Pest Megyei Hírlap, 1986. április (30. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP

1986. Április 4., péntek

Az idő ez alkotót igazolja

Hazánk felszabadulásának 41. évfordulója alkalmából a szűkebb pátriánkban élő, illetve alkotó művészek közül ketten is részesültek elismerésben. Tóth István fotóművész, a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze kitüntetést, Nádlcr István festőművész pedig Munkácsy Mihály-öíjat kapott. Róluk szól az alábbi két írás.

A szentendreiség belülről jött

Egy makacs íz, egy halk dal

arról, hogy mindkettő csak ürügy számára ahhoz, hogy valami emberit mondjon. Egyszerű, hétköznapi gondokat vet a vászonra, ám sohasem tematikusán. Gondolkodtatni akar. Ha túl egyértelmű a kép — mondja —, akkor megfosztja a nézőt a fölfedezés örömétől.

A szabadidőre, a kikapcsolódásra terelődik a szó. Zenéről, költészetről, irodalomról kérdezem. Ám minduntalan a munkánál, az alkotás öröménél kötünk ki. Számára ugyanis a legkedvesebb és legteljesebb kikapcsolódást a festés jelenti. Amikor alkot, akkor úgy érzi, megtalálta önmagát. A zenehallgatás is csak újabb képek készítésére sarkallja.

— Régóta foglalkoztat már, hogyan lehet ábrázolni a ritmust a képzőművészetben — mondja izgatottan. Máris a kezében a filc és mutatja is elképzeléseit. — Meggyőződésem — teszi aztán hozzá —- hogy a zene számos új lehetőséget teremt a vizuális gondolkodáshoz.

■ Szinte bocsánatkérő a mosoly, ami most fölvillan az arcán, válaszolva a költészettel, az irodalommal kapcsolatos érdeklődésemre: — Engem mindkettő a festészethez kapasol vissza. A társművészetek pedig újabb és újabb inspirációt adnak az alkotáshoz, amely teljes egészében kitölti a napjaimat.

Kö. Zs.

Nyílt, őszinte, szakállal keretezett arc, kisfiús mosoly, őszülő halánték. Farkas Adám műtermében ülünk. Köröttünk kisplasztikák, szobormakciíck, plakettek. Most üresen tátong az cgetőkemence.

Hazafiságról, hazdszercletről beszélgetünk, s arról, mit jelent mindez a művészetben, s mit Farkas Ádám szobrász életében. Miközben hol kerekdeden gördülnek, hol szaggatottan döcögnek a mondatok, Babits sorai muzsikálnak a fülemben: ...útjaidat akármerre bolygód,/ egy országot hordozol magaddal./ veled jön egy makacs íz, egy halk dal. A költő bitvallása ösz- szeeseng azzal, amit a művész most fejteget.

— A mi kis hazánkban az elmúlt száz esztendő során mindig több alkotó tehetség élt, mint ahányat az ország gazdaságilag el tudott tartani. Nem mindenkiben vetődik föl a kérdés, hogy Magyarországon kíván-e élni vagy sem. Jómagam válaszút elé kerültem, mert a főiskola elvégzése után évekig Franciaországban folytattam tanulmányaimat. Közben több megrendelést kaptam, s világossá vált előttem: meg tudnám alapozni Párizsban is a pályafutásomat. Tudtam, hogy itthon nehezebb lesz. Hazajöttem.

Miért választotta a nehezebbet?

— A tehetség nem önálló szerzemény, amit valaki csak úgy a felszínre hoz önmagából. Véleményem szerint minden az ősöknél kezdődik. A család esetleg évszázadokon keresztül hordozza a génjeiben, míg aztán valamelyik tagban annyira fölerősödik, hogy alkotóvá válik. Ebből következik, hogy a tehetségnek egyfajta kötelezettséget kell vállalnia azokkal szemben, akik közül ered, származik. S ez tágabb értelemben is igaz. Nemcsak az ősöket, hanem a nemzetet, a hazát is vállalni kell. A tudást ott iltartja, ilyen kisvárosban élni szoros kötődést jelent, valamiféle nyugalmat, biztonságot ad, szemben a nagyvárosok egyre jellemzőbb erőszakhullámával, vagy — aminél nincs rosszabb — közönyével.

— Szentendre hagyományai szerencsések — mondja. —• Érdekes találkozás ez Kelet és Nyugat, azaz a görögkeleti és szerb, valamint a Czébel, Vajda-féle nyugati orientáció között. A kettő markáns- sága ma is él a konstruktivizmusban és a lírai vonalban. Ez egyfajta hagyományt jelent s úgy érzem, én Is kapcsolódom ehhez. Sohasem akartam tudatosan megfelelni az úgynevezett szentendreiség- nek. Amit csináltam, az belülről jött és remélhetőleg szentendrei lett.

Kikívánkozik a kérdés: mi tehát a hazafiság a művészetben?

— Nem hiszek abban, hogy a képzőművészet tematikájában lehet föllelni a hazaszeretetei — magyarázza. — A téma még nem bizonyíték, hisz azt gyakorta a megrendelő adja. Sokszor meditáltam már ezen és arra jutottam, hogy ezt a szép, de nehezen meghatározható fogalmat a művész emberi mivoltában és a művészet iránti igényességében lehet tetten érni. A hazafiság a művészi mentalitás. Ha az alkotás belső kényszer és képes vele legbensőbb érzelmeit, eszmevilágát kifejezni. Festőnek, szobrásznak, grafikusnak általában nem kenyere a szó, így műveivel mondja el gondolatait, deklarálja, hová gyökerezik; nyelvhez, múlthoz, nemzethez, nép- hei, hagyományokhoz.

' Farkas Áclám nemcsak szobrászként, 'hanem közéleti emberként is ismert Szentendrén. A városban él; művészek számos ‘ gondjait segített megoldani, s a legutóbbi választások óta pótképviselő is. S hogy mindezt miért, vállalja?

— Szinte önvédelemből. Tapasztaltam bizonyos rendezetlen kérdéseket, s azt, hogy alkatukból adódóan a művésztársak többsége nem tud tenni semmit azért, hogy másként legyen. Én szerencsésebb típus vagyok, hát nekiláttam, hiszen szervezett formában minden könnyebb. így akar- va-akaratlan — de inkább akaratlan — tisztségekbe kerültem. Tudja, a művész elszigetelt figura, aki magányában valamit létrehoz, ami azonban nem csak rá tartozik. Nagy a távolság közte és a befogadó között. Talán igy jobban át lehet hidalni ezt az űrt...

Körmendi Zsuzsa

Ki vagy te, Ember?

Az SOS Gyermekfaluért

Felszabadulásunk ünnepét Nagykátán egy különösen figyelemre méltó kiállítás megnyitása tette még emlékezetesebbé. A pártbizottság székházában Drecin József művelődési államtitkár nyitotta meg Somogyi István és Csernus Lajos festőművészek kiállítását.

A kiállításnak, mint beszédében a művelődési államtitkár. hangsúlyozta, különlegesen szép, humanista célja is van, hiszen a kiállított képekből félszázat az alkotók a battonyai SOS Gyermekfalu javára ajánlottak fel.

— Akár a képek eladásából származó pénzösszeget fordítjuk e nemes célra, akár magukat a képeket juttatjuk el a gyermekközösséghez, hogy mindennapi életükben és már gyermekkorban együtt élhessenek az eredeti művészettel, mindenképpen egy szép közösségi és kulturális cselekedetnek vagyunk a tanúi — mondta Drecin József.

Említette: Somogyi István ismert képviselője a szocialista festészetnek, számos hazai és külföldi kiállítás szereplője, politizál szavával és alkotásaival

Csernus Lajos több mint két évtizeddel fiatalabb, a harmincasok nemzedékének elejéről. „Ösztönösen, de ugyanakkor avatott művészek által ösztönzötten — akik felfigyeltek tehetségére — kezdett festeni.” S épp Somogyi István az, akivel jókor találkozott.

— Mindkét alkotó a népből, közösségből kiemelkedett művész — fogalmazta meg az államtitkár — jó szívvel ajánlom figyelmükbe a kiállítást. Magam, valamint a gyermekfaluért védnökséget vállaló magyarországi egyesület nevében megköszönöm a művészek ajándékát.

Nagykátán a képek április 14-ig láthatók.

lik kamatoztatni, ahol az létrejöhetett. A művész ugyan hozza magával a tehetséget, de képességeit csak a társadalom segítségével tudja kibontani.

Egy pillanatra elhallgat, mgjd hirtelen fordulattal témát vált.

— Szerencsés ember vagyok. Mióta elindultam a pályán, mindig éreztem'a velem szemben támasztott igényeket, s alkotásaimra, kiállításaimra megkaptam a visszajelzéseket. Díjakkal, megbízásokkal ismertek el — s mindez ugyancsak kötelez.

— Természetesen tűllátok a határokon. Tudom, hogy fontosak a külföldi kiállítások, megméretések, hogy részesei legyünk a nemzetközi művészeti életnek. S ezzel nemcsak önmagunknak szerzünk elismerést, hanem az országnak is. S itt visszakanyarodom a hazaszeretethez, ami úgy érzem, egyfajta vállalás, adni tudás. A követelés, de még a kérés is idegen ettől. Van ugyan olyan szituáció, amikor kérni kell, de csak akkor, ha komoly, egyedül megoldhatatlan a gond. Csak akkor, ha nem az egyénről, hanem egy művészi közösség létéről van szó.

— Ami a művészi munka feltételeit illeti, úgy vélem,*, azt magunknak kell megteremtenünk. Az adni tudást viszont rendkívül fontosnak tartom. Hiszen aki igaz szívvel ad, az kap is, és éppen ez erősíti meg az ember szerete- tét, hitét. így válik az élete harmonikussá — családban és nagyobb közösségben egyaránt. Tudom, hogy mindez közhelynek hangzik. Az is, mint minden igazság, ám csak addig, amíg nem telítődik humánummal, emberi tartással.

A műterem ablakain beárad a tavaszi napfény, a fák között madarak csivitelnek. Csönd, nyugalom mindenütt, mintha nem is a turistáktól ostromolt forgalmas Szentendrén lennénk.

m Farkas Ádám most éppen "erről, a méltán a Dunakanyar gyöngyszemének nevezett városról beszél, ahol kisgyermek kora óta él, ahol először veri te a hátára az iskolatáskát. Ismeri és hibáival, erényeivel együtt elfogadja szűkebb pátriáját, ahogyan az is őt. Azt

volt a budapesti Műcsarnokban. Megkapta a Balázs Bé- la-díjat, Bács-Kiskun megye SZMT-diját és a SZOT-díjat. 1980-ban New Yorkban neki ítélték Az évszázad kiváló fotóművésze címet, ö a cím első tulajdonosa. A nemzetközi fotóélet utóbbi három évtizedét otthonában katalógus- anyag fémjelzi, összegyűjtve — valóságos dokumentációs kincsesbánya. S kincs saját képanyaga, életműve is. Kapott díjai helytörténeti értékek.

Tóth István fotóművész életművének Cegléd jövendő képtárában volna -igazán helye, hiszen ott él és nem győzi szóban hangoztatni városához való ragaszkodását. Az értékes anyag megérdemelné, hogy látogatók és fotóművészeti kutatók osztozhassanak a megtekintés örömében.

Az alkotó 'még ereje teljében. Gondolni kellene életműve méltó megtartására — elsősorban nem neki. Fotóinak sorsa akkor rendeződik megnyugtatóan, ha közkincs- csé lesz. Ennek megvalósításával tudna városa, Cegléd hozzájárulni az egyetemes kultúrához.* (Művészetéből irodalmi összeállífásunkban, a 12. oldalon adunk ízelítőt.)

Eszes Katalin

Egy kérdés, a „Ki vagy te, Ember?’’ örök Tóth István alkotó életében. Erre keres választ portréival, humanista, emberközpontú képeivel. Az arcmás az erőssége, a küzdő, az alkotó emberé, legyen munkás, vagy tollal, ecsettel cselekvő, művész. Kortársaim című sorozatában majd’ kétszáz írót, képzőművészt örökített meg. Életképeket, pillanatképeket készítve, érzéseket, indulatokat — az élet embert érő terheit, hangulatait — fogalmazott meg, különleges érzékkel.

A test szépségét dicsérik hibátlan női aktjai. Mérhetetlen energiával dolgozik, kiváló komponálókészséggel, páratlan értékűvé csiszolja alkotásait. Technikai bravúrok verhetetlen birtokosa. Makacs. céltudatos alkotó, keményen járja a maga útját. Tudja, hogy az idő őt igazolja. Ezért dacolt kitartóan az itthoni mellőzéssel, esztendőkön át. Az utóbbi időben a szociofotó foglalkoztatja, az Alföldet s népét örökíti meg.

Több mint 280 nemzetközi díj birtokosa. A nemzetközi elismeréseket, bár megkésve, követte hatvanadik születésnapja esztendejében a hazai is: gyűjteményes kiállítása

latokat vagy a Ruhr-vidéket örökíti meg.

Színekről, formákról beszél,

A

lkony telepedett a szobámba, és halk zene szól, klasszikus, oratórium. Az idős Barcsay mester ül velem szemben egy csergével borított, öreg heve- rőn. Gondolataiba mélyed, közeiében, fa lépcsősor pad- latán, egy pohár kristálytiszta víz. S itt van a gödöllői Remsey művész úr is, hajlott kora ellenére gyermekien őszinte vonásaival, mintha a lelke íródott volna az arcára — mögötte a falra akasztva a néma hegedű.

AIbszurd szituáció? Nem, dehogy. Fotókkal szemezek, környezetemhez tartoznak: Tóth István Balázs Béla- díjas fotóművész képei. Portréfotó-alkotó művészetének számos modellje Pest megyei. Élők s velük a néhaiak, akik az utóbbi években, évtizedekben köszöntek el tőlünk, nemzeti kincsünkké hagyva áldásos munkájuk képekben, szoboralakokban, irodalmi alkotásokban megfogalmazott gyümölcsét. Czóbel Béla, Remsey Jenő, Ilosvai Varga István, Benedek Péter parasztfestő. Vankóné Dudás Juli, s a tiszteletre méltó, még köztünk élő Barcsay mester, Patkós Irma, a ceglédi nyugdíjas és még mindig fáradhatatlan színművésznő — hosszan lehetne folytatni a sort.

Tóth István a klasszikus fotóművészet útját járta, s járja most is, nyugtalan nyugdíjas korában. Gondos beállítás, a fény és árnyék mesterien kiszámított játéka, a pillanatfelismerés, a didaktikus fogalmazás jellemzi alkotásait. Képeivel a látáskultúrát igyekszik fejleszteni, növelni a fotóművészet elismertségét, rangját.

Sokszor írtunk már róla, de nem, elégszer.

Cegléden él, 1923-ban született, az ötvenes évek elején kezdett igazán tudatosan fényképezni. Három évtized művészi múlt áll mögötte, 1956-tól tartják számon s díjazzák műveit a nemzetközi fotóáletben. Mesterének Haller Frigyes néhai fotográfusi tartja, hozzá fordult első fontosabb szakmai kérdéseivel tőle kapta az első biztató válaszokat.

‘.f.

Fiókomban nyugszik egy dosszié. Ebben gyűjtöm pályám apró emlékeit. Főként leveleket, üdvözlőlapokat a riportjaim során megismert, gyakran barátokká vált emberektől. Most valami újjal gyarapodott ez az irattartó, olyannal, ami különlegességnek számít. Rajzvázlatokkal gazdagodtam, amelyeket Nád- ler István festőművész készített beszélgetésünk közben.

Zárkózott, befelé forduló, nehezen szóra bírható ember. Inkább rajzban fogalmazza .meg gondolatait. így születtek hát ezek a sebtiben, filccel odavetett, vázlatszerű munkák.

Budapesten él az édesanyjával, de erősen kötődik szűkebb pátriánkhoz. Visegrá- don látta meg a napvilágot és a mama mindmáig a szülői házban tölti a nyarat. Olyankor ő is gyakorta látogatja. A művész a szentendrei Art’éria Galéria tagja és esztendők óta mindig jelen van a szentendrei tárlatokon.

— Visegrádról kerültem a főiskolára — mondja. — Édesapám rajztanár volt, aki szinte észrevétlenül oltotta belénk, a gyerekeibe, a képzőművészet szeretetét, a művészi önmegvalósítás utáni olthatatlan vágyat. Négyünk közül kettőnkbe teljes sikerrel, hiszen öcsémmel együtt alkotói pályára léptünk. A főiskolai évek alatt mind formailag, mind gondolatilag a párizsi iskolához kötődtem. Aztán hazamentem Visegrád- ra. Évekig éltem itt, s számomra ez volt az útkeresés időszaka. Itt ötvöződött végül bennem a geometrikus irányzat és a párizsi iskola. A táj föloldó hatása mindig is meghatározó volt nálam. Hogy ez mennyire így vaT1> azt akkor tapasztaltam először, amikor részt vettem Grazban a festőheteken. Az ott született képeim hűvösebbek, tartózkodóbbak. Fél évig ösztöndíjjal éltem Essenben, a geometrikus korszakom idején. Akkori munkáimon természetszerűleg megjelent a Ruhr-vidék robusztussága.

Miközben magyaráz, kiveszi kezemből a tollat. Azzal illusztrálja is egy kéziratpapíron, hogyan jelenik meg a táj az elvont ábrázolásmódban valamely festményen, milyen különbségek lehetnek a geometrikus vonalakban, ha a visegrádi lágy dombhaj