Pest Megyei Hírlap, 1986. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-27 / 49. szám

Amihez már mindenki ért Hogyan kell a labdába rúgni? y Közhelyünket, miszerint a focihoz mindenki ért, nap­j jainkban úgy illenék kibővíteni, hogy: cs a pedagógiá- ^ hoz, a tanításhoz. Gyenge pillanataimban még leiki- ^ ismerct-fardalásom is támad ez ügyben, mert az indu­lj latok kialakításában egy picit jómagam is bűnös va- í gyök, hiszen, mint pedagógiáról író embernek, részem '< volt az oktatással kapcsolatos sajtóvitában. Százhalombattáról V endégszereplés Á százhalombattai Liszt Fe­renc kórus Strausz Kálmán karnaggyal az élén, azt hi­szem, nemcsak a megyénk­ben és a szakmai berkekben ismert, hanem külföldön is — szocialista és nyugati orszá­gokban egyaránt —, hozzájá­rult az egyébként elismert magyar kórusmozgalom jó hí­rének öregbítéséhez. A kórus április végén újra útra kél, ezúttal NSZK és Svájc az úticél. Először Kons- tanzban, ebben a nagyon szép történelmi városban lép­nek fel, majd az út során még három hangversenyt ad­nak. Bőséges repertoárból vá­logathatnak a koncertekre, hisz’ a klasszikus kórusmű­veken túl a mai zeneszerzők alkotásai, a magyar szerzők művei (Kodály, Bartók, Bár­dos) és népdalfeldolgozások is szerepelnek a műsorukon. Az egyhetes turné során lesz alkalom arra, hogy a fo­gadó kórusokkal kicseréljék tapasztalataikat. A megláto­gatott külföldi kórusokat ter­mészetesen Százhalombattán is fogadni kell majd, s en­nek a feltételeit a kórussal megkülönböztetett figyelem­mel törődő városi tanács és a fenntartó intézmény, a Ba­rátság Művelődési Központ és Könyvtár teremtik majd meg. Ez az áldozatos törődés mindenképpen figyelmet ér­demel, s a kórus mindezt az­zal tudja „honorálni”, ha mél­tóan képviseli a magyar kó­rusművészetet és szőkébb pát­riáját, Százhalombattát is. Celebritate sua sat notus — hírneve _ közismert, írta Liszt Ferencről egyik zeneértő kor­társa. Ez a név pedig köte­lez ... M. D. Akadémiai nagydíj Hanglemeznek Richard Strauss Guntram című operájának első, CBS- Hungaroton koprodukcióban készült lemezfelvétele el­nyerte a francia Acadé­mie Nationale du Disque Lyrique nagydíját. Az ope­ra főszerepeit az NDK- beli Reiner Goldberg, Toko- dy Ilona, Sólyom Nagy Sán­dor, Gáti István, Gregor Jó­zsef és Bandi János énekli. A Honvéd Művészegyüttes fér­fikarát és a Magyar'. Állami Hangversenyzenekart az egye­sült államokbeli Eve Queler vezényli a felvételen. ENGEM mindig minden ér­dekelt. Soha nem vagyok semrrjivel sem megelégedve. Mindig többet akarok. Kísér­leteztem, újat keresek. Lehet, hogy így lettem cimbalommű­vész. A kiegyezés utáni években Jászapátiban és környékén muzsikáló analfabéta cigány, Róc2 Pál tizennégy gyermeke közül a harmadik, Rácz Ala­dár jellemezte magát ekképp önéletrajzában, idős korában, művészete csúcsán, amikor nevét már egész Európa is­merte. Az egykori csodagyerek, a száz esztendővel ezelőtt, 1386. február 28-án született Rácz Aladár hároméves korában ta­nulta brácsás édesapjától a cimbalmozást. Művészete azonban nagyrészt és jellem­zően önképzéssel, iskola, ta­nár nélkül, örökös kísérletező hajlama révén teljesedett ki. A maga teremtette egységes cimbalomiskola, sőt a cimba­lomkészítés alapjain felépítet­te a századforduló idején egy új ihstumentális hangzás egész európai rendszerét az auto­nom zeneművészet világában. Nem véletlen, hogy munkás­ságát sokan Johann Sebastian Bachéhoz hasonlítják, ha a zenei alkotóművészetben nem is pályázott különösebb babé­rokra, de a cimbalom Liszt Ferencének is nevezték. Fel­becsülhetetlen értékűek azon­ban azok az átiratai, amelyek­A bukások Konkrét tapasztalatok kész­tettek a fent említett köz­hely továbbfejlesztésére. Az elmúlt néhány évben ugyan­is egyre inkább gyakorlattá válik a tanárok lépten-nyo- mon való bírálata, szidása. Ám nem azokat tartják a pá­lyára alkalmatlanoknak, akik gyönge kezűek, készületlenül tartják meg az óráikat, nem fegyelmezik kellően a tanuló­kat, s miután önmagukkal sem szigorúak, nem követel­nek a diáktól sem. Azokat ítélik el sokszor az elfogult szülők, akik a tényleges tu­dást osztályozzák, azokat, akik nem nézik el, ha a gim­názium első osztályában a gyerekek nem egyeztetik oroszórán a főnevet a mellék­névvel, vagy egyest adnak, ha a fiúk, lányok még azt sem tudják, amit csak tanulni kel­lene, amin nincs mit érteni. A minap Budakeszin, a gim­náziumban, egy első osztály szülői értekezletén hallottam az elmondottakat. Egy olyan osztályban, ahol a 37 tanuló­ból 21-en buktak egy vagy több tantárgyból, ahol már most, februárban ezer óra fö­lött van a hiányzás. S mielőtt még valaki sokallaná a buká­si arányt, hadd tegyem hoz­zá: sokan érkeztek úgy az el­sőbe, hogy már a nyolcadikos bizonyítványban is akadtak elégségesek. A jelenlegi lét­számból öten évismétlők, akik tavaly óta sem embereitek meg magukat. Ilven tények ismeretében több kérdés is fölvetődik. Egyrészt az, hogy vajon ér­demes-e minden összeköttetést latba vetni azért, hogy a gye­rek gimnáziumba járjon, ha már az általánosban sem fűlt a foga a tanuláshoz? Miért kell az egyetemre, főiskolára előkészítő középszintű oktatá­si intézménybe íratni azt. aki sohasem kerül alma mater- ba? Miért kell erőltetni vala­kit, hogy érettségizzék, ha nincs kedve hozzá? Miért kell, hogy a gyerek a pályaválasz­tásban a szüleit kövesse, vagy ben Bach, Bonporti, Coupe­rin, Daquin, Lully, Rameau, Scarlatti kompozícióit fogal­mazta át a koncerthangszerré nemesített cimbalomra, illetve cimbalom-zongora kettősre. Rácz Aladár a cigányfolklór s a nép sajátos hangszerke­zelésének, főként a hegedű- és cimbalomjátéknak egyedien rögtönzött formáit ötvözte a barokk zenében gyakran az előadóra bízott díszítőelemek felrakásának gyakorlatával. Jászberényben, Kiskunfélegy­házán, majd a fővárosi Emke, Simplon és Japán kávéházak­ban kávéházi muzsikusként eltöltött évei alatt szinte pél­dátlan színvonalra fejlesztette virtuozitását, fölényes hang­szerkezelését. Mígnem huszon­négy esztendős korában adó­dott váratlan lehetőség, a kül­földi meghívás után Párizs­ban és Genfben már fokoza­tosan Bach, Scarlatti, s a francia clavecinisták tanulmá­nyozására fordította elsősor­ban figyelmét, illetve az im­már biztonságos instrumentá­lis alapokra kezdte lassan fel­építeni életművét, a nagy cimbalom-repertoárt. Élete legnagyobb fordulata egy 1915-ös genfi estéhez fű­ződik. Rácz Aladár ekkor egy bárban cimbalmozott, ahova a már neves karmester, Ernest Ansermet is bejárt hallgatni őt. Egy napon magával hozta Igor Stravinskyt. Kérésükre Rácz Aladár ötperces cimba­lomszólót játszott, valószínű­többre vigye, mint az apja, ha szívesebben lenne jó szak­munkás? Aztán az osztályzatok. Ugyanaz a szülő, aki a diffe­renciálás híve a munkahelyén, aki tudja, hogy csak azért il­leti meg bér, amiért megdol­gozik, elvárja, hogy csemetéje jó jegyeket kapjon az iskolá­ban, akár megérdemli, akár nem. Tulajdonképpen ebben az esetben egyetlen dolgot kellene eldönteni. Éspedig azt, hogy mit is akarunk valójá­ban : négyeseket-ötösöket vagy pedig megalapozott tu­dást, amelyre a későbbiek so­rán építeni lehet. Mi a fonto­sabb? Az, ami a bizonyít­ványban, vagy az, ami a tu­lajdonosának a fejében van? Az érdemjegyek Végül is előfordulhat, hogy valaki — érdemtelenül — ideig-óráig jó jegyeket kap. Még az is lehetséges, hogy minimális tudással jut diplo­mához. De mi lesz azután? Kémény nélkül építi a gyárat, lépcsőház nélkül a lakóháza­kat, sorra elveszíti a megnyer­hető pereket, és nem képes gyógyítani a legegyszerűbb betegségeket sem. Felnőttként tudjuk — ha nem rólunk van szó —, hogy a tudást nem ad­ják ingyen, azért bizony küzdeni, sokszor véres verí­tékkel harcolni kell. De ha a saját gyermekünkről van szó, hajlamosak vagyunk mindezt elfelejteni. S az sem jó megoldás, ha minden -felelősséget az iskoíá" Papa. A pletykák szerint a Papa becenéven szólítják Pa- pachristos Andreas szobrász- művészt mindazok, akik barát­ként szeretik, illetőleg isme­rősként tisztelik öt. Ez a népes sereg túlnyomórészt Szentend­réről toborzódott és toborzó- dik, hiszen jelenkori szobrász­leg szerb kólót. Stravinsky et­től kezdve barátja, munkatár­sa lett a magyar mesternek, maga is cimbalomórákat vett tőle, később pedig két kom­pozíciójában is jelentős sze­rephez juttatta az újonnan felfedezett hangszert. Rácz Aladár előadói sikerei ellenére sem volt világjáró pódiumművész alkat, holott a Stravinskyval való genfi ta­lálkozás után nem sokkal már valóságos diadalát várt rá. Élete első önálló szólóestjétől, az 1926-os lausanne-i fellé­péstől egy évtizeden keresztül koncertezett Európa-szerte fe­leségével és zongorakísérőjé­vel, Yvonne Barblannal. Azután 1935-ben végleg ha­zaköltözött Magyarországra, s ettől kezdve gyakorolhatta a tanítás művészetét. Először a Nemzeti Zenede, majd 1938- tól a Zeneakadémia tanára volt. ELCTE végéig, 1958-ban be­következett haláláig kísérlete­zett, mindig többet, jobbat akart, mint mondotta, neme­síteni hangszere kifejezőké­pességét, küszködve a fel-fel­bukkanó értetlenséggel, csön­des magányában mély ember­séggel, barátsággal fogadva a barátokat, tanítványokat. Mindazokat, akik értették, szerették őt. s akik megőriz­ték, s továbbadták humanis­ta művészetét, és az általa megalapozott új iskolát. Sz. Gy. ra hárítunk. Az oktatási in­tézménynek megvannak a ma­ga formai, tartalmi eszközei, amelyekkel a diakokat ráhan­golják a tanulásra, ám a szü­lők feladata, hogy megköve­teljék neveltjeiktől az óráról órára való rendszeres készü­lést, s ha a gyermek rossz jegyeket kap, nem feltétlenül és kizárólagosan a tanárban van a hiba. A döntések Sokat beszélünk mostanában a pedagógus önállóságáról is. Esztendőkön keresztül hozzá­szoktak a szigorú előírások­hoz, a jelenlegi helyzetben azonban már van lehetőségük arra, hogy maguk válasszák meg a számukra legmegfele­lőbb módszereket, néhány esetben a tankönyveket, hogy döntsenek a törzs- és a ki­egészítő anyag megfelelő ará­nyáról, vagy arról, mit taní­tanak a kötelezőkön belül előbb, illetve később. Igen ám, de a szülők néha még azt is számon kérik rajtuk, ha nem a tankönyv szerinti rend­ben haladnak a tananyagban, mondván, hogy így nem lehet a gyereket otthon ellenőrizni. Most tartunk ismét a foci­nál. Magam előtt látom a ké­nyelmes fotelban terpeszkedő középkorú férfit, aki éppen azt magyarázza a nejének, hogyan kellett volna elvégezni azt a bizonyos szabadrúgást. Vajon mi lenne vele, ha tényleg a lába elé helyeznék a labdát? Talán inkább higgyük el a fo­cistának, hogy tudja, miként kell a bőrt megfelelő szögben eltalálni, és higgyük el a pe­dagógusnak is. hogy kiérde­melte a diplomáját. Tudja, hogyan kell osztályozni és ta­nítani. művészetünknek ez a jeles képviselője végül is ott lelt igazi otthonra idetelepülése, itteni iskoláztatása, majd há­nyatott pályakezdése után. Amikor D. Fehér Zsuzsa művészettörténész, a televízió Műteremben című sorozatának a gazdája egy nagyobb szabá­sú visszatekintésre kérte fel, természetesen Pest megyének ebben a művészvárosában fo­gadta a kamerák és a mikro­fonok kezelőit, s javarészt itt sorolta el, hogyan lett az egy­kori menekültből, a magyar állam neveltjéből a kövek lel­kének kutatója, formabúvár, vésős varázslója a szikladara­boknak. Pest megye. A műsorcsiná­lás szeszélyei folytán ismét többször villant fel a képer­nyőkön szűkebb országré­szünk, Pest megye. Mondani sem kell, hogy a fő-fő témát, a helyszínelések első számú okát az a For­ma—1-es autóverseny szolgál­tatja, amely egy ideje a lapok hasábjaiból is tetemes terje­delmet kér magának. Kirándult már Mogyoród érintett környékére az Ablak stábja ugyanúgy, mint aho­gyan a Telesport forgatócso­portja is rendszeresen tisztele­tét teszi. Sőt, legutóbb a Hét­től is elruccantak oda, hogy ki tudja hányadszor megkérdez­zék a helybelieket: mit tudnak a nagy készülődésről, és véle­kedésük szerint hasznot húz­hatnak-e majd a gépkocsik eme viadalából, avagy éppen a kárukra lesz az. őszintén szólva egyre unal­masabb már ez a faggatózás, a kedélyeknek szinte szó szerint ugyanolyan kérdéstípusokkal való felpiszkálása! Az előfi­zetőkkel meg is kérdezteti a tapasztalás: egy, csak egy le­rágni való csontot találtak, amelyet telekommunikációs harapás érhet, és ez kizáróla­gosan a nyerészkedés? Egyéb­ről ugyanis szinte szó sem esik, és kép sem villan a For­ma—1-es verseny pályájának ■építése kapcsán ... Akácz László Rácz Áladár-centenárium A cimbalom Liszt Ference Körmendi Zsuzsa aTv-FIGYELŐ sHeti eilmtegyzetb Embriók Jelenet az Embriók című új magyar filmből A nemrég lezajlott magyar filmszemle egyik új alkotása volt Zolnay Pál Embriók cí­mű munkája. Kelthetett vol­na jelentős és jó visszhangot is, hiszen amiről szól, az nap­jainkban nagyon is létező probléma, s Zolnay, mint ren­dező, kvalitásait már rég és ■többszörösen bizonyította. Hogy mégsem így történt, an­nak semmi egyéb oka nincs, — mint maga a film. Ahogy maga a rendező .mondta egy, a szemle előtt adott nyilatkozatában: — A családok széthullása és a csa- ládkercsés gondja áll a film középpontjában. Nos, ez két­ségtelenül olyan téma, amire azt mondhatjuk: aktuális. Közismertek a statisztikák, melyek szerint a válások szá­mát tekintve esélyünk van a világelsőségre. Közismertek a népesedési arányokban bekö­vetkezett romlások, a halálo­zások számát el nem érő szü­letések, a születésszabályozás gondjai, a magányosan élők, vagy az úgynevezett csonka családok súlyos emberi, pszi­chológiai, erkölcsi, s gyakran anyagi problémái. Ügy tűnik tehát, erről a nagy gubancról filmet csinálni: kézenfekvő, időszerű. Zolnay filmje azon­ban, noha ebből a témakör­ből merít, elköveti azt a hi­bát, hogy a témát olyan szto­ri s olyan figurák közegében helyezi el és vezeti fel, ame­lyet nem tudunk elhinni. Ha valamiféle paraboliszti- kus történetről lenne szó, ez nem mutatkozna hibának. De miután Zolnay (tiltakozó kije­lentésével ellentétben) igenis követi saját korábbi, úgyhe- vezett féldokumentarista mód­szerét (tehát a fiktív történetet aprólékosan valóságos kere­tekben adja elő, vagy fordít­va : aprólékosan valóságos tör­ténetet kíván elmondani né­miképp fiktív keretek között), a film szándékai és a meg­valósulás formája csaknem teljesen kioltják egymást. Az alapvető hiba ott van, hogy Zolnay hősnője, a szü­lész-nőgyógyász orvosnő, nem, vagy csak a lig-alig hihető alak. Mert mit mondjunk ar­ra, hogy ez a szülész-nőgyó­gyász orvosnő akarata ellené­re, vagy tudtán kívül teherbe esik egy szeretőjétől, aki per­sze házas ember, de nem ez az első házassága, s a koráb­biból is, meg a mostaniból i3 van gyereke — de aztán ez a nem analfabéta, nem műve­letlen, szexuálisan nem tájé­kozatlan nő úgy viselkedik a terhességét illetően, mint a saját legrosszabb páciensei, akikkel a praxisában foglal­kozik? Ki hiszi el, hogy épp egy ilyen nő mászik bele zű­rösnél zűrösebb ügyekbe — ha csak arra nem gondolunk, hogy Zolnay egyetlen törté­netbe akart mindent beleerő­szakolni a témáról. Ez pedig megbosszulja magát. A .doku- mentaritás — amely egyéb­ként néhol lapos, szürke és érdektelen marad — megkö­vetelné a hitelességet, a mű­vészi hitelesség azonban nem mindig azonos a dokumentál­ható hitelességgel. Zolpay ott téved, hogy a kettőt nem vá­lasztja szét, illetve, talán nem is véletlenül, összekeveri. Et­től a film helyenként nem­csak hitelét veszti, hanem za­varossá, nehezen követhetővé válik, egyes figuráiról pedig oly keveset ad tudtunkra, hogy alig értjük szerepüket, jelentőségüket. Adott tehát egy igen izgal­mas témát feszegető film, amely minden lényeges össze­tevőjében eröltetettnek, kí- módoltnak és következetlen­nek tűnik. Stiláris tisztázat­lansága pedig még tovább rontja a hatását. Az történik tehát, ami az utóbbi időben nem, egy új filmünkkel: a megvalósítás alatta marad az elképzeléseknek. Kár. Jörgensen, a zsaru Valami hasonlót mondha­tunk erről a dán filmről is — bár a két film szándékai és művészi igényei között azért jókora különbség van. Ez a film ugyanis krimi akar lenni, mégpedig abból a válfajból, amelyben a magá­nyos detektív száll szembe a nagy bűnöző bandával, hogy győzedelmeskedjen — vagy elbukjon. Itt az utóbbi törté­nik. Jörgensen, az enyhén szólva testes, idősödő és kissé labilis idegzetű zsaru, belebo­nyolódik egy bonyolult, kor­rupciókkal és zsarolásokkal, megcsalásokkal teli, ráadásul magas körökig érő ügybe, s bár bebizonyítja, hogy bűn­tettekről, sőt gyilkosságokról van szó, a magasabb körök mégis erősebbnek bizonyul­nak, s Jörgensen bevonul az idegszanatóriumba, önként — mert belátja: nem tehet sem­mit. Bár a filmet — a kísérő in­formációs anyagok szerint — heten írták, ez nem nagyon látszik meg rajta. Tele van sablonokkal, mind a fordula­tokat, mind a figurákat, mind a dialógusokat illetően. Tehát egy alapjában véve érdekes alapötlet itt is a gyönge kivi­telezésen szenved hajótörést. Hajmeresztő hajnövesztő S ha már az elfonnyadó öt­letvirágoknál tartunk — La- dislav Smoljak csehszlovák rendező filmje, a Hajmeresztő hajnövesztő is ide sorolható. Itt arról lenne szó, hogy valamikor, még a boldog bé­keidőkben, a K.u.K. monar­chia napjaiban, egy ügyefo- gyottnak nem, csak folyton félreállítottnak nevezhető rendőrfelügyelő belebotlik egy ártatlannak tűnő ügybe, bizo­nyos hajnövesztőszer körüli bonyodalmakba, s míg ezt nyomozza, nagyjából hasonló történik velej mint dán kol­légájával: a magasabb körök és a kollegiális konkurencia miatt ő kerül nehéz helyzetbe. Lehetne ez a téma szatíra a Ferenc József-i időkről. Lehet­ne vígjáték az impotens bűnül­dözésről s a piti szélhámosko­dásokról. Ehelyett: lassan csörgedező, ötletekben és hu­morban módfelett szerény, s a poénokat igen körülménye­sen és ráérősen elsütő filmet kapunk. Mintha néhány korsó jóféle sör mellett előadott anekdotázást fényképeztek volna le. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom