Pest Megyei Hírlap, 1985. december (29. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-21 / 299. szám

8 ^fíggttP 1985. DECEMBER 21., SZOMBAT Színházi levél sem hisz igazán, hogy kiégett, céltalan lett az élete, és ez az erdő-mánia végső soron csak pótcselekvés. Tuzenbach báró, Irina szerelmese, arról beszél, hogy dolgozni kell, s ott is hagyja a katonaságot, — de az elképzelt munka valami nyo­morúságos kistisztviselői állás egy isten háta mögötti tégla­gyárban. A Sirály Treplovja szívós erőfeszítéssel írói hír­névre tesz szert, de amikor rájön, hogy ez is éppúgy pót- cselekvés, mint szerelmének, Nyinának, a Sirálynak a rossz vidéki színpadokon való ver­gődése, véget vet az életének. Mása, a középső lány a Három nővérben, beleszeret Versi- nyinbe, mert benne valami mást vesz észre, valami töb­bet, színesebbet, mint amit a kisvárosi élet kínál neki. Meg­érzi, hogy mellette talán nem kellett volna elfojtania bonta­kozó művészi tehetségét. Ver- sinyinnéként talán azzá lehe­tett volna, amivé a sorsa ere­detileg kijelölte: zongoramű­vésszé. Mint ahogy a fivére, a négy nyelvet beszélő, művé­szi fokon hegedülő Andrej is lehetett volna egyetemi tanár, ha bele nem habarodik egy ér­zéki, de különben ostoba liba nőbe, s az vissza nem húzza őt a maga szintjére. Csupa-csupa félbetört, el­rontott, szerencsétlen élet tá­rul elénk ezekben a drámák­ban. Ha néhol mégis találunk sikeres sorsot, az olyan, mint Lopahiné, a műveletlen, durva, de erőszakos és élelmes keres­kedőé a Cseresznyéskertben, vagy Trigoriné, a sikeres, de cinikus és megkeseredett íróé a Sirályban. Csehov nem hisz az effajta siker értékében. Lát­szólag nem hisz semmiféle ér­tékben sem, vagy legalábbis nem talál értéket a századfor­duló Oroszországában. Vagy ha talál, azokról szomorúan állapítja meg, hogy pusztulás­ra ítéltettek. De éppen ezzel a szomorú és esüggesztő kép­pel mondja azt, amit a kor- társírók — köztük leginkább Gorkij — is mondtak: elke­rülhetetlen a változás, a tár­sadalom megérett rá. Hősei vágyódása az új élet után gyakran még teljesen formát­lan, de mindükben él valami­féle remény, óhaj, hogy jobb legyen az élet, szenvedések nélkül és boldogan, értelmesen lehessen élni. A Katona József Színházban most felújított Három nővér, a Kaposvár­ról vendégül hívott rendező, Ascher Tamás színre állításá­ban, pontosan ezt a Csehovot jeleníti meg a színpadon. A vergődés, a tehetetlen szenve­dés, a reménytelen vágyak drámáját látjuk, értékes sor­sok széthullását, tehetséges emberek elszürkülését, tiszta érzések elsorvadását. A kép sötét, de nem komor, s talán nem is pesszimista. Inkább fel­rázó és elgondolkodtató. Ascher nem szánakozik Cse­hov hősein, csak sajnálja őket, mert körülményeik szorításá­ból nem tudnak kiszabadulni. És sajnáljuk őket mi nézők is, mert átérezzük tehetetlen ver­gődésüket, értelmetlen szen­vedésüket. Ez a felújítás ettől válik élménnyé, az évad eddig legjobb fővárosi előadásává. TAKÁCS ISTVÁN Ö Már elhalkult a katonabanda előbb még vidám, patto­nult a városkából a tüzérdandár, s ve­le a sok kedves tiszt. Üres lett minden. Csak a szenvedés ma­radt. És a szomorúság. Meg az emlékek. Másának Versinyin alezredes emléke, s a rövid szerelemé, ami egybefűzte őket, reménytelenül és mégis boldogságosan, mert legalább mást adott, mint a szürke és nyomasztó hétköznapok egy idegesítő és buta, rosszul vá­lasztott férj mellett. Irinának a rajongó, félig még kamasz Tuzenbach főhadnagy emléke, akit végül is megszeretett, de éppen az esküvőjük előtt, az új életük megkezdése előtti utolsó pillanatban, egy ostoba párbajban lelőtte a tiszttársa. Olgának pedig a régi idők em­léke marad, amikor még élt a tábornok apjuk, s ők, a három nővér, Moszkvában laktak. Moszkvában, ahová' azóta sem jutottak soha vissza, és már nem is jutnak el. Moszkva megmarad az elérhetetlenség, a nagyvilági élet, a boldogság, a gondtalan ifjúság jelképé­nek. Megtestesíti mindazt, amit Prozorov tábornok gyermekei — s nemcsak a három lány, hanem a sokra hivatott, de a vidéki élet tunya kisszerűségé- be beleragadt, szürke kishiva- talnokká és nyíltan csalt férj­jé züllött fiú, Andrej is — mindig szerettek volna, de so­ha el nem érhettek. Ott marad hát a három nő­vér s a fivérük, kifosztva. Ki- fosztottan érzelmeikből, bol­dogságukból, reményeikből. És lassacskán megbizonyosodva abban, hogy számukra már csak a szenvedés marad. Ek­kor kiált fel kétségbeesetten, boldogtalanul a legidősebb nő­vér, Olga: — Csak tudnánk, miért! Ezek a dráma utolsó szavai. Anton Pavloviés Csehov 1900-ban írta a Három nővér című egyfelvonásos drámáját. A híres moszkvai Művész Színház 1901. január 31-én mutatta be. Ekkor már két nagy siker állt mögötte: a Si­rály és a Ványa bácsi bemu­tatója. Azok is, mint a Há­rom nővér, a vidéki orosz élet esüggesztő reménytelenségéről; tehetséget, értéket elsorvasztó légköréről, a többre érdemes emberek értelmetlen szenve­déseiről szóltak. Igaz, hogy Csehov inkább vígjátéknak te­kintette a darabjait, s emiatt sókat vitatkozott színre vivői­vel, főleg Sztanyiszlavszkijjal, a Művész Színház rendezőjé­vel és színészével (aki például a Három nővérben Versinyint játszotta), de ezeket a drámá­kat, melyekben felvillant a hu­mor is, mégsem lehetett komé­diának játszani. Ha a cselek­ményre s a figurák jellemére és konfliktusaira figyelt a ren­dező — márpedig Sztanyisz- lavszkijék minden addigi szín­háznál jobban figyeltek a ka­rakterek kibontása. A Három nővérben még a tragikomikus is csak néhol van jelen. Pontosabban: ha egy rendező erre is figyel, ezt is kibonthatja. De ha — mint ál­talában — ezt a drámát a tel­jes reménytelenség és a hiába­való szenvedés drámájaként játsszák el, az sincs Csehov szándékai ellenére. A gazdagság nem a cselek­ményben nyilvánul meg. Az nem fő komponense a csehovi dramaturgiának. Darabjainak cselekménye öt-hat mondatban elmesélhető, de ezzel édeske­veset árulunk el róluk. Ami a Csehov-művekben történik a színpadon, az tulajdonképpen a lelkekben történik. Valami­féle élveboncolás ez, a legben­sőbb érzések, gondolatok kive- tülése, nem a megszokott — addig megszokott — módon, tehát nem monológokban, ha­nem olyan cselekvésekben, olyan mondatokban, amelyek mögött kell észrevennünk a valódi gondolatokat, érzéseket. Irina azt mondja: — Moszkva, óh Moszkva! — és éreznünk kell, hogy ebben a felsóhajtás­ban egy egész élet reménytelen vágyakozása sűrűsödik össze. Asztrov doktor a Ványa bácsi­ban az erdőtelepítésről beszél, de éreznünk kell, hogy ebben a magasztos célban már maga Hogyan éltek a honfoglaló magyarok? Sámánok és táltosok életfája A budapesti és a nagyvárosi gyerekek bizonyára nein is tudják, milyen jó dolguk van. A múzeumokban különféle, a tanulást segítő programokra várják őket a pedagógusok, a művelődési házak pedig külön­féle szakkörökkel, foglalkozá­sokkal járulnak hozzá a hasz­nos elfoglaltságokhoz. A ki­sebb falvakban, községekben hasonlóan jó szolgálatot tehet a diákok oktatásának színesí­tésében a művelődési intéz­mény vagy a klubkönyvtár. Hátrányosabb helyzetben van­nak azok a települések, ame­lyeken csak egy-egy kis mú­zeum akad, és művelődési otthon sincs, illetve azok, ame­lyekben egyikre sem tellett. Tarsolyból pénztárca Tápiószelén például nincs művelődési ház, viszont van egy kedves és szép gyűjtemény a Blaskovich Múzeumban. Az igazgatónő, Gócsáné Móró Csilla tehát olyan közművelő­dési intézményként kezeli a múzeumot, amely az igényeket jobban kielégítő, szélesebb te­rületen dolgozik. Most éppen osztállyá alakult át a múzeum -mai megyei művészeket bemutató terme: A körben elhelyezett székeken az általános iskola hatodikosai ülnek. Erre a délelőttre Mórő Csilla is kiélheti a nosztalgiá­ját: ismét tanárként foglalko­zik a kisdiákokkal. A téma a honfoglaló magyar nép élete. , A napot egy diafilm levetíté- sével kezdték, amely a hon­foglalás előtti időszakról szólt. Aztán a fiatal igazgatónő sza­vai nyomán megelevenedett le­telepedő őseink élete. Előke­rültek a múzeum féltve őrzött kincsei; valamennyit a környé­ken találták. A nők, férfiak mesterségeinek megismerését gyakorlati munka követte. Az ügyes leány- és fiúkezek a ka­pott filcből tarsolyokat fabri­káltak. Eleink ebben tartották a tűzszerszámot, a késői le­származottak pedig divatos, nyakba akasztható pénztárcá­nak használhatják. Miközben a gyerekek a ko­moly kézműves feladattal vol­tak elfoglalva, történelemtaná­ruk, Szabó Mária elmondta, hogy mindhárom hatodik osz­tálynak tartottak ilyen rend­hagyó történelemórát, annak ellenére, hogy igen nehéz volt Szőke Csaba ezt befejezve, csillogó szemmel mesélt olvas­mányélményeiről és arról, mi­lyen jól érezte magát az isko­lától független, hosszú törté­nelemórán. Kovács .Csaba an­nak örült, hogy sok olyan do­logról hallott, ami nem szere­pel a tankönyvben. Zahalka Zoli szerint pedig igazán több alkalmat kellene találni^ arra, hogy ilyen környezetben, az eredeti tárgyak között ismer­kedhessenek régmúltunk emlé­keivel, illetve történelmével. Gócsáné Móró Csilla rendez­getve a szétszórt tárgyakat, szedegetve az elhullott filcda- rabokat, csöndesen megjegyez­te: — Tartanék ilyet többet is. csak sajnos, nincs rá pénz. Ezekre az órákra például úgy könyörögtem össze a hozzáva­lókat, csipkedtem le innen-on- nan a pénzből. Talán jövőre kapok valamennjn, közműve­lődésre szánható összeget. Az izgalmas, jó ötletek már meg­vannak hozzá ... Körmendi Zsuzsa. W \\\\\\\\\\\\\\V Képeinken: A tarsolykészítés na^v elmélyültséget követel (a cím alatt balra). Honfoglalás kori hálószö­vés — a huszadik század végén (a cím alatt jobbra). Életfaállítás (középen). Veress Jenő felvételei Jelenet a Három nővér Katona József színházbell előadásából. A szí­nen Básti Juli, Szirtes Ági és Bodnár Erika RÁDIÓ­FIGYELŐ AZ UTAK ÖSSZEFUTNAK. Érdekes emberi portrét su- igárzott a héten a Kossuth adó Kárpáti Ferenc altábornagy- ról, honvédelmi miniszterhe­lyettesről, aki egyúttal a ceg­lédi, 7-es számú választókerü­let országgyűlési képviselője. Szerény, közvetlen embert mutatott be a riporter, Győri Béla, s a fiatalon a politikai munkát választó Kárpáti Fe­rencen keresztül megismer­hettük a háború utáni Ma­gyarország mindennapos gondjait, a néphadsereg hely­zetét az 50-es években, az el­lenforradalom'alatt és után. A mai katonaéletről- szólva, az­zal fejezte be Kárpáti Ferenc a beszélgetést, hogy nem bán­ta meg a pályaválasztást. Volt értelme eddigi életének. VÍZLÉPCSŐ A DUNÁN. Az osztrák határtól — mondjuk Leányfaluig a folyó jobb és bal partján — ugyan hányán kapjak fel a fejüket egy ideje a vízlépcső szó hallatán, ki­váltképp ha ez a szó a bős— nagymarosira vonatkozik? Sok háznál gyűjtik az ezzel kap­csolatos újságcikkeket, a rá­dióban, televízióban elhangzott riportok, tájékoztatók magner tofonszalagra kerülnek, őrzik a hangdokumentumot. Szi­nusz—koszinusz hullámban terjed évek óta ezzel kapcso­latban a közvélemény — elle­ne és mellette. Irodák és családi otthonok falán is látni a fent említett Duna-szakasz térképét, a jövő rajzával. A jelen? A közvet­len közelben élőkkel láttat', a hírre figyelőkkel tudat friss híreket. A Kossuth rádióban legutóbb Rapcsányi László és Vámos György riportja hang­zott el a vízlépcsőről. Felke­resték az Országos Vízügyi és Beruházási Vállalat igazgató­ját, Szántó Miklós mérnököt, és felkérték a munkálatok is­mertetésére. Érdekes adatokról esett szó. Arról, hogy például Bősön tízszer annyi betont kell be­dolgozni, mint például a kis­körei vízlépcső építkezésénél. A csatorna 300 méter ‘ széles lesz, az üzemvíz a csatornán csehszlovákiai területen halad, de a terület közös tulajdonú lesz, fele-fele arányban az ál­lamközi szerződés szerint, a vele kapcsolatos jogokkal, kö­telezettségekkel egyetemben. Visegrád és Nagymaros közt, a bal parti nyaralósortól föl­felé úgy 250 méterre nagy fe­hér oszlop látható mór, az a vízlépcső tengelye. A nagyma­rosi gépgyár öreg épületeit el­bontják. Nem javítja a Duna­kanyar képét itt a háttérbe kerülő szörpüzem kéménye. A vízlépcső úgy épül, hogy a vi­segrádi oldalon a Dunát jelen medréből átterelik egy ideigle­nesbe, amelynek a mérete olyan, hogy a folyó minden­kori árvizét levezetheti. Tudo­mányos vizsgálatok, kísérletek alapozták meg az itteni mun­ka teljes biztonságát. A vízlépcső elkészültével a közvetlen környezet is újra megszelídül. Pályaművek ké­szültek a visegrádi és nagy­marosi partrész kialakítására. Visegrád a kempingek, vízi sportok helye, Nagymaros a kirándulásoké lenne. Az erő­mű termelte elektromos ener­gia a nagymarosi oldalon ká­belrendszeren fut, hogy a tájat, ne zavarja, egy darabon az épülő panorámaút padkája alatt. Csak Zebegénynél kerül oszlopokra. E. K. megszervezni. Ilyenkor meg­bolydul az iskolai élet, ám annyi érdekes, hasznos ismere­tet szereznek a gyerekek a dél­előtt folyamán, hogy a pedagó­gusok szívesen vállalják az óracseréket is. Leveles motívumok Miután mindenki elgyönyör­ködött az igazán jól sikerült mesterműben, az ősi magyar viseletre terelődött a szó. A fiúk és lányok egymást túlli­citálva elevenítették föl mind­azt, amit a diafilmen láttak. Sorolták a fontos vagyontár­gyakat: állatokat, ékszereket, prémeket, lószerszámokat, dí­szes vereteket, fegyvereket, gombokat, majd egy előre el­készített rajzot kellett megfe­lelően kiegészíteniük, ellátva a figurát azokkal a kellékek­kel, amelyek nélkül a honfog­lalás táján magyar férfi nem létezhetett. Lázas tevékenység folyt, s a munkát meg-megszakítva kézről kézre járt a bronzból való lószerszámdísz. amelyet leveles motívumok ékítenek. A Blaskovich Múzeum kertjében is találtak egy korabeli sírt. Ösmagyar szokás szerint kop­jafára helyezték a vitéz lová­nak koponyáját és lenyúzott bőrét — így temették gazdája mellé, hogy a túlvilágon is szolgálhassa őt. A gyerekek megtanulták a halászhálószö­vést, maid Csilla mesét mon­dott az életfáról, amely a ma­gyarok valamikori hitvilágát jelképezi. Ötletek vannak A csodálatos sámánfiú halad fölfelé ezen a fán, amelynek gyökerei a mi világunknak, ágai a napnak, a holdnak, a csillagoknak felelnek meg. Ut­ján a lelkek, azaz a madarak és más állatok segítik. A mú­zeumi délelőtt legszebb élmé­nye végül az életfaállítás volt, amelyhez olyan kedvvel láttak hozzá a hatodikosok, hogy az embernek óhatatlanul eszébe jutott: nincs elég mese, roman­tika az életükben. Díjat nyert pedagógusok Elbírálták a Pest Megyei Pedagógiai Intézetben az idei pályáza­tokat. Négy témakör adott lehetőséget, választékot, a művek elkészí­tésére. Irányítás, felügyelet, intézményszervezés volt az első, Az is­kola és a társadalom kapcsolata címet viselte a második, írhattak az oktatás-képzcs-ncvelés módszereinek fejlesztéséről, valamint az oktatástechnológiáról, számiíásiechnikáról. A pályázatra 58 mű érke­zett. Az 1. témakörben első díjat nem adtak ki. A másodikat Rossi Ervinné, a nagykőrösi 2 számú óvoda óvónője kanta, 3. lett Váradi Ágota szigetmonostori igazgatónő, a 4. díjazott Máívásff-. né . enei Gabriella váci igazgatónő és Újvári István váci szakközépiskolai ta­nár. A 2. témakörben sem lett eiső díjas, 2. Tóth Tibcrné, a nagykő­rösi középiskolai kollégium igazgatóhelyettese, 3. Kovácson Mogyo­rósi Erika könyvtáros, az érdi ifjúsági könyvtár munkatársa, i. vár- szeginé Székely Zsuzsa nagykőrösi tanítónő A módszertani kategóriában a váci Újvári István szakközépisko­lai tanár kapta meg az 1. díjat a 2. Mosoni Árpád szentendrei szak- felügyelőnek és Tóth Tibor nagykőrösi gimnáziumigazgatónak, va­lamint Gödör András dányi tanár végzettségű tanácselnöknél: Ítél­ték oda. Negyedik díjra érdemesítették Rónaszéki László érdi vezető szakfelügyelő és Fehérváriné Fehér Irma ceglédi óvónő dolgozatát. A 4. témakör első helyezettje Fabi Andrá9né szokolyai tanítónő, a 2 Schreiner Mihály szakfelügyelő Szigetszeűtmártonból, a 3. Sá- ráczné Füzes Katalin és Wagner Magdolna — mindketten Dunaha- rasztin tanítanak. A 4. pedig Kuczik Lajosné dunaharaszti pedagógus. Csak tudnánk, miért!

Next

/
Oldalképek
Tartalom