Pest Megyei Hírlap, 1986. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-15 / 39. szám

must « MEG YE ti Bábu Ligeti Erika műve 1986. FEBRUÁR 15., SZOMBAT A fény fája és az árnyék fája Bemsey Flóra alkotása Bertalan Lajost Napjaink múlása a faluvégen Á llok az udvar végiben, s nézem a kertet, mit ha­gyott meg a szárazság. A kukorica, lám, nagyjából kiheverte, végigtapogatok néhány csövet, legtöbbje megtelt, csak egyik-másik foghíjas, érezni a zöld csuhé alatt. A krumplin már alig segített a későn jött eső, csenevész bokrai alatt alig félmarokkal ha ösz- szejön egy kis apraja. Megette a fene, jegyzi meg tárgyilagosan apám, s rábólintok: meg. Azért a nagyjá­ból válogatunk egy szatyorral, jó lesz majd levesnek, viszünk belőle, csak válogassátok gyerekek! Biztat­ni sem kell őket, végre kiszabadul­hattak a lakótelepi betontornyok kö­zül, itt meg fű, gaz, bokor, szilvafa, almafa, diófa, körte, sárgarépa, ká­poszta, hagyma, bab, petrezselyem. (apám szava szerint petrezsirom), paradicsom,-körben az egész világ, vagyis az, ami ebből a földből még megmaradt nekünk: alig 250 négy­szögöl. Ezen rajta a vén ház, istál­ló, pajta, udvar, az udvarban kút, a kút mellett korhadt vályú, elöl a palánk mellett a cseresznyefa, lehet Vágy negyvenéves a kút és az isko­lákért sövénykerítése között a fer­dén nőtt hatalmas diófa, emitt a tört ágú szilva, és a télikörte, a paj­ta végével egyvonalban tépett drót­kerítés. Deszkából tákolt félig ki­dőlt kertajtó, s hát azon túl a Gyuri- kertig, a Dékány-fundusig az a te­nyérnyi kert. Ez maradt gyermekkorom emlé­keiben őrzött tíz hold vagyonúnkból, szántóból, tóparti hársgátból, rétből, legelőből, kaszálóból. Ott ringatóz­nak azok már valahol a három falu határán átviharzó, sodró, közös ba­rázda hullámain, jeltelenül. Egv kis káposzta azért lesz, mondja apám, a többi szóra is alig érdemes. Pedig elhihetem, mindig vödörszámra hordta rá a vizet este­felé. De hát akkora szárazságra, ilyen tikkasztó hőségre a kutya se em­lékszik, pedig ő már közelebb a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, hát csak tudja. Legalábbis a máso­dik világháború óta, mert. ami az­előtt eiő-előfordult, az amolyan gu- taütéses rövidebb aszály volt. Per­sze, a nyolc évtizeden kívül a kút vízállása is közrejátszott abban, hogy ezen a nyáron kevesebb vizet kapott a kert. Igaz is, még július­ban próbálkoztunk, kivittem négy­öt vödörrel a hátsó kertbe a para­dicsomra, paprikára, sárgarépára, zöldségre. Zsolti és Balázs, a két elszabadult kengyelfutó mellettetn ugrándozott, hol a vödörbe csim­paszkodva, hol a kiömlő vizet irá­nyítva a növény tövéhez, eltapics- kolva a néhány percig csillogó pa­rányi pocsolyákban; aztán megállt a tudomány. A láncon leeresztett vö­dör féloldalra kottyant a kút fene­kén, s ami feljött, az már inkább volt iszap, mint víz. Kotratni kellett volna. Az ám, ha­gyom rá apámra, mert ahogy hal­lóm, itt az Üj soron (az első világ­háború után 192G—28-ban épült há­zak az Üj sor!) a Gulyásék is kot- rattak, a Lenzsér Vendel is, csak hát... Csak hát. N ézték ezt is a kotrók, de akadékban volt nekik az a két nagy diófaág itt a kút fölött, le akarták vá­gatni. Aztán csak maradt. Az ágle­vágás is. A kútkbtrás is. Talán majd tavasszal. Ezt a házat meg legjobb lenne összedönteni... Könnyen beszélsz, mondja apám, de ki épít helyette másikat? Talán majd ti hazajöttök? Vagy a Mag- dusélc, a Márti, az Edit, a Laci, a Zoli vagy az Annus a gyerekeivel? Kérdem én ... Hát egyszer összefoghatna a csa­lád. Az ám, össze. De hát egyitek azért nem ér rá szabadságot venni, a má­sítok azért, meg aztán melyiteknek van annyi fölösleges pénze, hogy kőművest, ácsot, mindenféle mes­terembert fizessen, téglát, cementet, meszet, kavicsot, homokot vegyen, fuvaroztasson (mert ugye hol van már az a ló, ami valamikor volt?) hát' képesek vagytok rá ? Összedön­teni persze könnyű volna, maliik itt már nemcsak a vakolat, maga a tö- mésíal is. itt is repedezik, nyiladozik ott is. Marad ez már, ahogy van, s amíg marad. Aztán meg... Le­gyint apáni, elnéz a fák, bokrok fö­lött a messzeségbe, amerre legszebb néhány hold földje volt, s nem kér­dezem, mire gondol ebben a Mr és ő- nyári pillanatban maradék élete, s dolgai romjai fölött. Ügyis tudom. Azt már megemlíteni sem akarom, hogy azért egy kis kutyát, esetleg birkát valahonnét hozhatnánk a házhoz, mivel úgyszólván minden állat kifogyott az udvarunkból. A ló (szegény Vidám, szép, szomorú lo- vunlf), a tehenek, borjúk, libák, ka­csák, az anyakoca malacaival, a sül* dók. a hízók, s a 30—40 tyúk, a há­rom-négy esapat csirke ... Immár végleg a múlté. Kárál ugyan néhány tyúk, kapirgál vagy féltucat csirke is az istálló előtt az udvaron, ha pe­dig nagy a hőség, behúzódik a rő- zsék, bokrok mögé, a sövénykert bodzái és a nagyra nőtt lapulevelek alá. Onnét riogatják elő a gyerekek, nekik ez is példátlan esemény, hisz odahaza a telepen legfeljebb akkor látnak csirkét, ha az ABC húsos­pultján egy tucat csomagoltat végig­néznek. Kutyáról, kisbirkáról hát hallga­tunk, mert azzal újabb vesződség volna, így inkább teszünk-veszünk, míg a delet el nem harangozzák, az­tán kihozzuk az asztalt, széket az udvarra. Közben az ebéd is elkészült, apám kedvence, székelykáposzta. Dicséri feleségem főztjét, ez ám az igazi étel, történeteket mond a jó székelykáposztáról, s eltűnődünk az idő múlásán, régvolt históriákon, hogy is volt az a nagy tűz huszon­kilencben. kinek a haragosát tették el láb aló!, s falazták be János bá­tyámék kemencéje alá ... Süt a nap, szélcsend van, felhőtlen ég, vasár­napi csend. Ebéd után a gyerekekkel behúzó­dunk a kamrába, mintha leltározni volna kedvünk. Belenyúlunk, kot- runk a kukoricadarás zsákba, végig­csörgetjük a nagy teknő alján maradt kukoricát, odébb tologatjuk vagy felemeigetjük a rozsdás fülű, lyu­kas fenekű lábasokat, fazekakat, a rúdról le-lecibálunk egyet a felcsa­pott rongyok, kötények közül, a ré­seken át egymásra nevetünk, a roz­zant szekrényajtóról lecsüngő lószer­szám tartozékait meglengetjük, a kacatokkal megrakott moslékossaj- tárt felborítjuk, akad-e benne vala­mi érdekes ... Persze akad, de már minek, kinek kell például a vessző­hasító ékfa, amire annak idején zsomporfonáskor de nagy szükség volt, vagy mit kezdenénk a kukori- • cafosztó vascsipesszel. Schmoll-pasz- tás dobozzal, 10—20 dekás rézsú­lyokkal, kiszáradt-beszáradt tubu­sokkal, csavarokkal? Tűnt évtizedeink hullámverése dobta-söpörte itt egymásra a húszas évek végétől kallódó, hasznos-ha­szontalan tárgyakat. Ahány, annyi­féle alkatrész, tartozék, darabjai va­laminek, apám tudatában még mind­egyik összeáll valami egésszé, hisz ő tudja, mit miért kell megtartani, őrizgetni, akár félredobva, sutba lök­ve, szekrény, láda alján, sarokban, szögön, rúdon. Mint például az a fol­tozott kerekpárgumi fönt a falba vert akácszögön — legalább harminc esztendeje.. Persze, a bicikli is ott rozsdásodik, porosodik a kamra szögletében, nyergén, vázán lyukas- foltos csoliányzsákok ki tudja mióta, apám már régen nem ült kerekén. Tavalyelőtt még fölfordítva, nyer- gén-kormányán támaszkodva a paj­ta közepén árválkodott az időtlen korú jármű az ugyancsak végleg ki­csapott szekér mellett. A löcsökökre csuhé levelével összekötött kukorica- csövek lógnak még ma is, régen ki­száradtak már, csak éppen nem pe­reg a szem a tuskóról, s fönt a ge­rendáról is fonott kukoricakoszorúk csünger.ek alá sárga vagy fehér csö­vekkel. Nagyobbik fiam kiszaladt az ut­cára, már amennyire utcának lehet nevezni a házsor .előtt, a szemközti kertéit alján húzódó földutat és a betonlapokkal gyéren fedett járdát, s kiabál, hogy egy csapat tehén jön errefelé ... Hát, ami azt illeti, jön az a csapat, illetve az a három szem borjú, de hát tehénnek ’egyik sem tehén. Kettő bika, a harmadik üsző, gondolom, olyan egyévesek lehetnek, de hát fiamnak úgyis hiába magya­ráznám, hogyan, s melyikből mikor lesz tehén ... Sajnos. Így aztán csak borjúra javítom a tévedést, aztán ci- helődni kezdünk. Szatyor, táska, edé­nyek, kézmosás, ki a kocsihoz:.. A gyerekek még egyszer vissza a paj­tába, föl a szekérre, gyí, Vidám! Vé­gül mégis kikászálódnak, de meg­ígérik, dióverésre majd megint jö­vünk. E lporzunk az Üj soron, inte­getünk apámnak, az meg csak áll a ház előtt, mint az a rég kivágott fa. Lábam a gázpedálon, de közben még úgy ér­zem, alattam a szekér ülésdeszkája, fölöttünk a tovazúgó idő, mögöttünk hajdanvolt poros taligautak és ke­rékkötő sártenger, gödrök, huppa­nok, s néhány foszlány, tűnt éveim egykori (világmegváltónak vélt) ne­kibuzdulásaiból, gyermeteg derűlá­tásom maradékaiból... Megyek a Körúton, szembe jön velem egykori rajztanárom — fiatal korában élvonalbeli európai festő —, A. Tóth Sándor. Járása összeté­veszthetetlen bárkiével, öles léptei talán akkor nyúltak ilyen hosszúra, amikor Európa országútjáin gyalo­golt, metsző kék szeme a Körút for­gatagából is kivilágít. Üdvözöl, és mindjárt mondja, hogy kiállítása nyílik a Fáklya Klubban, vár engem is. Nemsokára a hivatalos meghívó is megérkezik, VII. kerület, Csen- gery utca, és az időpont. A kiállítás­ra nem megyek el, íeledékenységből, vagy mert nem érek rá, már nem tudom, miért. Mindez tizenöt évvel később, Ró­mában jut eszembe, amikor az II Jesú elnevezésű templomot keres­sük. A lelkiismeretíurdalás — nem először emiatt — újra torkon szorít, nem nagyon, csak annyira, ameny- nyire a jóvátehetetlen dolgok miatt egy pillanatig nehezebb lélegzetet venni.­Ezt az II Jesút — mint tudjuk, a „korai barokk , legszebb épülete", a „Jézus-társaság főtemploma", és nem akárki, hanem a „hírneves Vignola építette” (igen, még Vigno- lát is mondta) — akárhogyan is, de meg kell találnom. Ha a város túlsó végén van, ha a föld alatt, ha már nincs, akkor is. II Jesű — süvít a fülembe Tóth Sándor hangja. A művészettörténetet 195G decem­berében, vagy 1957 januárjában ve­zették be gimnáziumunkba. Ki más taníthatta volna, mint a rajztanár, aki ha művészettörténész nem is volt, professzor lehetett volna a szakmában ? Az órákra — tankönyv híján — a tanár úr hatalmas, szürke mappák­kal érkezett. Ügy hozta ezeket a mappákat a hóna alatt, mint üveges az ablaktáblákat. Kibontotta a kék masnit, rendezgette a reprodukció­kat, majd kiválasztott egyet közülük, fölmutatta, és ezzel kezdődött el az óra. Másfél év alatt, heti egy órában megtanított bennünket az ókori, a középkori, az újkori ás a jelenkori művészetre. Tantárgya félig-meddig fakultatív volt, felelnünk se kellett, osztályzatot se kaptunk tőle, mégis úgy tanította meg, hogy az ő map­pájából előkerült képek alapján is­merem föl Rómában Manzu-szob- rát, a Bíborost, hogy a vatikáni múzeum egyik termében földbe gyö­kerezik a lábam, Üristen, hiszen én a Belvederi Apollót látom (az ere­detinek ókori márvány másolatát), és huszonöt év múlva, amikor elke­rülök Rómába, az utcán fülembe sü­vít a hangja: „II Jesú” és „Vignola”. A templom valóban szép volt. Ku­polájának ablakain besütött a nap, és a fénykoszorú ott a magasban, a sárga márványoszlopok, és a főol­tár fölött a spanyol lovag elragad­tatott alakja — igazán megérte a fáradságot. Loyolai Ignác oltára mellett, a templomban egy telefonos automata állt, kétszáz vagy háromszáz líráért a kívánt nyelven ismertette a temp­lom történetét. Nem is tudom, mi­re voltam inkább kíváncsi, arra, hogy működik-e, arra, hogy megér­tem-e a szöveget, vagy csak az is­meretlen játékszer vonzott, bedob­tam egy érmét, és leakasztottam a kagylót. Természetesen működött. Rekedt női hang monoton lassan, nekem mégis gyorsan, rrjondta el, hogy ki építette a templomot, ki az oltárokat, és. kiktől származnak a freskók. Csak annyit értettem meg beiőle, amennyit már korábban is tudtam, és ezt a nevet hallottam újra meg újra, hogy Pozzo ... Poz­zo... Pózzá. Eluntam, visszaakasztottam a kagylót, és mint aki jól végezte a dolgát, továbbmentem. Igen ám, de a készüléken a lámpa továbbra is foglaltat jelzett, és a templom síri csendjében a rekedt hang tovább is szóit, mondta, hogy Pozzo ... Poz­zo... Pozzo:.. Visszamentem, újra fülemhez nyomtam a kagylót, és már egyáltalán nem bántam, mit mond, csak azt vártam, hogy befejezze. Jó sokáig tartott, míg a végére ért. A templom előtti csöpp téren — éppen alkonyodott — motoros fiúk és lányok száguldoztak. A lányok hátul ültek, átfogták a fiúk dere­kát, vagy vállát, aszerint, hogy ba­ráti, vagy meghitt motorozásról volt szó. Aki szerelmesével motorozott, áz szorosan hozzásimult, és boldog arcát a fiű arcához szorította. A mo­torosok néha a járókelők közé haj­tottak, azok sikítva szétszaladtak, de senkinek nem esett baja; és a nap még mindig nem ment le, körös- körül ragyogtak a kétezer éves vö­rösek, sárgák, barnák, a teraszok, a tetők élték a föld és ég közötti, kü­lönös, független életüket. Tóth Sándor tanárom hat vagy hét évvel ezelőtt halt meg. Hetven­éves korában még elment Ameriká­ba, néhány hétre tervezett útjáról egy év múlva jött haza, ennyi időbe telt, amíg Amerika múzeumait vé­gigjárta. Utoljára Pápán, a Bakonyér part­ján láttam. Bot volt a kezében, olyan, amilyent a természetjárók hordanak, fakó farmernadrágot vi­selt, mezítelen lábán saru. Haját fúj­ta a szél, alakja szikárabb volt, mint valaha, és szeme, ez az egyszerre hideg, metszőén éles tekintet, vala­mit fürkészett. De mintha nem az előtte levő tájat nézte volna, hanem valami mást. Talán korábbi élete képeit látta, alpesi hegyeket, kated- rálisokat, provanszi napsütést... Alakja olyan volt a békalencsés pa­tak, a lusta napfény, a béketűrő fák között, mint egy látomás, mint egy véletlenül odagyökerezett, idegen növény. Balta Zsófid: A Hold előtt felhők, denevérek Vékony cinkréteg vasárnapjainkon, bevonja őket fémes szürke ízzel a gorálokról szóló hír s magunkon töprengünk-sirunk, hol van újra a legközelibb szerető szabadság, hogy lég, tenger dalát a szívbe fújja; a tél alól a némaság vizében hord ki minket az, ki úgy teremt: a létből és időből megalkot éber vassal. A felhők most a Holdon hiába röpdösnek fényt, hitet kioltón. Az igazság élik, mint a bor, nehéz. Vathy Zsuzsa: Pozzo

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom