Pest Megyei Hírlap, 1986. július (30. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-12 / 163. szám

1986. JÜLIUS 12., SZOMBAT 7 Bolya Péter: Apokalipszis VÁLNAK? miért? Éppen vége volt az iskolának: Itt a szünidő. Reggeltől estig fociztam a házunk melletti téren, és vártam, hogy mégiscsak elmegyünk valaho­vá nyaralni — hármasban, ahogy tavaly és tavalyelőtt. Anyám főz, apám horgászni jár a házigazdával. És én? Ott vagyok a vízparton. Egy barna kisfiú nagy utakat tesz a ná­dasban, és a stégek alatt vízbefúl- takat keres. VÁLNAK? Egyik nap apám egy újságlapot tett elém, a lap közepén kék ceru­zával bekeretezett hirdetés. Orvos özvegye, r. k., tíz év körüli gyermek nyaraltatását vállalná. Le­veleket „Dunakanyar” jeligére a ki­adóba. „Egyedül menjek nyaralni? Orvos özvegyéhez, a Dunakanyarba? És mi az, hogy r. k.? Mindegy. Jobb, mint a semmi. Mikor megyünk?” Apám kísért le V.-be. Hamarosan megtaláltuk a címet: borostyánnal befuttatott, hegyes tetejű ház, kétol­dalt a tetőn apró tornyok, s a hom­lokzaton, kicsiny mélyedésben egy színes Mária-szobor. A csengetésre ketten jöttek ki a kapuhoz, két idősebb nő. „Tessék, mit óhajtanak, ja, a hirdetésre, tes­sék csak, tessék beljebb jönni., Bemutatkoztunk. — Doktor Antóczyné — mondta az egyik nő. Magas, ősz hajú asz- szony, hosszú szoknyában, magas nyakú, fodros blúzban. — Ez itt a húgom, Lilla — mond­ta Antóczyné. Lilla: hosszú szoknya, magas nya­kú blúz, ősz haj, kontyba csavarva. — Ikrek, ugye? — suttogtam apám kabátujját rángatva., amint befelé mentünk, az udvaron. A házban hűvös, homályos szoba fogadott. — Foglaljanak helyet — mondta Antóczyné. Lilla: — Ez lesz a kisfiú helye, ha iít marad. Leültünk. Körülpislogtam a szo­bában. Posztótetejű íróasztal, fara­gott kön^ys'^kr^;,. szinti, magastamías rag.y. A falon 'állatbő­rök, égy őzagancs és egy nagymére­tű fénykép: bajuszos, szemüveges férfit ábrázol. — Az ki? — kérdeztem Lillától, a képre mutatva. Lilla kinézett az ablakon. Antóczyné: — Ami a továbbiakat illeti... A továbbiak: két hónap, iskola- kezdésig, teljes ellátás, foglalkozta­tás, mindezért kétezerötszáz forint, havi részletekben. ■ Apám hamarosan elutazott, és én ottmaradtam a borostyános házban Antóczynéval és a húgával, Lillával. — Szóval, ez lesz a magáé — mondta Lilla, amikor visszamentünk az állatbőrös szobába. — Az ott ki? — kérdeztem má­sodszor is, a fényképre mutatva. — Akkor talán csomagoljon ki — mondta Lilla, és otthagyott. Kicsattintottam a bőröndömet, s a holmijaimat berakosgattam a ru­hásszekrénybe, a naftalinszagú férfi­ruhák mellé. Lassan telt a délután. Üldögéltem a szobában, sétáltam az udvaron. Az egyik diófára is fel akartam mászni, de aztán inkább leültem alája. — Vacsora — hívott estefelé Lil­la. — Jöjjön, kérem, vacsorázni. Szépen terített asztal, virág a tá­nyérok között. Leültem a helyemre. — Imádkozzunk — mondta Antó­czyné. összekulcsolta a kezét, és rám né­zett. „Nekem Is kell?" Szófogadóan ösz- szetettem a kezemet, és magam elé mormogtam valamit, ilyesmit, hogy: mégsohaéletembennemcsináltam majdéppenmostfogokittnektek imádkoznihülyék. Vacsora után Lilla megágyazott nekem, és a márványtetejű éjjeli­szekrényre tett egy olvasót és egy bibliát. — Mielőtt elals'Ük, legalább egy fejezetet olvasson — mondta kifelé menet. „Fejezetet?” Kezembe vettem a bibliát. „Aszondja: „ÚJSZÖVET­SÉG”. Bele akartam lapozni, de a könyv magától kinyílt egy sokat forgatott helyen. „Történt pedig ... de mikoron... és akkoron... mi­koron pedig ... halavány színű ne­gyedik lovas ... Olvastam egy pár sort, aztán elaludtam. Másnap — vasárnap volt — An­tóczyné ébresztett fel. — Siessen kérem, nyolckor mise — mondta. Ünneplő ruhát vettem, és illedel­mesen végigültem a misét, Antóczy­né és Lilla között. Szólt az orgona, csillogott az oltár, és Lilla gyermek­hangon énekelt a fülem mellett. Vasárnapi ebéd. Antóczyné le­hunyt szemmel imádkozik, Lilla az öklére hajtja a homlokát. Két te­nyerem közé dugom az orrom, és a húsleves felé szaglászok. Ebéd után Antóczyné a szobámba kísért. — Híznia kell, kérem — mondta. — Jó lenne, ha minden ebéd után aludna egy keveset, két órát leg­alább. — Aztán behúzta a zsalut, és kiment. „Aludni? A nyár közepén?” Egy ideig heverésztem az ágyon, aztán felkapcsoltam a villanyt: gondoltam, körülnézek egy kicsit az új szobám­ban. Odaültem az íróasztalhoz, és ki­húztam a legfelső fiókot. „Nini, egy szemüveg. Kié lehet? Igazolványok. Egy búgócsiga. Értesítés. Receptek, a fejrészen a név: Dr. Antóczy Zol­tán med. univ.” Felpróbáltam egy nyakba akasztható érmet, belenéz­tem a fekete látcsőbe. „Egy vasúti igazolvány”. A fénykép alatt a név: Dr. Antóczy Zoltán — és a fénykép ugyanaz, mint a falon. „Antóczy Zoltán. Nyilván itt la­kott, ebben a szobában. Hol lehet most? Meghalt. Orvos özvegye: ez állt Antóczyné hirdetésében. És? Ez még nem bizonyíték. Lehet, hogy Antóczy doktor most is él va­lahol, csak éppen otthagyta a fele­ségét. Elváltak. ELVÁLTAK, és An­tóczy doktor elment favágónak a hegyekbe”. Fogytak a napok. Délelőttönként a v.-i folyóparton napoztam, dél­utánonként pedig horgásztam vagy a parti bokrok között csavarogtam. Esténként Antóczyné szobájában üldögéltem, és szófogadóan figyel­tem, amint Antóczyné lejjebb húzza a függőlámpáját, felteszi a szemüve­gét. és éneklő hangon olvasni kezd a bibliából. „És mikoron... történt pedig... bizony mondom nék- tek... (és azok a csodálatos dévér- kész^gek, amiket délután fogtam...) és.lön... : elő vág tat vala a máso­dik lovas...” ' ’ír/ ' A délútáhi alvások helyett to­vábbra is az íróasztalban és a szek­rényekben kotorásztam, s a nyár vé­gére már rendre áttanulmányoztam Antóczy doktor összes iratát, meg­ismerkedtem a kitüntetéseivel, elol­vastam a feljegyzéseit, átnéztem a leveleit, egyszóval többet tudtam róla, mint bárki másról. Néha vé­gigtapogattam a naftalinszagú ruhák zsebeit is: gondoltam, hátha találok bennük valamiféle üzenetet. — Levele jött — kopogtatott be hozzám Lilla egyik délután, amikor éppen a könyvszekrényben turkál­tam. „Levél?” Leugrottam a székről, kinyitottam az ajtót. — Levele van — nyújtotta a borí­tékot Lilla. A címzés: anyám írása. „Mit ír­hat? Még soha nem írt nekem le­velet.” Lilla behúzta az ajtót. Feltéptem a borítékot, széthajtom a levelet. .........Kedves fiam, remélem, jól ér zed magad, apáddal mindennap tárgyalunk, jövő héten lesz a váló­per, a szőnyegeket is el akarja vin­ni, pedig azt már együtt vettük, so­kat sírok, ha van kedved, ÍRJÁL, ÍRJÁL...” Kifutottam az udvarra. Antóczyné a diófa alatt ülve horgolt. Előálltam. — Hol a férje?! Antóczyné kiegyenesedett. — Azonnal mondja meg, hol a férje!... — kiáltottam rá. Antóczyné felállt. — Kérem ... Miért nem alszik ilyenkor? — Elvált magától a férje, ugye?! — Legyen szíves azonnal menjen vissza a szobájába — sziszegte An­tóczyné falfehéren. Zsebre gyűrtem a levelet, vissza­mentem a szobába. Felálltam a székre, és egymás után rángattam ki a könyveket a szekrényből. „LE­GYEN SZÍVES AZONNAL MEN­JEN VISSZA A SZOBÁJÁBA: Két vén tyúk. SOKAT SÍROK. Titkolóz­nak. Nem mondanak semmit. A JÖVÖ HÉTEN. Semmit.” Könyvek. „Ez itt... úgy hiszem, németül van. Megy a padlóra. A SZŐNYEGEKET IS. Természettudo­mányi Közlöny, 1909-es évfolyam. MINDENNAP TÁRGYALUNK. Ezt... valamilyen idegen nyelven írták. E-u-g-e-n-e S-u-e. Nyilván az író neve. JÖVÖ HÉTEN. Alul az évszám: 1853. öreg könyv. Százéves, akárcsak Antóczyné és Lilla.” Fogytak a könyvek, s a polc hátsó részéből egy barna fadoboz került elő. Az asztalra állítottam, leporol­tam. A tetejére ragasztott cédulán a név: Dr. Antóczy Zoltán. Megfor­gattam az apró kulcsot, kinyitottam a dobozt. „Aha, mikroszkóp, sárga­rézből. Már volt a kezemben ilyes­mi, tavaly, átlattanórán. SOKAT SÍROK. Metszetek nincsenek?” Kivettem még néhány könyvet, és meg is találtam a metszeteket. Négy tábla, rekeszekre osztva, a rekeszek­ben lapultak a tárgylemezek. Az ablakhoz húztam az asztalt, aztán kivettem a dobozból a sárga testű mikroszkópot, és az ablak felé for­dítottam. „Jól áll a tükör?” Egy kicsit iga­zítok rajta, aztán a tárgyasztalra te­szem az első metszetet. Belenézek a látcsőbe. „Homályos.” Óvatosan forgatom a jobb oldali csavart. Éle­sedik, élesedik, most jó. Mi ez?... Zöld mező. virágokkal. Piros-feke­te pöttyös labdák ugrálnak rajta.” Kiveszem a metszetet. A tárgylemez­re ragasztott cédulácskán ez áll: VESESZÖVET (MACSKA) 1947. Ä következő metszet neve: PAT- KÄNYFAROK (KM) 1946. „Piros, kék, fehér körök, kicsik, nagyob­bak, mint egy színes gép kerekei, gépszíj nélkül. Erek? Idegek? Csak egy szíj kellene, s már pörögnének is a kerekek.” A következő: ÉR­FAL (LÖ) 1947. „Sokfalú, színes cső. Hasra fekszem, bemászom a csőbe, tovább, még tovább, amíg ki nem érek a folyópartra.” ZSÍRSZÖ­VET (BIRKA) 1947. „Sárgásfehér odúk, vékony fallal elválasztva egy­mástól. Üresek: a lakók már ré­gen kipusztultak belőlük.” BŐR (KUTYA) 1946. „Egymás alatti réte­gek. A legfelső ... Mintha elszakad­nának a földtől azok az apró görön­gyök. Alattuk barna gomolyag: a fák gyökerei. Még lejjebb egy vö­rös réteg: a katonák vére. Legalul lyukacsos feketeség: egy titkos alagút fala. Az alagút végén ma­gas tornyú vár, kiabáló szélkakas­sal.” Egész délután a metszeteket né­zegettem. Már esteledett, amikor az utolsó tábla közepe táján egy fel­irat nélküli metszetet találtam. Tárgylemez, rajta kis fekete pont, semmi Több: „Hol lehet a cédula? Vagy talán nem is ragasztott rá semmit Antóczy doktor? . Becsúsztattam a tárgylemezt a lát­cső elé, és óvatosan forgatni kezd­tem a jobb oldali csavart. „Homá­lyos. Még egy kicsit a csavarral. Jó. Most már élesebb.” Vonalakat látok. Szürke, kusza vo­nalakat. Néhol egymásba szaladnak, néhol szabadon végződnek. Görbe vonalak, félkörök, sötétedő árnyé­kok. < „Mi lehet ez?” Az ott... mintha egy orrlyuk lenne.. És ... Ott a másik. Két, orr­lyuk, egy lófejen. Ott a ló nyaka is. A törzse is. Egy lovat látok, rajta a lovasa. Ott a második ló. A har­madik. Mérleg van a lovasa kezében. A második lovas ... Kard van nála. Már látom a negyedik lovat is. A lova­sa felágaskodik a nyeregben. Kiabál. Az arca bajuszos, szemüveges. Antó­czy doktor. Prüszkölnek, fújtatnak a lovak. Négy lovas, tizenhat pata. Az iskolakapu, a toliam, a nádasok, minden ott van a lovak lába alatt, recsegve törik szét a tárgylemez is, dobogva vágtat körbe a szobában a négy lovas... A negyedik ló patája alatt egy fehér színű ágy reccsen szét. Az ágy támláján ujjnyomok — apám és anyám keze nyoma. Oda támaszkod­tak, amikor megnézték: alszom-e már. " r \ Óváros Tapodi Ilona rajza Keresztury Dezső-­Melegség Cg a beton, rajta rézbőrű sereg sütkérez egy falka meztelen gyerek. Vízben áll a rét már, játszani hideg, de az úton még nyár fűti ä kövét. — Az ősz sűrű, mézes fénnyel hinti meg, s fészek a por: édes délszaki sziget. Hasuk a láng napra vetik, a tüzes beton simogatja " a kfr feneküket. Kiss Benedek: r •• Üvegfúvók Lombot fúj magából a vadgalamb. Dagadozó fákon búg, búg a hang. Testünk-lelkünk ványadt, tikkasztja bánat, üvegfúvók, fújjátok a zöld butéliákat! Hunyadi István: Szépségkirálynő Csütörtökön vérét vetett életének Molnár Csilla Andrea 17 éves tanuló, fonyódi lakos, aki 1985-ben elnyerte a Magyarország szépe címet. Beszédültél vadidegen világba, plafon-csillogásba. A jupiterlámpák vakító-fényesek. Fejedre tettek tündérkoronát, hová jutottál, érzéked föl se fogta, mint érkeztél legfelső pulpitusra, nem sejthetted reklám, ügyes csalás, tünékeny villanás. Az érdem se tiéd, de másoké, hogy sejtené a gyermek, szépségéből busás hasznot zsebelnek az okosok, híre hamis arany, a Rendezőség diadalmámora, a dicsőség szétfújt aranypora. Az áltatások elszállnak a füsttel. Most elvétetted az utat anyádhoz, e körbezárt magányba, a díszkert, hova beszöktél, csinált-világ, nincs kiutad más, fordítanod a fegyvert! Budapest, 1986. július U. és azt mondta nekik, hogy napibér­ben fizeti meg a munkát. Közben azon törte a fejét, hogyan lehetne egy nap alatt felépíttetni a házat. Bárcsak meg tudnám csinálni! — fohászkodott. Hogyan lehetne meg­nyújtani a napot? S keresni kezd­te azt az embert, aki megtanítja a munkanap megnyújtásának forté­lyára. Egy vidám legény vetődött akko­riban a faluba, aki jó pénzért el­vállalta, hogy megtanítja az óhaj­tott tudományra a kereskedőt. — Először is öltözz fel melegení — mondta. — Vegyél gyapjúinget, arra mellényt, kiskabátot, irhabun­dát. Vedd fel a meleg botosod, húzzál kesztyűt, prémes sapkát. Ezután keress egy hosszú villát, mássz fel a legmagasabb fára, ül) egy ágra. és tartsd a napot a vil- lávcl, akkor nem fog lenyugodni. Így csak akkor fejeződik be a nap, amikor te kívánod. Megértettél mindent? — Hogyne értettem volna. Most majd megtudják azok a naplopók, hogy nem semmiért kapják a bé­rüket. Másnap korán felkelt a kereske­dő s mindent magára öltött, ahogy a legény tanácsolta. Felmá­szott a legmagasabb fára, s a fa­villával megtámasztotta az eget Telt-múlt áz idő, a nap egyre ma­gasabbra hágott, kimelegedett na­gyon a kereskedő. Órák teltek el, belefáradt a nap támasztásába. Ilyen hosszú napot! — törölgette a verítékét. Végül ledobta a villát, és a szolgák titkos nevetése köz­ben lemászott a fáról. Hát így ért véget a leghosszabb nap. Átányi László fordítása A legh ossza bb nap- udmurt népmese — Élt egyszer egy gazdag kereske­dő, aki kora reggeltől késő estig hajszolta a szolgáit, egy perc' pi­henést sem engedve nekik. Lenyug­szik a nap, pihenőre térnek a meg­gyötört szolgák is, de a kereskedő­nek nincs nyugta, folyton az jár a fejében, hogy mennyi pénzt fizet ki az embereinek. S még be se fe­jezték a munkát, máris itt az éj, mind ott hortyognak a színben. Egyszer új házat akart építtetni ,a kereskedő. Ácsokat fogadott fel,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom