Pest Megyei Hírlap, 1986. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-18 / 15. szám
Mrvr , »IKUYF.I 198«. JANUAR 18., SZOMBAT 7 Koprivstica, a bolgár fala Oláh János: Bemutatkozás helyett R ozi nénit, a íőbérlőnójét ugyan többször is agyonüthette volna, és nem minden indok nélkül, mégse tette. Rengeteg bosszúságot okozott neki az öreglány. Képes volt, amikor csak alkalma nyílott rá, akár naponta többször is, a becsületébe gázolni. És milyen könnyű szívvel! Majd’ kiesett a műfogsora, úgy nevetett. Micsoda egy élhetetlen alak maga, tréfálkozott múlt századi, vidékies modorában, de a poént gyilkosán aktuálisra hegyezve, hogy negyvenéves korára még csak egy lakást se tudott szerezni magának! Már a telefonasztalkán heverő, használaton kívül helyezett ízléstelen hamutartót is kiszemelte magának. A hamutartó jó nehéz volt, tele éles kiszögellésekkel, kristályszerűre csiszolt élekkel, és pontosan beleillett a tenyerébe, ezt nemegyszer kipróbálta már. Csupán az kedvetlenítette el kissé, hogy neki nincsen valami magasztos indoka, semmiféle fennkölt motívum nem vezérli, mint mondjuk Raszkolnyikovot. Kicsinyes ingerültség az, aminek engednie kéne, még annál is kicsinyesebb. talán csak valami egyszerű, banális pillanatnyi felindulás. Ha van némi önkritikája, régen be kellett volna látnia, alkalmatlan bármiféle közbűntényes kihágás elkövetésére. Ha véletlenül nem volt jegye az autóbuszon, képes volt odamenni minden egyes utashoz, hogy jegyet kérjen. Ha senki nem segítette ki, leszállt a következő megállóban, jegyárust keresett, jegyet vett, és csak azután szállt új autóbuszra vagy villamosra. Ha véletlenül otthon felejtette a pénztárcáját, inkább gyalog tette meg az utat a kitűzött célig, bárhogy is fenyegette az elkésés veszélye, s bármilyen könnyű lett volna az ellenőrt elkerülnie. És ha nem kerüli el, ekkor is mit kockáztat? Azt hazudhatna neki, amit akar, ha egyszer nincs nála papír. De ő nem. Képtelen lett volna más nevet, más címet bemondani, mint ahogy hívják, mint ahol valóban lakik. Magán- személynek még talán-talán, némi árulkodó pirossággal az arcán, vagy éppen krétafehéren képes lett volna, de a hatóságnak, a hatóság képviselőjének, annak nem, annak soha. Nem is . ezekre a sikertelenül kísértő rémképzetekre gondolt, amikor néhanapján, úgy estefelé, lefekvés előtt, a tükörbe meredve, márna ár eszelősen el-elismételgette magának: azért az is valami, hogy végül is becsületes maradtam. Ha jól meggondoljuk, több volt ebben a megállapításban az önirónia, mint a büszkeség. Kényszerpályán mozgott, ezt el kellett ismernie, igazán drámai választás elé eddig még egyszer sem állította az élet. ö maga tulajdonképpen egyáltalán nem tehetett róla, hogy becsületes maradt. Annyi volt az egész, hogy nem súgott be senkit a főnökeinek, nem hízelgett, nem rágalmazott meg senkit, akkor se tiltakozott, ha őt valaki megrágalmazta. Evvel azala- muszisággal gyanút keltett azokban is, akik egyébként jóindulattal közeledtek volna hozzá. Szinte közröhej tárgyát képezte, amikor az első munkahelyi értekezleten a nagyfőnök szónoki kérdésiének elhangzása után fölpattant, készen rá, hogy elmondja őszinte véleményét a munkahelyén uralkodó viszonyokról. Nem lehet tudni, miért nem akadt senki, aki a vállára tette volna a kezét, és szelíd erőszakkal visszanyomta volna a székére, és egy pisszegéssel rádöbbentette volna arra, amit ez a befejező fordulat voltaképpen jelentett, hallgasson. A helyzet később se változott. A főnök makacsul ragaszkodott beszédeinek e sztereotip befejező mondatához, ő pedig ahhoz, hogy eleget tegyen e mondat tolmácsolta felhívásnak. A helyzet úgy oldódott meg, hogy egy szép napon, amely nem is egy megnevezhető, tetten- érhető nap volt, hanem valami alaktalan, se kezdete, se vége időköz, elveszítették egymást szem elől. A főnök addig-addig araszolgatott fölfelé a ranglétrán, és ő addig-addig csúszott minden szorgalma és megbízhatósága ellenére lefelé, mígnem végül lekopott a főnök értekezleteire meghívandók listájáról. Nagy megkönnyebbülés volt ez mindkettőjük számára. Ahogy eltűntek egymás szeme elől, a főnök, valószínű, azonnal meg is feledkezett róla. Látszólag ő is ezt tette. Nagyon meglepődött, amikor kiderült, mennyi elfojtott gyűlölet, kielégítetlen bosszúvágy gyűlt föl benne az idők folyamán. Amikor tekintete a tejeskávé alatt heverő újságra esett, és gyászkeretben meglátta a főnök ismerős arcát, a halszürke hiúzszemet, ami vesébe hatoló kegyetlenséggel villant át még a rotációs tökéletlenség homályán is, a mohóságtól felpuffadt pofazacskókat, az italozás meg a kóros álmatlanság okozta vizenyős ráncokat az áll alatt, a szemek s a száj környékén, úgy érezte, no, végre, megcsikordult élete rozsdától összeragadt zárjában a kulcs. Várta, nagyon várta, hogy kitáruljon az ajtó. Biztos volt benne, hogy ez a megvilágosodás bekövetkezik, csupán az volt kétséges, hogy mikor. Olyan volt ez a magabízás, amilyen, azt hitte, csak régi szent könyvek elsárgult lapjain olvasható, pihent agyú szerzetesek, élettől elrugaszkodott írók fantáziájában létezik. A reggeli nap erősen, tisztán világított be a konyhaasztalra, a gyanakvásnak, a bizonytalanságnak még az árnyékát se tűrte meg sehol maga körül. Különben sem morfondírozhatott sokat a történteken, indulnia kellett a hivatalba. A beosztásánál fogva, végre a legalsó grádicson gubbasztott, szigorú, ifjú főnökökkel a nyakán, nem engedhette meg magának, hogy elkéssék. Ment az utcán szembe a hideg őszi széllel, és alig tudta elfojtani a nevetését, annyira kikívánkozott belőle. Nem. nem a boldogság csiklandása nyomán támadt rá ez a nevethetnék. Valami gazdátlan indulat, érthetetlen, keserű görcs támadta meg az arcizmait. Eddig nem tudta volna elképzelni, hogy örüljön bárki halálának is. Ez a csaknem kiböffent, nehezen visz- szafojtott röhögés most porig sújtotta. Egy csótányt iszonyodva taposott el, a hányinger kerülgette, amikor mégis meg kellett tennie, s a kemény kltlnpáncél összeroppant a cipője alatt. Tudta, hogy a hivatalba megy, azt képzelte, mégis egyenesen ki a temetőbe vezet az útja. Szeretne, de nem tud visszafordulni, sietnie kell. nehogy lekésse a temetést, látta magát, ahogy leköpdösi a lilán acsar- gó, hazug koszorúhegyeket, a pókarcú gyászhuszárok szemébe röhög. Vagy ilyen embert is sajnálhat, őszintén valaki? A családja, a pártfogol tjai? Amikor kijózanodott, még akkor is szégyenkezve takarta be a kabátja gallérjába az arcát, mintha mindaz, amit gondolt, ami csak megfordult a fejében, kirajzolódna az arcvonásaiban, és bárki leolvashatná róla, aki szembe jön vele, az utcán. Ügy viselkedett, mint a legtöbb becstelen ember, akinek még az a kevés jóérzés sem adatik meg vigasztalásul, amit neki, legalább is eddig, nem kellett megtagadnia magától, hogy akárkinek a szemébe bátran és szégyenkezés nélkül belenézhessen. A szabadság, ami most megnyílni rémlett előtte, korántsem ígérkezett hát olyan felhőtlennek, milyennek ábrándos pillanataiban képzelte, amilyennek szerette volna. Azt érezte, valaki hátba vágja, egy régi jó ismerős, gondolta, csak az volt gyanús némiképp, hogy túl erős, túl hosszan tartó, már-már kegyetlenül lassú volt ez az ütés, és kemény és hideg, és mégis valami végeérhetetlen, mindent elborító forróságba torkollt. I gazi csődület támadt, hiszen nem volt különösebben riasztó látvány, amikor a reggeli kávéjukat káromkodva félbehagyni kényszerült mentősök kihúzták a kerekek közül, egy vér- csepp nem sok, annyi se látszott rajta, csak a ruhája volt valószí- nűtlenül gyűrött. A mentősök csak egy pillantást vetettek rá, még egy gyűrött újságpapírral se borították le, mondván, az ügy nem rájuk tartozik, az áldozattal ők már nem tudnak mit kezdeni. Marosits István: Leányfel Borbély Tibor: Csak versek Illyés Gyulának CSAK A HAT BETŰT, art véste bele pénzért a sírköves. A márványdarabka maradékát Ingyen adta. A monori temető telhetetlen, süppedő földje, MARIKA nevét befalta vele. Szülőházam sem áll, és nincs látható jele, hogy akad-e belőle egy-egy régi tégla, valamelyik új házba falazva? Gondolkodom a válaszon, hogy mit kell majd mondanom arról, ha megkérdez Európa: hová tartozom?! CSAK A PENGENÉLKÜLI bicskám elveszett nyelét szorongatom zsebemben, és mutatott hetykeségem űzi félszemet a részeg hangoskodókkal teli, kongó hordókat őrző, őszi pincesoron. „CSAK ÜGY, egyszerűen háborúba kényszerttették többször Is a népet?” A fiam faggat. Történelmet még nem tanult. Iskolai érdemjegyének alapja csak az ma, hogy jól mondja fel a tankönyvében olvasott, régen született népmeséket. CSAK ELFUTNI, NEM ELÉGI Belátom. Tolsztoj Is kellene hozzál Mozdulatlanul fekszem az ágyon. Néma a matrac alattam. Kezemben, — bénító döbbenet! —, sír egy Heine-kötctl CSAK AZ ELME Izzó yaspánt fegyelme feszül a nélküle dongákra hulló hordó testre, mintha még szüretkor, újborral töltekezne. CSAK EZZEL az ötágú síppal nem boldogulok, pedig a monori páskomon tanultam el az egy alaphangot adó hangszeremen fújdogálni a hazai táj felett lengő, falumhoz kötő dallamot. Ott próbálgatom azóta is, mióta apám szerint: „Kétágú fütyülő, tanulatlan parasztzenész vagyok!” CSAK MOSOLYGOK magamon egyre többször, a ritkuló fájdalomszünet perceiben. Én, a harmadik, szerencsét próbálni induló gyerek, a királyi próbatételek közül csak egyet kaptam: „A megérthetctlent kell elmondanom egyszerű, és érthető szavakban I” Lázár Ervin: Szellelbelelt Mérgelődött, morgolódott az Északi Szél. — Te szelek szégyene! — korholta a Déli Szelet. — Te pipogya pu- hány! Nem is érdemied meg, hogy szélnek nevezzenek! Vacak szeüőcs- ke vagy csak, lenge fuvallat! Még- hogy kényeztetni a világot, fákat cicomázni, füveket ébresztgetni, erdőt ringatni, ki hallott ilyet!? Vedd tudomásul, hogy egy igazi szél süvölt, örvénylik, zúzmarát hoz, dérre! és jéggel ver, fákat csavar ki, özönvizet áraszt, tetőket tép le, kazlakkal labdázik, zúg-búg, vicsorog, megfagyaszt! — De hiszen — védekezett, ijedten a Déli Szél —, nem láttál te még olyat, amikor vörös sivataghomokkal árasztom el Európát? Amikor kiszárítom a folyókat, a földeket, amikor egyetlen forró fu- vintásommal elfonnyasztom a leveleket? — Láriíári, tavaszt hozol és meleget — legyintett az Északi Szél, — Tulajdonképpen nekem kellene fújnom valamennyiőtök helyett — morgolódott. Ebből látszik, hogy a Keleti meg a Nyugati Szelet sem tartotta valami sokra, de legjobban mégiscsak a Déli Szél volt a bögyében. így aztán — mert ugyanaz a szél mégsem fújhat négyfelől, sőt kétfelől sem — ípr szólt: — Majd én megmutatom neked! Mától fogva én fújok délről, te meg északról. Majd meglátod, hogy a Déli Szél is lehet igazi férfi! Fag.y- gyal, zúzmarával, hóval és jégveréssel ! Mit tehetett a Déli Szél, fogta magát, elhúzódott északra, nagy hóval borított fenyvesek mélyén didergett, jégmezőkön fagyoskodott, és közben 'angyos tengeröblök meg virágzó gyümölcsfák után vágyakozott. Az Északi Szél meg nagy dérrel- dúrral hozzákezdett. Nekirontott a világnak a trópusok tájékán, fújt, süvöltött, rikoltozott. De döbbenten látta, hogy boldogan nyújtózkodnak alatta a földek, a fák örömtáncot járnak, riszálják derekukat a bokrok. — Dermedjetek meg! — rikoltotta. Na, de rikoltozhatott, ahogy akart. Életet hozott, meleget; áldották még a lába nyomát Is. Magába- roskadt az Északi Szél, aj-aj! —gondolta —, úgy látszik, délről fújni nem olyan egyszerű, mint gondoltam. S ezen annyira elmélázott, hogy csendesebb, simogatóbb, selymesebb lett. mint az elődje. Az meg — a Déli Szél —, amikor eljött az ideje, dermedfen kikászálódott a jéghegyek közül, és szelíden végigsuhant a tájon. — Ne féljetek, én a Déli Szél vagyok — fuvolázta kedvesen. De ettől a fuvolázástól fagyottan peregtek le a fák levelei, az erdei állatok fázósan egymáshoz bújtak, a fűszálak — megannyi ezüst tű — deresen csillogtak. — Nem értitek, hogy én vagyok a Déli Szél, hé! — rikoltozott mérgesen az északról jött Déli, de mondhatott, amit. akart. — Beszélj csak, bolond, beszélj! — gondolták magukban a mezők, és összehúzódzkodtak. Feldühödött a szél, fölzengett, recsegtette. ropogtatta a világot, vitte a nádíödeleket. Úgy dühöngött, ahogy elődje még soha. Reszketett a világ. Szégyellte magát a Déli Szél. hogy északról fújván milyen vadember lett. Az Északi még jobban szégyenkezett, hogy délire váiván micsoda pipogya puhány lett. Nem is mernek azóta egymás szeme elé kerülni. S azóta úgy van — bár ezt senki seni akarja eihirini nekem —, hogy a Déli Szél fúj északról, az Északi meg délről.
