Pest Megyei Hírlap, 1986. május (30. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-10 / 109. szám
1986. MÁJUS 13.. SZOMBAT Tódor János: Világot jelentő deszkák A lighanem a Terézia című, meglehetősen középfajú színmű volt a tavaszi évad legkönnyebb darabja. Mi, színpadi díszletezők legalábbis azt szerettük legjobban. A színpadképet egy több emelet magasságba kígyózó ódon falépcső uralta, amelyet pillanatok alatt felállíthattunk, vagy lebonthattunk, aszerint, hogy éppen mit kívánt a soros jelenet. Persze a magyar szerző darabja vonzalmunkat nem elsősorban emiatt érdemelte ki. A második felvonás elején volt benne egy felejthetetlen „esemény” — visszaidézése- kor most is pajzán izgalom vesz rajtam erőt —, amikor is a Terézia unokahúgát alakító, csodásán ingerlő combokkal megáldott fiatal színésznő felállt az ebédlőasztalra és mélyen a közönség irányában előrehajolt. Ilyenkor kilátszott a teljes hátsó része, úgyhogy mi, színpadi segéderők a háttérfüggönyök mögül egymást taposva kukkoltunk, s szokásunkkal ellentétben, minden este áhítattal vártuk a vörös kis di- zőz jelenését. Utólag belegondolva már biztos vagyok benne, tudott arról, hogy hitül is van közönsége. A tizedik előadás után már valóságos szivárványt láttunk a pimasz kis farocs- kát elfedni hivatott, minden este más és más színű aprócska fehérnemű helyén. A színképelemzés, alantas beosztásunk folytán, természetesen hiú, ám örök ábránd maradt mindannyiunk számára. A Teréziából így azután csak a falépcső és a művésznő hátsó fertálya maradt meg emlékezetemben. A Carment viszont kifejezetten utáltuk. Nem csupán a nehezen mozgatható, otromba díszletek miatt, amelyeket, forgószínpad híján, félóránként ide-oda kellett mó- szerolnunk; elsősorban az idióta statisztéria borított ki bennünket, akik úgy nyüzsögtek a színpadon, min,t legyek a vágóhídon. Rekkenő kora nyárban játszottuk a Carment, majd százan, hangyaként kerülgetve egymást, miközben előfordult, hogy a nézőtéren mindössze tizennégyen ültek, mivel a helyi focicsapat éppen a Fradival mérkőzött... A meccset a tévé is közvetítette, így azután a társulat drukker tagjai ingajáratban közlekedtek a társalgó és a színpad között. Egész jelenetek maradtak ki, mert az ügyelő képtelen volt rábírni Don Jósét, hogy hagyja ott a második félidőt. A Don Carlos már jóval simább ügy volt, abban csun-m egy narom- méteres keresztet kellett beállítanunk, és máris jók voltunk három hosszú felvonáson át. A hülyeség netovábbját (úgy vélem, nem csupán díszletezői szempontból) a Gül Baba című nagyoperett képviselte, amelyben életemben először és utoljára, reflektoroktól megvilágítva a világot jelentő deszkákra léptem. Alkalmanként negyven forintért statisztáltunk, fényes török bugyogóban, hosszú kaftánban, piros turbánban; Gül Baba leányát hordszéken hur- colásztuk, Gábor diákot rácsos cellájában smasszerként vigyáztuk. Egyszer, előadás előtt, alaposan felöntöttünk a garatra a színház mögötti István pincében, s elérkezvén jelenetünk, a diák tömlöcét szimbolizáló vasakba kapaszkodva szunyókáltunk, mint valami felcicomázott cirkuszi lovak, eközben pedig Gáborunk, a rácson túli világnak, sanyarú sorsáról miákolt. Nekünk az lett volna a dolgunk, hogy a színpadra érkező cigánylánnyal (lehet ám, hogy halászlány, Gábor diák exbarátnője) egy irányban elkezdjük tolni a sínekre szerelt zárkát, lassan, komótosan, mintegy kifejezve ezáltal is minden vágyakozás szemünk előtt elsuhanó reménytelenségét. Mi ehelyett azonban beárnyékolt szemekkel (és tudattal) bóbiskoltunk, nem véve észre az ügyelő sürgető integetését, Gábor diák kétségbeesett pisszegését. Mikorra is felismertük, hogy ránk vár mindenki, felriadva az állapot nélküli állapotból, hatalmasat taszítottunk a kerekeken gördülő börtönön. A mezítlábas szubrett elhaló sikolyát a dugig telt ház vas- tapssal jutalmazta — mint egyébként mindent ebben a művi és kretén népszínművészetben —, azt gondolván, hogy az még a könnyfakasztó produkció része, holott csak brutális akciónk-amputációnk elleni fájdalmas tiltakozás volt. Lábát még az előadás alatt begipszelték, minket pedig csak azért nem rúgtak ki, mert amúgy rendes gyerekek voltunk. Csupán egyhavi munkabérünk bánta a „műtétet”, akárcsak Gül Babáé, aki láthatóan és hallhatóan ugyancsak maxosan komyikálta végig rózsás szerepét. Tehát imádtuk Teréziát, gyűlöltük Carment, rettegtünk G ül Babától, Caligulával viszont egészen jól összejöttünk a színházzal átelleni tiszti klub presszójában. Camus drámáját a „kegyetlen színház” törekvéseinek jegyében vitte színre a pályakezdő rendező, meggyőzve az őrült császárt megjelenítő színészt, hogy már hetekkel a bemutató előtt hasonuljon szerepéhez, s naponként élje meg Caligula személyiségének külső és belső extravaganciáit. A színész borostás volt és elhanyagolt, szeszektől áporodottan tévelygett az áprilisi napfényben. A folyamatos koncentráció nyomán meditációi néha olyannyira jól sikerültek, hogy díszletezői segédlettel kellett a színházba áttámogatni. Cipeltük naponta a zongorát, és a balhé érezhetően a levegőben lógott. A zongoracipelés ezen a „pályán” szó szerint volt értendő, hiszen a Adánn és Éva nagy színházból, a kamarába minden reggel átkíníódtuk a kopott Bö- sendoríert, amiért is esetenként és per kopf százötven forint ütötte a .markunkat. Nehéz így utólag körülírni a feszültség okát, mibenlétét, tény azonban, hogy olykor az emberek feje kuglóffá dagadt az indulattól, máskor meg úgy magukba roskadtak, mint kishivatalnokok a fogorvosi váróban. A készülő vihar előszele volt már az is, amikor Heródes és Kozma összeakasztották a díszletezőkalapácsot, s kis híján emberhalállal végződött a párviadal. Az egyébiránt birkatürelmű, vál- lig érő hajú óriás, Heródes homlokra irányzott ökölcsapásától Kozma, az ugyancsak szálfatermetű, kieb- rudalt katonatiszt néhány percre megadta magát, hogy azután fényes, csillogó, kétszarvú, guminyelű kalapácsával Heródes felé sújtson. Szerencsére az ütés elzúgott a be- hemót fiú feje mellett, így a lo- boncos Törzsfőnöknek (akit az akkoriban vetített amerikai film, a Száll a kakukk fészkére hallgatag indiánja után neveztünk így is) módja nyílt másodszor is lecsapni __ A Carm ent csináltuk, amikor kitört a háború. Igyekeznünk kellett, mert a függöny leengedése nélkül, töksötétben építkeztünk, amikor Ke- cán Feri lábára rátettük a négy- mázsás „Sziklás-hegységet”. Mi hívtuk így azt a