Pest Megyei Hírlap, 1986. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-25 / 21. szám
Annus József: Délután Beára emlékezett még a tavaszi próbák idejéből, de azt már nem tudta fölidézni, hogyan is szerepelt az aranyszőke kis bestia az évzáró ünnepélyen. Hogyan is idézhetné föl? Azok a napok úgy vilióznak, úsznak, remegnek agyában, mint valami rosszul vágott film, amelyet különben is félálomban, enyhe kábulatban látott. Olykor úgy érzi, hónapokig tartott, máskor csupán néhány percnyire zsugorodik emlékeiben az utolsó hét. Margó jön az osztályról, puszikat cuppog a füle mellett, a meggylikőrt egy hajtásra issza ki, idegességében kettétöri a cigarettát, földre ejti ezüstös kis , neszeszerét, afnelyben öngyújtó , után kaparász, szidja a villamost, majd a csoport- vezetőt, végül az elnökhelyettest is, aki — ő ezt bizonyosra veszi — kihúzta Valikát a kitüntetési fölterjesztésből, mert az osztályvezető asztalán ő_még látta a névsorban, de hát a szép Zelenszkynének kellett adni. mert az ő ura ugyebár, no meg egyébként is tudjuk, amit tudunk ... A búcsúztatását keddi napon, tizenegy órára tűzték ki. Elhatározta, hogy ugyanolyan gazdag asztalt csinál, mintha mégis megkapta volna a legmagasabb elismerést. Maga vásárolt be kora reggel, a zsúrkenye- ret magától Vígh úrtól hozta, Pisla fél napig futkosott valódi körtepálinkáért, mert, az igazgató azt szereti igazán ... Tíz órakor jött a telefon, hogy csupán a helyettes kartársnő meg a szakszervezeti titkár jöhet át, mert az igazgató elvtársat az osztályra rendelték, így nem jöhet a csoportvezető sem, de ezúton is kívánnak a nyugdíjas évekre jó egészséget és jó pihenést, no és számítanak Valikéra természetesen, amennyiben ... Erzsiké, a legrégibb dadus kővé dermedt, amikor odarikácsolta neki: moslékba az összes szendviccsel, Erzsikém, a moslékba, de hamar! Állítólag pénteken keresték a lakásán egy 'csokor gerberával, de a szomszédok se tudták megmondani, merre is van a kert... Milyen erősen elhatározta akkor: soha többé nem lépi át az óvoda küszöbét! Bizonyosra vette, hogy a kísértés amúgy sem lösz erős: megsértették, ő visszasértett, semmi dolguk egymással tovább. A postás ugyanúgy hozza a háromezer-hatszáznyolc forintot, mintha diadalív alatt hagyta volna el szeretett munkahelyét. És különben is: így sokkal köny- nyebb. Mindenkinek ezt ajánlaná, legalább nem kívánkozna vissza a sok buta öreg oda, ahol a helyén másvalaki ül már, s ahova egyébként is csak udvariasságból hívják, hiszen a „miért nem jössz be soha?”, meg a „nézz már be egyszer" valójában azt jelenti: jól megvagyunk nélküled, egyáltalán nem hiányzol. Klári, az utóda mégis levette a lábáról. Már az a vagányság nagyon tetszett neki, ahogyan a nyomára bukkant: valamiképp kinyomozta, merre is van az a Farkirét, kis piros autója úgy pattogott a dágványos dűlőúton, mint a gumilabda, de ő hajtott, kanyargóit, akár egy versenyző, és tévedés nélkül fordult be hozzájuk a két serdülő jegenye között. Nem köntörfalazott, nem magyarázkodott, kimondta kereken: azért jöttem, Valikám, mert szükségünk van rád! Nem csábítgatta a várható haszonnal, nem is beszélt pénzről, ahogy a munkáról sem, tudta, hogy fölösleges. Csupán azzal rendítette meg kissé, amikor ugyancsak határozottan kimondta: akkor hétfőn délben várlak ... Tehát dél- utánosnak hívja. Igen, délutánosnak. Talán csoportot adjon? Netán a vezetői helyet cseréljék vissza? Percnyi gondolkodás után határozott igent mondott. Bea mindegyre szűkülő köröket írt, egyre közeledett feléje. Ó, menynyire ismeri ezt még kezdő korából: a gyerek eljátszik, fölszabadultan tombol, fickándozik a többiekkel, akár a csikó, ám egy pillanatban megáll hirtelen, magára marad a nyüzsgésben. Egyikük ilyenkor szégyenlősen elfordul, ujját a szájába illeszti, s lopva cumizgat, a másik csak kitörli a haját kipirult arcából, csendesen körbenéz, egy felnőtt kezet keres, amelybe belekapaszkodhat, s amelyet valamiképp rávehet arra, hogy fején legalább egyszer végigsimítson. Ugrott Bea mindjárt, az első biztató mozdulatra. Térdére mászott, hozzábújt, majd kissé távolabb tolta magától a felnőttarcot, mint a romló szemű öregasszonyok, apró ujjait félénken megjáratta a bőrön. Szemével az óvó néni szemét kutatva nézett, seppegve szólalt meg: — Ugye, Valika néni, te már nagyon Öreg vagy, amiért ilyen ráncos az arcod? Ugye ... A rángást nem tudta visszafogni. Karja, mint az önállósult rugó kezdett remegni. Nem lökte el a kislányt, inkább szorította volna még, de az puhán, kevéske riadalommal lecsúszott az öléből. Állt még mellette, fogta a kezét. Bea most a megvastagodott ujjakat, majd a reszelős tenyeret tartotta maga elé. — És itt is ... — mondta. Erőltette a nyugalmat. Térdén reszkető kezei egymást szorították. Ötvenig számolt hang nélkül, lassan. Csak utána ment ki a mosdóba. Megijedt magától, amikor a tükörbe nézett. Haja gondozatlan, arca színe fekete. De nem is a látvány csavarta belé a fájdalmat, hanem az emlék, amely most eléje villant. Mert milyen jól is állt valamikor fehér köpenyéhez a lebarnult bőr! Csak nemrég is... No, tíz éve azért lehet már... Megjöttek a Balatonról, Pista első nap behozta dolgozni. Ő köpenyt vett, az ura még ott téblá- bolt a szobában, egyszer csak eléje lépett, mohón elkapta, ő röstelkedve tolta el magától... És most? Égett akáctuskó az arca. Hiába adta a lánya azt a krémet, egyszer sem használta. De minek is? Ott kint... Igen, úgy látszik, másként barnul, aki napozik. A ráérősen elnyúló nőket szépíti a friss délelőtti fény, de a paprikasorok között hajladozó munkálkodót csak égeti, csúfítja? Legyintett, mint régen: ne hülyülj, Vali! Vénasszony vagy, persze, de nem százéves: elmégy Tusikához, egy kis pakolás, egy kis renoválás, mindjárt visszajön öt-hat év. Igen, igen, feleselt magával, a lélek rugalmassága még előhívható, de a test nem követi ebben. Nézd csak meg a nyakad bőrét, a szemed környékét ... Fáradtan, megereszkedve csoszogott vissza a terembe. Munkába került, amíg valamicske rendet teremtett az apróságok között. Nem olyan szigorú már ez a csöndes pihenő, mint a régi időkben, azt azért mégsem engedheti, hogy a sarokban az öt fiú szabályos ütközetet vívjon, s a leánykák az asztalán táncoljanak. Beát keresi. A kis szőke ledőlt az apró vászonágyra, fejét azonban fél könyékre támasztva a mágneses tábla felé fordítja, ahol a délelőtti mese figurái állnak elhagyatottan. Egyik lába lelóg a heverőről, azzal lassan harangoz. Most felül. Feléje néz. Feláll, elindul. Előrenyújtott kezével már az ő karját fogja. Mozdulata kérő: ültesse a térdére ismét. A tágra nyílt szemek megint kutatva járnak az arcon. A duzzadt kis száj megnyílik, parányi recés fogak fénylenek elő. — Valika néni, tudom már... — suttogja a kislány. — De nem mondom meg senkinek, még az Eszternek sem... Te vagy az elvarázsolt tündérszép királykisasszony... Ha megpuszillak, újra szép lesz a bőröd, és fényleni fog a hajacskád, mint az aranysujtás ... Ijedten löki el magától Beát. Futni kezd. Már a folyosó kőkockáin csattog a papucsa. Könnyeitől nem lát, keze azonban emlékezik: megtalálja a nagy bejárati ajtó kilincsét. Á. Szabó János. Macskánk és a fecskék A fecskék évek óta otthonosak belvárosi házunk udvarán. Mint általában a fecskék, tengerentúlról települnek vissza tavaszonként, s hihetetlen technikával építik fészkeiket az isten tudja honnét hurcolt sárból. Nemzik és fölnevelik páronként három-hat utódukat, megszámlálhatatlan rovar kiirtása árán. Az utódok kezdetben tehetetlenül csi- vitelnek a fészekben, néhány hét után ki-ki merészkednek, próbálgatják szárnyukat. Szeptemberre csaknem túltesznek a szülőkön a repülésben, s akkor: irány Afrika! Viszlát. jövő tavasszal. Így történt ez egészen a tavalyi őszig. Ekkor a fecskék távozásával majdnem egy időben megjelent a lakásunkban egy gyámoltalan vinnyogó, épp csak kinyílt szemű cica. Kedves barátnőnk a Szeder dűlő környékén talált rá, s megesett a szíve rajta Hazavinni nem merte, mivel ő kutyás hölgy, így pártfogásunkba ajánlotta, mondván: —Nektek se kutyátok, se macskátok. Ez az igazság. Se kutyánk, se macskánk, van azonban két kamaszodé' fiunk, akik palotaforradalom- szerűen családtaggá nyilvánították, a kiscicát, a szülők minden tiltakozása ellenére. Telt múlt az idő. A cica napról napr^ növekedett testben és bölcsességben. a gyerekek legnagyobb örömére, akik tomboló kacajok közepette játszottak vele, s az atya (e sorok -írója» legnagyobb bosszúságára, mert az állat táplálásáról, szoba- tisztaságra tanításáról kénytelen volt ő maga gondoskodni. Bosszúból a Mircea nevel adományózta a hatalmas kandúrrá nőtt cicának, mivel egyre fakuló történelmi tanulmányaiból még emlékezett Mircea cél Batrin havasalföldi fejedelemre, ki miatt kis híján magbukott egy szigorlaton húsz esztendeje. Eljött az új tavasz. Mircea, a kandúr, 4—5 kilós tömegével, ragyogó fehér pofájával és hasprémével, bársonyfekete sapkájával, hátpalástjával. hosszú, bozontos farkával a függőfolyosó gyékényén élesítette éppen tűhegyes karmait, midőn soha nem hallott éles hang ütötte meg radar- ernyőként tekergő füleit. — Nem akart hinni az égre vetett, tágra nyílt, ám résnyire szűkült pupillájú zöidaranv szemeinek. A levegőben mintha megannyi apró macska röpködne. Fekete a fejük. a hátuk, hófehér a hasuk, azonban nyakuk alatt kétoldalt kinőve valami ívelt furcsaság csapdos, néha másodpercekre mozdulatlanul kifeszül, akár az újhold, ha fekete lenne. Mi ez? Mircea nem tudta, hogy szárny, ezért fölszökkent, amilyen magasra csak két izmos hátsó lábától kitelt, majd másfél méter röpülés után csalódottan visszahuppant. — A szentségit — gondolhatta, — Ezek a légi kismacskák tudnak valami olyat, amit én nem. Tehál ellenségek. Én örültem füsti fecskéink vissza- térténe' , egyben elszomorodtam, mert. a, kandúron láttam, hogy a két házbéli állat.halom mögött ebben a pillanatban kitört a versengés. Azóta dúl a viszály. A macska, amikor csak szerét ejtheti, kisurran a lakásból, és az első emeleti függőfolyosó vasrácsai mögül dü- hödten szemléli . a fecskéket. Lelapul. Műholdantennákhoz hasonlatos fehér bajuszszálai idegesen vibrálnak. fojtott nyekergést. morgást hallat, ki-kivillantja félelmetes tépőfogait, farkával ritmikusan csapdossa a talajt. Kezdetben ugrásnak lendült. de minden valamirevaló ragadozónak van annyi szemrrlérléke, hogy belássa, úgysem érheti el a villámsebesen cikázó madarakat Mostanában már nem ugrik. Ügy tesz. mint akit nem érdekei az egész csicsergésvircsaft. elnyúlik a napfényben, dorombol, ám olykor felugrik és gyűlölettel: fúj a magasba. A fecskék eleinte, ügyet sem vetettek a macskára. Aztán, hogy észrevették, olykor — bízva gyorsaságukban. manőverező készségükben — meglepő közel cirkáltak körülötte. Ilyenkor ugrott Mircea, de mire: elérte a maximális magasságot, a madarak már a Barátok temploma tornya felé hasítottak. Legújabban azonban aggódunk. A lakásunk előtti tü’ggőerkély aljára tapasztották új fészküket. (A régebbit a buzgó házfelügyelő: partvisnyél gondosan leverte.) M:rcea akrobatikus műveleteket hajt végre, hogy az erkélyrácsrudak közül kilógva elérje a fészkel. Szörnyen merész, Hátsó lábainak karmai tartják csupán a cementen, a két elsővel, kimeresztett karmokkal a levegőben Népmese Tavaszy Noémi metszete Benke László: Hagyaték TestvérteJen pároskésünk, anyám lassú hörpöléseitcl elkopott alumínium kanalunk, anyám életét, anyám élete eltűnt idejét, a ragaszkodó szegénység rekvizítumait naponta megérintem — s leng leng és ragyog valami csillogó ezüstgomb szívdobbanásom cgő tűjére szúrva, s hallom: nád, az idő nádasa hajlong panclmagányómban, s bolyong a vissza már soha. vissza soha nem hozható, de áll a lopva kalimpál, tízcentiméternyiré a, fészektől. Ez sem .érdekelné a fecskeszülőket. Ám néhány: napja kikeltek a fiókák. Egy-kél hét még, és próbálgatják ügyetlen szárnyaeskáikat. Egyáltalán . nem leheletlen, hogy némelyikük egyenesen Mircea céltudatosan kalimpáló karmai között köt ki. Nézem, nézem ezt az állati hidegháborút. Látszólag a macska a támadó. a kegyetlen. Kegyetlen lenne. bizonnyal, ha erdőben élne, s táplálékát maga lenne kénytelen megszerezni. De hát többnyire kopott szőnyegeinken terpeszkedik, tej tejbe,gríz, lerágott es'r.kecsont, esé tenként egy-két falat, lecsókolbász növesztette ekkorára. Vadászat be-; lyett a játék lett éleleleme, gyermekeim a megmondhatói. De kérem szépen: a fecskék kegyesebbek? E szívemnek oly kedves madarak? Hány szúnyog, katicabogár. szitakötő, s ki mondhatná meg még milyen rovar szenvedett kínhalált .könyörtelen csőrükben? P nem szaggatnák ők szét, a kandúrt ha bírnák? Istenem! Hogyan' tudnám-a békés egymás méllefl élésre rávenni őkéf) Talán ha leültetném egv tárgyaló asztal mellé a macskát és a leg megfontoltabb, fecskét? Vállalnám a tolmács szerepét is. Tessék mondani: reménytelen? Teljesen reménytelen? Kihagyott tükör falamon, anyám tükre, a kegyetlenség tükre, hogy naponta lássam magamat, lássam: készül a fekete kendő, s fiamból az árnyék a szót esak elgurítja hogy: apa, ugye, sokára lesztek öregek? Szepesi Attila: A szárnylevelíl fa közel az első tücsökszőhoz hamvazószerdához közel bábrejtő fára fölfelé kapaszkodva fiam után limeszck bolyongója kandi sárkányeregető szél sikárol muzsikaszó arktlszi kutyák ugatása fönn szarkafészek őskori ég s föld között a bozótváros éteri létrán fölfelé lombot álmodva szárnyakat .jégcsap-szimfóniát fülelve két odú között a télutói napsütésben országlő lecsüpált bohóc szemem lehunyom hallani ezer csivogó magtörő szárnyak vöröse közelít csapatban kószáló pirók s függve a kristály ég alatt hőkölve madárijesztóként Besze Imre: Levéltöredék Homlokod peremén erdő feszül, zúgása átlekben térded alatt — szeretlek. Felhőként csókolom tested, zápor lennék föld-öledben, rovatban a pára s eloszlik; életfádról lcvélnyi szerelmet kérek — hasoniíthatatlan erezeíűt.
