Pest Megyei Hírlap, 1986. április (30. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-04 / 79. szám
[ 1986. ÁPRILIS 4., PÉNTEK 1 PEST MEGYEI HÍRLAP 13 Szeberenyi Lehel: Rögeszme A könyörület otthonában élt, egy szál magára maradva. Idegen társak között, akik csaik annyira hasonlítottak hozzá, hogy elesettek voltak, mint ő, életük alkonyát töltötték itt, s egyetlen bútordarabba — az ágyukba — kapaszkodva botorkáltak csendesen reménytelen -jövőjük, a közelítő Tél falé. De az idegien társa,kihoz néha bejön valaki. Valaki, aki hozzájuk tartozott egykor. Darabka meleget hozott a kinti világból. Aprósággal: süteménnyel, nyalánksággal kedveskedett; vagy ha csak virágot tett az éjjeliszekrényen álló befőttesüvegbe, az is bekapcsolta szívüket egy melegáramba. Hát ha még ki is vitte a hozzátartozó — a jártányi erejűt — a napsugaras ég alá, a lüktető életű világba, csak egy szombatvasárnapra! — elérhette a boldogságok boldogságát. öt nem vitte senki, őhozzá nem jött senki. Nem indult melagáram feléje, hogy áttörje az örök fagy gyűrűjét, mely csak vastagodott, tömörödött szive körül. Egyszer jöttek csak látogatók hozzá. Más zsidó asszonyokhoz és hozzá. Ismeretlen emberek. Jó hírrel jöttek, s várták arcának felderülé- sét. Csak nevét kellett volna aláírnia, hogy szép kis összeghez jusson. Félrelökte az ívet eléje tartó kezet. Oly heves indulattal, hogy mindenki megütközött Elment az esze — tekintettek egymásra mély szomorúsággal. A pénz nyugatnémet kártérítés lett volna Auschwitzért. Egyedül ő hárította el. Mindenkije odaveszett Auschwitzban. Suttogó hangja elfúlott a felindultságtól. — Pénzzel akarjátok kifizetni -a gyerekein» életét!?.,. Vigyétek 'Innen ! Elment az esze — hajoltak össze az ágyak közt. Csak most a mondás értelmében gondolták, noha ki ne tudta volna, valóban megbomlott volt elméjében. Minden győzköd és hiábavaló maradt. Míg mellében zihált az odafojtott zokogás, szeme szárazon, eszelős tűzben égett szürke arca süpped ékében. Sötéten és könnyte- len. Üvegesen. — Pszt!... Halljátok a cipőjük kopogását? — rémüldözött akárhányszor, ha a lázképek felgyűltek agyában. — Jönnek!... Értem jönnek ... — s vacogott. Társai ismerték rögeszméjét. Ha társalogtak, csend lett ilyenkor. Szomorú csend. — Nem jön senki magáért, nyugodjon meg. — Az ápolónővér beszélt így hozzá, miközben erős fésűvel bogozta az öregasszony szürke hajának gubancát, szétteregetve a párnán a szálra szedett hajkévéket. — Te nem hallod, kedves? — A doktor úr cipője kopogott. Az öregasszony szomjasan itta a nővér jótékony duruzsolását. Keze felé nyúlt, hogy megsimogassa. Vagy tán mint szalmaszáljába kapaszkodjék. — Azt mondod? — Azt. Különben is, azok csizmában jártak. És hol vannak már! Ahogy világosodott az agy a borúlátók után, az ' ’ ápolónővér kezét szorongatva, így beszélt: — Én tudom, hogy nincsenek. És mégis hallom őket. Majd meg így: — Ti nem hisztek nekem. Pedig én tudom, hogy el jönnek érterp ... Majd meglátjátok. Én tudom, hógy keresnek, és ide fognak érni. Arca omladékából a nővér felé nyúlt esdeklő tekintete. Ahogy az elmerülök nyújtják ki a 'vízből kétségbeesett karjukat. — De ti ugye nem hagyjátok, hogy el vigyenek! Ugye nem! — Persze hogy nem — duruzsolt a nővér, s mosolya lecsendesítette, a háborgó lelket, megnyugvást lopva bélé, s az elszenderedés felé térítve ót. De vissza, az egészségesekhez nem vezetett már út. Az elméjére szálló éj mind feneketlenebb, mind terjedelmesebb lett. Mind ritkábban nyílott rajta ablak a beszüremlő világosságnak. Mikor ágya alól halom penészes kenyérszeletet takarítottak ki, egy titkot súgott az ápolónővér fülébe. — Elbújtattam ott valakit. Előlük ... Tudom, te nem árulod el. Annak a valakinek dugdosta a k'enyérszeleteket. Majd az éjre nyíló ablak kurta derengésére így beszélt: — Tudom, hogy nincs ott, és mégis hallom, hogy mozog. Amikor elvitték, m/apoikig tartott, míg a szobatársak szava megjött. Többen az ágyukból se keltek fel, csak a legszükségesebb dolgukra. Az orvosok bólintottak: meteorológiai depresszió. Az északnyugati front csak nehezen hagyta el az országot. A szemét, azt sokáig látták. Nem lehetett elfelejteni. A rémület, a vád, a könyörgés iszonyú lobbamá- sa beleégett az arcukba. Kormos sebet hagyott a lelkükön. — Mind cserbenhagytak?!... Mind!? — sikoltott. — Te is hagyod, hogy vigyenek!? A szobatársak elfordultak, a nővér lehajtotta fejét. A kék mentősök halkan, gyöngéden dolgoztak, szedték össze a holmiját, karoltak belé, hogy az elmések osztályára szállítsák, ahol nagy kék csend és nyugalom honol. M indenki tudta, elmelázában csulkaszürkének látja a kéket, a jelvényt pedig az iszonyat torz szárú keresztjének a kék köpenyen. A nyomorúságos öregek, akik el- esettségükben olyannyira hasonlítottak hozzá, homályos bűntudatot éreztek. Mintha távoli, már-már elfeledett időkből derengett volna elő. Erdő a vízparton Szepes Gyula festménye 3. A cséphadarós gyalogok, akik szántani-vetni termettek, nem pedig hadviselésre (mégis: kastélyok dőltek a porba suta táborozásuk puszta hírére), ők: az egyenes kaszákkal hadonászók, akik végül vezérük húsából lakmároztak, mert az emberi méltóságért hulltak halomra ezerszám — ők voltak az első szerszám tanoncnak szegődött póri jövendőnk kisinas-kezében, már túl az elhatározáson, de még innen a mesterségen. 4. És a vörösbársony-süvegűek, akik víg életüket kurjantva áldozták a hazáért és szabadságért, akik megáradt folyók vizét megúszták, lángoló falvak tüzét vérükkel oltották, puszták vad szeleit testükkel felfogták a hazáért és szabadságért, akik zászlaikra létük fonalával hímezték: a hazáért és szabadságért, akiknek semmi sem volt drága a hazáért és szabadságért — nem kértek soha más bért, csak azt, hogy méltó halált oszthassanak sok méltatlan halálért. 5. És ők, akik a rabság ellen esküdtek a nép nevében, » akik börtönöket törtek föl a nép nevében, akik a mindenható betűt is lefoglalták a ncp nevében, akik önmaguk sokaságával pótolták a nemzet elfogyott regimentjét, akik felvirágozták a rézágyúkat a karikára hulló esőben, akiket csak földbe tiporhattak, de meg nem futamíthattak a fúvó paripák, akik a föld szívének pitvaraiból a szívük földjének otthonait óvni jöttek elő a nép nevében s nevük immáron örökre bemifoglaltatik a nép nevében — korai napfény üzeneteképpen csillantak meg a jégen világméretű hóesésben. 6. És a vézna bőrkabátosok, akik meleg kabátot adtak a didergő világra, akik pincelakások odvaiból jöttek ki a fényre, hogy egyesüljenek a fénnyel, akik az „enyém” és a „tiéd” hulladék-halmai helyére páncélvonattal hordták a MIÉNK aranyhegyét, akik nem tanulták a hatalmat, holott már rég kiérdemelték, akiknek vérétől a szőke Tisza vörösben gyászolt éveken által — vérük pirosával tudatták az őszirózsák és a hajnal színét a világgal. 7. És a föld alatt gyülekezők, akik földi javakat már végképp csak másoknak reméltek, akik semmit sem éltek, amíg éltek, akik nem azért haltak meg, hogy elsirassák őket akik élnek, hanem hogy emberi rangban éljenek amíg élnek — itthagytak gyereket, feleséget, egyenesen álltak a gödör szélén, ott se hajtottak térdet. 8. És a hamuszínruhás katonák, akik vörös ragyogást adtak a fénynek, akik felperzselt menedékükből menedéket hoztak, menedéket! Akik csinnadrattás hálálkodásainkból sose kértek, pedig velük tértek vissza vert hadak nyomán a vakmerő remények; a hamuszínruhás katonák, akik vörös ragyogást adtak a fénynek: ebben a — nekik idegen — földben példázzák: van, hogy több a halál, mint puszta enyészet. Rájuk: a hamuszín ruhás katonákra, a föld alatt gyülekezőkre, a vézna bőrkabátosokra, a rabság ellen esküvőkre, a vörösbársony-süvegüekre, a cséphadarós gyalogokra emlékezzetek, amikor fukar önzéssel kuporgatjátok maradék emberségeteket, amikor áruba bocsátjátok a halálon átmentett reménységeket, amikor a létezésből kifelejtitek az életet, amikor a világ arca elkomorul tőletek! 10. Emlékezzetek rájuk! Emlékezzetek! Csanádi Imre: Hazaszállingózók Zámoly népe három hónap műlva szállingózhatott vissza Zámolyra, Nadapról már. meg ki tudja honnan, elcsigázott, rongyolt csapatokban. Húzkodták a szekeret — hisz (marha nem maradt: azt fölélte-fölfalta vagy a had, vagy maga az éhes nép. Űj életet kezdeni no tessék! Mentek, mint az ígéret földjére ... Puszta falut leltek odaérve. Ügy nagyjából állnak már a házak, fölösleges minden magyarázat: arcuk üres. sem ajtó, sem ablak, — eszelős-ijesztőn tátogatnak. Fogadtatás? a küszöbön lódög, — az őriz egy istentelen gödröt, benn. az egyik tar szoba közepén, — rányerít a gazdára: jövevény! Bútor? no. azt vígan föltüzelte sokféle náció, amíg lelte. Fűrészelni majd bolond lett volna! mászkálni ki a favágítóra! Dunyha, vánkos tollát a határban szél kergeti, bunkerok sarában; az ajtók, is oda vándoroltak, onnan hordja, aki amit hordhat. Éhes tyúk, lúd, gazdasszony szavára, dehogy szalad, — pedig az ól tárva. Ne ítélje mégse lakatlannak házát senki: patkányok surrannak. Hogy bődülne istállókban barom? Csak kutya sem ugat az udvaron. Egész falu félvad kutyát hármat számlál, — ez az összes háziállat. Dob neszére fejüket fölvetik az érkezők: Közhírré tétetik, holnap vasárnap, húsvét mégpedig, ki-ki ünnepöljön... Tudattatik továbbá, hogy hétfőn rendes robot,— Dibi-dobi, pontot rak rá a dob.
