Pest Megyei Hírlap, 1986. május (30. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-12 / 110. szám

1986. MÁJUS 12., HÉTFŐ Solymári zenei hetek A muzsika eljut mindenkihez J Immáron tizedszer csen- '/ dűlt töl szombaton délután í Szokolay Sándor — a soly- ^ mári zenei hetek számára ^ irt — fúvós szignálja a ^ Templom téren. A június '/ közepéig tartó rendezvény- f sorozat alkalmából Bogdán Istvánné, a nagyközségi ta- ^ nács elnöke köszöntötte a ^ szép számú közönséget és a résztvevőket. Mint hangsúlyozta, a prog­ram alapja a magyarországi kóruskultúra, de mód nyílik a fúvószenekarok és a népze­ne művelőinek bemutatkozá­sára is. Ezt követően a nyitó koncerten szereplő kórusok együtt énekelték el Bárdos La­jos—Miskolczi Ottó szerzemé­nyét, a Tavaszi szignált. A zenei hetek eseményeinek első napja az Apáczai Csere János Művelődési Ház nagy­termében folytatódott, ahol Vitányi Iván, az Országos Közművelődési Központ igaz­gatója mondott megnyitó be­Az Okisz Monteverdi Kamarakórusa szédet. Kiemelte: a solymári zenei hetek ünnepet jelente­nek, mert hazánkban annyi jó kezdeményezés hal meg a biztató első lépések után, oly sok áll meg félúton. Ám a Solymáriak rendezvénye — a számos nehézség és bonyoda­lom ellenére is — évről évre Bogdán Istvánné átadja Bárdos Lajosnak a tanács által alapított em­lékplakettet Veress Jenő felvételei V-FIGYELO Hogy kik... Több, sikerrel futó műsorát is felmondta Vágó István, amiltor legújabb mutatványába, a Hogy kik vannak ... című sorozatba be­levágott. Amikor ennek a ki- találósdinak az első jelentke­zését láttuk, még nem dönt­hettük el, hogy ugyan érdemes volt-e a nagy váltás, hiszen abban a kérdezz-felelekben in­kább a szabályokra, a lebo­nyolítás íurfangjaira figyel­tünk. s kevésbé arra, mekko­ra az előfizetőkre gyakorolt hatás. Most viszont, hogy túljutot­tunk a vállalkozás folytatásán, megkockáztathatjuk: éppen az hiányzik ebből a terei eréből, ami a legérdekesebb lenne. Tudniillik az. hogy ne csupán szó essék a kibarkochbázott foglalkozásokról hanem meg is mutatkozzanak azok. Most például hivatásos dalnokok — egy opera-, egy operett- meg egy beaténekes — törték ad­dig a fejüket, amíg ki nem derült, hogy játszótársul egy kántort, egy udvari nótást meg egy hivatásos zongorakísérőt kaptak. Nos, bármily képte­lenségnek is tetszik, ez a hat dalos véges-végig prózában ér­tekezett, és egyetlenegyszer sem zendíthette meg a torkát. Tehát éppen lényük leglénye­ge nem mutatkozhatott meg! S miután a néző tökéletesen tisztában van akár Gregor Jó­zsef, akár Zorán képességeivel, nyilván — akár tudatosan, akár ösztönösen — tiltakozni kényszerül visszafogásuk ellen. Már megbocsásson a világ — szólhattak ezek az einyebej- nyék —. hát hogyan lehet ki­hagyni egy akkora ziccert, amely alkalomból Európa egyik legkiválóbb basszistája egy vándordalnokkal tercel- hetne együtt... A készüléktulajdonosok ter­mészetesen nem tudhatják, hogy kik és mik lesznek a Hogy kik vannak .. •. című Vá- gó-show következő vendégei. Mindenesetre erősen remélik, hogy ezután tett is követi a szót. azaz egy-egv különleges hivatás, foglalkozás művelése is a iáfék elemévé válik. Képek. Nem kerek az év­fordulója az Í881. május 23-án született Rippl-Rónai József festőművésznek, de azért egy­általán nem baj, hogy ezen a 125. születésnapon megemlé­kezett róla a televízió. Hogyan is lenne az, amikor valóban a tömegek, a csupán a színes új­ságlapokat forgató százezrek, milliók is fölismerik az ő sze­szélyes játékú kontúrjait, azo­kat a saját maga által kukori­cás modorúnak mondott kom­pozíciókat. Ha valaki, hát ak­kor ő, Rippl-Rónai igazi ma­gasságokba jutott el a népsze­rűség gi’ádicsán, s így föltétle­nül jól jön a magyarázó szó. a szakszerű értelmezés, akár ki­követeli azt egy dátum, akár nem. Kernács Gabrielláék — amint azt már jó ideje meg­szokhattuk — ezúttal is meg­feleltek feladatuknak: kevés szóval közreadták mindazt, ami ennék a színes-változatos életműnek a tudatosításához kell. Nem gügyögtek, nem ját­szották el a művészethistori­kusok tanító bácsis szerepét; korrektek és kellőképpen kö­rültekintők voltak. Örömmel mondhatjuk, hogy nincs ez másként A hét mű­tárgya című sorozat adásai­val sem. Abba a kicsi időbe, amit e képelemzésekre ki­szabtak. soha nem gyömöszöl­nek bele többet, mint kell és érdemes. A kísérő szövegek is rendeltetésszerűek, vagyis nem kísért bennük a felleng- zősség, a legfeljebb ha jelez- gető ködgomolyos romantika. A híradó képzőművészeti tárgyú tudósításai viszont an­nál vegyesebb érzelmeket éb­reszthetnek! Egyrészt azzal a tökéletes rendszertelenséggel. ahogyan témáikat merítgetik. Egyszer-másszor ugyanis olyan lényegtelen, periferikus tárla- tocskák is teret kapnak ebben a dobra verésben, amelyek még az újságok hírrovatainak a figyelmét sem érdemlik meg. Másrészt pedig a hangvételük, az a túlcizellált szépelgés. a hozzáértésnek stílusbravúrok­kal vaJó leplezése bosszant Bizonv jó lenne, ha a legtöb­bek által nézett műsorokban is azok foglalkoznának a kép­zőművészeti témákkal, akik feltételezett vonzódásuk mel­lett valamicskát értenek is hozzá... Akácz László siker. S ez a siker jelkép, hi­szen van valami jelképszerű ebben a sorozatban, s a tény­ben, hogy egy kis községben négy jó kórus működik. Me­gyei, fővárosi támogatással ugyan, de mindig magas szín­vonalú műsort állítanak össze. S ez is jelkép: bizonyítja, hogy az igazi muzsika eljuthat min­denkihez. ha akadnak olyan emberek, akik dolgoznak, ál­dozatot hoznak ezért. S jelkép a zenei hetek azért is, mert jól példázza a nemzedékek összefogását. Egyként dol­gozik azonos célért az idős korosztály: Bárdos Lajos és Szokolay Bálint, s mellettük a középgeneráció és a legfia­talabbak. Érdemes volt tehát mindezt elkezdeni és érdemes folytatni — nemcsak Solymá­ron, hanem az ország más ré­szein is. A koncert előtt még egy kedves eseményre került sor. A solymári tanács a zenei he­tek tizedik jubileumára em­lékplakettet alapított, amelyet azoknak adtak át. akik a tíz esztendő alatt sokat tettek a rendezvényért, illetve a föllé­pő együtteseknek. Kempelen Tünde karnagv, á'periéi heték alapítója és művészeti' vezető­je méltatta a tizennyolc ki­tüntetett munkásságát, a pla­ketteket pedig Bogdán István­né tanácselnök adta át. A kis ünnepséget követően a Fékisz Solymári Madrigálkórusa, a Komlói Pedagóguskórus, az Okisz Monteverdi Kafnarakó- rusa és a Zeneművészeti Főis­kola Liszt Ferenc Kamarakó­rusa, lépett föl, rendkívül nagy sikerrel. Tegnap, a késő dél­utáni órákban mutatkoztak be Solymáron a nagy vegyeska­rok. Kö. Zs. A hagyomány — összetartozás Német nemzetiségi tánccsoportok találkozója Zeneszótól volt hangos a pilisvörösvári Jókai Mű­velődési Ház vasárnap, már a délelőtti órákban. A dél­utáni műsorukat próbáló közösségek lába alatt porzott a színpad; a tizenkét csoport közül öt Pest megyei amatőr csapat — vecsésiek, szigeíszenimártoniak, so­roksáriak, szigetújfaJuiak és a vendéglátó pilisvörösvá- riak — is bizonyítani készült a Magyarországi Né­metek Demokratikus Szövetsége által rendezett talál­kozón. A tét: az első hat helyezett részt vehet a Sop­ronban rendezendő országos fesztiválon. Nem véletlenül Akár a hivatásosok. Rend és fegyelem jellemzi a próbá­kat, és ami ennél fontosabb, a másik munkájának a meg­figyelése, elemzése. (Bárha minden hivatásos közösség­ben ez a magatartás felismer­hető lenne!) — Azonosak a gyökereink — magyarázza Hojek János szigetújfalui táncos. — En­gem az édesanyám vitt bálba először, ő is táncoltatott meg! — Máshol is vannak bálok, máshol is szórakoznak ... — Igen, de nem mindegy, hogyan! Nemegyszer látom más falvakban, hogy a házas­pár még helyet sem foglalt a báli asztalnál, a férj máris a pultot támaszja az ivócimbo­ráival! Mi az asztalhoz kér­jük az italt és együtt mula­tunk. Ha valaki felkéri az én páromat, nem fordulhat elő, hogy ne viszonozzam. Nem az ivás, hanem a tánc a lé­nyeg! — Az az igazság — szól közbe Károly Ilona, a cso­porttárs —, hogy mi egészen kicsi korunktól tanuljuk azt, amit kulturált szórakozásnak neveznek. Például a mai is­kolás gyerekeink — az után­pótlásunk — sem felnőttként, véletlenül csöppentek a szín­padra, hiszen a szüleik is tán­coltak vagy éppen húzták a harmonikát. — Bár a diszkó közelebb áll a mai fiatalokhoz-.. — Akkor gyere el hozzánk és győződj meg róla, hogy a sramlibálon vagy a diszkóban látsz-e több fiatalt — kacsint Ilona jókedvűen. Ami a fontosabb Húszak Gézáné, a csoport művészeti vezetője végérvé­nyesen meggyőz. — Nem a táncból, a bálok­ból, még csak nem is az al­kalmankénti fellépésekből kell kiindulni. A hagyomány szó sokkal átfogóbb, mélyebb ér­telmet takar. Együttlétet, ösz- szetartozást jelent. Valaminek a folytatását. A seregszemlék, a bálok, fesztiválok csupán a külső megméretés, a minősí­tés, a bizonyítás alkalmai. Ami ezek mögött húzódik meg, ami kizárólag a min­dennapos munkánk során követhető nyomon, az sokkal lényegesebb. Nem is egy há­zaspárunk van például, akik nálunk Ismerték meg egy­mást, vagy egyikük úgy ke­rült hozzánk, hogy a másik elhozta magával egy próbá­ra... Ilyenféle ereje is van a táncnak, az állandó együtt- létnek. Ezért határozza meg az egyén a közösség élet­módját is. Ezért mondható el, hogy a falu és a csoportunk valójában egyet jelent, leg­alább^ számunkra. Beszélgetőpartnereimet a színpadra szólítják, a sorok­sáriak pedig lejönnek, rövid pihenőre. A büfében érem utol őket. Cselnovszki Zsuzsá­val és Hermann Andrással ülünk asztalhoz. Zsuzsa cse­peli munkáslány, aki azért jelentkezett az iskolai tánc­csoportba annak idején, mert kötelező volt valamilyen kö­zösség munkájában részt ven­ni. Később a felszedett kilói serkentették. Ma már min­denről lemondana, ami aka­dályozná a színpadi munkájá­ban. Csupa fiatal András hajáról még csöpög a verejték, miközben arról beszél, hogy1 számára minden próba, minden fellépés pihe­nést, jókedvű, laza együttlé­tet jelent. — A diszkóban mindenki nagyfiú akar lenni, itt pedig valamennyien egyformán szó­rakozunk. Furcsa rend ez. Ha meghallom a zenét, már moz­dul a lábam és nincs meg­állás ... Tudom, hogy hivatá­sos nem leszek soha, nem eb­ből élek, de a dolognak ez a része nem is érdekel. Sokszor eszembe jutott már, hogy mi­re fogok emlékezni, ha egy­szer abba kell hagynom. Az biztos, hogy nagyon sok ba­rátra tettem szert, ennél is 1 Kuszák Gézáné, a művészeti ve­zető Hojek János néptáncos Károly Ilona néptáncos Erdőst Agnes felvételei több vidám napot töltöttem együtt a többiekkel. A pilisvörösvári találkozón háromszáz fiatal táncos vett részt. Elenyésző hányada egy korosztálynak, akik haszno­san, mások számára is élve­zetesen töltik el a szabadide­jüket, miközben egy népcso­port szép és örök érvényű hanyományait, dal- és tánc­kultúráját népszerűsítik. En­nél valóban nem kell több. Szilas Zoltán Falusi Magyarország Sorsfordító évtizedek REPREZENTATÍV könyvet jelente­tett meg a Mezőgazdasági Kiadó Fa­lusi Magyarország címmel. A gyűjte­mény negyven esztendőt fog át és olyan írásokat tartalmaz, amelyek mél­tóak a gondolathoz. A kiadó célja ugyanis az volt, hogy megmutassa, mi­ként alakult át a falusi társadalom, hogyan valósult meg falun a szocia­lizmus. Az antológiában Ágh Istvántól Zám Tiborig a magyar írók, költők, művészek színe-java felvonul. Hadd emeljem ki a legnevesebbeket: Erdei Ferencet, Illyés Gyulát, Károlyi Mi­hályt, Kodály Zoltánt, Szabó Pált, Ju­hász Ferencet, Kállai Gyulát, Németh Lászlót, Simon Istvánt — és természe­tesen másokat, összesen negyvenhat író, költő, művész, politikus szerepel a kötetben. A szerkesztő — Rádics József —, aki egyben válogatta és az előszót írta, na­gyon szép, ízléses munkát végzett, öt részben mutatja be azt a változást, amely az elmúlt évtizedekben a falusi társadalomban végbement. A Tereld a nyájad, jó akol alá a hazádat című részben az írók a felszabadulás pilla­natairól vallanak nagyon líraian és egyben realista módon. A Tiétek a földben Erdei Ferenc emlékezik 1945- re, amikor a magyar parasztság a ma­ga javára döntötte el ezeréves porét: kiosztotta a földet, feldarabolta a feu­dális földbirtokokat. Ebben a gyűjte­ményes részben olyan írásokat olvas­hatunk, mint a Szabó Pálé. a Most és mindörökké, vagy Illyés Gyula remek versét, a Megy az ekét. Az ember nem tudja megállni, hogy ne ismételgesse a híres sorokat: Megy az eke, szaporo­dik a barázda, mintha egy nagy könyv íródnék olvasásra... A harmadik fejezetnek is találó a címe: Aszály. Az ötvenes esztendőket rajzolja meg. Olyan írások kaptak itt helyet, mint Déry Tibor A szocialista falu felé, vagy Nagy László Aszály cí­mű verse, Sánta Ferenc Húsz órájá­nak egy nagyon találó részlete. A kö­vetkező rész már arról szól, hogy a parasztság nemcsak bizakodó, új élet­formát elfogadó, a nagy átalakulásnak nemcsak szemlélője, hanem cselekvő részese is. Ezek az évek, vagy inkább egy évtized a sorsfordító időszak, ami­kor végleg eldőlt, hogy milyen úton halad tovább a magyar parasztság. Kemény, szókimondó és mégis biza­kodó Darvas Tiszántúli Utazás 1957 tavasaán írt riportja, amelyet újra olvasni felejthetetlen élmény. Remek Illyés Gyula prózája, a Rác­egresi füzet, amelyben a költő vall szülőföldjéről, azokról a változásokról, amelyet észlelt. Széthordták az uradal­mak épületeinek tégláit az új életet kezdő parasztok, Illyés Gyula szülő­házának falait is elhordták, s új háza­kat építettek. S ennek örül a költő, mert úgy érzi: a múlt tűnt el. Eszem ágában sincs sajnálni azoknak a nyomorúságos falaknak az eltűnését. Őszintén örülök a buta anyag átalaku­lásának. Jólesik tudnom, hogy szülő­házam téglái fél kilométerre ide egész­séges házak alapjaiban sorakoznak, s külön jólesik, hogy tudom, melyikben vannak. S azt gondolom, hogy valami­képp így kell az elemeire szétszedett, múltból nekem építkeznem. Szavát tartotta, mert egy későbbi nyilatkozatában elmondta: egyetért azokkal a társadalmi átalakulásokkal, amelyek Magyarországon az elmúlt év­tizedekben végbementek. A befejező résznek a szerkesztő a Mozgó világ címet adta. Utalva ezzel arra, hogy még ma is minden mozgás­ban van falun, de olyan mozgásban, ami előre visz, szebbé, gazdagabbá te­szi a falut, nemesíti az embert. Ezek­ről szól Németh László A Mezőföld Tsz-ben című vallomása, életrajzi visz- szaemlékezése, Romány Pál Mai ta­nyák című írása. S míg végül Enyedi György A magyar falvak helyzete és a jövő fejlődése, valamint Orbán Sán­dor Átalakuló parasztság — változó parasztpolitika című esszéje zárja a nagyon értékes könyvet. A könyv olvasása közben az ember szinte újraéli a paraszti változást, azt, amelyet parasztságunk bejárt, s mi magunk is megtettünk a négy évtized alatt: a paraszti világ alakulásának, változásának az útja, iránya fejeződik ki a kötetben. Az iszonyatos háború végi állapot megrajzolása után a nyi­tányt a felszabadulás és a földosztás után megpezsdült világról összesűrített híradás követi, majd az 1956-os nehéz megpróbáltatás, a próbatétel napjait idézik az írások, hogy végül eljussunk a mához, amikor már ember módra élnek a falusiak is. NEM TISZTELGÉS a Falusi Magyar- ország a negyven évnek, a felszaba­dulási évfordulónak, hanem nagyon izgalmas olvasmány. Jól tükrözi nap­jait annak a küzdelemnek, amely ha­zánkban a négy évtized alatt végbe­ment, és egyben megmutatja, hogy ér­demes volt: jól cselekedett a magyar parasztság, amikor a szövetkezeti élet­formát választotta. Ezt érezték meg és fejezték ki az írók. művészek, illetve írásaikban, visszatekintve az évekre, azt az átalakulási folyamatot ragad­ták meg, ami lejátszódott, s egyben maguk is segíteni akarták a történelem alakulását. Ez a gyűjteményes kötet is bizonyítja, nem hiába. Gáli Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom