Pest Megyei Hírlap, 1986. március (30. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-10 / 58. szám

1986. MÁRCIUS 10., HÉTFŐ 5 FT GYE LOM ■Tv­Bemutató előtt az Állami Népi Együttesnél Tiszta forrásból merítenek Harmincöt esztendővel ezelőtt az Operaház színpa­dán lépett színre a Magyar Állami Népi Együttes, 1951. április 3. emlékezetes dá­tum az együttes számára. Ekkortól jegyezték őket, mint a magyar népművé­szet értékeinek őrzőit, az igényes színpadra állítás megteremtőit. Hatmillió néző Az előadásokat időközben csaknem hatmillió néző tekin­tette meg. Ugyanakkor négy világrész negyvenkét országá­ban, kétszázhetvenegy városá­ban csaknem ezei'kétszázszor csendült fel a taps. Világszer­te egyedülállónak könyvelték el a tánckarból, zenekarból és kórusból álló, több mint száz tagot számláló együttest. Immár több generáció nőtt fel az Ecseri lakodalmas emlé­kén. A szép hangzás, a profi előadásmód, a meg-megújuló együttes hírnevét minduntalan öregbítette. Érdemes lenne tallózni az elmúlt három és fél évtized sajtóvisszhangjában. A külföl­di fogad tatás jellemzéseként idézzük a Toronto News so­rait: Amilyen kicsi a távoli Magyarország, olyan pompáiét mutatta be emelkedett lelké­nek, pazar bőségét a népmű­vészet színpadi variációinak. Bámulatos zenei gazdagság, kosztümparádé, ihletett pilla­natok és féktelen indulatok. A tiszta népművészet színpa­di diadala. Az utóbbi mondat jellemzi az együttes mai törekvéseit is: a népművészet tiszta for­rásából szeretnének meríteni. Tudván, hogy az eredetiség nem téveszthető össze a ko- pírozásisal. Mert a hajdanvolt szokásokat tükrözte minden­kor a szájról szálló ének, a minduntalan új elemekkel gazdagodó tánc. Az életforma­váltást ’követően az utódok színpadra állíthatják elődeik szépségeit. Ám sohasem feled­kezhetnek meg arról, hogy a színpad törvényeihez igazított megjelenítéshez alkalma zkod- ni kell. A megemelt kifejezé­si mód egyfajta alkotói átgon­dolást is feltételez. Miközben mindezen medi­tálunk Tímár Sándor művé­szeti vezetővel, a Budai Vi­gadó színpadán folynak a próbák. — A tavaszi fesztivál ese­ményeire készülünk — halljuk a tájékoztatást Tímár Sán­dortól. A Muzsikáló tájak — amely egy harmincöt eszten­dővel ezelőtti összeállítás fel­újítása — bemutatója lesz március 10-án. Ebben részt vesz a tánckar, a zenekar, va- larnipt a kórus. A Vallomá­sok a néptáncról március 17- én kerül színre, a következő napon a Lakodalmas. Mind­kettő a kiszenekarral és a tánckarral. Végezetül március 20-án ismét a teljes felállásban kerül előadásra az Ecseri la­kodalmas. Hírek és pletykák Miközben a tavaszi feszti­vál készülődéseiről beszélge­tünk, nem kerülhetjük ki, hogy ne szóljunk a kósza és igaz hírekről. Az igaz, a fesz- tiváli pletykaújságban leíra­tott: minden híresztelés elle­nére együtt az Ajlami Népi Együttes. Ám hogyan iehet- üek együtt, ha tulajdonképpen külön vannak? — Arról van szó — mondja Serfőző Sándor, az Állami Népi Együttes igazgatója, hogy a minisztériumi döntés alapján az énmekkar a Fil­harmóniához került, állami kórus alakult. Való igaz, hogy évek óta beszélgetünk arról, hogy szükség van egy magas színvonalon álló, jelentős mű­veket megszólaltató kórusra. 'Ügy tűnt, hogy az Állami Né­pi Együttes kebelén belül te­vékenykedő, meglehetősen nagy létszámú énekkar kapa­citása — hogy úgy mondjam — kevésbé érvényesül. Ki­mondatlanul ott volt a feszült­ség a karok között. Az együt­test az elkövetkező esztendő amerikai turnéjára teljes lét­számmal hívták meg. Ezért tehát a felkészülés is együtt történik. Egyelőre nálunk ven­dégszerepei az énekkar, ha műsoraink ezt megkívánják. Az együttes a Muzsikáló tá­jaik előadása utolsó próbáit tartja. Nem csoda, hogy fe­szített a tempó. Minden időt és energiát erre összpontosí­tanak — Alapító tagja voltam az együttesnek — mondja Hegyi Imre, miközben fél szemmel a tánckar munkáját nézzük. — A Muzsikáló tájak feltá­masztása feledteti mindazt, ami a 'kórussal az elmúlt idő­szakban történt, hiszen ez a fajta színházi előadásmód mindannyiunkhoz közel áll. Emberi jellemek nyilatkoznak meg a népdal, a néptánc nyel­vén. Ügy érzem, a mai közön­ség is ezt szeretné látni, ami­kor beül a nézőtérre, hogy megtekinthesse műsorunkat. S remélem, hogy az együttes belső életének zökkenőit ők nem érzékelik. Másképpen kezdődik a na­pom, ha tudom: ismét az együtteshez jövök — mondja Sárosi Csilla. — Tőlünk senki sem kérdezte meg: mit sze­retnénk. Egyszerűen közölték a döntést. Tömören ccak úgy fogalmazhatnék: ide húz a szívünk. Népi Együttes háza tájékán. Helyzetéből adódóan mindenki másként érez, mindenkinek más a véleménye. Minden­esetre idő kell hozzá, míg a helyükre rázódnak a dolgok. Erdősi Katalin Barcza Zsolt felvételei a Mu­zsikáló tájak próbáján készül­tek a Budai Vigadóban. Apanya. Mostanában, ami­kor leginkább az foglalkoztat­ja a hivatásos és műkedvelő nyelvművelőinket, hogy mi­ként lehetne gátat vetni a számítástechnikával együtt hozzánk is beáramló angol szóáradatnak, bizonyára keve­sebb fül érzékeny arra, amit édes anyanyelvűnk önmagából is önmagától terem. Pedig forr, pezseg ez az örökségünk is; alkalomadtán megköny- nyeznivalóan szép, s talán ál­talánosabban is népszerűvé váló megjelöléseket izzad ki magából. Azt az apanyát például, amely szókettőst először hall­va talán értetlenül pislo­gunk, ám ha valaki elmagya­rázza, miszerint ebben a há­rom szótagban az apa és az anya megjelölés forr össze, tüstént megszeretjük ezt a le­hetetlenségében is pompás grammatikai találmányt. Főleg akkor nyílnak ki a szívek ez iránt a-z összetétel iránt, ha az apanyázók látták az Apák egyedül című doku­mentumfilmet, dr. Hálák László szerkesztőnek és Szeg­vári Katalin riporternek ezt a szemet páráztató, torkot fojtogató kis remekét. Ennek a gordonkahangon feljajduló ötven percnek az első nyilat­kozója, az a ritka rokonszen­ves földtani technikus sorolta el ugyanis, hogy őt, a felesé­ge által elhagyott s így kény­szerűen az anyaszerepre is ki­jelölt apát nevezte el apamyá- nak a kislánya. Az az egy- szem gyermek, akire, míg nagylánnyá nem cseperedett, valóban édesanyjaként főzött, mosott, felügyelt, s aki, lám, ezt az egyáltalán nem valami tragikusan felfogott családi Sajátos helyzet — Nehéz lenne arra a kér­désre felelni: milyen most a hangulatunk — folytatja Wágner Gábor. Jó, hogy is­mét együtt van a csapat, még­ha mi most a Filharmóniához is tartozunk. S hogy meddig vállalhatjuk az ingázást: ameddig bírjuk lelkesedéssel és energiával. Ügy tűnik mégsem ült el teljesen a vihar az Állami állapotot ily tökéletes tömör­séggel summázta. E kedves férfiú mellett ter­mészetesen más, kevésbé har­monikusan élő és gondolkodó . sorstársaikat is felsorakoztat­tak Hálák doktorék: rútabbul elhagyatottakat, özvegységük­ben egészen nehéz sorsúakat is. Aki végignézte ezt a kis csokornyi párbeszédet — s közben eszébe jutott, hogy az Apák egyedül képsorát éppen a nemzetközi nőnap előesté­jére sorolták be —, nos, ez az előfizető éppen nem az apakultusz, a íérfiheroizmus hitében erősödhetett meg, hanem ellenkezőleg: az anya­ság, a fölnevelő szeretet hí­vévé válhatott még inkább. Ezt a sorsot ugyanis mindkét nembéli állampolgárnak föl lehet vállalni — mármint ak­kor, ha jelleme, a feladatra’ való ráhangolódni tudása (s ezt se feledjük: testi ereje, ügyessége) alkalmassá teszi rá. Külön érdeme volt még en­nek a rangja szerint nehezen dicsérhető nyilvános társalko- dásnak, hogy sem nem vádas­kodott, nem is tépkedte föl a sebeket; finoman borongva, itt-ott — már ahol lehetett — családias meleget árasztva tényleg gordonkahangon zeng­te el szemérmes mondóká- ját... Püdilim. a nőnapi hacacá- ré, mármint a Telepódium soros penzuma szintén erre a péntek estére követelte ki magának azt a bő egy órát. Aki rossz tapasztalatainak birtokában elzárkózott ennek a jellegzetesen vidám szín-pa­di egyvelegnek a megszemlé­lésétől, igazán semmit nem vesztett, mert ahogyan a Te­lepódium korábbi traktái, ez is egy igencsak penzumizű összevisszaság volt. A szerzők ismét kiizzadták, amit elvár­tak tőlük, és a fölkért sze­replőgárda is elpoénkodta a ; semipi után a még nagyobb semmit. Játszani — kedvvel és tehetséggel valamit mégis csinálni — egyesegyedül Esz­tergályos Cecília próbált: ta­lán azért, mert ő ritkább vendég ezen a színpadon, s talán azért, mert ő egysze­rűen képtelen odakanyarítani az egyik nullá után azt a másik, hasonlóképpen üres zérót. Akácz László Politikai könyvek A beilleszkedés zavarairól HAZÁNKBAN 1950 és 1932 között több mint kétszeresére emelkedett a halálos kimene­telű öngyilkosságok száma. Több a betörés és rablás; nö­vekvő tendenciát mutat a gyermekek és fiatalkorúak kri­minalitása, valamint a cigá­nyok bűnelkövetése. 1983 első háromnegyed évében 22 száza­lékkal többen voltak a fiatal bűnelkövetők, mint az előző év azonos időszakában. Változat­lanul aggasztóan emelkedik a peremre szorultak, a csavar­gók, a bűnözési alapul szolgá­lók (prostituáltak, munkakerü­lők) száma. Az alkoholisták számát hazánkban háromszáz- ezerre teszik, mintegy félmil­lióra, akiknek életvitelében az alkoholfogyasztás nyomasztó nehézségeket és károkat okoz. A múlt évben több mint há­romezren kértek orvosi segít­séget, hogy megszabaduljanak a kábitószer-függöségüktől, s mintegy 25 ezren vannak, akik valamilyen formában már megismerkedtek a kábítószer­fogyasztással. Mindezt a Kossuth Kiadó gondozásában a napokban megjelent könyvben olvastam. A kötet Társadalmi beil­leszkedési zavarok Magyaror­szágon címmel jelent meg, és tartalmazza a Minisztertanács Tudománypolitikai Bizottsága albizottságaként működő Tár­sadalomtudományi Koordiná­ciós Bizottság felkérésére ké­szült szakértői tanulmányokat, amelyeknek célja az volt, hogy feltárják hazánkban a beillesz­kedési zavarok okait, s a prob­lémákra valamilyen elfogad­ható javaslatokat, tanácsokat adjanak. NAGYON őszinte, megrázó erejű ez a vékony füzet — mindössze 192 oldal —, de tar­talmazza a leglényegesebb té­nyeket. Ahogyan a könyv elő­szavában Pataki Ferenc, a té­ma legjobb ismerője írja: Az elmúlt évtizedekben — legjobb tudomásom szerint — nem je­lent meg hazánkban olyan munka, amely együtt, s köl­csönös kapcsolataiban tárgyal­ta volna valóságunk egyes tö­meges, nyugtalanító és konfliktusgerjesztő jelenségeit, folyamatait. E nyugtalanító je­lenségeken ezúttal pontosan körvonalazható tartományt ér­tek: a társadalmi beilleszkedés zovarait, a társadalmi deviáció tényeit. Miről van szó? Egy bizonyos tendenciáról, társadalmi éle­tünk velejárójáról, arról, hogy környezetünkben is gyakran megfigyelhetjük: sokan pa­naszkodnak zaklatottságról, idegességről, kiszolgáltatott­ságról. S ha nem is akarunk tudomást venni e jelenségek­ről, azért azok még megvan­nak, s hiába kerüljük el pél­dául óvatosan az aluljárói tár­sadalmakat vagy az utcasarki galeriket, azért azok még lé­teznek. Miért? Ezt vizsgálja ez a ta­nulmánykötet. A jeles tudósok­ból, szociológusokból, közírók­ból álló társaság előbb felvá­zolja az írásom bevezetésében összefoglalt jelenségeket, majd lépésről lépésre feltárja az okokat, ismerteti a társadalmi jelenségeket, s végül igyekszik javaslatokat, tanácsokat is megfogalmazni a bajok orvos­lására. Ilyen javaslatok, taná­csok, hogy komplex intézmé­nyi rendszerre van szükség, közigazgatási, egészségügyi, szociális, családvédelmi és egyéb intézkedésekre, hogy a társadalmi beilleszkedés zava­rait hazánkban megszüntessük, vagy legalábbis mérsékeljük. A KÖTETBEN a beilleszke­dési zavarok társadalmi keze­lésmódjáról is szó esik az egyik tanulmányban, mégpedig arról, hogy a bajok mellett nem mehetünk el, nem tehe­tünk úgy. mintha semmi se történt volna. Inkább az oko­kat kellene megszüntetni. Áz sem olyan egyszerű, hiszen nagyon sok ok játszik közre. Még a múltba, a kapitalista társadalomba nyúlik vissza sók tünet, míg mások az öt­venes évek törvénytelenségei­re, a szocialista építés túlhaj- tására vezetik vissza, míg más gondok az 1956-os ellenforra­dalomban keresendők, ami­kor nagyon sok család szét­hullt, s persze más jelenségek is közrejátszanak a helyzet ilyen alakulásában. Négy társadalmi beillesz­kedési zavarral foglalkozik legtöbbet a kötet, mégpedig az öngyilkossággal, a bűnözéssel, az alkoholizmussal és a men­tális betegségekkel, összeha­sonlító adatokat közölnek más országokhoz képest, de végig­kísérik azt is, hogy hazánkban például az utóbbi száz év alatt hogyan alakult az öngyilkossá­gok száma, milyen területről kerültek ki, és milyen rétegek­ből az öngyilkosok. Ebben Bács-Kiskun és Csongrád me­gye vezet, míg legkisebb a gyakorisága Nógrád megyé­ben. Bármilyen furcsának is tartjuk, legtöbb öngyilkosság falun történik, mégpedig a kedvezőtlenebb helyzetű réte­gekből kerülnek ki a legtöb­ben. A bűnözés demográfiai, te­rületi és társadalmi különbö­zőségei érdekes helyzetet mu­tatnak. Főleg férfiak a bűnö­zők: az 1981-ben elítélteknek mindössze 14 százaléka volt nő. A bűnelkövetők lakhely szerinti megoszlása 1982-ben a következő volt: Budapest 18,3, vidéki városok 40,6, községek 41,1 százalék. A kötet kitér a cigányság bűnözési gyakorisá­gára; ez az arány 1980-ban 6,1 százalék volt, s növekvő arányt mutat. Mindez mégsem indo­kolja a cigányok bűnözésének a közvélemény egy részében előforduló, túlzásra hajlamos megítélését. MEGDÖBBENTŐ adatokat találunk az alkoholizálás gya­koriságáról, arról, hogy milyen nagyarányú nálunk az alko­holfogyasztás. Vezetjük a vi­lágranglistát. A mentális zava­rokban szenvedők — ideggon­dozásban részesülők — az össznépességnek 1—2 százalé­ka. Minél több embernek el kel­lene olvasnia ezt a tanulmány- kötetet, hogy a helyzet ismere­tében együtt nézzünk szembe a jelenségekkel, mert csakis a té­nyek birtokában tudunk meg­felelően küzdeni ellene. Gáli Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom