Pest Megyei Hírlap, 1986. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-24 / 46. szám

1986. FEBRUÁR 24., HÉTFŐ PEST MEUTEí A kóló a testvériség tánca Bármelyik városnak dicsőségére válna egy olyan művelő­dési ház, amilyennel Százhalombatta dicsekedhet. A főtér ke­leti végét uraló épület több szintjén és számos termében ren­dezvények sora követi egymást. Ilyen is, olyan is. Már meg­szokottnak nevezhető vagy újdonságnak számító — egyaránt. A ház dolgozói, vezetők, népművelők az átadás óta ízlelge­tik, próbálják az intézményt. Vajon mire képes ez az épület, ez a gárda ebben a városban? Milyenek azok a programok, amelyek becsalogatják a lakosságot, s a hétköznapok hagyo­mányossá vált életébe valami újat, eddig még nem látottat csempésznek? A barátság szimbóluma Az utóbbiakhoz lehet sorol­ni azt a művészeti szemlét, amelyre szombat délután ke­rült sor a művelődési köz­pontban. Ugyanis ez alkalom­mal rendeztek először olyan találkozót, amelyen egyszerre léptek fel a megyénkben mű­ködő délszláv amatőr művész- együttesek. Eljöttek a pomázi, a lórévi táncosok, s a tököli zenészek. A találkozó résztvevőit Sze­keres József, a városi tanács elnöke üdvözölte, s egyúttal örömét fejezte ki, hogy épp Százíhalombatta adhat otthont egy ilyen megyei rendezvény­nek. Ezután Mándity Marin, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkára nyitotta meg a se­regszemlét. — A különböző mentalitású, a más nyelven beszélő emberek közeledésének egyik eszköze a zene és a tánc — kezdte a fő­titkár, majd arról szólt, hogy a népzene és a néptánc jelen­tősége minden nemzet életében nagy, de különösen fontos a nemzetiségek mindennapjai­ban, hiszen igen hátásos esz­köze a nemzetiségi öntudat és azonosságtudat erősítésének és megtartásának. Épp ezért csak üdvözölni tudja a szövetség a százhalombattaiak kezdemé­nyezését. — Aki egy picit is ismeri a délszlávokat — folytatta Mán­dity Marin — az tudja, hogy a tamburica és a kóló életük szerves része, hogy a zene és a tánc az ő egyszerű, de gaz­dag és nemes lelkűk, nyílt szívük igaz tükre. A zene má- morító hangjára új ismerősö­ket, jó barátokat keresve jár­ják kedvenc kólójukat. Mert a kóló, a körtánc, a népek barátságának, testvériségének és egységének szimbóluma. Valóban ilyen érzése támadt az embernek, mikor a szín­padra lépő táncosokat figyel­te és a szinkópákban gazdag tambura-, s harmonikamuzsi­ka dallamait hallgatta a tököli Kóló zenekar előadásában. Létezünk és vagyunk Elsőként a pomázi délszláv táncosokat láthatták a nézők, akik Jankovics István koreog­ráfiája alapján mutatták be műsorul.at, közöttük a lassú Dodi drágít, a Frulasko kólót és az lgrale se delije című le­génytáncot. Az általuk előadott dalok jelentős részét Vujicsics Tihamér gyűjtötte össze. Ezután a lóréviek huszonkét tagú együttese lépett színpad­ra. Fiúk és lányok együtt jár ták a Bugarszko kólót, majd a Szerb leánytánc, a Dzsumbusz, a Macedón leánytánc, a Ko- pácska és a Szerbia követke­zett. A megközelítően kétórás mű­sor után Kricskovics Antal fő­iskolai tanár, koreográfus érté­kelte az együttesek munkáját. — Ez a találkozó a szépen táncoló fiataloké volt, s az a tény, hogy már az aprók is gyönyörűen járják a kólót, te­hát van utánpótlás —■, bizo­nyítja, hogy létezünk és va­gyunk — mondta Kricskovics Antal. Aztán lekerültek a lábakról jellegzetesen délszláv birka­bőr opankák, s a csarapák, a színes szőttes szoknyák helyé­be civil ruhát öltöttek a lá­nyok. Befejeződött a művészeti szemle, következett a reggelig tartó szerb bál, amelynek régi hagyományai vannak Százha­lombattán, hiszen az óváros­ban élő szerbek rendszeresen megtartják így a tél vége felé. Itt helye van A művelődési ház megnyi­totta termeit a bálozók előtt A szomszédos Százhatom ét­teremből hozták át a vacso­rát, amit helyben melegítet­tek fel. A táncolni vágyóiknak két zenekar, a tököli Kóló és a pomázi Tambura húzta, pon­tosabban pengette a talpalá- valót. Ez a második bál a ház életében. Remélhetőleg egyre több követi majd egymást, s a kezdeti gyermekbetegségei elfelejtődnek egy idő után. Hiszen csakis gyermekbeteg­ségnek lehet nevezni, hogy a szemlén — ingyen fellépő — táncosok például csak belépő­díj ellenében vehettek részt a bálon. Ám igazából nem ez a fontos, hanem maga a talál­kozó, amelyről Takács Péter, a művelődési központ igazga­tója a következőket mondta: A lórévi fiúk, lányok közösen táncolták el a Szerbiát (a cím fölötti képen). Dzsumbuszra lendültek az opankába bújta­tott legénylábak. (Veress Jenő felvételei) — Ha van egyáltalán vala milyen tradíció a városban, akkor az a kétszáz esztendeje itt élő szerbek kultúrája, ma is élő hagyományai, ök vol­tak, akik először hoztak létre a településen közösségi há­zat, az 1932-ben megnyílt Szerb Nemzetiségi Klubot. Ha azt akarjk, hogy továbbra i kötődjenek a városhoz, ápol nunk kell ezeket a szokásokat. Ezért az ilyen jellegű rendez­vényeket, találkozókat a jö­vőben szeretnénk rendszeresí­teni. Úgy vélem, ennek itt he­lye van. Fiedler Anna Mária A Kóta elnöke ismét Makiári József Az együttmuzsikálás öröme Szombaton délelőtt a KISZ KB székhazában megkezdő­dött a Kórusok Országos Tanácsának közgyűlése. A részve­vők köszöntésére a Budapesti Tavasz női kar kórusműveket adott elő, többek között azt a Bárdos Lajos—Erkel Ferenc Szózat dallamára komponált művet, amelynek ez volt az ős­bemutatója. A nyitó plenáris ülésen részt vettek a politikai, társadalmi szervek, valamint a hazai zenei élet vezető kép­viselői is. nyék sokaságával ünnepelték az Éneklő ifjúság mozgalom zászlóbontásának 50. évfordu­lóját. Tóthpál József beszámolója után élénk vita bontakozott ki. A közgyűlés meghatározta az elkövetkező évek célkitű­zéseit is. Ezek szerint a jövő­ben még inkább arra kell tö­rekedni, hogy az együttmuzsi­kálás mind több ember örö­me, közös szórakozása legyen. Fölvetődött a zenei mozgalom szervezeti struktúráinak kor­szerűsítése is. Azaz: meg kel­lene vizsgálni, milyen ^ elő­nyökkel járna, ha a Kóta a magyarországi énekkarok és zenekarok szövetségeként mű­ködne tovább, föltéve, hogy az amatőr zenei együttesek nagy többsége támogatja a szövet­séggé válást. A közgyűlés befejezéseként újjáválasztották a Kóta veze­tőségét, amelynek elnöke is­mét Maklárit József, a váci Vox Humana karnagya, a Ze­neakadémia tanára lett. A legutóbbi közgyűlés óta' eltelt négy esztendő tapaszta­latait Tóthpál József, a Kóta főtitkára vette számba. Be­számolójában megállapította, hogy az utóbbi években ked­vezőtlenebbekké váltak a kó­rusmozgalom társadalmi fel­tételei. Ennek — mondotta — bizonyára vannak kifejezet­ten szakmai okai is* ám a leg­döntőbb okok a lakosság élet­módjának, értékrendjének, a szabadidőben végzett közössé­gi tevékenység tendenciáinak megváltozásában, s végül a gazdasági támogatás mérté­kének csökkenésében rejlenek. Ami viszont^ örvendetes: nőtt a magas művészi színvonalon megszólaló együttesek száma. Ezt nemcsak a minősítő hang­versenyeken, hanem a nemzet­közi versenyeken és fesztivá­lokon elért eredmények is jel­zik. Az amatőr ének-zenei moz­galom személyi feltételei ked­vezőek. Az elmúlt mintegy négy évtized alatt Kodály Zoltánnak és tanítványainak — elsősorban Bárdos Lajos­nak és Vásárhelyi Zoltánnak — munkássága nyomán nagy tekintélyű szakembergárda je­gyezte el magát a mozgalom­mal. A karvezető-utánpótlás- ról a Liszt Ferenc Zenemű­vészeti Főiskola karvezetés tanszaka és ének-zene tanár­képző tagozatai, valamint a tanárképző főiskolák ének-ze­ne tanszékei gondoskodnak. Az anyagi és tárgyi feltételekről szólva a főtitkár elmondta, hogy az állami, a szakszerve­zeti és a szövetkezeti szervek elismerésre méltóan támogat­ták az ének- és zenekarok működését, ám az utóbbi idő­szakban mégis egyre több a gond e téren. A hazai és a külföldi uta­zások költségeinek jelentős növekedése bénítja az együt­tesek mozgását, A beszámoló hallgatósága ezután a kórusmozgalom 1982 és 1985 közötti időszakának rendezvényeiről kapott átte­kintést. A legkiemelkedőbb esemény Kodály Zoltán 100. születésnapjának megünnep­lése volt: 1982. decemberében egymást érték a kórushang­versenyek szerte az ország­ban. 1983-ban volt a Vándor Sándor munkás- és ifjúmun­kás kórusfesztivál, amelyen több mint 160 hazai énekkar vett részt. 1984-ben rendezvé­Neander-völgyi koponya Szenzációs lelet Szokatlan formájú emberi koponya került elő a Dunából folyamkotrás közben Madocsa térségében. Mint dr. Kretzoi Miklós, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem állat­tani—embertani tanszékének nyugalmazott professzora el­mondta: a lelet jellegéből min­den kétséget kizáróan megál­lapítható, hogy az a jégkorszak felső részében élt, 30—35 ezer évvel ezelőtt kihalt Neander­völgyi ősember koponyája. Szemöldökcsontja egészen ki­ugrik, viszont a mai emberé nem előreálló. A szemöldök­csontot a homlokcsonttól fel­tűnő árok választja el, s a homlok- és a koponyacsont nem olyan boltozatos, mint a mai emberé, ezáltal homloka igen alacsony. A koponya fel­tűnően alacsony és hosszú. A szemöldökcsont mögött beszű­kül, vagyis a halántékcsont táján keskenyebb. Ezek a Neander-völgyi embernek jel­legzetes vonásai. A Kárpát-medencében ez a legteljesebb Neander-völgyi le­let, a korábbi előkerült négy­öt igen hiányos. Ezért a most megtalált koponya világvi­szonylatban is nagy jelentősé­gű, miként az emberré válás utolsó szakaszának minden le­lete. V-FIGYELO Éjszaka. Bevallva, bevallat­lanul, de mindenki örvend an­nak, ha bármiféle hazai ter­mékkel külföldi boltok polcait figyelve találkozik, s ugyan­így akkor is, ha — mint nem­régen egy esti híradóban — azt látja, hogy az Ikarus-gyár autóbuszai Kanada útjain fut­nak; éppen azt a piacot foglal­ják el, ahonnan a svédek vi­lágcége, a Volvo vonult ki. Nincs ez másként szellemi termékeinkkel sem. Tehát ak­kor is felcsillannak az állam- polgári szemek, ha idehaza fo- gamzott gondolatok, eszmék, párbeszédes életábrázolások foglalják el egy időre más nyelvterületek előadótermeit, színpadait. Ha viszont oly gyöngécskék ezek az export­cikkek, hogy pirulnunk kell értük, nem kétszeres, de sok­szoros a bánat. Mint csütörtö­kön este is. Ekkor volt műso­ron ugyanis az az Igazolatlan éjszaka című NDK-tévéfilm, amelynek szövetét — mit szö­vetét, lenge, itt lyukas, amott géphibás kanavásznát! — egy magyar dramaturgiai szakipa­ros, Kolozsvári Andor szálaz- ta össze. Mit mondjunk? Textilipari hasonlatunknál maradva: any- nyicska matériát sem burkolt bele ebbe a férjes-feleséges csacskaságba, amennyi egy lenge hálóinghez kell. És eb­ből az átlátszó, ide-oda tépett, húzott lepelből mégis egy egész órán át tartó jelenetsort sikerített. S ez még csak az egyik baj volt, ami kedvünket lohasztotta. A másik hiba ab­ban leledzett, ahogyan előad­ták ezt az Esti Hírlapos. Deb­recen emlegetésével telehintett csacskaságot. A baráti ország játékosai ugyanis nem a leg­jobb erőiket vonultatták fel, amikor eme színjátékká duz­zasztott kabarétréfával a ka­merák elé álltak. Az a — nyil­ván nem alaptalan — gya­núnk, hogy az odaáti színé­szeknek csupán a másod-, har­mad-, többed vonalbeli kép­viselői értek rá a megelevení- tés napjaiban, mert jóvoltuk­ból olyan túljátszott, kika- csintgatós ábrázolásokat (?) figyelhettünk. S mindehhez — akár azokban az olykor eli- bénk kerülő angol fapofa-bur- leszkekben — a közönség kun­cogását, nevetését is hozzá pá- szították. Hát ez a rendezői megelőlegezés végképp fölösle­ges volt! Évszakok. Ami viszont a Szeszélyes évszakok legújabb előadását illeti, nos, ez a nyolc­van perc meg éppen arról győzhette meg a nagyérdeműt, hogy lám, humorügyben is tudnak azok az agyonkritizált Szabadság tériek újítani. Karinthy Frigyes szelleme ugyan nem lebegett ott e fölött a válogatás fölött — inkább Nóti Károly és a személy sze­rint is megidézett Vadnai Lász­ló szelídebb sziporkái jelezték a követni óhajtott irályt —, de ami most terítékre került, mégis messze ízletesebb volt, mint nagyon sok más hajdani trakta. Azon egyszerű oknál fogva, amit a közkedvenc Antal Im­re tételesen be is vallott: ez­úttal a látvány elemeiből le­gózták össze az egész hacacá- rét. Visszakanyarodtak tehát a némafilmek tortadobálós helyzetkomikumához, és azt burjánoztatták, gerjesztették, vitték át egyik csacskaságról a másikra. Helyenkint ez a szorgalmatosság egészen ízle­tes gyümölcsöket potyogtatott. Az a ráadás pedig, amelyet Gálvölgyi János toldott hozzá ehhez a szórakoztató magazin­hoz, igazán tele volt a termé­szetes jókedv patronjaival. Juhász Előd Zenebutikjának kifigurázásával pompás torz­képet festett. Megjósolhatjuk: a kívánságműsorok kedvelt darabja lesz majd ez a szál­lodás hóka-móka is ... Akácz László Világ járás Kínai filmkockák EZ A TITOKZATOS távol-keleti ország mindig is izgatta az európai ember képzeletét. Az első igazi híradást Kínáról még a középkorban Marco Polo hozta. Azóta csak még job­ban izgatta az emberek képzeletét: milyen lehet ott az élet, hogy formálja világát a kínai ember? Újkori történelmünkben közelebb kerültek a népek egy­máshoz, így Kína is Európához, különösen a szocialista orszá­gokhoz, hiszen a második világháborút követően ez az Euró- pa-nagyságú ország a maga csaknem egymilliárd lakosságá­val ugyancsak az érdeklődés középpontjába került. Kína is a szocializmust építi, sokáig a „kulturális forradalom” néven ismert maoizmus rettenete járta be a világot, hogy most újra jó híreket kapjunk Ázsiának ebből a részéből. A Szinetár-forgatócsoport által készített tévésorozatból Is sok mindent megtudtunk a mai Kínáról, s most íme egy könyv, amely ennek az útnak az összegzése, s amely az új­kori Kínába enged betekintést. Szerzője, Polonyi Péter tol­mácsként kísérte el a filmezőcsoportot. Negyedszázaddal az­után járt újra Kínában, hogy hétévi pekingi egyetemi ta­nulmányai után 1961-ben hazatért Kínából. Tele volt izga­lommal: milyen lehet ott az élet, hogyan változtak meg az emberek, mi maradt meg az akkori dolgokból, mi minden épült? Egyáltalán hogyan él a mai kínai ember? Újságíróként 1958—1959-ben magam is két hónapot töl­töttem el Kínában — és lényegében ugyanazon az útvonalon jártam, amelyről Polonyi kötete is beszámol — így nagy kí­váncsisággal és rendkívüli érdeklődéssel olvastam a Kínai filmkockák című könyvet, amelyet a Kossuth Kiadó az Or­szág-világ sorozatban jelentetett meg, gyönyörű színes fotók­kal együtt. A recenzió célja nem lehet, hogy felsorolja, mi mindent látott és hallott Polonyi Péter, hogyan csodálkozott el maga is azokon a változásokon, amelyeken az utóbbi negyedszázad­ban Kína átment. Csak érzékeltetni szeretné, hogy ebből a 25 évből másfél évtizedet elvitt a „kulturális forradalomnak” nevezett Mao-korszak, amely visszavetette Kínát a fejlődés­ben. Az utóbbi tíz esztendőben azonban a kínai kommunis­ták magukra találtak, s népüket a szocializmusnak abba a for­májába vezették, amelyben nyugodtan építik országukat. A szubjektív hangvételű útibeszámoló képet ad Peking- ről, erről a nyolcmilliós lakosságú városról, ahol még mindig csak kétszázezer gépkocsi van és négymillió kerékpár. Meg­győződhetünk róla, hogy ez a város valóban a kínai moder­nizálás központja, hogy újra látni a gyönyörű kínai templo­mokat, műemléki épületeket, szobrokat, faragásokat, amelye­ket a „kulturális forradalom” időszakában leromboltak és ki­fosztottak. A könyvből megtudjuk azt is, hogy milyen Hszian, a múlt városa, amely hosszú ideig volt Kína fővárosa, s ahol megtalálták Csin Si Huang-tinak a sírját, meglelték a több ezer agyagszoborból álló „hadseregét”. S ahol persze a törté­nelem múzeuma mellett vidáman zajlik a hétköznapi élet, s ahol dézsákban úsznak a folyami pontyok, harcsák, araszol­nak az ollós rákok és lágyan omlanak szét a messzi tengerek­ből ideszállított tintahalak, s ahol halmokban magasodnak a piacokon a káposzta-, hagyma- és vöröspaprikahegyek. A szerző a filmstábbal együtt elkalauzol bennünket a Jangce-parti Nankingba, Szun Jat Szénnek, a kínai polgári forradalom atyjának városába, ahol a szerző is megtudja, hogy mi a „lelki szennyeződés”. De járunk a szerzővel együtt Vhusziban, a vizek városában is, ahol a Vizek Szépe Motel­ben adnak tiszteletükre fogadást a kínai vendéglátók, ahol a Nagy Csatorna vizén dzsunkák ezreiben emberek laknak. A szerző gyönyörű képet fest Hungcsouról, erről a közép-kí­nai tóparti városról, am ‘Ívnek szépségeit, fenséges nyugalmát majdnem harminc évvel ezelőtt magam is megcsodáltam. A teacserjék ma is olyan ízletes leveleket teremnek, mint akkor. S persze hogy elvisz bennünket a szerző Sanghajba is, ebbe az országnyi városba, ahol a 250 méter magas tévéto­rony tetejéről szemlélték a várost és vidékét, ahol épül a vi­lág egyik legnagyobb kohója. A TELJESSÉG NÉLKÜL írta le úti tapasztalatait Polonyi Péter, s nem adhatott teljes képet a kínai társadalom mai ar­culatáról, csak éppen érintette a társadalmi, gazdasági válto­zásokat. így is hálásak vagyunk neki ezért a könyvéért. Úgy vélem: egyet lehet vele érteni, amikor azt írja: jó benyomá­sokkal távozott: annyi év után a dolgok jó irányba változnak Kínában. Hogy milyen irányba? Azt megtudjuk, ha elolvas­suk a könyvet. Gáli Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom