Pest Megyei Hírlap, 1986. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-28 / 23. szám

1986. JANUAR 28., KEDD 5 Egy egész község ünnepelte Daloló születésnap ^ Ünneplőbe öltözött embe- ^ rek siettek ezen a korán ^ sötétedő téli vasárnapon a ^ solymári művelődési ház felé. Az ajtóban egyszerű, I fekete iskolai táblán kré- 8 iával a felirat: Ma négy ^ órakor kórushangversenyt ^ rendezünk Szokolay Bálint $ karnagy nyolcvanadik szü- | letésnapja tiszteletére. Ez s a néhány soros invitáció & elég volt ahhoz, hogy a ^ nagyteremben egy gombos- ^ tűt se lehessen leejteni. ^ Megteltek a széksorok, s ^ hátul, valamint oldalt, a fal ^ mellett végig állt a közön- § ség. Fölgyorsult, sokszor elgépie- sedettnek tűnő, az érzelmeket mindinkább titkolni vágyó vi­lágunkban egy olyan esemény részesei lehettünk, amelyre nem sok példa akad. Egy egész község, egy egész me­gye szeretete nyilvánult itt meg dalban, zenében, virág­erdőben, tárgyi emlékekben, meleg hangú, érzelmekben gazdag köszöntőkben és kitün­tetésekben. A négy solymári kórus — a női kar, az asszonykórus, a férfikar és a madrigálkórus — ötlete volt, hogy így ünne­peljék az idős karmester szü­letésnapját. A legnagyobb ti­tokban próbáltak, s Bálint bá­csi fiát, Szokolay Sándor Kos- suth-díjas zeneszerzőt pedig megkérték, írjon egy közösen előadható kórusművet erre az alkalomra. Ezért jött el Budapestről a Kossuth Zsuzsa Egészségügyi Szakközépiskola kórusa, ezért küldték el képviselőiket a pi- lisszentiváni kórus és a váci ifjúsági vegyeskar. Fejkendős nénik és kidolgozott kezű parasztemberek hallgatták el­homályosuló szemmel a kipi­rult arcú, csillogó tekintetű, meghatott éneklőket. Bőven kijutott az állami el­ismerésből is: Szocialista Kul­túráért kitüntetés, Solymár nagyközségért emlékérem és a KŐT A díszoklevele. Ám a leg­csodálatosabb mégis az össze­vont kar kánonja volt. Ott álltak egymás mellett a női és férfikar, a hagyományőrző asszonykórus, a madrigálkó­rus, a váciak, a pilisszentivá- niak, az egészségügyi szakkö­zépiskolások és jó néhányan a közönség soraiból is; egyik­másik karonülő gyerekkel. S zengett a dal: Nyolcvanéves Bálint bácsi, köszöntse vidám énekszó! Körmendi Zsuzsa A népi táncot nagyon szeratik A sakktól a verselemzésig Mindennapi csodák az iskolában Beléptem a halásztelki is­kola 4/e osztályába és tág­ra nyílt a szemem a csodálko­zástól. A gyerekek tanári fel­ügyelet nélkül voltak. A pa­dokon könyvek, s a kisdiákok elmélyülten olvastak. Igaz, nem mindenki. Néhány fiú és lány kötögetett, amott egy véresen komoly sakkparti zajlott. Má­sok elmélyülten tanulmányoz­ták a bélyeggyűjteményüket. Osztályfőnökük, Kerékgyár­tó Zoltánné azonban egyálta­lán nem lepődött meg. Számá­ra ez a látvány megszokott, természetes. Az osztály a Zsolnay-módszer szerint tanul, s ebben a komplex rendszer­ben az oktatást segítő tevé­kenységként szerepel a sakk, a szövés, a bélyeggyűjtés, a fafaragás, a kötés, a panto­mim, a bábozás, a néptánc, a színjátszás és a virágkötészet is. Negyedik éve tanulnak emellett németül, s az idei esztendőtől belépett a máso­dik nyelv, az orosz. Mondhatná valaki, jó, jó, de ennyi plusz mellett nem jut liléjük afra, aftüt" itiihden"'is-; .jkplásijÉik Az egesz napos oktatás Keretéi­be azonban minden belefér, és a 31-es létszámú osztály na­gyobbik része tanulmányi A férfikar tagjai köszöntik Szokolay Bálintot. (Erdősi Ágnes felvétele) Ez a falat beborító tájkép közös munka Olvasni jó „Elment, aki itthagyta magát” Búcsú Hincz Gyulától % E fekete hír hallatán a költőt s hívom segítségül, Tornai Jó- S zsef szavait, aki így búcsúzott $ annak idején Szabó Lőrinciéi: ^ „Elment, aki itthagyta ma- ^ gát”. Mindez Hincz Gyulára i különösen érvényes Nagyon S elöl élt, immár a jövő század- X ban, s itthagyta magát átve- S hető festői, szobrászi kincsei- ^ vei, életre kelthető művészeté- ^ vei, továbbteremthető müvei- i nek holnap is érvényes üze- \ netével, Illyés Gyula Feren- S czy Bénit „Mindenségszelídítő S Mesternek” nevezte — Hincz ^ Gyula vllágépitő alkotó volt —, íj erő, energia, szépség, igazság, i mely ma is érvényes, értékei megmaradnak. Hincz 'Oyula Kossuth-díjas kiváló művész, a magyar kép­zőművészet európai rangú mestere, mint ahogy lapunk­ban megírtuk, vasárnap örök­re elszenderült. Nemcsak fes­tő, szobrász, grafikus volt, ha­nem világhírű könyvillusztrá­tor, a magyar gobelin-, mo­zaik-, üvegablak-művészet, ke­rámia, építészet, színpadmű­vészet mértéke. Sokoldalúsága mélységet jelentett. 1904. áp­rilis 17-én született Budapes­ten, a Képzőművészeti Főis­kolát 1929-ben végezte el Vaszary János tanítványaként, akit Kernstok Károly mellett élete végéig mesterének tar­tott. Jellemző Hincz fáradha­tatlanságára, képzeletének örökmozgó áradására, műter­mő lendületére, hogy már a diploma megszerzése előtt, 1926-ban tanulmányúton járt Párizsban, 1928-ban műveit ki­állították Berlinben. Ez az önálló tárlat nagy sikert ara­tott a „Der Sturm’’ körben, melyet követett sikeres bemu­tatkozása nemcsak Párizsban, hanem évtizedek múlva. 1970- be a velencei biennálén is. Hincz Gyula pályája a ma­gyar, szovjet-orosz és a fran­cia avantgarde törekvések je­gyében indult. Interkontinen­tális határok között mozgott, minden érdekelte, amit az em­beri művészet létrehozott, s arra vállalkozott kezdeménye­zéseivel, hogy fürge szellemi­séggel, ördöngösen gyors tech­nikával azon hiányzó műveket teremtse meg, amelyekre szük­sége van a világnak. Rajzkész­sége és műveltsége, amelyet igazolnak nemcsak a világhí­rű Anatole France illusztráció­sorozata, hanem a Shakes­peare, Swift, Petőfi Sándor, József Attila, Vörösmarty Mi­hály műveit értelmező rajzai is. Megrázó képet festett Viet­namról, Afrikáról, és Chilé­ről, amikor nyers és brutális imperialista erők fordultak szembe a népekkel. Rajzzal, képpel, belső meggyőződésének nem csituló szenvedélyével til­takozott, s ez fiatalnak őrizte meg az utolsó pillanatig. Nem tűrte az igazságtalanságot még önmagában sem, a szépség er­kölcsét élte — teremtett esz­tétikumával jobbítani akarta a világot. Izig-vérig közösségi ember, művész volt Hincz Gyula. Nem tagadta meg el­veit akkor sem, amikor római ösztöndíjasként 1930—31-ben mást követelt tőle a kurzus. Inkább hazajött, megszakítva tanulmányait. Az Iparművé­szeti Főiskola főigazgatója­ként, később a Képzőművé­szeti Főiskola tanáraként is fáradhatatlan energiával dol­gozott. Szűkebb pátriája lett Pest megye. Azzal is, hogy Ráckevén önálló kiállítása nyílt a 70-es évek közepén, azzal is, hogy az érdi művelődési ház­ban felavatták nagyméretű gobelinjét, azzal is, hogy több évig a Zebegényi Szabadisko­la művészeti vezetője volt. S legfőképpen azzal, hogy Vác városának adományozta — ön­zetlenül, ellenszolgáltatás nél­kül — európai jelentőségű fes­tői, szobrászi, grafikusi élet­művét. Állandó gyűjteményé­nek — melyet immár Hincz Múzeumnak nevezhetünk — korszerűsítésén fáradozott sa­ját anyagi erejével, hogy a magyar képzőművészet méltó vendégségben részesíthesse a hazai és a külföldi közönsé­get. Hincz Gyula utolsó évei­ben is remekműveket alkotott. Múzsájáról, hitveséről készült portréja — a bronzba álmo­dott „And” ez élet és az el­múlás nagy találkozását ra­gadja meg ugyanolyan méltó­sággal, mint az i. e. VII. szá­zadi ninivei dombormű, me­lyen a száj heves élet — a maga oroszlárfüvöltésével —, a végtagok pedig már végleg el- csöndesedtek. A Szabolcs utcai kórházban csöndes Jóbként ugyanígy fe­küdt mozdulatlanul Hincz. Mester, tekintetét még egyszer a látogató felé fordítva, az élet egyetlen jele csupán a vastü- dö zihálása volt. „A többi né­ma csönd", ahogy Hamlet mondja Shakespeare drámájá­ban. Mégsem csönd; hiszen utolsó napjaiban is hídház- terveiről beszélt, melyet a Du­na fölé képzelt —, Béke palo­tájáról, amely öt világrész mú­zeumát összegezné, és estén­ként fénykristályként csillog­na Budapesten. Az igazsághoz tartozik, hogy az operációra is bizalommal készült, úgy mint az új műre. Az első műtétet még kibírta, a második pa­rancsolta rá a csöndességet. Utolsó pillanataiban is láto­gatóit kérlelte szép szokása szerint, hogv vigyázzunk ma­gunkra. Vigyázunk, Hincz Mes­ter, vigyázunk — arra is, hogy a művészetedben hátramaradt temérdek élet népünk, konti­nensünk, holnapunk kincse le­gyen. Losonczi Miklós eredményben meghaladja az átlagszintet. Sőt: az egyébként középes képességű közösség­nek mrjcs olyan tagja, aki egy valamiben ne lenne kiváló. S közben napirenden vannak a mindennapos, apró csodák. A fiúk előreengedik az ajtónál a lányokat, és fogasra akaszt­ják az én hanyagul székre ve­tett kabátomat. Egy pöttöm le­gény kiselőadást tart — nyol­cadikos szinten! — kedvenc költőiéről, Radnóti Miklósról, a többiek pedig versengve szavalják legkedvesebb ver­seiket. Weöres Sándortól, Kiss Annától, Nagy Lászlótól. Nagy László Kiscsikók siratóját úgy mondja el az egyik kislány, hogy még a sokat hallott fel­nőtt is beleborzong. Szíven rúgtál, kiscsikó — citálja a gyermek a megrázó sort, és én kérdem: mit jelent ez? Nagyon fáj a költőnek a kiscsikó ha­lála — válaszolja a kilencéves kisdiák. S látom: azon keve­sek közé tartozik, akik minden bizonnyal valóban teljes em­berré válnak az iskolai okta­tás által. Amit itt tanulnak, A pihenőidőben mindenki mást csinál egész életükön végigkíséri őket, s szebbé varázsolja majd min­dennapjaikat. Szöveg: Kö. Zs. Kép: Barcza Zsolt Sakkozni kötelező! Késiül a virágkompozíció Egy kis kikapcsdlódás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom