Pest Megyei Hírlap, 1985. december (29. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-07 / 287. szám
1985. DECEMBER 7., SZOMBAT Tóth-Máthé Miklós: Szerződtetés E gy kora tavaszi napon Csu- torjai hozza a hírt Tóföldinek, hogy Boócz Sebestyén, a cselevári Üjházi Ede Színház igazgatója beszélni akar vele. — Ott táborozik a Tátracsúcsban. — mondja Csutorjai —, már több színésszel is tárgyalt, téged is biztosan szerződtetni szeretne. Amíg Tóföldi siet a Tátracsúcsba, gondolatban sorra veszi az előnyöket. A cselevári színház kétségtelenül nagyobb, jelentősebb, mint a mezőcsalánosi, és közelebb is van a fővároshoz. Talán onnan jobban becserkészhető a film, a televízió, a rádió. De ami mindennél fontosabb, ott nincs Zselatin! Olyan érv ez, amely mindenképpen a cselevári színház felé billenti a mérleg nyelvét. Annak a szörnyetegnek még a látása is kibírhatatlan, hát még a rendezése! De egyébként is? Mit játszott ő itt? Nem túlzottan jelentős szerepeket, ettől csak jobb jöhet... Igaz. talán jönne itt is, de Zselatinnál még egy főszerep is felér egy kisebb börtönbüntetéssel, hát nem, azt nem ... Akkor inkább Cselevár. A presszóba lépve rögtön észreveszi Boóczot, aki úgy nyúlik elő a színészek csokrából, mint mezei virágok közé tévedésből kötött kardvirág. Megnyúlt feje. hosszú, csontos alakja is ezt az asszociációt kelti, de méginkább pozíciója, mely természetszerűleg élesen elkülöníti a többiektől. — Ülj le — veti oda Tóföldinek, mely felszólításban az is benne rejlik, hogy várjon a sorára. Tóföldi kedvetlenül ül le. Őszintén szólva, nem erre számított, nem ilyen „börzére”, hanem négyszemközti beszélgetésre. — Mit hozliatok? — lép hozzá Saci. — Üdítőt — mondja Tóföldi átgondoltan. Nem célszerű ilyenkor sört, netán konyakot rendelni, mert azt találja hinni Boócz, hogy megrögzött alkoholista. Ezen a pályán még á1 la.tszóla'gjelentektelen dől- • goknak is jelentőségük van, sőt olykor azoknak a legnagyobb! Hörpölgeti az üdítőt, és félszemmel Boócz „holdudvarát” mustrál- gatjta. Nagyon haloványnak tetszik. Vezető színész egy sincs közöttük, csak olyan örökké elégedetlen „közkatonák”. Egyedül Búzás fénylik ki, jó színész, de ebben az évadban csak két jelentéktelen szerepet játszott. Igaz, eléggé behatárolt a szerepköre. Faraszthös, kis tájszólás- sal, de nagy indulatokkal. Boocz most éppen vele tárgyal, Tóföldi közelebb húzódik, nem árt ilyenkor odafigyelni. — Még n«m alakult ki a műsorterv — mondja Boócz —, de any- nyi biztos, hogy az Elektrával nyitunk ... „Mi mással?” — gondolja Tóföldi, és ahogy végigpásztáz az arcokon, nem lát rajtuk meglepődést. Elektra, egyenlő Boócz házaspár, ezt mindenki tudja. Nem maradhat ki ebből Cselevár sem. — Elektra — mondja Búzás —, de hát, mi van nekem az Elektrában? — Rád természetesen más feladat vár — nyugtatja Boócz —, nagyon érdekes feladat... — Éspedig? — jön izgalomba Búzás. — Sárarany — mondja Boócz —, most dramatizálják a színház számára. De hiába minden, ha nincs Túri Daniink. Na, mit szólsz hozzá? — Ez biztos?! — Mondom, hogy dramatizálják. Remélem, elkészül vele addig az író. Tirpák Rafael. A nevét biztosan ismered. — Tirpák? Hogyne... — mondja bizonytalanul Búzás. — És mi lesz, ha nem készül el vele? — Erre is gondoltunk — mondja Boócz —, mi mindenre gondoltunk. Utóvégre ő is csak egy ember, megbetegedhet, meghalhat, mit tudom én. Abban az esetben egy másik Móricz-mű bemutatását tervezzük. — Melyiket?! — Űri muri. Na, mit szólsz hozzá? — Nem rossz — mondja Búzás —. az nem ... Búzáson látszik, hogy erősen töpreng. És ha egy színész töpreng szerződtetés közben, az nem jó jel. Boócz is érzi ezt. tudja, hogy valami kell még, valami súlyos érv, amivel végiképp Cselevárra terelheti Búzást. — Egyébként — mondja látszóGúzsba kötve Vitt Tibor szobra lag közömbösen —, úgy hírlik, hogy a következő évadtól Zselatin lesz itt az igazgató, természetesen megtartva főrendezői beosztását is. — Micsoda?! — Búzás felkapja nagy bikái éjét, és nem kétséges, hogy az indulat, ami a szemét sötétíti, máris rokon a Túri Daniéval. — Te ho,gy vagy vele? — kérdezi ravaszul Boócz. — Mi? Hogy én, hogy” vagyok vele? Ahogy a rabszolga lehet a rabtartójával, jobbágy a föidesurá- val, oroszlán az idomítójával... ! Soroljam még?! — Ne sorold — mondja nagylelkűen Boócz —. azt hiszem, világos ... Szavaidból úgy vettem ki, mintha nem kedvelnéd túlságosan. — Nem — hörgi Búzás —, nem ... És ha még igazgatót is csinálnak belőle, nekem itt semmi keresnivalóm. Mit mondtál? Sárarany? A közlés természetesen Tóföldit is érzékenyen érinti. Zselatin mint igazgató .főrendező, ez a legnagyobb csapás, ami egy színházat érhet! Nincs az a tűzkár, jégverés, földrengés, ami ezzel egyenértékű. Amikor Tóföldire kerül a sor, Boócz már fáradtnak látszik. A harmadik kávéját kavargatja, az óráját nézi, de azért a mosolya változatlanul frissen virít. Boócz a mosolygós fajtából való. Arcát színes térítőként takarja be a mosolya, fellebbenteni lehetetlen. Nem ok- tondiság egy ilyen terítő ezen a pályán, hiszen alá lehet seperni minden érzés-ikacatot, gondolat-foszlányt, gyűlölet-piszkot, hogy a gyanútlan szemlélő semmit se vegyen észre. — Először a főiskolai vizsgádban láttalak — mondja Boócz —, tetszettél ... — Köszönöm — mondja Tóföldi. — Jó fejed van — mondja tovább Boócz —, kifejező jó fejed... És ez nagyon fontos. Ha egy kifejezéstelen fej jön be a színpadra, az nem tud érdekelni. Pacni. Egybemosódik a háttérrel. Tóföldi bólogat. ..Jó fej — gondolja —, maszlag. Jó nyelv, az kell ehhez a szakmához. Nem is egy, mert az hamar elkopik ... Legalább féltucat hosszú, selymes tapintású, nagy csapásszámú, finom »birizgá- ra« van szükség, hogy cserélni lehessen.” — Mondja csak. Tóföldi — szólal meg váratlanul Boóczné, az „örökös” Elektra —, mondták már magának. hogy hasonlít... — Igen. többször is — vágja el a kinyilatkoztatást Tóföldi, és közben átfut az agyán: helyben vagyunk. — Igaz is — mondja Boócz —, valóban meghökkentő ez a te Ady- hasonlóságod. He... he... be... Az embernek kedve lenne egy autogramot kérni tőled. — Őh, Ady! — sóhait Boóczné —, a költészet prófétája ő nekem. Mózese, Ézsiásia, Ezékielje. Megfog, megigéz, elgyötör. Térde kényszerít, imára ösztönöz. Olykor álmodom is vele. Táltos nagy lovon vágtat a csillagok között, csak úgy pőrén, a ló sörényébe kapaszkodva ... „Tulajdonképpen — gondolja Tóföldi —. most kit akartok szerződtetni? Adyt vagy engem?” — Eltértünk a tárgytól — mondja Boócz, mintha sejtené Tóföldi lázongó gondolatait —. de azért nem oly messzire, hogy ne tudnánk rögtön visszatérni. Ugye, a kezdő fizetést kapod itt? — A kezdőt — mondja Tóföldi. — Nézd, én hozzácsapok kétszázat. Nem nagy pénz, de évad közben még emelkedhet. — És a szerepek? — kérdezi Tóföldi. — Ja, a szerepek... — húzza a szót megfontoltan Boócz —, igen, hát hogyne. Nézd. a műsorterv még úgyszólván teljesen cseppfolyós. Vannak persze elképzelések, de felelőtlenül nem szeretek ígérni semmit ... — Mégis ... Talán, esetleg ... — Ki leszel használva — mosolyog rejtélyesen Boócz —, nagyon ki lesze] használva. Jó fejed van, használható jó fejed, ne félj attól, hogy sétálni fogsz. — Ügy hallottam — folyamodik cselhez Tóföldi —, hogy bemutatjátok a Sáraranyt. — A Sáraranyt? — néz nagyot Boócz. — Hiszen az egy regény. Egyébként kitől hallottad? — Beszélik ... — Szó van róla. Valóban — mondja Boócz —, hogy esetleg egy Móricz-mű is. Talán a Sári bíró. De nem, még ez sem biztos. „Szegény Búzás” — gondolja Tóföldi, ahogy meghallja a harmadik Móricz-mű címét. De szerencsére Búzás már nincs ott, elment reménykedve. — Ne adj a szóbeszédre — folytatja mosolyogva Boócz —, mert akkor esetleg beleéled magad valamibe. amiből nem lesz semmi... Majd abba éld bele magad, amiből lesz valami.' Miért?”Rt-már ígérték neked valamit a jövő évadra? — Semmit — ismeri be Tóföldi. — Na látod ... he... he... he... azt én is megígérhetem. — Köszönöm — mosolyog Tóföldi fanyarul. — Hanem fordítsuk komolyra a szót — vált át más hangnembe Boócz, és aztán hosszan elmagyarázza, hogy ő tulajdonképpen közösségi színházat akar teremteni Cseleváron, melyben szinte lényegtelen, ki mit játszik, hiszen úgyis az együttes játékon van a hangsúly. „Az ügyön” — mondja ezt többször is megismételve. Végül már olyan benyomást kelt Tóföldiben. mintha egy lelkes, a klienseiért mindenre kész ügyvéddel ülne szemben. N em járok sokkal jobban — gondolja Tóföldi, míg mély megértést tanúsítva hallgatja Boóczot —, de legalább megismerek egy másik színházat, más kollégákat, másik várost. És hátha jobban bejön színészileg is ... Bircsák Pufi ott rendez, fölöttem járt a főiskolán, kedvelt. Talán. És Cselevár közelebb van Pesthez, és távolabb Zselatintól. Azért ez is valami... Sőt, a lényeget tekintve ez minden. Györke Zoltán: Mennék utánad Oly valószínűtlen ez az üresség: érzem, s felfogni nem tudom hiányod. Mint jégeső nyári búzatáblát — sújtott a döntés: s mint kit ősi átok ért utol, járom Pest-Buda utcáit ődöngve, kocsma-kilinccsel kezelve.,. Tudom, illanó, hazug ez a mámor, mint utcalányok penzen-vett szereim« Hív az állomás. Állok a peronon — ölelésed még sejtjeimben remeg. Nem lehet így végörökre elválni: ablak-keretbe nő búcsúzó kezed. Mintha még jönnél szatyrokkal málházva - délutánonként csengetésed várom... Meglesem hajnalban, hogyan szökik ki nyitva-alvó szemed résein az álom Csípődet, viasz a pecsétet, még őrzi — testedtől meleg — s visszavár az ágyad. Vélem: melled barangütése ébreszt; nem tudlak feledni. Mennek utánad... Hívnálak vissza szóval-szerelemmel —: s hiába, miszép volt, jó volt — feledted. Csak a bosszú, az indulat, a vádak... Pedig tudom: szeretsz, s tudod: szeretlek! Oláh János: Tél Üres az erdő és az út, hó tükröződik mindenütt, s a hóra varjak árnya hull, egy-egy csapat ha fölrepül. A szembe fordított tükör minden árnyat magába fal. Eltűnt a vakond-arcú rög száz tűhegy-harapás alatt. üresen kondul a határ, egyetlenegy öreg szekér gördíti az eget odább, pedig a ló egyet se lép. Nem jelzi semmi az utat, eltévedtünk, a rémület, mint aki semmit se gkar, csupán önmagára figyel. Szokolay Zoltán: Átok Alkalom jön az örömre tehát alkalmi öröm fekteti a fejem tönkre belül bizonyos körön Alkalom a szabadságra csonkolja két alkarom hűlt helyemen marad hátra konténernyi tarka lom Alkalmazott elméletek tépik zsigereimet s repülők mint pudvás retek neki majd a semminek S ama jeles alkalomból midőn végleg a hideg forma lesz a tartalomból álljon meg a te szíved Csanády. János: Havason Ki van szabva a poklom, s megrajzolva magas országhatárai: áldom keríti a havas, Fogaras gerincén túl nem láthatni, kerengek nyájaimmal fennsíkról- fennsíkra, mindenünnen hegyek, csak felnézve érzem a végtelent, s annál nagyobb kínom: csak láthatom, de csillagait nem érinthetem: ki van szabva poklom már ezen a földön — pásztorkodon, s fejem felett valami roppant pálca int; terelnek engem is. Sárándi József: A babona lélektana Egyszerre szerencsésnek lenni: Kártyában Szerelemben — óhajtott babonánk. Hiszen ha csak ebben-abban - koldusfillcrként hullunk a gyűjtő Nagy Kalapba. Birtalan Ferenc: Orvbalászat Hálóm a Napra kivetettem. Hazavittem a Napot. Hálóm a Holdra kivetettem. Hazavittem a Holdat. Hálómat csillagokra vetettem. Szobámba vannak a csillagok. De láttam, vacog a holnap, jegenyék fázósan csaholnak. Visszaszórtam mindent az égre. Marad a gyerek, ha játszik. Ne haragudjatok érte! Téli emlék Durkó Gábor tusrajza
