Pest Megyei Hírlap, 1986. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-23 / 19. szám

1988. JANUÄR 23., CSÜTÖRTÖK WClff/ 5 íl füP Távoktatás, fordítói iroda, klubfoglalkozások Mérlegen az ismeretterjesztés Kiss Roóz Ilona Szép album A Képzőművészéti Kiadó 1986-os tervei között Kiss Roóz Ilona keramikusművész munkásságának bemutatása is szerepel. Alkotói tevékenysé­ge rokona Kovács Margiténak, Szuverén, zárt, egyéni, öt­letekben, változatokban gazdag művészet Kiss Roóz Ilonáé. A reprezentatív album öt­ven színes és ugyanennyi fe­kete-fehér nagyméretű repro­dukcióval és a magyaron kí­vül angol, német és orosz nyelvű összefoglalóval, vala­mint műtárgyjegyzékkel jele­nik meg. Örs helyneveink védelmében Mindezekért várakozással, jó érzéssel kezdtem olvasni dr. Rászlai Tibor művelődés­történész cikkét (Pest Megyei Hírlap 1986. jan. 18. 6. oldal), amelyik Budaörs történetének írott forrásaiból szemelget. És rögtön úgy éreztem, hogy jó néhány dolgot ki kell igazíta­nom, mert tisztelem az olva­sót és becsülöm megyei la­punk színvonalát. Bár nem vagyok híve a vitatkozásnak, de itt tényekről van szó. Legelőször is Örs nevét, akárhány is van belőle a Kárpát-medencében, minden esetben rövid övei írjuk. Mert ez a helynév törzsnévből vagy puszta személynévből kelet­kezett, magyar névadással. Az alapjául szolgáló törzsnév vagy személynév feltehetőleg az ótörök er, azaz férj, férfi jelentésű közös főnév. Egyik kiemelkedő jelentőségű viselő­je ennek a névnek örsur a honfoglalás idején, Anonymus szerint a hetedik kapitány. Rá emlékeztet bennünket Buda­pesten az Örs vezér tere. Vagyis, az Örs személynévnek az őrség szavunkhoz semmi köze. Rászlai Tibor dolgozatá­ban 7:6 arányban győzött a rossz, hétszer írták a helyne­vet hosszú övei. Mivel a kéz­iratot nem láttam, lehet, hogy ez nem a szerző hibája. Örs falu határos volt töb­bek között Kánya területével — mondja a szerző —, ilyen nevű terület azonban nem lé­tezett a középkori Pilis me­gyében. Helyesen Kána, a ká- nai apátság földjéről van szó. Ennek „Kánya” olvasata nem ismeretes a szakirodalomban. Jelentése még feltáratlan Rászlai Tibor művelődés­történész miután leszögezte, hogy a nevegyi templom a sasadi Szent András eeclesia filiája volt, sajnálkozva je­lenti ki, hogy „a templom ti­tulusát (patrociniumát) nem ismerjük”. Mivel a titulus cí­met, rangot, jogcímet, jogál­lást jelent, éppen hogy is­merjük; filia, vagyis leány­egyház. A patrocinium, a templom védőszentjének a neve, amelynek a tiszteletére felszentelték, az tényleg isme­retlen. De az egy másik do­log. Az író különös hangzású­nak véli a Kalácsnévölgy ne­vét. Semmi különös nem len­ne benne, hiszen azt jelente­né, hogy a Kalácsné völgye, a Kalács feleségének a bir­toka. És ez a típusú helynév a magyar helynévadás évez­redes rendszerében a? egyik legközönségesebb volna. Ha létezne. Mert nincs. A Buda­pest története I. kötetében (1973) Györffy György óva­kodott a fenti alakra és je­Eredményes esztendőt zárt 1985 végén a Tudományos Is­meretterjesztő Társulat. A több, mint harmincezer tagot számláló társadalmi szervezet mintegy 156 ezer rendezvé­nyén — előadásain, tanfolya­main, vitafórumain, konferen­ciáin — hétmillió érdeklődő vett részt. Mint Rottler Ferenc, a TIT főtitkára elmondta, a korábbi esztendők tapasztalataihoz ké­pest feltűnő változást jelen­tett, hogy a 30—35 évesek kö­lentésre „lefordítani” ezt a helynevet, amelyik az oklevél­ben Kalacsne formában je­lenik meg és a jelentése ma még feltáratlan. Pataki Vidor János, akinél azért vannak jelesebb