Pest Megyei Hírlap, 1986. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-04 / 3. szám

Mwr . ju t i n 1986. JANUAR I., SZOMBAT 7 Munka Kisfaludi Strobl Zsigmorid szobra Törő István: Este Diósdon Araszos léptekkel tovalcng Dunáról cipel hangokat álomittasan jár a tájon, holdfény havazza udvarunkat, alszik a gyermeklárma, patak vize locsog a háznak — utcákat a szél kisöpri, Vákolitz István: Gyanakodva barackillatot szed a fákról, nyitvahagyott szívek világába belopódzik a szerelem; gazdát álmodnak víkendházak, járnak közöttük őrzőangyalok, s a megállóban sietős léptek; meghozott az utolsó busz. Kölcsönösen számontartják a köhintések árnyalatait, a nyugtalanító forgolódásokat, az álmatlan sóhaj-rebbenéseket, a szívdobbanás-kimaradásokat, a szokvány-jajok visszafojtottságát, a zsibbadásokat és görcsöket — Gyanakodva nézieskélik egymást, figyclmezve az Evangélium Igéjére: .......mert nem tudjátok, sem a napot, sem az órát...” E gyetlen tulajdona volt ez az üres telek. Háromszögét két oldalról a kiserdő tüs­kés bokrai szegélyezték, a háromszög alakú telek átfogóját pe­dig a szomszéd kerítette el dróthá­lóval, és szúrós dróttal koronázta meg mesterművét. A parcellákat a gyáriaknak osz­tották ki jó tíz éve, s így a felosz­tásnál a fontossági sorrendet is be­tartották. A fejesek a műút közelé­ben kapták meg a részüket, ott, ahol a leghamarabb jelentek meg a kis kerti házak. A liget felé haladva egyre több lett a deszkabódé és a kiselejtezett karosszéria. A nagynén­je csomagolónő volt a gyárban. így neki már csak a dűlő végén jutott ez a háromszögletű darab. Amíg élt, addig krumplit, hagymát és paradi­csomot vetett, és rövid, hegyes ka­rókkal verte körül a telekhatárt. Az enyészet három irányból tá­madta meg a szebb napokat látott ágyúsokat. A szomszéd kerítése fe­lől erős kötésű tarack nyomult elő­re, két oldalról pedig az erdőcske bokrai lopták a távolságot a közé­pen álló fészer felé. Az új tulajdo­nos megjelenése után már az első évben eltűntek a kerti szerszámok, a székek, a kecskelábú asztal, s csak egy dögnehéz vasalt láda és egy szakadt vásznú nyugágy maradt meg hírmondónak az egykori fel­szerelésből. Sunvin és szívósan dol­goztak az idegen ellen az alkalmi látogatók is, akárcsak a tarack és a kiserdő. Dúsa Lajos: A telek Hanem a vadkapor illata fensé­ges volt, egészen betöltötte a fészer környékét. Amikor viszont a liget felől fújt a szél, akkor a fiatal ecet­fák és a bodzák uralták a légteret. — De hjszen itt nincs az égvilá­gon semmi! — csodálkozott Olga, amikor először kijött vele a telek­re. Valószínű, hogy tényleg embe­ribb a pucér homokos föld egyen­letes palántacsíkokkal, és szabályos sorban ültetett gyümölcsfákkal. A fészernél is használhatóbb egy ki­mustrált autóváz, vagy egy deszka­bódé —, hogy most a kis kerti ház­ról ne is beszéljünk. Amúgy a „semmi” sem volt ta­szító. Elég volt a kövéren terjengő lapura és a karcsú ecetfára nézni. Különbözőségükkel úgy illettek egy­máshoz. mint Don Quijote és San- cho Panza. Milyen szánalmas ered­mény lett volna ehhez képest né­hány zsák hagyma. — Lusta dög vagy — ennyi volt a nő véleménye. Persze, bekeríthetné a telket két- háromezerért. Hatezerért kutat fú- rathatna. építhetne a fészer helyett egy házikót bontott téglából, mond­juk huszonötezerért. Mindezt három Pósfai János: Katerin Gubbasztva ült az ágyon, csöndbe burkolózva, mintha egyszál egyedül lett volna a szobában. Nehéz szagok ülték meg a tárgyakat, a fehér ágya­kon a fehér takarókat, a vasalt lábú asztalt, az egyetlen széket, amely félig kifordulva mintha indulni akart volna. Megszívta tüdejét, tor­kába hasított a fájdalom, s kezével bágyadt mozdulatot tett. Már csak gondolt az eszméletlenségre. Messzi­ről vetődtek fel az emlékek mozaik­jai, de már össze tudta rakni őket. Elmúlt az az idő, amikor nem tud­ta: a Nap jár vagy a Hold úszik az égen; nappali fény vagy éjszakai de­rengés fürdeti az ablakokat. A mennyezet bágyadtan tekintett le rá, vagy ő nézte bágyadtan még a meny- nyezetet, a fehér falakat? Jó lett volna biztosan tudni valamit. Katerinre gondolt. Ma eljön, biz­tosan eljön. Harmadik napja gubbaszt ezen az ágyon; aléltan, pu­ha szendergésben, szenvedve vagy felejtve a szenvedés kínjait. Ma jól van már, a láza elpárolgott, csak a torkából kiált még a kín, miközben dermedt hangszálai némaságra kár­hoztatják. Az éjjeliszekrényen koc­kás blokkfüzet, mellette egy ceruza. Ha akarna valamit, csak le kell ír­ni, a nővér jön, hogy teljesítse kí­vánságait. Mit kívánjon? Vizet inna, teát erőltethet a szájába. Csípős, fűszeres ételeket enne, nyú­lós pépeket kap, hogy csillapítsa fel­gerjedt étvágyát. Ocsmány testiség, miért is gyalázod így meg az em­bert? Kifutottak agyából a gondola­tok és elültek valahol a semmiben. Katerin. Hát igen: Katerint tényleg akarta. De hogyan írja fel a kockás irkalapra? Ha fölírná, mit tehetne érte ez a puha tekintetű, simogató kezű, aranyszándékú, de Katerinra csöppet sem hasonlító nővér? — Óhajt valamit? — kérdezi, ami­kor ellibben ágya mellett, s egy mozdulattal igazít a párnán vagy a takarón Óhajtok! Igenis óhajtok! Katerint akarom. Leírhatná a füzetbe, de ez­zel még nem jutna közelebb az ége­tő kívánsághoz. Oly távolinak tűnt minden, hogy beleborzongott. Meg kellene magyaráznia Katerint. De hogyan? És miért? Vagy minek? Nem is úgy hívták a lányt, csak ő keresztelte el Katerinnek. Az igazi neve Katalin volt, de azt nem sze­rette. „Parasztlányok neve ez, meg kell szabadulnom tőle” — mondta a lány, és tetszett neki a Katerin. Hiába idézett neki nagy híressége­ket, fejedelemasszonyt meg cárnőt. aki Katalin volt, neki nem tetszett. Felragyogva ujjongott: hadd legyen Katerin! Elégedetten hordta a fran­ciás hangzású nevet, mint a hamisan csillogó ékszert, azt hitte, ez áll jól neki. Az ablak előtti ágyon megmoccant a másik beteg. Mozdult az ajka, hangszálai felingerlődtek, s fizetnie kellett érte, mert pokolian belesaj- dult a heg a torkán. Hiába, nem se­gíthet. A fiú a sarokban már tud beszélni, de ő még alszik, oldalra billent kamaszfeje alig látszik ki a takaró alól. és fél ezerből, amiből még lejön az albérlet és a gyermektartás ... — Add el. ha nem használod! Olga felélénkült, ahogy felmérte a terepet és a lehetőségeket. Meg­szépült a tervezgetéstől, ahogy iz- gett-mozgott az öreg ládán a vad­kapor bő illatában. Képzeletében kezébe vette a kert sorsát, készen lett OTP-kölcsönökből a kisház, és darazsak dongtak a meggyfákon. Aztán a házasságáról beszélt, hogy tulajdonképpen megvan mindenük, boldognak kellene lennie. A szeme fehérje két sanda hold lett, úgy nézte a magas gyomot, a fészer le­taposott füvét. — Lám, lám. A végére te is el- bozótosodtál. így legalább illesz hozzám. Szúrhatsz, mint a bogáncs, és csíphetsz, mint a csalán. De ki is nyílhatsz, mint a fürtös bodza. A ztán elmaradt Olga is. Gyanús doiog, ha valaki nem akar birtokolni. Csak úgy. néha, amikor épp kijön a lépés? Na nem. Két zsák hagyma nem sok, de az is va­lami. Biztonságérzetet ad, hogy nem hiába dugványozott az ember. Alkonyodott. A vörösen lebukó nap egyre halványabb lett magánya ronv'os bíborában. A lenge kiser­dő is kibélelődött saját árnyékával, és a felzizzenő szélben a kinyúló ágak mohón kapdostak az üres te­lek felé. — Csak semmi kapkodás, úgyis a tiéd lesz — morogta, amíg elindult a poros dűlőút irányába. Ekkor jutott eszébe, hogy nappal van már. Elmúlt a dél, s ha látni lehetne az eget, valahol a Napból is megláthatna valamit. A kora délutá­nok nehéz csendje honolt a szobán, a kórházon, a városon, az egész vi­lágon. Kimetélt torokkal, sajgó seb­bel gubbasztott az ágyon, s mardos- ta a kívánság: rettenetesen akar va­lamit, Katerint akarta! A lányt sze­rette volna látni, akitől úgy vált el, hogy nem tudtak elválni egymástól; üzent neki, de ki tudja, továbbítot­ták-e üzenetét, s ha továbbították, pontosan mondták-e el, mi történt vele, hová vitték? Nem volt ez egy egyszerű mandulaműtét, amire évek óta készül az ember, amit megtervez, s amit százszor el lehet halasztani. Az orvosok szerint is oly ritka eset volt az övé, amivel szerencsére rit­kán kell szembeszállniuk. A műtét itt nem tűrt halasztást, nemhogy na­pok, csak órák kérdése volt a szük­séges beavatkozás. Az ápolónő belépett a szobába. Odament hozzá, megkérdezte, hogy érzi magát. Arcába szökött a vér, a füzetért nyúlt, a ceruzát írásra fogva odapingálta az üres lapra: „Milyen nap van ma?” — Szerda — felelte az ápolónő. „Akkor ma látogatás is van?” — írta sebesen. — Van bizony — mondta a nővér — és magához is jön majd valaki. Egészen biztos, hogy jön valaki. „Katerin” — gondolta, s már moz­dult a keze, hogy leírja a nevet, de aztán mégsem. Teát kért, de azt is csak mutogatta, s amikor szájába ért a folyadék, mintha már nem érezte volna a sebet, jólesett a citromos lé lefelé áramlása, hűségesen pislogott az ápolónőre, aki akkor már az ab­laknál fekvő beteggel levelezett. Nem gondolt rá, de tudata mélyén érezte: mennyit köszönhet ennek a fehér­köpenyes, nesztelen léptű ápolónő­nek, aki az éjszakai derengésből is föl-föltűnik és mindig ott áll a be­tegágyaknál, amikor szükség van rá. A nők, igen a nők. Életünk virágai, férfiiétezésünk sói, akik kimente­nek bennünket fájdalmainkból, s akiket letiprunk örömeinkben. Hanyatt dőlt az ágyon, feje bele­süppedt a párnába és nem vette észre, hogy a világosság helyére kú­szik a sötétség, s az ébrenlétet fel­váltja az álom, amely napok óta ki­számíthatatlan időben érkezik majd tűnik el a semmibe, a gézszag nyo­mában. Arra ébredt, hogy simogatják az arcát. A kéz puhasága még félig az álomé volt, de a szem gyönyörűsége, a látás beteljesült öröme már a va­lóságé. Katerin ült az ágya mellett, azon a széken, amely néhány perce, vagy néhány órája még elindulni látszott az asztal és az ágy között. — Katerin! — kiáltotta volna, de ráparancsolt a seb fájdalma, s in­kább csak a keze lendült ki a bá­gyadt nyugalomból, s találkozott Ka- terinéval. — Jól vagy? — suttogta a lány. — Túl vagy már mindenen? — kérdez­te gyöngéden és ráhajolva puhán megcsókolta a férfi ajkát. A füzetért nyúlt, beleírta, hogy most már jól van. Hagyta, hogy Ka­terin beszéljen, csak néha görbültek írásra bütykös ujjai, hogy egy-egy suta válasszal próbálja egyensúlyban tartani ezt a kibillent párbeszédet. Egyszer egy nagy lendülettel átfir­kálta a füzet lapját, s hangsúlyt ad­va annak, ami mindkettőjük szá­mára egyértelműnek látszott, csupa nagybetűvel ezt írta „ŐRÜLTEN SZERETLEK ÉS NAGYON HIÁNY­ZOL!” — Te is nekem — suttogta Kate­rin a párás szavakat. — Nem is hi­szed el, mennyire aggódtam érted, hogy drukkoltam, szorítottam neked. Ugye hétfőn volt a műtét? Ugye a délelőtti órákban kötöztek le a mű­tőasztal szoros szíjaival? Ugye el­múlt már a nap, amikor igazán ma­gadhoz tértél? Én veled voltam min­dig, én akkor is, azóta is, most is ve­led vagyok. És azért mondom el mindezt neked, hogy minél előbb gyógyult legyél, hogy minél előbb újra velem lehess. Megszorította a lány kezét, majd magához vonta, hogy száját ráta­passza cserepes ajkára. így voltak sokáig, nem törődve azzal, hogy láto­gatók és betegek szuszognak körü­löttük, hogy az idő fölgyorsult tem­póban görgeti feléjük az elválás pa­rancsát. Jó volt így. Szikrája sem maradt a fizikai fájdalomnak. — Valamit mondanom kell — mondta Katerin és ott tartotta arcát a beteg arca fölött. Megvárta, hogy a kéz mozdulata megadja a biztatást, újra megcsókolta a cserepes ajkat, s csak akkor folytatta: — Egy aranyos kisfiút fogok szülni neked. Szétfröccsent akkor az a pillanat.. Az idő atomjaira hullott, s azóta sem tud elszámolni vele. Meddig ülhetett még Katerin az ágya mellett? Neki a megdöbbenést, Katerinnek a meg- bántást zúdította be kettejük vilá­gának ablakán. „Katerin, ugye tréfálsz?” — véste ákombákiom betűkkel a papírra. — Nem tréfálok, de másképpen képzeltem el ezt a pillanatot. Azt ígérted, hogy a feleséged leszek. Azt reméltük, hogy együtt leszünk bol­dogok — suttogta Katerin, s látnia kellett, hogy valami döbbenetes fal terpeszkedik közéjük. „Ne tedd ezt velem” — közvetített a ceruza. — Te tetted velem — mondta a lány, és egy kicsit belepirult. — De én egy cseppet sem szégyellem. „Majd csinálunk valamit, csinál­nunk kell valamit.” — Meggyógyulsz és mindent meg­beszélünk. „Katerin, nem szabad várnod egyetlen napot sem” — zizegte a pa­pír. „Még rna keress fel valakit.” — Mire gondolsz? — csattant a lány hangja. „Nekem van megtakarított pén­zem. Még mindennek elejét lehet ven­ni” — íródott kétségbeesve az ellen­kezés. Katerin azonban asszony akart lenni, anyai ösztöne élesen világított a bizonytalanságnak ebben a sötét megmagyarázhatatlan szövevényébe. A ceruzát szorító kéz azonban kö­nyörtelenül közvetített. „Katerin, hallgass rám. Nekem olyan betegségem van, amit örökölni lehet. Ne mondd el senkinek, de így van. Az orvosoktól tudom. Ide írom a címét annak, aki segíthet. Hidd el, csak ez az egy megoldás lehet...” Mennyire fájhattak Katerinnek a hazugság ökölcsapásai? Nem kérdez­te meg tőle. Meg sem kérdezhette volna, mert a lány eltűnt az ágya mellől, el a szobából, el az életéből. Katerint sohasem látta többé. Egy­szer ugyan mintha megvillant volna előtte karcsún, aranyosan, szépen. De hogy ő volt-e, nem tudott róla meg­bizonyosodni. Az évek feltornyosul­tak, az idő betapasztotta az emléke­zés réseit, amelyeken elcsordogált az ifjúsága... Vörös István: Öreg idő Korai tél van, október eleji, az olajkályhában duruzsol az idő, s kint hideg. Mintha egy hideg kéz pihenne a házakon, s a napot az ég kékesfehér tömbjei közé szorítaná, mint egy jéggyári lámpát. Meghalni még fiatal az év, de már betegesen kiíhöget, s az utcán sípoló tüdejében elakad a szél. Bizony öreg idő ez! szakállat ereszt az ablakon, s megadóan tűri, ahogy nyirkos ujjaival beletúr az ég.

Next

/
Oldalképek
Tartalom