ott kétségtelenül van egy árok. Szemben az új iskolával, a Közért előtt. Hónapok óta. Az elmúlt két évben négyszer ásták ki és temették be. Legutóbb akkor, amikor a városba látogatott a miniszter, hogy szemrevételezze a lakótelepet. Két nap alatt eltüntették az árok nyomait. Ez még ősszel volt. Aztán a fűtési idény megkezdésekor ismét dolgozott a légkalapács, a markoló. A téli hónapokban persze nem bolygatták a fagyos földet. Ügy maradt. Utána is. Hosszúra nyúlt a tél. Már úgy tűnt, ezt az árkot eleve ide tervezték. De hogy lehet beleesni?!... Isti arra sétál (!), látja, egy métér széles. Átlépi a gyerek- térdmagasságnyi deszkát, a védőkorlátot, mert úgy véli, ezt a távolsá- [ got ő át tudja ugrani. Az árok két ’ partján földhalom magaslik. Ám, mielőtt a túlparton megvethetné lá- 1 bát, az esőtől meglazult földön meg- ’ csúszik a cipője... lezuhan. Kétmé- " ternyit. Szerencsés zuhanás. — No kisfiam — mondja apa —, túl vagyunk rajta, holnapra kutyabajod. Ideje lefeküdni... > időzített bomba. Isti ágyba indul. Odakészíti a rituális kellékeket: zseblámpa, tőr, maci... Az óra!!... ■ Nem találja az órát. Már pedig ezen 1 óra nélkül, amit spórolt pénzéből saját kezűleg vásárolt — dátumot, órát, percet mutat, továbbá zenél — szóval eme becses tárgy nélkül nem hajlandó lefeküdni. A hiábavaló ke- ' resés huszadik percében anya felkiált. Nem az órát találta meg, ha- 1 nem a borzalmakat sejtő megoldást. — Te Isti!'Az lepattant a kezedről az esés közben! Isti nem emlékszik. Hát persze. Ijedt és rémült, az árokból ki kell , jutni — „nem is sírtam” — a két nagylány kihúzza. Áliára szorítja a zsebkendőt és rohan haza. Érthető. Viszont negyed tíz. Képtelenség... Apa öltözik. Apa az árokban. Azon részt, amelyet Isti az esés színhelyéül jelzett, csak a zseblámpa világítja meg. Mélyebb az két méternél, inkább három. Apa visszamenőleg ideges lesz. Legszívesebben hazarohanna, ott egye a fene az órát, a legfontosabb, hogy Isti az esést megúszta. A keskeny árok közepén, cső fehérük, körülötte temérdek szemét, a szennyes, víztől alámosott föld, deszkadarabok... Apa nem húzott gumicsizmát. Mindegy, leereszkedik. Beletúr a trutymóba. Csak óvatosan, mert ha egyáltalán itt van, a felszínen kell lennie. De nincs. Csak föld és sár apa kezén, körmei alatt, nadrágján. Kései járókelő érdeklődik. Kétségtelenül megkapó látványt nyújt apa. — Csak nem dugult el valami? Apa nem válaszol. Űjabb helyeken matat. Elkapja a vadászszenvedély. Megfeledkezik helyről, időről. Sármassza bugyog az ujjai között, lapost kúszik. Éles fény világít az árokba, majd a szemébe. — Na, másszon csak ki onnan! Mit csinál ott?! Apa elfogadja a lenyújtott kezet, azonosítja gazdáját. Törzsőrmester. Társadét lép|s távolságból gumibotját tapogatja. Apa megnyerő külseje E gy óra körül tört rá az álmosság. Dé nem fek- hetett le; még el kellett olvasnia a könyvet. Nem volt rossz könyv; jó sem; egy más világban íródott egy más világ számára. Gondolta: letusol. Előtte még beosont a gyerekekhez: a takarója persze mindkettőnek a földön volt. Nézte őket egy kis ideig; megint megfogadta, hogy holnaptól nem lesz türelmetlen, nem lesz... Szóval megfogadta azt, amit az ember mindig megfogad egy alvó kisgyereket nézve. Majd betakargatta őket. Haza akarok menni. A mondat megütötte. Gyomrát összerántotta a fájdalom; de ugyanakkor egész testében is érzékelte az idegek gyors reakcióját. Mintha valamennyi idegszála érzékeny vevőkészülékként egyszerre fordult volna a hang felé; nem is a kiejtett szavak jelentésére figyelve először, csak azok rezgésére. A panasz, a fájdalom hullámhosszán érkeztek a jelek. Haza akarok menni. Anna sóhajtott fel, kétségkívül álmában. Talán a takaró érintésére; talán csak véletlenül pont ebben a pillanatban. Talán álmában szólt valakihez; talán álmából kiáltott ki valakikhez: menekülve lidércek, boszorkányok elől. Vagy talán nem is a képzelet szörnyei fenyegetik? Hiszen mindössze három és fél esztendős; s alig három hete jár óvodába. Haza akarok menni. A mondat hullámverése nem csitult benne. Ott zúgott, ott dörömbölt a fülében; csattanva, robajlás- szerűen érkezett szívébe, agyába. S az érzelmek hatalmas lavináját indítottá el. Az óvoda. Ügy tűnt pedig, hogy Anna boldogan vetette bele magát új életformájába. Imádta a gyerekeket, imádta a társaságot; már a játszótéren is folyton a gyerek- közösséget kereste. Úgy tűnt: megváltás neki az óvoda. Egyetlen pillanatig sem tétovázott soha; még a legelső reggelen sem kellett nyugtatni, vigasztalni. Alig várta, hogy mehessen. Vissza sem pillantot a folyosóról: s azóta sem mondta, egyetlen egyszer sem, hogy nem akar óvodába menni. Haza akarok menni. Talán csak most szól, álmában; mert koravénen, annyi tiltás megtapasztalása után máir tudja: élni kötelesség!? Hogy mindent meg kell szokni; az életet is. Hogy hiába is mondaná ébren ugyanezt; csak türelmes, vagy türelmetlen meggyőzést, rábeszélést kapna; esetleg néhány jutalom ígéretének illúzióját. ezúttal hagy némi kívánnivalót, de egyenesen néz kérdői szemébe, fenyegető mozdulatot nem tesz, nem imbolyog és gyanús tárgy sincs nála. Annak tűnik, ami. „No, lássuk csak!” Visszaereszkedik. Már három zseblámpa fénye pásztázza a festői mélységet. Apa továbbkúszik, araszoló lámpasugarák derítik fel előtte a terepet... És akkor ... Egy félig szívott Sophiane és egy kettészakadt műanyag zacskó közül kikandikál az óralánc. Mindenki megnyugszik. Apa köszönve elhárítja a további segítséget, gyalog is hazatalál. Otthon. Csendesen kopog, de hiába. Isti nyit ajtót és diadalmasan magához öleli az... órát. Az koszos, számlapja nem látszik, lánca elszakadt, de megvan! — No, most aztán gyorsan lefekvés — szól apa — majd mi megtisztítjuk —. Isti fájdalmáról megfeledkezve belevetődik ágyába. Onnan még kiszól: — Ne legyen nagyon vizes a ruha! Anya tölt egy kupica pálinkát apának, leülnek a fotelba és elégedetten megállapítják: igazán szerencsés nap ez a mai!