famonstrumot, ami a spanyol hegyvidéket szimbolizálta. Ahhoz képest, hogy nyílt törés volt, a fiú angyali arccal viselte, egyetlen nyikkanás nélkül ájult el. S zó nélkül küldtük le a függönyt, a srácot Heródes ölben vitte át a közeli ambulanciára, mi pedig szinte egyszerre indultunk el az ügyelő pultja mellett menedéket kereső, verejtékező színpadmester felé. Többször követeltük tőle előzőleg, hogy ezt a váltást világosabban lő- hessük be, azonban ez a szemüveges varangy — saját szakmai presztízsét féltve — mindannyiszor megtagadta kérésünket. Az ügyelő és a színpadi nép halálra váltan figyelték, amint Kozma köpenyénél fogva a magasba emeli a rúgkapáló színpadmestert, és rendíthetetlen elszántsággal a nézőtérrel szemközti díszlethez szorítja, nekünk pedig megparancsolja, hogy a köpeny nyakánál szögezzük föl. Azután rá- üvöltött az ügyelőre, hogy húzássá fel a függönyt. Utolsó perceimet töltöttem a világot jelentő deszkákon. Zsír ál László: Akár a tavaszt érző Jeney Mónika gobelinje Simái Mihály: micsoda varázslat lüktet itt! az ember rögöket szelídít — s akár a tavasztérzö hó, olvad a szánkban is a szó. MarkÓ Pál: Téli gyertyák A hópelyhek; fehér hangjegyek olvassák fekete rigók. A befagyott Balatonon nádat vágó emberek könnyeznek, mint szélben küszködő gyertyák. Sugarak nádszálai alatt kucsmás fellegek árnyékolják a napot. Elképzelném most is — mint annyiszor arcodat, de gondolat — botlás bénító görcse agyamban. Ha most hozzád érnék, bőröm megremegne, mint zenélő, gyengeáramú vezetékek. Körülöttem kékül a szemhatár. Emlékeidben: önmagát-temető homokpusztaság vagy. Bebútoroz a szél. — En meg a petróleumlámpa fényénél, tollal kezemben fekszem le, nélküled, majd hiányod jelvényeivel díszítgetem levetett zubbonyomat. Monon Für Dezső: Mosolyod Az őszutói felhős cg alatt fehér, nyúlós köd gomolyog, a nap, a szél hiába erőlködik, nem űzi el más, csak a te mosolyod. Fényt szór az arcod derűje, mosolyod pedig olyan titokzatos, mint Leonardo Da Vinci csodálatos Mona Lisája, aminek hibája, hogy nem rólad festette a Mester, de, ha egyszer együtt lesztek, ketten, csodálhatják ezren, vagy, ki tudja mennyien, még híresebb volna az a festmény, ha te néznél a kíváncsiakra, nem büszkén, hanem magabiztosan, mert a mosolyod több, mint olyan, legalább kétszer annyit ér nekem, telem, nyaram egybeforrva él, mert semmit sem mondanak az évszakok, mivel a nyárban élek, amikor látom a mosolyod. A '//zslbongó,, A zajok tökéletesek voltak. Élet- hűek. Csissz-csossz — a léptek, majd klapp, klapp. Aztán megint csiszi- csoszi. Aztán klipp-klapp is. Mintha egy hangjátékból áradtak volna ki. És ajtónyitás-csukás csitt-csattjai is. Élethűen fölerősítve. Energikus kézre vallóan. Hadd hallja, aki befülel, csak hallja meg a fickó: itt itthon vannak. Itthon és ébren. A csapzúgás, a vízcsobogás, a zuhany paskoló hangjai. Elsőrangúak. Dudorászással. i énekfoszlányokkal beszőve. Hát ez az. így tökéletes az illúzió. Diszkrét rádióhang. fölerősödés, majd gyors elhalkulás. Mint mikor a keresőn csavarintgat az ember. Beúszik egy hatalmas erejű tenor. Jó. Élethűbb nem is lehetne. Dabányi Ödön elégedett volt Amerikából hozta a készüléket, öcs cse segítségével bukkant rá és vette meg. Kint is csak most kezd el terjedni. Príma. Kapkodják maid mint a cukrot. Porszívó zúgása. Mély. fenyegető morgás, elárasztja a lakást. Ettől aztán visszahőkölhet a betörő úr Nemcsak hogy itthon és ébren vannak. Takarítanak is. Klipp-klapp, klipp-klapp. Dabányi próbálta szabályozni a „zsibongót". így becézte, öccsének is tetszett a név. De legjobban az tetszett mindkettőjüknek, hogy egyszer csak erős, fémes, csattanás zárja le a slattyogó hangokat. Kemény, fenyegető fegyverhang: a lövésre felhúzott pisztolyé. Dabányi Ödön elégedett volt. Noha — és ezt meglepve konstatálta — nem múltak el a félelmei. Ahányszor elment hazulról, beállította a zsibongót, de amikor hazaérkezett, valami olyasféle érzés kerítette hatalmába. hogy valaki, valaki idegen jár-kel, tesz-vesz, tusol-pacskol. porszívózik a lakásában. S mikor egyszer a pisztoly závárhangjára ért az ajtóhoz, alig bírta a józan ész érveivel lecsillapítani őrülten dobogó szívét. Belemarkolt a félelem: őt várják ott, csőre töltött fegyverrel. Hovatovább csak akkor volt nyugodt, ha otthon üldögélt, zsibongója társaságában, és magányát meghitt zsongással vette körül a drága szerkezet. Dabányi Ödönnek senkije sem volt, a barátságot kamaszkori gyöngeségnek tartotta, s e szellemben igyekezett is elfelejteni még élő barátait. A holtakat könnyebb volt. mert azok soha nem jelentkeztek. Dabányi immár csak a takarék- könyvekkel szeretett barátkozni, egyre nagyobb árnyékot vető öreg napjainak védőszárnyait látta a szétnyíló feszes lapokban, melyekről szép összegek, biztató summák tekintettek rá. Klapp-ldapp. Csissz-csossz. Crrkk. zzrkk. Trllala. Zuúú-zum! A zsibongó szinte örökké szólt. Dabányinak egyik este elszorult a szíve a gondolatra: mi lesz. ha elromlik? Ki se tudja cserélni a hibás alkatrészt. Ettől fogva ritkábban kapcsolta be. Kímélte. De a szívéről a szorongás csak nem múlt el. Rátelepedett. Főként. ha a lépcsőházban kopogtak a nehéz. kemény léptek. És ez sokszor ismétlődött. Megálltak. Szuszogás, csörrenés. Talán az álkulcsot veszi elő a ... Dabányi Ödönnek eszébe se jutott, hogy a harmadik emeleti kaptatóra érve, mindenkinek jólesik kifújnia magát. Ott. az ajtaja előtt. Egyszer,' egy szürke, esős délelőt- tön elmenni készült. Nehezek voltak a mozdulatai, a bal karját alig bírta emelni, ráadásul kínzó fájdalmat érzett az állkapcsában. Élesen sai- gott a két hátsó foga. Mintha fogó markolná őket. Azért csak elindult. A boltba. Tejért, kifliért. Már kilépett az ajtón, amikor átvillant rajta: be kell kapcsolni a zsibongót. A szívét megmarkolta az a jól ismert érzés. No, még jó, hogy eszébe jutott. Ráhajolt a riasztókészülékre. Kicsit megszédült, míg a gombot benyomta. Aztán megpróbált fölegyenesedni. Nem tudott. . Valami rejtélyes erő összerántotta, egyetlen fájó görcsbe merevítette. Végigzuhant a szőnyegen. Meghalt. De kísértetléptei aztán is ott klappoltak még, kísérteténekhangja és -rádiózása betöltött^ a szobát. És mélyen, fenyegetően zúgott a porszívó, és néha kemény, fémes csattanás zárta le a zajskálát. A díűga riasztókészülék tökéletes volt. És a szomszédban, fönn és lenn. néha megkérdezték egymástól a férjek és feleségek: hát ez a csodabogár sohase alszik?