törté­neti topográfusok is, nevét publikációiban Pataki Vidor- ként vagy Pataki János Vi- dorként írta, másként nem. Pardi (Pardew, Pardyv) neve a mai olvasó számára felte­hetően nem nagyon ismert, meg kellett volna mondani, hogy ez a település a mai Zugló és Rákospatak között feküdt. Becsei Töttös ajtón­álló mester nevét nem szok­tuk egy tével írni. s így házasodott a pilisi ispán Becsei Töttös pilisi ispán, visegrádi várnagy stb. egyéb­ként nem „vadházasságban”, ahogy régebben mondták, vagy élettársi viszonyban, ahogy most szépítik, akart él­ni a nyilvánvalóan gyönyö­rűséges Katalinnal, Hanus lá­nyával. Ez neki eszébe sem juthatott. Elvette annak rend- je-módja szerint feleségül. Az oklevél ugyanis ezt állítja, melyre a cikkíró hivatkozik. Töttös ispán 400 forint értékű nászajándékot adott, Hanus após (nem két énnél!) pedig házat Csik faluban két (nem Lusitania. Makk Károly, a jeles filmrendező is közremű­ködött a Nézzük együtt! cí­mű vadonatúj kínáló műsor­ban, s míg Máriássy Judit a Krízis című dramatizált ri­portot igyekezett az előfizetők kegyeibe ajánlani, addig be­szélgetőtársa a Lusitania cí­mű hatrészes felnőttmesét di- csérgette. Pontosabban arról a Fehér Györgyről tett néhány igen hízelgő megjegyzést, aki Colin Simpsonnak. a regénye alapján a híres-neves luxus­gőzös megtorpedózását, illető­leg e merénylet világpolitikai vonzatait képernyőre vitte. Az idősebb pályatárs azt mondta, hogy csináljon bármit is az if­jabb kolléga, azon minden­képpen átsüt a tehetség me­lege. Nos, aki becsülettel végigfi­gyelte azt a fél tucatnyi feje­zetre osztott múltidézést, az valóban olyasmivel találkoz­hatott, amit a vetítőgépekbe fűzni mifelénk meglehetősen szokatlan. Pontosabban mond­va: az idehaza szorgoskodó dirigensek nemigen vállalkoz­nak olyan elmélyült búvárko­dásra, ami egy-egy nagyobb szabású dokumentumfilm ösz- szeállításához szükséges. Fehér György ellenben nekirugasz­kodott, és 1980 meg 1985 között rében csökkent a tanfolyamo­kon eltöltött idő, ugyanakkor növekedtek az ismeretek bőví­tését szolgáló kiadványokra fordított összegek. Népszerű­nek bizonyultak például a távoktatás különböző formái, sokan éltek a nyelvtanulásnak ezzel a lehetőségével, nem sajnálva a pénzt a tanköny­vekre, a kazettákra, a leme­zekre. A TIT országos vezetésének és a társulat helyi szervezetei­nek kezdeményezésére számos egy!), a Kereked szőlőhegyen pedig egy szőlőt, összesen te­hát hármat. Töttös vő és Ha­nus após közül egyébként az előbbi igazi comes, lévén, hogy pilisi ispán volt. Az utóbbinak, mint a leggazda­gabb budai patrícius réteg tagjának csak megtiszteltetés­ből járt ki a comes titulus. A befejezésben a szerző 1206-ban jelöli meg Budaörs legkorábbi okleveles említé­sét, ami ellene mond a beve­zetésben általa megadott 1236-os dátumnak. Ez az utóbbi elfogadott a régi és a legújabb szakirodalomban is. Csik falu Miklós nevű plébá­nosát egyébként 1296-ban ok­levélben és a pápai tizedjegy- zékekben találjuk. (1332— 1337). Az 1206-os évszám saj­tóhibának látszik. Sajnos,' ez még nem minden. További észrevételeim volnának. Az utóbbi évtizedben na­gyot léptünk előre a korsze­rű, pontos, megbízható tájé?, koziatás terén, amire koráb­ban nem lehettünk büszkék. A jó, színvonalas információt napjaink hazai és külföldi eseményeiről ugyanúgy elvár­ják ma az emberek, mint az ízletes kenyeret. Ennek a ke­nyérnek a minőségi az utób­bi időben javult. Akkor miért ne kaphatnánk a múltunkról is, szülőföldünk, lakóhelyünk régmúltjáról forrásokon, a források felelősségteljes fel­tárásán és bemutatásán nyug­vó ismereteket. Elemi emberi igény, hogy kötődésünk csa­ládhoz, szülőföldhöz, munka­helyhez, hazához megbízható, megalapozott, megrostált is-‘ meretanyagon nyugodjék. Horváth Lajos halomba hordta, amit innen, a Szabadság térről összeszede­gethetett. Tehát — sajnos — nagyon keveset! Egy hatalmas freskó helyett csupán csak egy kicsinyke vázlat került ki a keze alól, s ráadásul ez a skicc is tele volt ismétlődő motívu­mokkal, helyenként pedig egé­szen üresnek mutatkozott. A besatírozatlan, kiszínezetlen helyeket a narrátorként is ki­tűnően alkalmazható Antal Imre töltötte ki. A rádió Déli Krónikájában a Lusitania alkotója el is mondta, miért lett ez a pró­bálkozása ilyen szegényszagú. Nos, egyebek között azért, mert valóban nagyon kevés eredeti híradófelvétel állt rendelkezé­sére. Londonba, ahol pedig az I. világháború eseményeit rög­zítő celluloidszalagok óriási számban sorakoznak, csupán csak telefonálhatott, fgy az­tán a szegény ember vízzel főz tétel igazsága bizonyosodott be ismét a Lusitaniára való tele­víziós emlékezés kapcsán. Vagyis egy bátor ötlet éppen csak ki tudott bomlani, de muníció híján teljessé, egész- szé nem kerekedhetett. Ami pedig egészen elkese­rítő, az az, hogy még az innen- onnan kölcsönkapott képek tálalása is csapnivaló volt. A olyan kiscsoportos, klubszerű foglalkozást szerveztek, ame­lyen a korábban csak passzív befogadó hallgatóság bekap­csolódhatott a vitába, cselek­vőén befolyásolhatta egy-egy program tartalmasságát. Klub­délutánokon fokozódott az ér­deklődés a politikai témák iránt. Az idei tervekkel kapcsolat­ban a TIT főtitkára hangsú­lyozta: 1986-ban — a VII. öt­éves népgazdasági terv.céljait szem előtt tartva — a műsza­ki, technikai fejlődés segítése áll az ismeretterjesztő munka homlokterében. A társulat mű­szaki-természettudományos választmányai olyan progra­mokat, előadássorozatokat dol­goztak ki, amelyek egyebek között a mikroelektronika, az automatizálás, az informatika, a számítástechnika, az anyag­kutatás, a biotechnológia vi­lágába kalauzolják el az ér­deklődőket. A választott té­makörök egyébként egybees­nek a magyarországi tudomá­nyos kutatások távlati főirá­nyaival. Folytatódnak a ha­gyományos szakmai tanfolya­mok is. A fiatal és az idősebb szakmunkások továbbiképzé­sére üzemekben, gyárakban tartanak előadásokat a helyi műszaki értelmiség közremű­ködésével. A kisebb ipari egy­ségek tevékenységét azzal kí­vánja segíteni a társulat, hogy a helyi TIT-szervezetek segít­ségével fordítói irodákat hoz létre. A különböző művészeti ágak közötti kapcsolatteremtésre is nagy figyelmet fordítanak: az irodalmi és a művészeti vá­lasztmány például olyan kö­zös műsorokat szervez, ame­lyekben az adott szerzőről vagy műről szóló tudományos referátumot követően előadó- művészek is fellépnek. A film­klub-mozgalmat ugyancsak tá­mogatni kívánja a TIT; úgy, hogy részt vállal a magyar filmklub szövetség létrehozá­sában, és klubjaiban lehető­séget ad művészfilmek bemu­tatására. A társulati tanfolyamok egynegyede 1986-ban is a kü­lönféle idegen nyelvi kurzu­sokból áll. Míg a korábbi években Budapesten és né­hány nagyobb megyeszékhe­lyen csökkent a TIT-es nyelv­tanfolyamok látogatottsága, addig ez a tendencia mostan­ra — a főváros kivételével — megszűnt. Az olcsó nyelvta­nulási lehetőségek iránt nagy az érdeklődés, ennek megfele­lően már meg is kezdték az új tankönyvek, segédanyagok szerkesztését, illetve kiadását. tanulság: kevesebb több lett volna. Pest megye. A Stúdió leg­utóbbi száma egyebek között a moziba járás meg a színház- látogatás alkalmait, szokásait elemezgette. Ennek kapcsán két Pest megyei települést is felkeresett az ügyeletes for­gatócsoport. Előbb Üllő filmszínházában pásztázott körbe a kamera, és rögzített ott nem valami vi­gasztaló képet. A helyszínen begyűjtött számadatok pedig? Hát ezek is azt jelezgetik, hogy a vetítővászon elé tele­pedni pangó divat, kihaló szo­kás. Bizony a videóé lenne a jövő, ha a közösségi helyisé­geket fel tudnák szerelni ezzel a berendezéssel. A ceglédi színházterem vi­szont afféle közművelődési mágnesként vonzza az érdek­lődőket. Jobbnál jobb előadá­sok kerülnek fel a színpadá­ra; szinte valamennyi teátru- mi együttesünk szívesen pro­dukálja ott magát. A jegyek ára ugyan egy kissé borsos, de ha valaki felutazik a főváros­ba, hogy itt lássa ugyanazt, ki­adásai még tetemesebbek lesz­nek. Egy igazán jól dirigált in­tézményt ismerhetett meg a néző; feltétlenül érdemes volt bemutatni! Akácz László Hozzászólás cikkünkhöz Színvonalasan írjunk a múltról A helytörténetírás felelőssége Tapasztalatból tudom, hogy manapság nagyon sokan olvas­nak előszeretettel jó helytörténeti írást. Ez az érdeklődés spontán módon növekszik. Kielégíteni, fejlődését elősegíteni — szép és hasznos feladat azoknak, akik helytörténettel fog­lalkoznak. Am éppen ezért súlyos a felelősség. Silány olvas­mányok, „odakent” dolgozatok nem adhatják meg azt a kaló­riadús szellemi táplálékot, amelyre mindinkább szükségünk van. Tv-figyelő' bFTeti filmtegyzetb Hideglelés Jelenet a Hideglelés című lengj el tűmből Valószínűleg elkerülhetet­len, hogy a szocialista orszá­gok filmművészete rendre meg ne alkossa az 1950-es évek súlyos, torzulásoktól ter­hes időszakának önelemző, okokat kereső, a realitások­kal szembenéző filmjeit. Em­lékezetes, hogy az első lépé­seket ezen az úton alighanem mi tettük. Olyan filmekben, mint az Angi Vera vagy a Napló gyermekeimnek, éppen arról a korosztályról beszélt Gábor Pál, illetve Mészáros Márta, amely ébredő tudattal, tizenévesen élte meg azt a korszakot: Tragikusan élte meg, mert nem is lehetett nem tragikus azoknak a sor­sa, akik olyan feloldhatatlan ellentmondások közé szorul­tak, mint e filmek majdhogy­nem még gyerek hősnői. A most a mozikba kerülő új (azaz, csak nálunk új, mert 1981-ben forgatott) len­gyel film írója és rendezője, Wojciech Marczewski az 1950-es évek elején volt gye­rek. Átélte mindazokat a konfliktusokat, amelyeket hő­se, Tornász, a tizennégy éves kamasz átél, sőt, maga is la­kója volt egy olyan cserkész- tábornak, mint amilyenben Tornász és társai élnek a filmben. Lehetne hát a Hi­deglelés egyszerűen önéletraj­zi fogantatású alkotás is, melyben Marczewski — és éppen 1981-ben — elmondja, milyen is volt az élet úgy általában 1955-ben Lengyel- országban, s konkrétan is, egy ilyen táborban. De itt többről van szó, mint önval­lomásról. Ez a tábor félelme­tes és nyomasztó hely, mert itt a serdülő gyerekeket úgy óhajtják átnevelni, hogy elvhűség címén valóságos fel­jelentéseket és besúgásokat várnak el tőlük, s hogy ki akarják irtani belőlük mind­azt, ami legszemélyesebb jel­lemvonásuk. Egyéniségüktől és önálló gondolkodásuktól fosztja meg őket ez a tábor, miközben — szavakban — épp tőlük várják a morálisan és politikailag magasabbrendű embertípus kialakítását, ben­nük remélik ennek megvaló­sulását. S míg ez a nyomasz­tó, néhol visszataszító és ke­gyetlen átnevelés folyik, elér­kezik 1956 nyara, a poznani események hetei. De ebben a steril tenyészetben erről nem óhajtanak tudomást venni a mereven dogmatikus, ortodox, balos táborvezetők. Kísérte­ties manipulációkat látunk, a gyermeki lélek hidegen fon­dorlatos megtörettetéseit. Köz­ben pedig zajlik a véresen komoly küzdelem a dogmák­tól való megszabadulásért, a túlkapások, a törvénysértések, a voluntarizmus felszámolá­sáért. Tornász és kis társai a maguk mikrovilágában ponto­san tükrözik a külvilágban végbemenő változásokat, azon­ban hiába viszik haza a tá­bor lakóit a hirtelen beállt fordulatok következtében, a néző már nem tud szbadulni a gondolattól, hogy ezekben a gyerekekben valami örökre és visszavonhatatlanul össze­tört, elromlott. S éppen ez, ennek a féle­lemnek, ennek a nyomasztó gondolatnak, o rossz irányba elindítottak tragédiájának a gondolata nem hagyja nyu­godni a nézőt. Arra is kell gondolnia ugyanis, hogy ez a Tornász és társai 1980-ra kö­rülbelül negyvenévesek lettek, s akkor még súlyosabb konf­liktusokkal kellett szembenéz­niük — de vajon volt-e hoz­zá elég erejük, elég morális, emberi alapjuk és tartásuk, hogy úgy nézzenek szembe a konfliktusokkal, ahogy kellett volna? 1980 nyarának sok-sok összeütközése vajon nem itt kezdett-e érni, már ezekben a táborokban, s az itt kiala­kult iszonyatos ellentmondá­sokban? Vajon nem ez a vég­letesen összezavart nemzedék mutatta-e az újabb összezava- rodottság jeleit huszonöt év­vel később? Olyan kérdések, melyeket a film direkt módon ugyan nem vet föl, de elke­rülhetetlenül eszünkbe juttat. S mivel az effajta tematikájú filmek Lengyelországban még újdonságnak számítanak, ért­hető, ha az ottani fogadtatása élénk vitákat kiváltó és szen­vedélyeket felizzító volt. A selyemfiú Ez az új NDK-beli film is régi eseményeket mesél el — de majd’ negyedszázaddal korábbiakat, mint a Hidegle­lés. Az 1930-as évek elején vagyunk, Berlinben, ahol már készülődik a hatalomátvételre Adolf Hitler és pártja, a Nemzeti Szocialista Párt. Már működnek a rohamoszta­gok, a berlini kispolgárt már megfertőzte a barna métely, a nácik már menetelnek, fenye­getőznek, már üldözik a kom­munistákat és a zsidókat, már előreveti árnyékát a fasiz­mus. Ebben a miliőben — me­lyet, ha más hangfekvésben is, de ismerünk a Kabaré cí­mű darabból és filmből — ut­calányok, stricik, kétes eg­zisztenciák ,és már nem is kétes nácik között zajlik a történet, amelyben egy fiatal strici, bizonyos Bello és. fia­talkorú futtatottja, Frida áll a középpontban. A háttérben pedig ott morajlik a politikai fordulat beindult gépezete. E gépezet használja ki az egyik utcalány korábbi stricijének golyójától talált náci diák és rossz költő, Horst Wessel ha­lálát. Mártírt csinál a kétes egzisztenciájú, pökhendi fic­kóból a náci propaganda, mely az ügyet a kommunisták nyakába varrja. A korábban a rendőrségnek szolgálatot tett Bellót is hamarosan el­teszik láb alól a rohamoszta- gosok. Érdekes, nem is rosszul megcsinált film. Horst E. Brandt rendező jó tempóban, ügyes váltásokkal, gördüléke­nyen mesél. Ráadásul igen kiválóan idézi fel a 30-as évek eleji Berlin légkörét, utcáit, tereit, házait, szoba­belsőit, a kis lebujok, olcsó kabarék, negyedrangú mula­tók világát. Ez a gondosság a film hitelességében fizetődik ki: elhisszük a történetet, bár azt is tudjuk, a valóság­ban nem egészen így történt a Horst Wessel-ügy, az utca­lány-romantika sem volt ily megható, és a barna inges nácik sem csak masíroztak, szájaltak, fenyegetőztek és a maguk kis pecsenyéjét sütö­gették, hanem ijesztő szerve­zettséggel megteremtették Hitler 1933. januári hatalom­ra jutásának erőszakhátterét. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom