Pest Megyei Hírlap, 1986. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-30 / 25. szám

1986. JANUAR 30., CSÜTÖRTÖK 5 Kiteljesedő ismeretterjesztés Szinte tálcán kínálják a tudást 2 Múlt esztendei munkáját summázta kibővített cl- y nökségi ülésén a Tudományos Ismeretterjesztő Társu- ^ lat Pest Megyei Szervezete. Volt mit összegezni; moz- '* galmas esztendő maradt mögöttünk. Könyvböngészde Az Állami Könyvterjesztő Vállalat új böngészdéje nyílt január 28-án a Bartók Béla út 59. sz. alatt. A 600 ezer Ft-os készlettel induló köny­vesbolt valamennyi könyvéi 60%-os árengedménnyel áru­sítják, a nyugdíjas vásárlók pedig 70%-os kedvezményben részesülhetnek. Tömören, lényegretörően fo­galmazni — az adott témában igazán járatos emberek eré­nye. Efölötti örömmel forgat­tam dr. Forgács Iván egye­temi tanárnak, az OTKI Tár­sadalomorvostani Intézete igazgatójának — aki hazánkat képviseli, az ENSZ Egészség­ügy! Világszervezete végre­hajtó tanácsában — kötetét. A címe egyszerre sokat s ke­veset mondó: Egészségügy. Füzetnyi, mindössze 115 ol­dalas a könyv, abból is 15 ol­dalon irodalomjegyzéket, áb­rákat talál az olvasó. , A Kos-., suth Könyvkiadó Távlatok cí­mű sorozatában látott napvi­lágot az olvasnivaló, s szer­zője nem kevesebbre vállal­kozik, mint hogy felvázolja a magyar egészségpolitika négy évtizedes múltját, jele­nét s a várható jövőt. Vajon mérhető-e egy nép egészségi állapota? Mennyire hozzáférhető (s mennyire min­denkinek) a gyógyítás? Mibe kerül az egészségügy? Hogyan Doktorok. Csak a Luca szé­kének elkészítésekor fontos, hogy mennyi ideig tart a munka; egyéb fúrások, fara­gások — ha a televízióról van szó: forgatások — esetében nem az igénybe vett hetek, hónapok száma számít, hanem a képernyőre kerülő látvány művészi rangja, mondandójá­nak az értéke. Olykor azonban nem árt felfigyelni arra, hogy egyik­másik műsor rögzítése hány száz vagy hány ezer órát vesz igénybe. Egyrészt azon tűnőd­het el a néző, hogy ugyan mit lehet szöszmötölni annyit előbb hóban, majd napsütés­ben, másrészt meg rá lehet bólintani, ha valami azt a tengernyi minutát is megérte. Most például, hogy a Dok­torrá fogadom ... című vál­lalkozás első részét levetítet­ték (a műsorújság ugyan nem. de a szolgálatos bemon­dó folytatást is ígért), egyálta­lán nincs okunk kétségbe vonni, hogy az orvosképzés­nek ez a látlelete három hosz- szú éven át formálódott. Gém Györgynek és Moldova Ág­nesnek ugyanis irdatlan nagy munkát kellett elvégeznie ahhoz, hogy ez a szűk egyórá­nyi riportcsokor így összeáll­jon. A legkényesebb témák egyikéről, a gyógyításról, ille­tőleg a medicinális tudomá­nyok gyakorlóiról és szenvedő alanyairól lévén szó, bizony rengeteget kellett kilincsel­niük, hogy valaki egyáltalán nyilatkozhasson, s ha szót ka­pott, el is mondhassa, amit e fehér köpenyes szakmáról hisz, vall és tud. Mindehhez Járult még a két helyszín, ne­Az ismeretterjesztés, feltéte­leivel együtt szinte mindenütt nehezebb lett. Nem azért, mert a lakosságot nem foglal- ko.ztatják a kérdések és a rá­juk adható feleletek. Inkább azt lehet egyre jobban észre­venni, hogy gyorsult az élet­tempó, kevesebb a ráérős ember, több a napi munka mellett vállalt plusztevékeny­ség. Egy-egy ismeretterjesztő előadást így tulajdonképpen nem annyian hallgatnak meg. mint ahányan arra kíváncsiak volnának; bár a témák és időpontok meghatározásában igyekeznek az igényekhez, a közérdekhez igazodni. Kapcsolatteremtés Pest megyében valamivel kevesebb TIT-programot tar­tottak, mint a korábbi évek­ben. Tavaly lezajlott 8577 előadás, előadói ankét, tanío­állunk a kór kockázatát nö­velő tényezőkkel? A beteget vagy a betegséget kell orvo­solni? Mit érdemes kutatni, s mit kevésbé? Milyen legyen az egészségügy intézményrend­szere? Olyan kérdések ezek, me­lyekre nemcsak szakemberek, egészségügyi szervezők, állami, tanácsi illetékesek, az orszá­gos terveket formálók keresik, várják a választ, hanem a tár­sadalmi életünk, jövőnk iránt érdeklődők sokasága. Meleg szívvel ajánljuk hát a kötetet nekik, mindenkinek, aki többet szeretne tudni a „fő”, az egészség ügyéről. Bő­ségesen kap hozzá tényeket, adatokat, eligazító gondolato­kat, s elgondolkodtató kéte­lyeket, no meg lehetséges jö­vőképet is arról, hogyan lesz a 2000. év táján, amikorra a WHO jelszava egészséget kér- kíván mindenkinek, a könyv megírását is motiváló Peter O’ Neill pedig az egészség krízisét jósolja. vezetesen a debreceni meg a budapesti orvostudományi egyetem földrajzi távolsága, s így aztán semmi okunk olyasmit hinni, hogy ez a szerkesztő-rendező páros vé- gigpihengette azt a bizonyos harminchat hónapot. Hogy mennyire nem lazsál­tak, azt ennek a most emle­getett vizsgálódásnak szinte valamennyi kockája jól bizo­nyította. Mert rákérdeztek ők arra is, hogy melyik medi­kust mi terelte rá erre a vál­tig misztikumokkal övezett, váltig borravalósnak tartott és váltig meg nem fizetettnek elpanaszolt foglalkozási ágra, és szívósan tudakolták, hogy mi a különbség a fővárosi meg a nem fővárosi képzés között stb., stb. — hogy az oktatói kar vizsgáztatási gondjait, a frissen végzettek elhelyezkedésének megannyi buktatóját már ne is említ­sük. S tették mindezt dicséretes fegyelemmel, a köz nevében megnyilvánuló kíváncsiság ro­konszenves alázatával. Nyil­ván sokágú témájuknak ez a tiszteletteljes megközelítése is magyarázza, hogy feltűnően őszinte válaszokat gyűjthettek össze. Nem kertelt az intézet­igazgató professzor sem, ami­kor bevallotta, hogy — bizo­nyára az ő hibájából — mind kevesebben járnak az előadá­saira, s ugyanígy azok a vég­zősök is nyíltan szóltak, akik elpanaszolták, hogy három- ezer-egynehányszáz forintos illetményükből kell majd meg­élniük diplomájuk megszerzé­se után.. Gondunk csak egy lehetett lyam, egyéb rendezvény. Egy- egy eseményen a közönség soraiban általában harminc, harmincnégy ember gyűlt ösz- sze; az összhallgatóság száma közel volt a 300 ezerhez. A megye felnőtt és ifjú lakossá­gának számát tekintve ez tu­lajdonképpen nem rossz adat, ám az a törekvés, hogy mind jobban kiteljesedjék az isme­retterjesztés, betöltse a felada­tát. Új módszerekhez kell fo­lyamodni a szervezésben, még jobban fel lehet és fel is kell kelteni az igényt, az érdek­lődést. A jövőben az egyik fő cél ez marad. Szerte a megyében a TIT jó segítőtársakra talált a párt­apparátusokban, tanácsokban, társtestületekben. A közfigye­lem az eddigieknél jobban a tudományos ismeretterjesztés felé fordult. Ezt szinte vala­mennyi városban tapasztalni, lehetett és a települések kö­zött különösen azokban, ame­lyek ez évtől városi rangra emelkedtek. Célokban, megol­dási formákban, színekben és feladatokat megoldó készség­ben igaz, lehetett különbséget tapasztalni az elnökségek munkájában, de mindenütt érezhető volt az igyekezet, amely sikerhez vezetett. A hallgatóság igényét ele­mezve észrevehető, hogy az embereket tudományban, po­litikában. irodalmi, művészeti és általános ismeretekben egy­re jobban a közvetlen, napra­kész témák érdeklik. Nem elégszenek meg az előadások meghallgatásával, hanem a találkozók cselekvő részeseivé akarnak válni közvetlen kér­déseikkel, amelyekre a jelen­lévő előadótól várnak felele­tet. Tapasztalhatóan némely ,témakörben, vitakészség is mutatkozik'. Segít a döntésben Pest megyében a TIT-nek harminckét szakosztálya van. A társaság tagjainak sora Gö­döllőn a legnépesebb, ahol az egyetemi hallgató TIT-eseket is beleértve 243-an vannak. Cegléden 232, Vácott 227, Mo- noron 184, Ráckeve városi jo­gú TIT-szervezeténél 171, a ezzel az — ismételjük: példá­san alapos és logikusan fel­épített — riportázzsal. Az te­hát, hogy sem a felvételek helyét, sem a beszélők szemé­lyét nem nevezte meg. Ilyen általánosságokat biggyesztet­tek oda a fehér köpenyek vi­selőire: tanszékvezető tanár, rektorhelyettes stb., stb. Az Üllői úti klinikák egyikére, másikára meg a debreceni Nagyerdő paviloncsoportjára is úgy kellett magunktól rá­ismernünk, mert bizony azo­kat sem jelölték meg hagyo­mányosan. Általánosabb érvé­nyű ugyan nem lett ettől a titkolózástól a dokumentálás — a mondandó egyetemessé­gével sem volt hiba —, de mint ok nélkül feladott rejt­vény. fölösleges volt, zavart. Nem kellett volna e rejtjele­zéssel így hókuszpókuszol- ni... Memento. Szintén a kedd esti televíziós műsort gazda­gította az „ ... és vonultak az úton ...” című dokumentum­film, amely a deportálások négy évtizeddel ezelőtti ször­nyűségeire emlékeztetett. Sza­káig István szerkesztő-rende­ző a legméltóbb kútfőből, Pi­linszky János költészetéből merített, amely poézis egyik legfőbb meghatározó élménye éppen a koncentrációs tábo­rok apokaliptikus világa. („Csak azt tudnám feledni, azt a franciát...”) Erre az alapra épültek rá a hol álló, hol mozgó képek, Czabarka Péter operatőr csendes fáj- dalmú, lírikus szépségű föl­vételei. Megrázó munka volt! Akácz László dabasinál 131. Szentendrén 116 a tagok száma. Pest me­gyében a főiskolásokat és egyetemistákat is beleszámít­va tavaly 2083 TIT-tag te­vékenykedett. A legtöbb is­meretterjesztő esemény Ceg­léden és vonzáskörzetében zaj­lott: összesen 798 rendezvényt tartottak. Vácott 579, Rácke­vén 849, Szigetszentmiklóson és vonzáskörzetében 623 íz­ben került sor TIT-előadásra, Érden 591-et tartottak, hogy csak a kiemelkedőket említ­sük a sorból. Jól sikerült an­kétok színhelye volt Vácott a DCM, a Forte gyára, Cegléden. Érden hasonlókról lehet be­számolni. A megyei szervezet rendezésében, változó óra­számmal, hetvenöt nyelvtan- folyam indult tavaly, több mint 950 résztvevővel, főként angol és német szakon. A nyelvoktatást a jövőben szorgalmazni, kiteljesíteni -kí­vánja a TIT szőkébb pát­riánkban. Az általános iskolásoknak sok hasznos órát szereznek foglalkozásaikkal. A megyé­ben tavaly a kis matemati­kusok baráti köréből össze­sen harminc működött, négy baráti körbe tömörültek a kis biológusok, kettőt-kettőt alkottak a kis fizikusok és történelembarátok, és ered­ményesen munkálkodott egy hadtörténeti baráti kör is. Az ismeretterjesztésben fontos hallgatóságként bevonni a gyerekeket. Nemcsak azért, mert az iskolában tanultakat bővíthetik ki ily módon, ha­nem azért is, mert sokuknál érdeklődési körük kialakítá­sában, pályaválasztásukban dönthet éppen a TIT segítsé­ge. Tanfolyamok, előadások részesei lehettek az esztendő során a közép- és szakisko­lások is. A tanfolyamok közül a legnagyobb érdeklődés a csa- 4áa$é<3agŐgiáit fogadtál' Szöd- ligeten tartották és most ki­teljesedve a budapesti Kos­suth klubban folytatódik. A megye településeiről szép számban járnak rendszeresen ezekre a foglalkozásokra. A számítástechnikai tanfolya­mok sokakat érdekeltek. Országjárók A szakosztályok több ízben invitáltak közönséget előadói ankétokra. Ezek szinte kivé­tel nélkül megnyerték a hall­gatóság tetszését. A filozófiai szakosztály Cegléden az egy­házpolitika négy évtizedével kapcsolatban rendezett egy ízben ankétot, egy másik a szocializmus napjainkra ki­alakult képét közvetítette a hallgatóságnak. A közgazda- sági szakosztály Ráckevén az 1985-ös szabályozórendszert tűzte témaként napirendre, Szigetszentmiklóson az MSZMP KB 1984. áprilisi határozata nyomán megjelent gazdasági szabályozók értelmezésével foglalkoztak. A hadtudomá­nyi szakosztály Gyömrőn Pest megye felszabadításával kapcsolatban tartott ankétot az évforduló alkalmából, a magyar nyelvi szakosztály Foton az ifjúság beszédkul­túráját elemezte. Nagykörö­sön Kosztolányi Dezső és költészete volt figyelemkeltő előadásuk témája. A nemzet­közi politikai szakosztály há­rom előadáson gazdagította ceglédi, pilisi és szigetszent- miklósi hallgatósága ismere­teit. Alsónémedin, Nagykátán a néprajzi szakosztály előadá­sait hallgathatták. Szabad- egyetemi tagozat Budaörsön, Szigetszentmiklóson, Vácott, Dabason és Szentendrén volt. Országjáró kirándulást a megyei TIT tavaly összesen 401-et szervezett, ezen 19 ez­ren vettek részt. Népszerűek voltak az IBUSZ-szal és a Volánnal közösen tartott, ide­genvezető kísérte utak. Nem teljes, csak érzékelte­tő szándékú a TIT Pest Me­gyei Szervezete tavalyi mun­kájáról alkotható kép. Erre az esztendőre hasonló terveik vannak, még szélesebb töme­geket szeretnénk bevonni, akiknek szinte tálcán kínál­ják a tudást. Eszes Katalin Mit kell orvosolni? Könyv az egészségügyről 1 LV-: F] [GY] B] L< D r'. ■ ZáraSvj”' í;- ’ ■ Heti eilmtegyzeth Azt mondják, baleset Patrick Norbert és Nathalie Delon az Azt mondják, baleset című francia filmben Most fut a tévében egy Alain Delon-sorozat. Talán ennek apropójából került a mozikba a hajdani Madame Deion, azaz Nathalie Delon filmje, amelynek magyarul elég szerencsétlen, de ki­vételesen franciául sem jobb címe: Azt mondják, baleset (lls appellent ca un accident). A filmet látva, két dolog válik bizonyossá előttem. Egy: lehet, hogy Nathalie Delon annak idején igen csinos, mi több, kifejezetten szexis nő volt. Ma már azonban csak a múlt emlékeiben gyönyörköd­hetünk. És az mindig szo­morú, ha egy nő (vagy egy férfi) nem képes belátni, hogy az idő elrepült. Kettő: ha a múlandó csín belátásához nem társul annak a felismerése is, hogy valakiben nincs meg a kellő tehetség egy teljesen önálló művészi alkotás (jelen esetben: egy film) létrehozá­sához, az még szomorúbb, s csak kínos érzéseket keltő kudarchoz vezethet. Ez a film mindössze (?) ab­ban marasztalható el, hogy egy korosodó szépasszony csinálta meg, méghozzá úgy, hogy ő maga írta, rendezte és főszerepelte. Benne viszont legjobb napjaiban sem volt annyi — s oly sokoldalú — képesség, hogy e külön-külön is egész embert kívánó fel­adatnak eleget tudhatott vol­na tenni. így aztán az ered­mény: az a fajta érzelgés és szépelgés, amelyet mi jó szak­mai kifejezéssel lilának szok­tunk mondani. Mi mással is, jellemezhetnénk egy olyan történetet, amelyben hosszú és sejtelmesnek szánt bevezetés és unalmasan üres snittek után, csak annyi derül ki, hogy egy anya (ez Nathalie Delon) azért üldöz és fenyeget elpusztítással három orvost (köztük a saját férjét), mert gondatlan módon a halálát okozták már-már betegesen imádott fiacskájának (akinek a papája — mellesleg — az egyik orvos volt, ugye...). Már ez is elég cifra ügy, hát még amikor a hervadni kez­dő szépasszony mellé oda­ragad egy fiatal fiú, aki mindenben hajlandó segíteni neki, mert hogy eszelősen belehabarodik a mamája le­hetne asszonyba. És aztán vé­gül is a kissé eszelősen bosz- szúálló asszony, nagyobb ha­tás kedvéért, maga megy az öt kergető rendőrök golyói elé, mert hogy ő egy áldozat, akit a gaz sarlatán doktorok a halálba kergetnek, akárcsak a fiacskáját. A film legfeljebb azokat ragadja meg, akik előre meg­fontolt szándékkal könnyezni látnak is a vásznon. Azok tíz percekig gyönyörködhetnek az alulról, felülről, oldalról és akarnak a moziban, bármit egyáltalán minden lehető és lehetetlen szögből fényképe­zett Nathalie Delonljan, s mi­közben az égvilágon semmi nem történik sem kívül, a belül, a szereplők lelkében látható cselekményben, sem (ha van nekik olyan egy­általán), azt gondolhatnak bele a teljesen semmitmondó képsorokba, amit akarnak. Frances Akinek a fenti film nem elégítené ki a lilaság-igényét, az átmehet egy másik mozi­ba, ahol újabb, még nagyobb méretű és még nagyobb körí­téssel megcsinált lilaságot lát­hat. E film nem fikciókra épül, mert hősnője, bizonyos Frances Farmer létező sze­mély volt. írónő volt, színpadi és filmszínésznő, s mint a filmből is teljesen egyértel­műen kiderül: meglehetősen labilis személyiség (hogy töb­bet ne mondjunk). Vidéki kis­városi kislányból lett ismert művész. Azt is mondhatnánk, karriert csinált, a karrier- történeteknek annyi, de any- nyi filmből ismert sémái sze­rint, s végül úgy hullott az ismeretlenségbe, ahogyan ezek a történetek előírják. A Frances című film is nagyralátó elképzelések sze­rint készült, többek között ezért is játszatják Frances szerepét a kiváló Jessica Langével, akit mi A postás mindig kétszer csenget című filmben ismertünk meg, s ki­tűnő színésznőnek tartjuk. Ezt ő igazolja is. Minden papírízű figura örök megmentési szisz­témája, ha kitűnő színészre (színésznőre) bízzák. Ez tör­ténik itt is. De ezt a filmbeli Francest még ez a szép és tehetséges színésznő sem ké­pes élettel megtölteni. Főként azért nem, mert az egész szto­ri elhibázott hangvételű. Az történik ugyanis, hogy egy karriertörténetet, amely pon­tosan úgy alakult, ahogyan a hollywoodi filmekben alakulni szokott, úgy visznek filmre, ahogyan egy karriertörténetet a hollywoodi filmekben film­re szoktak vinni. Azaz: hiába tudjuk, hogy lényegében mindaz megtörtént ezzel a nehezen kezelhető, alkoho­lizmusba, idegbajba, súlyos pszichiátriai komplexusokba zuhanó nővel, amit a filmen látunk, az egészet mégsem hisszük el, mégsem hat ránk, mert a film nem képes ezt a történetet önmagán túl, vala­mi általánosabb érdeklődési szintre emelni. Hogy mindezt két óra húsz percen át te­szi, már-már nem is fontos — pedig a film talán valamivel nézhetőbb lehetne, ha a sok lilaságból vagy egy órányit el­hagynak. Poseidon-katasztrófa A cím kifecsegi, miről is lesz szó a vásznon — de nem ez a baj ezzel a jó régen, 1972-ben készített amerikai filmmel, hanem az, hogy bár­milyen izgalmasnak szánták is a hatalmas luxus utasszállító hajót, a Poseidont ért tengeri katasztrófa történetét a készí­tői, alapjában véve mégiscsak az annyi katasztrófafilmben látott sablonokhoz igazodik. De mihez is igazodhatna? Ha egyszer katasztrófafilm, akkor úgy is kell megcsinálná. S ha innen tekintjük, akkor ez a ko­ros fiima profi művek sorába tartozik. Azt ugyanis nem le­het elvitatni tőle, hogy fe­szültség és ellazítás, idegtépés és humor centire és másod­percre bemérve adagoltatnak benne, s hogy amit díszletek­ben és trükkfelvételekben produkálnak, azt csak sárga irigységgel nézhetjük. Takács István \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom