Pest Megyei Hírlap, 1986. június (30. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-21 / 145. szám

1986. JÚNIUS 21. SZOMBAT Színházi levél Jó az öreg a háznál? A nyári színhá­zi szezon első. igazi bemutatói még csak e hét végén, ma és holnap , zajlanak le. Ezekről most nem írhatunk. Téma azonban — mint- min­dig — most is kínálkozik. Itt .van mindjárt 'az a tü­net, amelyet színházaink év­ad félé "közeledő műsortervei­ben meg lehetett figyelni. E tünetet ügy nevezhetnénk: jó az öreg a háznál. A közmondás a színházi kö­rülményekre ' vonatkoztatva körülbelül ezt jelenti: amíg elő lehet szedni régi sikere­ket és öreg szerzőket, addig nem érdemes új ötleteken tör­ni a fejünket. Egy hajdani, húsz, harminc vágv akárhány éves színházi kasszadarab ma­napság sem lehet annyira rossz, hogy ne vonzzon kö­zönséget . És ha vonz, már nem lehet baj. Á néző ugyan­is fizet a jegyéért, méghozzá egyre többet, és ha a pénztár tekintélyes bevételt mutat ki, az csak jó lehet. Különösen manapság, amikor egyre in­kább meg kell néznie a ma­gyar színidirektornak, mit hoz a konyhára a műsorra tűzött darab. Példák kellenek? Tes­sék, csak úgy mutatóba. Április: a Vígszínház elő­szedi a Budapesten utoljára 1970-ben játszott Bulgakov- komédiát, az Iván, a rettentőt, b kreál belőle egy se hús, se hal, inkább a Vidám Színpad­ra illő stílusban megfogalma­zott előadást. A Thália Stúdió ennél is visszább nyúl az idő­ben (és az igényességben): az 1957-bén a Madách Kamará­ban színre vitt holland dara­bot, a kétszereplős Családi ágy című színművet szedi elő. jan de Hartog műve azt a soha nem látott, hallott, olva­sott, mellbevágóan eredeti bölcsességet adja tudtunkra, ami így szól: két ember éle­tében, különösen ha inég há­zastársak is, fontos szerepet játszhat az ágy. Győr: Sardou: Szókimondó asszonyság című, elévülhetetlenül színházmentő értékű komédiája. Szolnok: Tatárjárás. Kálmán Imre első nagy operettsikere '— a kiváló prózai rendező, Horvai István vendégmunkájaként színre ál­lítva. 1 Május: Játékszín: Karinthy —Majoros: A nagy ékszerész. Békéscsaba: Eisemann; Egy csók és más semmi. Egy nem is tudom hány évtizedes ko­média, és egy pontosan öt­venhárom éves habkönnyű operett, vagy inkább zenés vígjáték. És június: Pesti Szín­ház: Arzén és levendula, Jo­seph Kesselring negyvenöt éves bűnügyi vígjátéka, sok-sok esztendővel a hazai bemutató után felmelegítve (de inkább csak fellangyosítva). A lista természetesen korántsem tel­jes, de a jelenség érzékelteté­séhez ennyi is elegendő. Ez a hirtelen yisszakanya- rodás a régi, sőt, öreg dara­bokhoz mindig gyanús. Külö­nösen az manapság, amikor a színház elvileg ugyan roppant fontos művelődéspolitikai bá­zisként tartatik számon, s igen magasra tett mércét ál­lítunk élé, ha a műveltség ter­jesztésére, világunk problé­máinak és konfliktusainak (kü­lönösképp e kis magyar világ­nak) a színházművészet mo­dern eszközeivel történő áb­rázolására biztatjuk, sőt, un­szoljuk. Más oldalról viszont a mai magyar színház, a ke­vés kivételtől eltekintve, első­sorban jól jövedelmező intéz­mény óhajt lenni, mert a je­lenlegi dotálási lehetőségek mellett erre kényszerül. És ha innen nézzük, Eisemann ope­rettje vagy Hartog Családi ágya fontosabb lehet (s több­nyire az is), mint a mégoly fontos, értékes, preferált stb. klasszikus, vagy a mai magyar dráma (még ha ez utóbbi ne­tán jó mű is). Nem új ellentmondás ez, évek óta ott feszül az (egyéb­ként jogos) igények és a lehe­tőségek között. És évről évre totább feszül. Vagy: ‘ évadról évadra, nagyobb megterhelé- Sű ez. a feszültség. Megterheli a színhazat, a szíhházvezetést, a színészt, megterheli a nézőt is (mert ezek a régi darabok nem jelentenek ám filléres helyárakat, sőt!), és nem utolsósorban megterheli a művelődéspolitikát, amely mondja ugyan a maga elvi elképzeléseit, mondogatja hű­ségesen — de' ezalatt ott be­lül. a lelke mélyén, maga is tudja, hogy kéréseit egyre nehezebb teljesíteni. Skizofrén állapot ez mindenképp, és a skizofrénia, mint tudjuk, egyáltalán . nem szelíd beteg­ség. Az elhatalmasodó tudat- hasadásból beláthatatlan ba­jok származhatnak. Azt is lehetne persze mon­dani, hogy végül is ez a né­hány előásott, öreg, olykor re­ménytelenül poros, de mégis némi szórakozás-kicsiholás erejéig életre galvanizálható darab nem oszt s nem szo­roz az évad egészének nagy műsorfolyamában, sőt: az egy­máshoz kapcsolódó évadok fel­tehető távlati műsortervezésé- ben elenyészőnek mondható. Sajnos, nem így van. A ma­gyar színházak évadonként úgy 250—300 darabot visznek színre. Ebből, a most véget érő 1985/86-os évadban, leg­alább száz volt előásott öreg darab, lepkesúlyú zenés víg­játék, vagy ennél is kevésbé igényes mű. Másik ötven le­hetett a száma az újabb kele­tű. s főként a nyugati nyelv- területekről származó, ott si­kert aratott, ezért gyorsan ide is átplántált műveknek. Azaz a műsorterv minimum fele ilyen darabokból állt. És ez már nem semmi — ahogy a mai zsargon mondaná. S még kevésbé semmi, ha azt is hozzátesszük: akadt nem is egy (s ráadásul igen patinás) színházunk, amely jeleskedett e téren, és műsora háromne­gyedét e két kategóriából vá­logatta össze. iközben pedig el­árasztja a színpa­dokat a pénzt ho­zó darabok hullá­ma, kimutathatóan háttérbe szorul az értékes irodalmi rangú drámák színre vitele. Áll ez sajnos a magyar mű­vekre is. Idei adatok még nin­csenek, de az előző évadban — gyerekdarabokkal, zenés át- és feldolgozásokkal, ilyen vagy olyan dramatizálá- sokkal, zenés vígjátékok­kal együtt — mintegy negy­ven új magyar mű került színpadjainkra. Azaz, ha a kamaraszínházakat is számo­lom, alig több mint egy, szín­házanként. De ha csak a pró­zai, tehát igazából a műfajt képviselő drámákat nézem, azok száma körülbelül huszon­öt volt. Mintegy 0,7 darab színházanként... Az élő, mai szocialista drámairodalom pedig talán ha tíz művel volt jelen, s azok egy része is me­gint csak könnyed vígjáték, vagy régebbi, a jelen helyze­tet (a drámaírás és a társa­dalom helyzetét) nem is iga­zán tükröző alkotás, Hát — ez (is) van a cím­ben idézett közmondás mögött a magyar színház berkeiben. Takács István M Tejbeskála helyett — amit szeret Kénytelen lesz jól játszani Népi iparművészet Jeles tudásúnk A kisfiú olyan, mintha a romantika korából lépett volna elő. Fekete félcipő és térdnadrág, fehér zokni, hószín zsabós ing. Hiába állítják magasra a zongora­széket, szinte eltűnik a nyitott íedelű hangszer mö­gött. Nemcsak a külsejének, a játékának is hatalmas sikere van. Az apró emberke ellentéte a hosszú fia­talember, aki kamaszosan darabos meghajlás után ül a zongora elé, hogy boszorkányos ügyességével elbűvöl­je a hallgatóságot. Az első, a fürtös fejű apróság a jövő ígérete, a langaléía ifjú pedig a közeli idő kirobbanó tehetsége. Egyvalami egyértelműen közös bennük: mindketten ugyanannak a tanárnőnek, Domoszlai Er­zsébetnek a tanítványai. májában kerekítette minime­todikává. Ö írja Zongoraóra című kis könyvecskéjében: „Legyen őröm a gyerekeknek a zongorával való reggeli ta­lálkozás. Ne keserítsük meg ezt a tejbeskálával. Hadd kezdje azzal, amit szeret, az­után ... azután a skála is jobban megy majd.” Ügy gon­dolom, Domoszlai Erzsébet is hasonlóképpen gondolkozik, közelít tanítványaihoz. Mun­kamódszeréről, arról a titok­ról faggatom, aminek ered­ményeként tehetségek sora kerül ki a keze alól, s ta­nítványai hetven-nyolcvan százalékban a zenei pályát választják élethivatásul. — Azt hiszem, az a titkom, hogy nincs titkom — mond­ja mosolyogva. — Kollégáim gyakran vetik a szememre, hogy könnyű nekem, mert az átlagnál jóval többet foglal­kozom egy-egy gyerekkel. Ez valóban így van. Az én órái­mon nemcsak zongoratanítás folyik. Nagyon sokat beszél­getek velük, ismerem kisebb- nagyobh titkaikat, gondjaikat, örömeiket. Zenét csak olyas­valakitől lehet tanulni, akivel emberi kapcsolatom van, aki­hez érzelmileg kötődöm. Meg keli érteni a kicsiket, s eb­ben lényeges szerepe van az empátiának is. Előadóművész sohasem akartam lenni. Már kislányként zongoratanárnak .készültem. Egészen,. hffedikes koromig a . falu tnindenhez értő művészemberénél tanul­tam zongorázni. Még" a2' édes­anyám találta ki, hogy kezd­jem el, ami akkoriban, az öt­venes években kispolgári csökevénynek számított. A mienk volt tán a harmadik zongora Dunakeszin. Aztán később elvégeztem a budapes­ti konzervatóriumot, majd a főiskolán a tanárképzőt. Az­óta tanítok. S nemcsak ők, hiszen szá­mos volt növendéke ma a Zeneművészeti Főiskola hall­gatója, s nem egyet az egész ország ismer. Ilyen például a gödöllői Rácz Csilla, aki né­hány esztendeje a Ki mit tud?-on első helyezést ért el. A kislány felkészítéséért ta­nárnőjét a zsűri külön díjaz­ta. Az előbb említett kis le­gény, Gáspár Robi, a Pest me­gyei sajtónapon lépett föl ta­vasszal, akárcsak hosszúra nyúlt társa, Legéndi Gábor, aki jeles tehetségére való te­kintettel, korengedménnyel zeneakadémista. A gyerekek sikere kiváncsivá tette a je­lenlévőket tanárnőjükre is. Sokan érdeklődtek utána, kérdezgettek róla. A fehér blúzos, sötét szoknyás, lányos megjelenésű asszonyra többén azt hitték, Robi édesanyja. Úgy szorongatta tanárnője kezét, úgy suttogtak, nevet­géltek, beszélgettek nagy egyetértésben, hogy egyértel­mű volt a köztük lévő szo­ros kapcsolat. A meghittség, a családias hangulat szinte kézzelfogható volt akkor is, amikor Gáborral váltott szót Domoszlai Erzsébet, vagy amikor a két fiú egymásért izgult. Robi és Gábor úgy viselkedtek egymással, mint két olyan fiútestvér, akik kö­zött nagy korkülönbség van — tehát nem veszekszenek, csak szeretik a másikat. Nincs titok Nekem már akkor az vil­lant az eszembe, hogy íme, egy pedagógus, aki a szó iga­zi, klasszikus értelmében ta­nít, nevel. Ebbéli hitemben csak megerősített a tény, hogy a volt tanítványok visszajár­nak hozzá, a dunakeszi zene­iskolába, hogy növendékeinek szülei csak felsőfokban be­szélnek róla. Dunakeszin született és most is itt él, itt dolgozik, immár húsz esztendeje. Nem könnyű feladat kisgyerekek­nek zenét tanítani. Ahhoz, hogy valakivel eredményt le­hessen elérni, nem elég csak a heti kétszer félórás egyéni foglalkozás, hiszen meg kell győzni a gyereket arról, hogy nagyszerűbb dolog otthon gyakorolni, mint kint a ját­szótéren focizni, hintázni, fo- gócskázni. Nathan Perelman, a leningrádi Rimszkij-Kor- szakov Konzervatórium pro­fesszora sok évtizedes gya­korló zongorista- és pedagó­gustapasztalatainak tanulsá­gait sziporkázó aforizmák for­Voith Agl és GálvSlgyl János Hartog: Családi ágy című játékában Ezt úgy helyesbíteném: a tanárnő azóta mindig tanít. Hiszen saját kulcsa van Du­nakeszin a zeneiskolához. Er­re valóban szükség van, mert gyakorta ott tölti a szomba­tot, a vasárnapot is tanítvá­nyaival. Hol zenélnek, hol beszélgetnek, hol játszanak — mert azt is kell. A szünidő sem jelent számára szabadsá­got — s ezt a családja meg­értéssel fogadja. Csodálkozva néz rám: A gyerek a fontos — A zenetanulás folyamat. Arra nem lehet kitenni a táb­lát, hogy nyári szünet. Mond­tam a diákjaimnak: hétfőn és csütörtökön mindig megtalál­nak a zeneiskolában. Aki úgy érzi, el szeretne jönni, azt szeretettel várom reggel fél nyolc és este hét között. Ed­dig még mindenki úgy érez­te... Számos korosztályt tanít. Hiszen igen sokan visszajár­nak hozzá azok közül is, akik már régen magas szinten fog­lalkoznak a zenével, ám van három és fél éves növendéke is, akinek édesanyját szintén ő oktatta a muzsika szerete- tére. S ez a piciny lány Erzsi néni útmutatásával már is­merkedik a zene mese- és színvilágával, azzal, hogy mi­ként válhat képzetté az, amit a zongorán eljátszik, s miként tükröződhet vissza az emberi fantázia a muzsiká­ban. — Nem kell iskolás módon kényszeríteni a gyereket a gyakorlásra, hiszen a beszél­getés, a mese, a játék segít­ségével magától is rájön ar­ra, hogy érdemes készülni. Olyan belső indítékot kap ezáltal. hogy egyszerűen kénytelen lesz jól játszani. Az­tán már csak ösztönöznöm kell őket, s lelkesít, hogy lel­kesedéssel válaszolnak. Egy dolgot azonban nagyon kell tudni: nem én vagyok a fon­tos, nem nekem kell előtér­ben lennem, hanem a gyerek­nek. A zene a velük való fog­lalkozás egy szűkebb terüle­te, amelyben baráti légkör­ben dolgozunk együtt, s ez­zel a kicsik még sohasem él­tek vissza. Három esztendeje annak, hogy Domoszlai Erzsébet ál­lamvizsgázott az ELTE nép­művelés szakán. Azért vállal­ta az újabb tanulást, mert úgy érezte, összefügg a szak­területével — a zenei neve­léssel. Ezzel a saját tovább­képzését is megoldotta, hi­szen rendszerezve kapta azo­kat az olvasnivalókat, ame­lyekre a ma emberéjnek elen­gedhetetlenül szüksége van. Számos érdekes kérdéssel fog­lalkozhat elmélyülten. Most a doktori disszertációjára ké­szül, amelynek témája a zenei tehetség felfedezése és neve­lése. Veszendő tehetségek Ezt jómaga régóta ak­tívan gyakorolja. Rendszere­sen látogatja — tisztán lel­kesedésből — az óvodákat s meghallgatja a középső és nagycsoportosokat. Figyelem­be véve az óvónők vélemé­nyét, harminc apróságnak tart zenés, játékos foglalko­zásokat. így választja ki a jövendő zongoristáit és ajánl közülük más tanszéknek is tanítványokat. Az mondja, lelkiismeretfur- dalása van, ha -arra gondol, hány tehetség megy veszen­dőbe, hány tanyán élő gye­rekről- nem, -derül ki, mennyit ér. A tehetség kibontakozása és a környezet között is szo­ros Összefüggések vannak. S most — érzem —, nemcsak a zenére gondol, hanem arra, hogy valamennyi emberben ott szunnyad valamiféle te­hetség szikrája. Azt megtalál­ni, lángra lobbantani a pe­dagógus feladata. Az olyan megszállottaké, mint Domosz­lai Erzsébet, akinek lételeme a tanítás, aki hitével, szere- tetével oly sokakat vezetett már be a dallamok szépen csengő birodalmába. Körmendi Zsuzsa A Győrött élő és alkotó Csol- lány Rudolf népi iparművész, a népművészet ifjú mestere számos kül- és belföldi kiállí­táson aratott sikert. Most óriás sakkfigurákon dolgozik, amelyeknek a mérete megha­ladja a 65 centimétert Készül a rajzfilm Magyar mondák Magyar történelmi mondák megfilmesítésiét kezdték meg a Pannónia Filmstúdióban. A 13 részes — tízperces epizódok­ból álló — színes rajzfilmso­rozat többek között feldolgoz­za a honfoglalás, a Botond, a Lehel kürtje mondát és Má­tyás királlyá választásának történetét is. A Magyar Tele­vízió ifjúsági főszerkesztősé­gének megrendelésére készülő produkció főrendezője, Janko- vics Marcell jelenleg a képes forgatókönyv összeállításán dolgozik. Munkáját minden egyes epizód feldolgozásánál más rendező segíti. Rádiófigyelő' TÖRVÉNYKÖNYV. Hogyan üdülünk? Tudunk-e úgy pi­henni, hogy ne zavarjunk má­sokat? Az emberfia kiveszi évi szabadságát, aztán bont és épít, kalapál késő este is, a szomszéd meg nem tud alud­ni. Vannak, akik nyaralóiban próbálják kipihenni a megelő­ző hónapok fáradtságát és ott is melléfognak, mert az éjsza­kai zeneszó, a bömbölő Hi-Fi- tomyok, az utcai duhajkodás, a gátlástalan gajdolászás je­lent kikapcsolódást — mások­nak, akik nincsenek tekintet­tel -a környezetükre. Figyelmetlenak, felelőtlenek vagyunk. A totyogni is alig tudó gyerek felügyelet nélkül játszik a vízparton, mialatt apu, anyu oltja a szomját a közeli kerthelyiségben. Mások (jó) néhány flaska sör után ug­ranak a hűsítő habokba va,gy éppen a volán mögé, hogy szomszédoljanak a közeli strandon. A könnyelműség sokszor követel áldozatokat is. Szóval tudunk-e kulturáltan üdülni, pihenni? Erre a kér­désre keresett válaszokat Szi- gethy Anna, a Törvénykönyv riportere. A TANAKODÓ adása két témát választott. Az egyik: a szakmunkástanulók nyári gya­korlati oktatása hasznos vagy ésszerűtlen? A másik: a napközis táborok örömet je­lentenek-e a tanulónak és a tanárnak? Az utóbbira köny- nyű és érthető válaszokat kap­tunk. Ahol van megfelelő mi­nőségű és mennyiségű játék, türelmes és hozzáértő tanár, ott haszonnal telik el az idő. A szakmunkástanulóik helyze­te nem ilyen egyszerű. Az Iplari Minisztérium oktatá­si osztálya vette át a nyári, gyakorlati oktatás irányítását. A diákok eddigi (értsd: tava­lyi és még korábbi) tapaszta­latai lehangolok. Műhelysöp- rássel és egyéb álfeladatokkal bízzák meg őket — ésszerű teendők helyett. A műsorban megszólaltatott felnőttek el­mondták ugyan, hogy míg a vállaltatnál csak szóriamunkák begyakorlására van mód. a nyári, egyhónapos termelési gyakorlaton egyedi darabokat is készíthetnek a jövendő szakmunkásai. A tanulóknak nem ez a véleményűik, sőt. el­panaszolták, hogy az egész éves tanműhelyi foglalatosság sem mindig örömteli; hasonló okok miatt. Elhangzott olyan vélemény is egy vezető szá­jából, hogy a diák keressen magának olyan vállalatot, ahol megfelelő irányítást élvezve tanulhat, ahol korszerű tech­nikát biztosítanak számára. CSAK AZ derült ki egyér­telműen. hogy a téma elméleti tudorai nem tudják a megol­dást. Mellébeszélnek. A műsor egyetlen tanulsága így foglal­ható össze: mindig is volt tan­műhely és nyári gyakorlat. De hiszen ezt eddig is tudtuk! Más megoldásunk nem lévén, jó nyaralást kívánunk a diák­nak és szakmai vezetőiének egyaránt. Az legalább hasz­nukra válik. Szilas Zoltán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom