Pest Megyei Hírlap, 1986. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-15 / 63. szám
1986. MÁRCIUS 15., SZOMBAT MVT % MEGYEI] Vécsi Gabriella: Haz(ár)abeszélő persze így könnyű pitypang záporok csakhogy hó hull barátom téledik ugyan látni szeretnénk „hajnali szép csillag”-ot reméljük lehet tavasz ki is zászlóztuk mindenütt a felhők és a madarak továbbállhatnak maradunk te is maradj barátom néha még záporoz de mégis ITTHON Pintér Lajos: Sanzon Milyen világ ez, ' micsoda világ, a kés élét próbálom: ujjam bögyét, na vágd. Futva jön a kerten át anyám, kisfiam, kiáltja, mit csinálsz. A kertkapu, mint ingnyak, nyitva áll, befut egy csibe, hangja cérnaszál. Követ kapok föl, tompa puffanás, a gyönge csibe-hát úgy dong, akár a föld. Biciklijén a postás szellőcske tovaszáll. Nem hozott ma hirt, esőt, sem levelet. Milyen világ ez, micsoda világ, lapjára tedd a kést, az ujjad meg ne vágd. Flamm János: Bankett helyett Emlékszel a Báróra? — kérdezte már az öltözőben Pozsi, miután vörösre dörzsölte testét és nagyokat szuszogva lehuppant a padra. — Hogyne emlékeznék — Válaszolta P. még jókedvűen, és lopva végigpillantott Pozsin. Van vagy tizenöt kiló rajta, állapította meg nem kis elégtétellel. Persze a Báró! Mikor is? Plusz?!... A fenét! Nemsokára harminc éve lesz. Nála rendezték az első házibulikat, s mintha csak próbára akarta volna tenni Pozsit, eszébe jut-e a hajdani egyezményes rövidítés, kibukott belőle: — A hábék! Azok az igazi jó hábék! És ebben a pillanatban egyszerre látta maga előtt Bárót, a magas, hanyag tartású srácot, az hírlett róla, valóban nemesi ivadék ... Verpe- léty volt a rendes neve, a többieket, mind a hetüket és Gigit és Ilust, a barátnőket, akiket ő szállított a hábékre, Ilust, aki vele járt, és akit. Levi az első alkalommal lecsapott a kezéről, mert Levi baromi jól zongorázott, és Báróéknál, mi furcsa, zongora is volt, és egyszerre halottá Paul Anka rekedt hangját, és a többi számot, ahogy egymást követték a magnószalagon. — Te népi táncos voltál, igaz, olyan művészféle? Pozsi már a haját szárította- Felöltözve alig látszott rajta a súlyfelesleg. Minőségi angol szövet, nem gyűrődött meg a szekrényben — nézte végig Pozsit P. A nagy szemű aranyláncot a vízben sem vette le, lapos, elegáns óráját, súlyos pecsétgyűrűjét zakójából halászta elő. P. jókedve kezdett alábbhagyni. — Az, olyan művészféle — felelte kelletlenül, és belegyűrte pulóverét farmerjába. Pozsi nem jött el a húszéves találkozóra, mondták, valahol a Közel-Keleten jár kiküldetésben. — Szóval a Báró — folytatta Pozsi, és bekrémezte kezét —, tudod, hol futottam vele össze, nem fogod elhinni, a Maxim ajtajában. Elegáns öltönyben feszített... portás, vagy olyan kidobóféle! Kész rönej, mi? A Báró, az úrifiú?!... — Az — válaszolta P. A gumipapucs után törölközőjét, úszónadrágját is belegyömöszölte sportszatyrába. Hirtelen elment a kedve, hogy Pozsival fölemlegessék a régi, szép időket, még attól is, hogy együtt menjenek ki a fürdőből. Elképzelte, amint a ruhatárban kezébe kapja téliesített ballonját, amiben persze már az ötödik tele fázott, és minden évben csak halogatta, hogy végre vesz egy valódi télikabátot, és sejtette: minél inkább visszanyerik civil formájukat, annál nagyobb lesz a távolság közöttük. Azt is bánta, hogy egyáltalán felismerték egymást Pozsival a zuhanyozóban. Az úszás azon kevesek egyike volt, ami még maradéktalan örömmel töltötte el. Az elmúlt télen szokott rá megint, rátalált egy feladatra, egy célra, aminek teljesítésébe nem szólhatott bele senki. Eleinte húsz hosszt úszott le, aztán növelte a távot, mellről át-átváltott sprintre, mérte ez időt, míg nem kialakított egy általa ideálisnak tartott edzésadagot, 1500 métert 50 percen belül. A művelődési házban gyakran osztották be esti ügyeletre, és ezeken a napokon a délelőttök bizonyos óráiban zavartalanul róhatta a hosz- szofcat. Eddig még nem látta itt Pózait, iga-z, nem is figyelt másokra, élvezte a tökéletes magányt, a vizet, a hosszak végét jelző medencefalat, a levegővételek megnyugtató ritmusát, a forró tust és az első lélegzetet az uszoda kapuján kilépve. Bízott benne, Pozsi tekintélyes súly- feleslegét látva, ez volt a valószínű, hogy összetalálkozásuk véletlen és Pozsi csak alkalmi vendég. Gyere! Meghívlak egy kávéra! — intett Pozsi a büfé felé — és ehetünk is valamit — nézett végig az üveg mögött sorakozó süteményeken. — Ez csábító, de hát ledolgoztuk, igaz, öregfiú?! — és P. vállára csapott. Nekem juthatott volna eszembe, dühöngött P., most már tényleg úgy néz ki, mint a gazdag nagybácsi a szegény rokongyerekkel. Fanyarul elmosolyodott, úgy néz ki? Úgy is van. • Pozsi rágyújtott a kávéhoz, őt is kínálta, először elhárította, hogy majd csak egy óra múlva, aztán végképp kizökkenve megszokott rendjéből, cigarettáért nyúlt. — m te?... Mondd,’te mit csinálsz? — kérdezte Pozsi és leverte zakójáról a túrós táskáról ráhullott porcukrot. P.-nek már az öltözőben is az járt a fejében, mit válaszoljon erre a kérdésre majd. Hazudni kellene valamit, amivel magyarázható lenne szegényes öltözete, amitől Pozsi elájulna és nem úgy beszélne róla másokkal, mint most ővele Báróról. hanem félelmetesen eredetinek találná, aki csak hóbortból — tudjátok, olyan művészféle — öltözködik úgy, mint egy lyukas zsebű egyetemista. Nem tudott hazudni. Rákönyökölt az asztalra, egészen közel hajolt Pozsihoz, és mintha titkot mondana el, odasúgta: — Népművelő vagyok. — Állá... — kínlódta ki Pozsi —, az szép ... és izgalmas lehet, és komoly — tette még hozzá, és nem tudott mit kezdeni a szelíden rámeredő tekintettel. P. változatlanul ott könyökölt Pozsival szemben, és hallgatott. Végre élvezte egy kicsit a helyzetet, bár tudta, a lépéselőny csak pillanatokig tarthat. Nem beszélek neki — határozta el — izgalmas és komoly munkámról, a be- ázott mosdókról, a zsúfolt „előadói” szobáról, ahol egymást váltják a széken, készülő verseskötetemről sem, amiről befutott az első pozitív lektori vélemény. Azt is eldöntötte, hogyha Pozsi a családja felől érdeklődik, azt hazudja majd, hogy öt gyermeke van, így igazi a balfácán. Látta Pozsi arcán, hogy feszeng és azt latolgatja, hogyan lehetne feltűnés nélkül befejezni a beszélgetést. Valóban, banális megoldáshoz folyamodott. Teátrális mozdulattal az órájára pillantott, szabadkozott. — Ne haragudj, öregem, rohanok, mindig csak rohanok, az ilyen kiruccanás nekem luxus! — irattárcájából névkártyát vett elő. — Hívj fel, otthon vagy bent... és egyszer fel is ugorhatnál hozzánk, örömmel látlak. P. bólintott. Megvárta, amíg Pozsi kilép az uszoda lengőajtaján és a parkoló felé indul. Csak akkor nézte meg a névkártyát. Nem olvasta végig a címlistát. Apró darabokra tépte, és beleszórta a papírfecniket a hamutartóba. Felállt és dühösen helyére lökte a széket, pedig igazán nem volt oka haragudni Pozsira. Németh Miklós metszete Zsirai László: A diósdi kertben ágakon gyöngyöző gyümölcs, útmenti rózsa, eperbokor ... teremtésben boldogul a bölcs, nem ölni így tanul e kor — termőrefordult fák körül sugarak veteményre dőlnek, izzasztó munkának örülsz s kibontod értelmét a földnek. Iszlai Zoltán: Lehetetlen atyatársak N emcsak a magam nevében elmélkedem alább. Századunk harmincas évei során világra szerencsétienkedett férfitársaimat is képviselem, amikor ecsetelni kezdem felnőtt lányainkkal kapcsolatos helyzetünket. Közelebbről azt, hogy miként kell viselnünk magunkat, ha óhajtjuk, hogy ránk figyeljenek. Akadnak persze közülünk — ó, boldog együgyűség, illetve sajnálatos beképzeltség — oly atyák, kik érezni kezdték úgy a felső általános iskolai matektanulás bekövetkezte idején, hogy tudományaikkal valami nem stimmel. Ettől kezdve aztán engesztelhetetlenül szorgalmazták, hogy leányuk, s általában ki-ki tisztelje a tekintélyüket. Vagyis azt, amiért senki nem süvegei meg senkit. Kivéve, ha maga is a tekintélytisztelők ostoba és álszent csoportjához szeretne tartozni; minél hamarább. Ezekkel az atyákkal nem tudnék mit kezdeni. Én a lehetetlen, vagyis a tekintélyre köpő apákat szeretném pártolni eszmefuttatásom alatt. A félelemből-szeretés msgkívánása, valamint a kicsikart alázat — melyek a takintélytisztelet rögös útját szegélyező vizesárkok — különben és egyszeriben ismét lázadó fiatallá tesz. Ami pedig se barázdált koromhoz, se tisztes homlokomhoz nem illene. Megy viszont az a javaslatom, hogy őrizzük meg fiatalosan köny- nyed tartásunkat. Többféle értelemben. Én bár — például — rendelkezem úgynevezett teniszkönyökkel, noha sem teniszező, sem pedig egyéb dobó-, ütő- vagy pofozóatléta nem voltam, életem útját emelt fővel járom. Hisz a könyökízületek kopása könnyebben leplezhető, mint mondjuk egy gerincporcé, mitől bármi fiatalos is lélekben valaki, mint mi, barátaim, testében alkalmasint hétrét görnyed. Illik ezenfelül, töretlen kortalan- ságunkat bebizonyítandó, folyamatosan megőriznünk, sőt gyarapíta- nunk előző korszakainkból ránk maradt szerelmeink számát. Jó időbeosztással ez sem kifejezetten boszorkányos konzerváló cselekménysorozat. Legfeljebb olykor időt rabol. A tervszerűen beosztott hozzám illő nőkkel nemcsak randevúzni. hanem beszélgetni is kell. Lévén mióla csak úgy szabadon megismerkedtünk velük tizenkét-huszonkét- harmincegy éve, ők is megértek egyet s mást férjeikkel, gyermekeikkel, és hangsúlyoznám: kisunokáik- kal életükben. Amiről bennünket föltétlenül (helyesebben ismeretségünk, barátságunk folytatásának föltételeként), úgy tetszik, tudósítaniok kell. Valljuk be: ők választják a megerőltetőbb dinamikát kellemes találkozásainkon. iemelkedően elengedhetetlen továbbá, hogy rugalmasságunk tanúsítandó, ne maradjak el — igen, igen, kedves laheteílen atyatársaim, ne maradjatok el ti se — munkálkodni szókincsetek fölfrissítésén. Ha valaki olyan szavakat használ közületek beszéde közben,- mint mondjuk — a végén kezdve — cinterem, porkoláb, lajbi, pendely, regruta, górcső, bodnár és még sorolhatnám, az önkéntelenül elárulja valódi korát. Hiába vesz föl hozzá egyujjnyi széles bőr nyakkendőt, ami pillanatnyilag a divat. Nem rí ellenben ki annyira a lentibb évjáratúak közül, ha szókészletét onnan eleveníti föl. Teszem azt klímába jár, de ott sem lencsével fizet, mert nem hagyja malvinra venni magát, inkább még ő az ófir- nyák, akkor is, ha ptankol, de akkor pláne, ha hébe-hóba eléri a pléh, amitől bizony oda lesz a sápi, és hiába minden szalmázás. Fiatal fiatal lányos apának maradni nem könnyű hát. Még nehezebb, ha az ember sajnálatosan politizál is! Csínján kell bánni, különösen reggelizés közben az olyan fejtegetésekkel, amelyek netán a görög helyzetre vonatkoznak. Fontoljuk meg, mit adunk elő hideg tejét zacskóból szívó leányainknak, amikor mellékesen kifejtjük, hogy Görögországban azért bontakozott ki erőteljes sztrájkmozgalom, mert And- reasz Papandreu leértékelte a drachmát, hogy ily módon megállítsa a rohamosan növekvő inflációt Enyhén fejezem ki magamat, ha hígto- jás-evés közben ilyesmikről társalogva a reám vetett tekintetből a .„szegény agyalágyult” összetett jelzőt vélem kiolvasni. Egy fiatalos külsejét és szellemét megőrző, lehetetlen, ám igyekvő apának ügyelnie kell arra is, hogy fiatal leánya kortársaival miként közlekedik. A sportpályákon és uszodákban a találkozást mellőznie kell, különösen a leány fiú kortársaival, mert ott ugye akkor az is kiderül, hogy mi a helyzet az állóképességgel, ha állaga csendes kocogásban változatlannak mutatkozik. Leány kortársakkal is jobb, ha zárt helyen elegyedik szóba az ember. A virágos rétek s a kies ligetek -tudniillik tágasak. Ha egy ifjú leánycsapat megiramodik jókedvében, akkor is illendő azon utolérni őket. S akkor is gyalog, ha lent az erdei úton készen áll az autó, mely- lyel a három csivitelő barátnőt gálánsán elvitted kirándulni. A tavaszi gólyahír szapora szedése a másfél mgredek órányira található várrom alatt úgyszintén nem ajánlott foglalatosság, atyatársaim. Mit is ajánlhatnék hát magamnak, tisztelt lehetetlen (mert az idő megállítására spekuláló) atyatársak, itt a vénség s fiatalság mezsgyéjén lébecolva, amikor még egy darabig, vagy csak addig a kis örökkévalóságig egyenlő partnerei akartok lenni lányaitoknak, sudáran rezgő nyár- fácskáitoknak? Elsőbben megint azt, hogy ne baj- molcdjatok a méltóságotokkal! Ha törődtök vele, a lányok menthetetlenül kiröhögnek, és első látásra lemondanak rólatok, akárhogy akartok nekik imponálni. M ásodjára én a helyetekben megkockáztatnám, hogy fölkapaszkodjatok a rom alá, tavaszi gólyahírt kergetni, a hőiétől még mindig harmatos hegyoldalakon. Ha közben elcsúsztok, és bordát törtök ott, garantálom, hogy a figyelem tartósan reátok irányul. A bordatörés tünetei eléggé hasonlítanak az infarktuséra, és arra olykor még a fiatalok is fölkapják a fejüket.
