Pest Megyei Hírlap, 1986. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-22 / 69. szám
r 1986. MÁRCIUS 22., SZOMBAT . 7 Csányi László: Hajszá C sodálkozva figyelte a szőnyeg szeszélyes rajzai között megbúvó ezüst szálat. Néha mintha meg is mozdult volna, de ez csak a reggeli fény játéka volt. Tűnődve kavargatta teáját, de tekintete továbbra is a sejtelmes ragyogást kereste. Óvatosan lehajolt, gondosan két ujja közé fogta. Hajszál volt, súlytalan, hosszú ezüstös hajszál. Tenyerére tette, és így vizsgálta. Hajszál, állapította meg tárgyilagosan, s még ezt is, női hajszál. Kicsit távolabb tartotta, s hunyorítva nézte, mint váratlan és titokzatos leletet. Gondolatban végigjárta az elmúlt hetek, hónapok történetét, de nem emlékezett, hogy járt volna nála valaki. Pedig emlékeznie kellett volna, mert kimért rend szabályozta életét, melyben a kényszer megszokás lett, talán erény is. Elmosta az edényt, letörölte a bútorokat, hetenként porszívózott. Női hajszál, állapította meg, ahogy két ujja közé fogva a fény felé tartotta. És elmosolyodott, ó, ez csak Laura hajszála lehet. Egy éve múlt, hogy felesége meghalt. Még most is valószínűtlen volt, s bár megszokta az egyedüllétet, néha, amikor visszatért a boltból, bekiáltott az ajtón: Ki sem találnád, mit láttam az utcán! — s jókedvűen mesélte a jelentéktelen történetet, pedig tudta, hogy nem hallja senki. S most itt volt ez a hajszál, a valóság része, amit a szőnyeg rajzából emelt ki. „Lauráé” — mondta megil- letődve, s arra gondolt, hogy ennyi időn át rejtetten élt a közelében egy titkos emlék, .talán maga Uhura, makacsul várva, hogy végre észreveszi. Tétova lelki ismeretfurdalást érzett, de örömöt is, mert a hajszál csillogása évek erdejében mutatta előtte az utat, melynek végén Laura állt, a régi szép Laura, sötét hajkoronával, szerelmesen. Lórika, sóhajtotta, s kezével ernyőt formált, hogy a nyitott ablakon belengő őszi szél el ne sodorja a hajszálat, majd óvatosan az asztalra tette, a reggeli újságra, melynek fekete betűin sejtelmesen csillogott az emlék ezüstje. — Visszatértél — mondta később ‘ —, de tulajdonképpen mindig itt vagy velem, látod — s végigmutatott a szerény lakáson —, minden a helyén van, egy széket sem mozdítottam el azóta. De ez mégis más, ez az ezüst ragyogás te vagy, kedvesem, valami belőled, legigazibb valódból, ronthatatlanul. Ronthatatlanul? — kérdezte, s aggodalmasan végigsétált a lakáson, ősz volt, a fény meghitten csillogott a ház előtti nyárfák vibráló levelén, de a távolban komor felhők gyülekeztek, esővel, hóval, a fagyott föld kínjával. Már egy éve. gondolta megrettenve, mi maradhatott belőle env- nyi idő után? Szépséges arca besüppedt, a föld lemarta róla a húst. haia csatakos gubanc, s hogy nézhet ki szép szaténruhája, amit alig hordott, mert mindig ünnepi alkalmakra tartogatta. Ez volt hát az ünnepi alkalom. mondta keserűen, a koporsó be- omló deszkafalai között, egy verem sötétségében, jóvátehetetlenül. De amikor megpillantotta az újságpapíron hullámzó hajszálat, megnyugodott. Laura — mondta csendesen, s arra gondolt, milyen szép volt. Laura is, a múlt is. Nem volt szép. Az utolsó években alig volt szavuk egymáshoz, s azt is csak ekkor tudták meg, hogy soha nem értek rá örülni. De mit is adhatott Laurának? Mindig elmaradt az előléptetés, nem kapott jutalmat, nem tudtak elmenni Szárszóra, pedig mennyit ábrándoztak arról, hogy két hétig végre igazán boldogok lesznek! Múltak az évszakok, az évek. Téli estéken kedvetlenül ették a déli maradékot, néha moziba mentek, később csak a televíziót nézték, s arra gondoltak, majd holnap, holnapután, jövőre. ,.A szakszervezeti bizalmi biztosra monda, hogy az idén kapunk beutalót Szárszóra”. Da tavasszal kialudtak a reménység fényei, s közben Laura is megőszült. Hajában egyre több ezüst szál csillogott, de sokáig észre sem vették. Lassan minden hűtlen lett hozzájuk. Az emlék is. Amikor nyugdíjba ment, felköszöntötték, s kis szobrot adtak át neki „örök emlékül”. Egyszer csak megtudták, hogy amit bronznak hittek, hitvány műanyag, gyatra tömegáru. „Pedig a szakszervezeti bizalmi ...” — de Laura nem hagyta befejezni. Hangja éles volt, ellenséges. „Ez ígérte neked éveken át a szárszói beutalót!” Többet nem beszéltek róla. De most itt volt ez a csendes csoda, az ezüst hajszál, amit a szőnyeg tengeréből emelt ki szerencsés ujja, s elmerengve nézte, ahogyan kivált az Csíkszentmihályi Róbert Idő sorozatából újság betűinek sötét közönyéből, ta- pinthatóan, nem a múltat idézve, hanem a jelent, sok mindenért talán kárpótlásként is, mert ez mégiscsak ő volt, Laura, a maga valóságában, kiszabadítva romlandósága jóvátehe- tetlenségéből. „Mennyire megőszült!” — töprengett bűnbánóan, de a régi Laurát látta, hatalmas hajkoronával, diadalmasan, s úgy érezte, örömét meg kell osztania mindenkivel. A közeli vendéglőből hozta az ebédet, ahol nyugdíjasoknak húsz forintért adnak egy adagot, csak haza kell vinni. Elég vacak, de ha a leveshez is eszik kenyeret, vacsorára is marad valami. Ha nincsenek sokan, a szakácsnő, aki méri az ételt, néha meg is kérdezi, szei'eti-e a grenadirmar- sot, s amikor bólint, még egy kanállal tesz az éthordójába. De rosszkor ment, sokan tolongtak a hátsó bejáratnál, ahol a nyugdíjasoknak kiadják az ebédet. A szakácsnő kedvetlen volt, nem nézett senkire, pedig úgy szerette volna elmondani neki, hogy üzent Laura. A házban jószerivel senkit sem ismert. Egy-két lakóval ugyan köszöntötték egymást, igaz, a múltkor kifizette - Macsádiék villanyszámláját, de amikor becsöngetett hozzájuk, a férfi csak bólintott, s a félig nyitott ajtón át adta ki a pénzt. Múltak a napok, hetek, hónapok. Senkinek nem mondhatta el titkát, a konyha szakácsnőjének sem, aki mostanában mindig kedvetlen volt, életuntán nézett a kondérba; talán elzüllött a lánya, a férje pedig iszik. A hajszálat, ami napokig az újságpapíron hevert, végül dobozba tette, régi fényképek közé. „Ereklye” — gondolta elérzákenyülten, de egyre ritkábban vette elő, így is tudta, hogy vele van Laura. Elmúlt a tél, a tavasz is elmúlt, már itt volt a nyár, sárgán izzó fényekkel. „Ha annak idején elrríehet- tünk volna Szárszóra — gondolta —, talán most minden másként lenne.” Megpróbálta elképzelni Laurát a balatoni ragyogásban, de nem látott semmit, a múltbeli tái üres volt. lakatlan, nem volt egvetlen kapuia sem, amelyen Laura beléphetett volna. Valaki váratlanul megállt me’let- te, ..hogy vagy Béla bátyám?” — kiáltotta jókedvűen, de nem ismerte meg. a hőségtől bepárásodott a szemüvege. Hajdani hivatalnoktársa volt, de arcát elmosta az idő, neve se jutott eszébe. — Igen, most már em'ékezem — mondta bizonytalanul. — Egy időben talán te voltál a szakszervezeti bizalmi. — Az is voltam, Béla bátyám, de az. nagvon régen volt. Tudod mit, igyunk egy pohár sört. Vendégem vagy. — Jövőre megyek nyugdíjba — mondta később, egy vendéglő teraszán..— Hej, de sok minden elmúlt! Tudod, Béla bátyám... Tétován nézett maga elé, s arra gondolt, talán most elmondhatná, milyen ritka ereklyét őriz otthon. Vannak dolgok, amiket csak meghatározott időpontban lehet elmondani; az emlék bizonyos évszakban becsukja szirmát. De mégis így szólt: — Mindig azt reméltük, hogy egyszer kapifrik szakszervezeti beutalót Szárszóra. Szegény feleségem... Te voltál a szakszervezeti bizalmi. — Jaj, Béla bátyám, nem volt az olyan egyszerű! Szárszó, Szárszó! De ha egyszer mindenki oda akart menni. Az igazgató, a titkárnő, a főkönyvelő, soroljam? — Nem is magamért. De tudod, Laura ... — És ma már azt is megmondhatom, nem álltái a legjobban. A káderlapod, hogy úgy mondjam... szóval kispolgárnak tartottak. A távolból csattanás hallatszott, talán most csukták be végleg Szárszó kapuit, kulcsát a tóba dobják, hogy soha senki ne találja meg. Legjobb lenne felállni, és itt hagyni mindent, elege van az egészből, de azért ezt a pohár sört még megissza, ha már kihozták. — Ha én- mindent elmondanék neked, Béla bátyám! — Mit mondanál el nekem? — Karai — s székét bizalmasan közelebb húzta —, Karai, az akkori igazgató dolgait. Nem ügy volt ám, ahogy te képzeled. Szárszóval meg egyébként, is más volt á helyzet. Ha az igazgató akart menni, akkor Biri• nek is kellett beutaló. — Ki az a Biri? — Jaj, Béla bátyám, te semmit nem tudsz! Ezt a pohár sört azért még megissza, de az biztos, hogy Biri után egy árva hajszál sem marad, az igazgató hiába is keresné a szőnyeg rajzai között. — És mi lett Birivel? — Ezt se tudod? Elvette az üzemmérnök. És mit gondolsz, hova mentek nászúira ? Szárszóra! Ezen mind a ketten jót nevettek. — Béla bátyám, még egy pohár sört. Vendégem vagy. — Nem bánom. Talán nem árt meg. Régén ittam sört. Éjfél után ment haza, botladozva. „Na, ha ezt elmondom Laurának” — kuncogott jókedvűen, de amikor meggyújtotta a villanyt, már nem emlékezett, hogy mit akart elmondani. K ésőbb, de ez már a következő év tavaszán lehetett, kezébe került a doboz, amibe valamikor a hajszálat rejtette. Nézte a régi fényképeket, néha bólintott is, igen, itt egy kertben állnak, ez a folyó partján volt, ez meg nem is tudni hol. Szárszóra mégis csak jó lett volna elmenni, és vállat vont; most már oly mindegy. Közben a fényképek között egy hajszálat pillantott meg- Csodálkozott, hogyan kerülhetett ide. Felemelte a dobozt, a fény felé tartotta, s óvatosan ráfújt. A hajszál egy ideig lebegett a levegőben, majd hirtelen elszállt, és eltűnt a szőnyeg ábrái között. Rostás-Farkas György: Emlékezés Fantázia Arcomra égve őrzöm partra vetett életünket, s ki nem kiáltott jajokban élem a sebek rettenetét, TJjra érzem a megszenvedett ízeket csókjaimban: varas álmokat tép föl az emlékezés: mennydörgést csitít sóhajom, s a megbocsátás üzenetét küldi felétek tekintetem. Engedjétek szemeteket visszanézni rám: halál gyűlöletét marta vérembe a szemek élezett pengéje. . Vetri Csathó Ferenc: lkárosz mosolya Nem tudom már a házad édes melegét, az édenről locsogó nőket elfeledtem; ‘napközeiben hókusz-pókusszá válik minden, amit a vének mondanak; kőtábla, kardvas mind elolvad. A gfors agóniában bízom, Dédalosz; zuhanok már, mosolygok. Még látom: állsz a szirtfokon és dobálod alá a törhetetlen papírrepülőket, bukdácsolnak a langyos koraesti szélben. Szlkszai Károlyi Hajnal Vörös csík. Átvérzctt kötés a kozmoszon. Mintha fejlövést kaptak volna a hegyek, a szél is félrebeszél ingemen, csak járkál, ahogy a félelem gondolata műtét előtt. Lassan fölszivárog a fény, sűrű fátyolból képeket varázsol elém a harangszó. Torkomban megrekedt sötétség húzza szekerét hazáig, de ajtóm előtt még térdig éjszakában megint az átvérzctt kötés, vagy csak én látok félre: hajnali kések között félárbócon a vers. _ „Mi. Vákolitz István: Álmatlanul Éjszaka félkettő és három között menetrend-pontosán törnek rád vesszőfutásos gyötrelmeid föllobog félálomban iszonyú kiilön-purgatóriumod személyedre szóló inkvizíciódban legalább tudnál vinnyogni-nyüszíteni de csak rág borzongásos tehetetlenséged emészt a visszatérő majdnem-zuhanáa toronyból bástyáról képtelen vagy elinalni a tizedelés-szintű fcleltetés elől ismétlődőn részt veszel fura temetéseden saját magad halottjaként és barátságosan farba rugdosod a nyálas nekrológ elkövetőjét Éjszakád az ördögé de pirkadatkor mosolyra is futja: takaródét fúj átkozott éjszakád lidérc-raja Mko 83 Durkó Gábor tusrajza
