Pest Megyei Hírlap, 1986. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-25 / 47. szám

1986. FEBRUÁR 25., KEDD PEST Helyreállítottak a házat Kossuth-emlék Dabason Dabason, a Kossuth Lajos utca 19. szám alatti házon márványtábla hívja fel a fi- gyeimet: E házban élt és halt meg 1839. június 13-án Kos­suth László, Kossuth La s édesatyja. Kegyeletes meg­emlékezésül az 1948-as cente- náris esztendőben állította a Történelmi Emlékbizottság. Az időben azonban nincs kegyelet — keseregtek a da- basiak. Az épület állaga ugyanis annyira leromlott, hogy életveszélyessé vált, használhatatlannak nyilvání­tották. Hosszas keresgélés, tárgya­lás után akadt jelentkező, aki elhatározta, hogy saját költ­ségén felújítja — mégpedig a Budapest, és "idéke MÉH Nyersanyag-hasznosító Válla­lat. Többszöri levélváltás utón az Országos Műemléki Fel­ügyelőség is beleegyezett ab­ba, hogy a helyreállítás után az épületben üzletet, az udva­ron pedig átvevőhelyet léte­sítsenek. Meg is kapták a ke­zelői jogot. — Mi történt az eltelt há­romnegyed év alatt? — keres­tük meg a kérdéssel Balatoni Henriket, a MÉH Vállalat osztályvezetőjét, aki a téma felelőse. — Szeptemberre elkészült a kiviteli terv — válaszolta. — Ezt az OMF is és a dabasi tanács is jóváhagyta. Eszerint maradt az eredeti elképzelés. A múlt év végén elvégeztük az állagmegóvási munkálato­kat, megerősítettük a tető- szerkezetet. Elképzeléseink szerint — s ezt a kivitelező­vel szerződésbe is foglaltuk —, június 30-ig megcsináltat­juk a házat, valamint minden olyan munkát elvégzünk, amelyet az OMF előírt. A homlokzat érintetlen marad. A külső kerítésen két kaput nyitunk, A kisebb az olcsó áruk boltjához szplgál be­járatként. A nagyobb pedig az átvevőhelyre nyílik. A sze­rény cégtábla a kapu mellé kerül. — Lesz-e emlékszoba, mint korábban erről szó volt? — Igen, volt erről szó, azon­ban ezzel kapcsolatban még nem történtek lépések. V. A. Rácz Aladár centenáriuma Hangversenyek az évfordulón Hangversenyekkel, az életét és munkásságát felidéző rá­dió- és televízió-műsorokkal emlékeznek a közeli napok­ban a 100 esztendeje született Rácz Aladárra. A Kossuth-díjjal, Érdemes és Kiváló művész címmel ki­tüntetett muzsikus, a virtuóz technikájáról világszerte híres cimbalomművész, zeneszerző és főiskolai tanár születésének centenáriumán — február 28- án — Budapesten, a XII. ke­rület róla elnevezett utcájá­ban, egykori lakóháza falán emléktáblát helyeznek el a magyar zenei élet íképviselői. A Zeneakadémián — ahol 1938-tól két évtizeden ke­resztül, haláláig tanította az új muzsikus nemzedéket hang­szerének szeretetére és sajá­tos technikájának műhelytit­kaira — jubileumi hangver­senysorozatot rendeznek ne­ves cimbalomművészek közre­működésével. A március 2-i koncerteken Szeverényi Ilona és Vékony Il­dikó, valamint Fábián Márta és Szakály Agnes klasszikus és modern szerzők műveiből ösz- szeállított műsorát hallhatja a közönség. Rácz Aladárra emlékeznek a Bartók Béla Emlékházban is három egymást követő estén. Február 27-én egykori Rácz- tanítványok — Tóth Elek, Ge­rencsér Ferenc és Szalay Jó­zsef — adnak koncertet. Feb­ruár 28-án és március 1-én a legfiatalabb muzsikus nemze­dék, ,az állami zeneiskolások, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és a Liszt Fe­renc Zeneművészeti Főiskola tanárképző tagozata cimbal­mos növendékei lépnek fel, Szeverényi Ilona, Vékony Il­dikó, Fábián Márta és Szakály Ágnes társaságában. Az em­lékműsorban — amelynek ven­dége lesz Rácz Aladárné is — Bónis Ferenc zenetörténész be­szélget a? egykori tanítvá­nyokkal és a növendékekkel. Kozmetikázott jelentések helyett A strigulázás ma már kevés A huszadik század vége felé a technika felgyorsí­totta mindennapjainkat. Alig-alig győzünk eligazodni a ránk zúduló információk áradatában. A szakmai to­vábbképzés igénye, a szabad idő hasznos eltöltése, a napi munka mind több követelménye gyakorta késztet töprengésre: vajon képesek vagyunk-e követni a kort? Éppen ezért egyre nagyobb a munkahelyi vezetők és a közművelődési szakemberek felelőssége. A helyi adott­ságokhoz igazított, átgondolt szervezéssel a kultúra, úgymond termelőerővé válhat. Tréfának is régi Megvannak-e a korszerű közművelődési formák a mun­kahelyeken? Egyáltalán: van-e akarat e tevékenység tartal­masabbá tételére? A striguiá- zás, a fentről jött elképzelések helyere felsorakoznak-e a va­lódi igények, avagy úgy gon­dolják a téma felelősei, hogy még egy ideig ellavírozhatnak a szépen kozmetikázott jelen­tésekkel? A brigádnaplókba ragasztott mozijegy, a színházi élményről szóló beszámoló manapság már a tréfák sorá­ban sem a legújabb. Nagyon szűk látókörűnek kell lennie a munkahelyi közművelődés ki­jelölt felelősének, ha egy-egy kiállítás rendezésével, jól idő­zített könnyed hakniműsorral akarja kielégíteni a közösség kulturális igénj'ét. A formai megközelítés csak elvonja a lényegről, a tényleges heiyzet számbavételéről a figyelmet. Arról, hogy a vállalati köz- művelődési tanácsok tíz esz­tendővel megalakulásuk után már szinte csak nevükben él­nek. Működésük formális. Ter­mészetesen az éves tervek el­készülnek a látszat kedvéért. Amikor a közművelődési tör­vényt követően megjelent az OKT—SZOT közös határozat, egymás után alakultak meg a gyárakban, üzemekben a vál­lalati művelődési bizottságok. Gazdasági" szakemberek és a közművelődésért ügyködők /ül­tek egy asztalhoz a munkahe­lyi — fogalmazhatnánk úgy is, hogy a mindennapi — kul­túra színvonalának emeléséért. Mi a lényeg? Nem véletlen, hogy nem is olyan régen az Országos Köz- művelődési Tanács és a Szakszervezetek Országos Ta­nácsa közös irányelvet adott ki a vállalati művelődési bi­zottságok munkájának tovább­fejlesztéséről. Iránymutatásunk arra ösztönzi a munkahelye­ket, hogy sajátosságaiknak megfelelően, rugalmasan fej­lesszék tovább a bizottságok szervezetét és működését, hogy azok érdemben tudják szolgálni a munkahelyi műve­lődést. Az irányelv az előb­biekben tömörítette a változ­tatás szükségességét. Némethy Paula, a Szakszer­vezetek Pest Megyei Tanácsa politikai főmunkatársa sze­rint mindez a korszerűsítés le­hetőséget rejti magában. Azt, hogy a művelődési folyamatok, a gazdaságpolitikai elképzelé­sek találkozási pontjait tetten érhessük. Ugyanakkor a vál­lalati irányítás új formái fel­tételezik más területeken is a változást. Azzal, hogy a művelődési bizottságok ön­állósága ugyancsak megnö­vekszik, egyúttal a felelőssé­gük is konkretizálódik. A szak­mai kérdések mellett helyben kell eldönteni majd a munka­helyi művelődés ügyét. Bár sokan egyáltalán nem tartják stratégiai fontosságúnak. Pe­dig, ha mindezt úgy tekintjük, hogy áthatja a politikai ok­tatást, a szakmai gondokat és továbbképzést — máris alap­kérdés. Az SZMT e témakör­rel foglalkozó szakembere sze­rint az ideális az lenne, ha egyfajta információközvetítő szereppel gazdagodnának az elképzelések. Mert korunkban nem az a lényeges, hogy hány rendezvényt tartottak, hanem a megfelelő tájékozottság. Ugyanakkor egyfajta kulturá­lis szolgáltató szerepet vállal­hatnának a közművelődés szakemberei. Mert rég idejét múlta, hogy egy-egy előadás­ra hallgatókat toborozzanak. A jelentkező igényekre kell odafigyelni, s felkínálni a le­hetőségeket. Erre utalnak az irányelv sorai is: ...a műve­lődési célokat és folyamatokat a dolgozók részvételével ala­kítsa ki, valósítsa meg / o mű­velődési bizottság. / Erősítse öntevékenységüket és akti­vitásukat. Törekedjenek arra, hogy a műveltség legye alkal­massá a dolgozó embereket saját életvitelük tudatos ala­kítására, a társadalom érté­keinek felismerésére, gyarapí­tására. Addig vágyálom Ha körülnézünk Pest me­gyében, meglehetősen vegyes képet kapunk. A nagy múltú üzemeknél hagyományozódtak a munkásművelőd és formái Elég, ha csak a dunakeszi járműjavítót említjük példa­ként. A Csepel Autó művelő­dési központja a gyár szolgá­latában áll. Már sokkal na­gyobb a gond azokon a he­lyeken, ahol nincsen saját in­tézmény, legfeljebb egy-egy klubhelyiség vagy egy szobá­nyi könyvtár. Manapság in káb'b arra találhatunk példát — mint a gödöllői Ganz Árammérőgyárban —, hogy valaki egyénileg, megszállot­tan próbál sok mindent ten­ni. Természetesen önmagában nem mindig a jószándékon vagy az akaraton múlik: megy-e a közművelődés ügye előre? Szemléletváltozásra len­ne szükség a munkahelyeken. Mert addig csupán vágyálom­nak tekinthetjük az irányelv szavait a művelődési bízott súgok célkitűzéséről: A mű­veltség segítse a dolgozók bol­dogulását, növelje biztonság érzetüket. Erdősi Katalin Szórakoztatás Színvonalasabban Az ország 15 ezer vendég­látóhelye közül körülbelül 4—5 ezerben van élőzene, gép­zene, video vagy diszkó, s nem több mint ötvenben szó­rakoztatják rendszeresen mű­sorokkal a vendégeket. Ezen­kívül az idegenforgalmi he­lyeken, valamint neves ün­nepek alkalmával, Szilvesz­terkor és farsang idején több ezer alkalmi műsort rendez­nek az éttermekben, vendég­lőkben, presszókban. Üjabban már a magánvendéglőkben is kezdenek szórakoztató műso­rokat szervezni. A Belkereskedelmi és Mű­velődési Minisztérium közös célja, hogy mind több olyan műsort rendezzenek a vendég­látóhelyeken, amelyek közmű­velődési szempontból értéke­sek, például komolyzenei, gyermek- és ifjúsági, valamint irodalmi rendezvényeket. En­nek érdekében ez évtől kezdő­dően a Belkereskedelmi Mi­nisztérium a Művelődési Mi­nisztérium kulturális alapjá­ból kérhet támogatást olyan műsorokra, amelyek javítják a vendéglátás szórakoztató te­vékenységének színvonalát. A Belkereskedelmi Minisz­térium felmérté a diszkó-zene szolgáltatást nyújtó szórako­zóhelyek helyzetét is. A túl­zsúfoltság miatt tervezik, hogy határt szabnak a résztvevők létszámának. Ezenkívül fog­lalkoznak azzal, hogy kiala­kítsák a műsorszínvonalnak megfelelő belépőjegy-árakat. A jövőben rendszeresen ellen­őrzik azokat a vendéglátóhe­lyeket, ahol videóvetítésekkel szórakoztatják a vendégeket. Rádiófigyelő' TÖBBET ÉSSZEL. A szoká­sos vasárnap délutáni adás — mint ahogyan az alcím ígéri — okos ötletekről és ésszerű­sítésre váró feladatokról szól. A tallózó ezúttal a művelődés szférájába invitált. Nem is akármilyen témát elemezve. Manapság már-már közhely­számba megy arról meditálni: áru-e a kultúra, avagy nem az. Tény és való, hogy pénz kell hozzá, méghozzá egyre több. Nem véletlen, hogy a legki­Miután több totonák települést alaposabban megvizsgáltunk, egy Coahuitlan nevű falu mellett dön­töttünk, amely a pueblai hegyvidék peremén, már Veracruz állam terü­letén feküdt. Ezt, a tengerszint fe­lett 750 méter magasan fekvő hegyi falut, három oldalról sza’radékok vették körül. Kétfelől lehetett meg­közelíteni; lentről, a völgyben levő mesztdc faluból vezetett ide föl egy kövekkel kirakott, rendkívül mere­dek ösvény, amelyen hozzávetőleg egy órán keresztül kellett fölfelé ka­paszkodni, amíg fölért az ember. A másik út fönt kígyózott, a hegyvidé­ken levő szubtrópusi erdőn keresz­tül, egy újabb totonákok lakta hely­ség felé. A faluban durván 1500 ember élt. Tiszta totonák település volt. Fehér embert korábban is csak a legrit­kább esetben láttak, így megjelené­sünk elsősorban az asszonyok és gyermekek körében keltett elég nagy riadalmat. Később tudtuk csak meg, hogy miket gondoltak rólunk, és a hallottakon igen meglepődtünk. Azt már megszoktuk, hogy a legkisebb mesztic vagy indián faluban is grin- gónak — vagyis észak-amerikainak — néztek minket, és magyarázkod­nunk kellett, hogy európaiak va­gyunk. De amit itt mondogattak, az minden eddigit felülmúlt. Az ő vi­lágképük szerint a föld egy ovális alakú síkság, amelyet víz vesz kö­rül, ezért amikor arról beszéltünk nekik, hogy mi a nagy vízen túlról jöttünk, tehát Európából, nagyon el­csodálkoztak, hiszen az már a sze­mükben egy másik világ volt. így tulajdonképpen úgy érezhettük, hogy egy másik bolygóról érkeztünk közéjük. Egyébként is, eddig akármelyik településen jártunk, Európáról fogal­muk sem volt, hogy micsoda. Azt kérdezték, hogy az ugye egy falu itt, Mexikóban? Volt, aki egy másik or­szágnak gondolta. Végül a legegysze­rűbbnek tűnt, azt mondani minden­hol, hogy Mexikóvárosból jöttünk: Magyar expedíció Mexikóban (2.) A Tollas Kígyó földjén orról legalább már hallottak vala­mit. A felvilágosultabb réteg sem volt tisztában a magyar jelentésé­vel, ugyanis a hungaro szó itt álta­lában cigányt jelent. Ez annak kö­szönhető, hogy a múlt század végén és a század elején sok magyarorszá­gi cigány vándorolt ki Mexikóba is és az egyszerűség kedvéért hungaro- nak, azaz magyarnak nevezték őket. Vándorló életmódjukkal azonban nem vívtak ki osztatlan elismerést a mexikóiak szemében. Gyűjtőmunkánk tehát nem volt zavartalan az első napokban. A fér­fiak ugyan hamar kezdtek barát­kozni, de a lányok és asszonyok el­kerültek. Később szerencsére meg­szoktak bennünket. Ebben közreját­szott az is, hogy a falu vezetői be­mutattak minket a családapák gyű­lésén, ahol a férfiak megtudták, miért jöttünk. Segített, hogy vala- lamennyiünket beszállásoltak egy totonák család házába és velük lak­tunk együtt. A fényképezéssel megint külön gond volt, mert azt képzelték,, hogy a mi fényképezőgépeinken keresztül ruhátlanul lehet látni őket. A nők tehát természetesen kezdetben el­szaladtak, ha fényképezőgéppel a ke­zünkben láttak meg minket. A fér­fiak azonban állandóan jöttek és fo- tóztatni akarták magukat meg a há­zukat. Nyelvi akadályok - is nehezítették a gyűjtőmunkát. Az asszonyok egy­általán nem beszéltek, vagy csak na­gyon keveset tudtak spanyolul. A férfiakkal közepes szinten lehetett értekezni, a gyerekek közül pedig azokkal tudtunk inkább szót válta­ni, akik eljártak a falu egyetlen is­kolájába, azaz akiket a szüleik egy­általán elengedtek, hiszen legtöbb­ször a földeken kellett dolgozniuk. Szerencsére a településen kétnyelvű tanárok tanítottak, olyanok, akik maguk is totonákok voltak — vagy helyiek, vagy pedig a környező fal­vakból. Így magnóink segítségével nyugodtan gyűjthettünk totonák nyelvű szövegeket is, mert este a ta­nárok lefordították nekünk spanyol­ra. Körülményeinkről csak annyit, hogy a településen nem volt villany, vízhez csak a forrásokhoz épített kutaknál juthattunk. Mosakodni sö­tétedés után lehetett a kutaknál, egy merítő segítségével. Reggelente, úgy öt óra tájban, mindig arra éb­redtünk, hogy háziasszonyunk élénk tapsolással lapítgatja tenyerében a tortilla lapokat, sütéshez előkészítve. Mi is minden reggelinél ezt a kuko­ricalisztből készült lepényt fogyasz­tottuk, hol hagymával, hol pedig va­lamelyik becsesen őrzött otthoni konzervünket bontottuk föl hozzá, már ameddig el nem fogyott. A vendéglátó totonák házában, a háromtagú családon kívül egy hely­béli tanár is lakott. Az épület tu­lajdonképpen egyetlen helyiségből állt, így állandóan egymást figyel­hettük. A téglalap alakú ház elülső és egyik oldalsó fala kőből épült. Itt helyezkedett el a három ajtó. A két másik oldalon bambusznádból és deszkadarabokból eszkábálták össze a falat. Ablak sehol sem volt. Ez ugyanis nem divat a totonák épít­kezésben. Kézdi Nagy Géza (Jövő kedden folytatjuk.) A totonákok a házakat ablak' nélkül építik sebb településektől a főváro­sig, bármilyen közművelődési intézményben járunk, a nép­művelők osakhamar rátérnek erre a témára. Már nem csodálkozunk rá azokra a kezdeményezésekre, amelyeknek, a segítségével a művelődési házak bevételre törekednek. Mert bizonyos szolgáltatások nem is képzel­hetők el belépőik nélkül. Más esetben viszont ezek segítségé­vel finanszíroznak elérhetet­lennek hitt vállalkozásokat. Természetesen téves lenne azt hinni, hogy ma az intéz­mények akárhogyan is, de el tudják tartani magukat. Még a legjobban működőktől is ér­keznek jelzések: egyre nehe­zebben tudnak gazdálkodni. Mind többször kell arra gon­dolni, hogy szűkítsék tevé­kenységük körét. Így aztán nem véletlen, hogy sarkítot­tan hangzottak el a kérdések a rádióműsor során. A kérde­zett, Drecin József művelő­dési államtitkár szerint való­ban nem várható el — fő­képpen a kisebb településeken —, hogy a művelődési házak önfenntartók legyenek. Min­denhol a helyi tanács dolga, hogy a feltételeket megte­remtse. Csakhogy milyen áron? Szűkebb pátriánk pél­dáiból is tudjuk: mind nehe­zebb a házaik működésének anyagi fedezetét megteremte­ni. Még az olyan jó, állandóan megújulni képes, számtalan ötletet felsorakoztató gödöllői művelődési központnak Is gondot okoz a központi támo­gatás szűkössége. így aztán igazán nem kér­dőjelezhető meg: kell-e pénz a kultúrához. Ahhoz, hogy a kor igényének megfelelő ese­ményeket látogathassunk — legyen az egy klubfoglalkozás vagy színházi előadás —, bi­zony, megfelelő anyagiakra Is szükség van. Nem véletlenül hangzottak el olyan fogalmak, mint mecenatúra, alapítvány, adókedvezmény. A közgaz­dász államtitkár szavaiból ki­tűnt, hogy nem ártana eddigi jól beváltnak hitt állásponto­kat átértékelni. Hogy a nyer­tesek a művelődési folyama­tokban részt vevők legyenek. A legjobb műsoridőben el­hangzó gondolatok gazdája, Bánkúti Gábor éppen ezért sarkította oly határozottan a feltett kérdéseket Er. K.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom