Pest Megyei Hírlap, 1985. november (29. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-07 / 262. szám
PEST MEGYEI VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! M MßZMPPEST MESYEI BIZOTTSÁGI ÉS SMEGYEI TANÁCS XXIX. ÉVFOLYAM, 262. SZÁM Ara: 2,20 forint 1983. NOVEMBER 7., CSÜTÖRTÖK F agy verek' fenyegető V. árnyékában íélve, vllár gunliban — világunkban: makro- és mikro- rn eretekben — van-e még — vagy: van-e már1 ismét — létjogosultsága történelmi mélységek, történelmi magasságok kedvelt kifejezésének, az optimizmusnak?’ Optimizmus, miben? Optimizmus, miben ném?l Kétségek, kérdések (jegyes karói kerítik közhapjain- , kát, sebeznek az óvatlan mozdulatra. ám óvnak, védenek is illúzióktól, hamisan látástól, leegyszerűsítésektől, tévés sgo- ctálizmusképek, hibäß kapita- li Zirms jellemzők megrajzolásától. Törékeny épségű világban élünk, de mert ez az egyetlen lehetséges világunk, sorsa, holnapja, békéje, épsége a mi sorsunk, holnapunk, békénk épségünk is, külön-külön és együtt, mindannyiunké. A mai ünnepet megelőző napokban kézbe vehettük a Szovjetunió Koinviunistg Pártja újjászerkesztett programja tervezetének teljes szövegét. Abban olvashatjuk: „A szocialista közösség korunkban tekintélyes erő, amely nélkül nem lehet megoldani egyetlenegy világpolitikai kérdést sem; a béke szilárd támasza a földön, az egészséges, békés, demokratikus élvek legkövetkezetesebb védelmezője a nemzetközi kapcsolatokban, a fő akadály az imperialista reakció útjában." Miró alapozódik ennek a szocialista közösségnek az ereje, az az erő, amely tekintélyes, amely nélkül nem lehet megoldani egyetlenegy világpolitikai kérdést sem? Ez az erő az állampolgárok hite, bizalma, igyekezete; nem elvont, hanem nagyon is konkrét, mindennapos, apró, közönségesen egyszerű tettek okos józansággal teremtett halmaiból, hegyeiből áll. Itt és így kapcsolódik össze a kicsiny és a nagy, az egyén és a történelem, ezen a módon ~r ennek okán — kap döntő jelentőséget az, hol mi hogyan történik, az az egy ember — az a sok mil- liószor egy ember — megtet- te-e azt, amit reá rótt kötelességként, amit fölkínált, számára lehetőségként a közösség. S ha becsülettel megtette kötelességét, ha élt lehetőségeivel , maradéktalanul, ezzel vajon megváltotta jogát bizonytalanságai, félelmei száműzésére, a békességre, a biz-, tönságos holnapra? Tudjuk, mert tapasztaljuk, nincsen Ilyen örökletes, máról holnapra, holnapról holnaputánra' terjedő jog, nincsen olyan nép, nemzet, mely függetleníthetné magát attól, ami az emberiség egészének, mert létezésének vagy pusztulásának ügye. Pesszimizmusunk lehetséges forrása ez,. Optimizmusunk legfőbb forrása bukkan itt felszínre! A földtörténet egyetlen fajta, faj sorsát sem tarthatja úgy nyilván, mint ami az önpusztítói következtében tűnt volna el más fajták, fajok közül. Mi lennénk az elsők? Lehetséges ez? Lehetetlen! Személyek, társadalmi, hatalmi csoportok lehetnek — vannak! — vakok, mindenre elszántak, semmitől vissza nem riadók, bártfil árat nem sajnálok* tíz- ág százmilliók azonban néni lőhetnek történelmi vaksággal vérlek./Á nyitott szem, a jól látható tekintet. sugarait, sűríti össze az SZKP újjászerkesztett programjának tervezete, , amikor kimondja. „nemt a tudomány és a technika az* amely veszélyezteti a békét". Fontos, egy •■■■■'*■ ' 'í'+j' . pillanatra el nem feledhető történelmi tapasztalat sommás megfogalmazása ez, mert gyakran-keresünk okot, magyarázatot félelmeinkre, szorongásainkra* ott, abban, ahol, amiben nem lelhetünk. Szorongó optimisták? Miféle *- nemcsak fogalmazásbeli, hanepi társadalomtudományi terepekre áttevődő — képzavar ez? Avagy leíiety éppen pontos megfogalmazása a huszadik század befejező negyedét élő ember gondolkodásmódjának, 'lelkivilágának, helyzetének? Ügy hisszük, az' utóbbi b2 igaz. Mert szorongásaink nem optimizmusunk kizárói, hanem veszélyérzetünk; felelősségünk — történelmi súlyú felelősségünk — tükrözői, annak megjelenítői, hogy az emberi sors' közös, az emberiség, egyetlen fái, a föld kollektív birtokunk. Ez a tudat alatt létező és ugyanakkor tudatosan is fokozatosan felismert, érzett, belátott igazság tartja alkotó feszültség alatt agyunkat, mozdítja cselekvésre kezünket, haladásra lábunkat, nyitja mind tágabbra szemünket mesés szépségű és rút^sebekkel kínlódó világunkra. A mi világunkra. Mennyi ebből a világból > mienk? Annak egésze és minden része. Holott most — most: Váltakozó órák, napok folyamában úszva — csupán annyi a fontos belőle, a kismama vajúdása után egészséges Ies2-e új társunk a földön. Holott most csak az a döntő, felépüi-e a tervezett időre a házunk, tüzelő a téli hónapokra kerül-e elegendő, mennyi lesz a településfejlesztési hozzájárulás,, a jövő évi béremelés, a gyerek bizonyítványa milyenre sikerül, anyánk, apánk mikor jöhet haza a kórházból, elfogadják-e javaslatunkat a gyártástechnológia ésszerűsítésére, mikor enyhül a zsúfoltság a hajnali vonaton, mely napról napra munkába visz bennünket ... Van-e köze a tág világnak ahhoz, hogy itt, Pest megyében családok tízezreinek súlyos gondja az egészséges ivóvíz előteremtése, hogy a hetedik * ötéves tervben száz- hatvankét középiskolai osztály- termet kell megépíteni a ma sem könnyű helyzet romlásának elkerülése érdekében, hogy a megye mezőgazdasági üzemeiben útját kell állni a zöldségtermesztés, az állattenyésztés árukibocsátása csökkenésének? Természetes: a tág világnak nincsen ehhez köze, nem törődik vele, ám nekünk, az ijt élő majdnem egymillió embernek — amint az ország népességének — elsősorban ez a kapcsa a világhoz, ez a köze a holnaphoz. Kicsiny, jelehtéktelen kapocs? A vijág minden népe számára a holnap és a ma nem más, mint a munka, a kötelesség, az utódokról való gondoskodás véget nem érő folyama, elsősorban ez, s csak ez után — s csak ez után lehet! — más is, több ennél, tágabb látóhatárt igénylő, az emberiség jövendőjével szembe néző. Az a forradalom, melyre ma emlékezünk, nem az eszmények, hangái a nyers valóság oldaláról indult el a ’történelmi sorsfordulóhoz, s ez ért győzhetett. A történelmi örökség és ^holnapért érzelt felelősség együttes hatására fogalmazódott meg az SZKP programtervezetében. hogy ..o szocialista társadalom ezt a jelszót tűzte zászlajára: Mindent az ember nevében, mindent az ember javára.” Ebben a felfogásban — és a belőle következő gyakorlatban — benne sűrűsödik a létező azociaíizmus majdnem hét évtizedes történelmének minden felemelő . é3 keserves tapasztalata, útkeresése é:3 átmeneti elbizonytalanodása, tévedése, sikere, győzelme. Ez az útkeresés ma is tart — és tartani fog történelmi távlatú holnapokban is —, mert nincsen végleges, örökké változatlanul járható. út, a tegnap szocializmusa nem lehet ugyanaz, mint a jelené, s még kevésbé, mint a holnapé, mert akkor éppen lényegét, a változó ember, a változó társadalmi-gazdasági viszonyok további változtatását, tökéletesítését, jobbítását, gazdagítását, korszerűsítését adná fel. Ezért, hogy adott időszakban hasonlóak a gondjaink és az örömeink, a terheink és a lehetőségeink. Mert hiszen mennyi ismerős megfogalmazás, feladat a szovjet kommunisták programjának tervezetében 1 „ ... az elosztási viszonyok tökéletesítése. .. az önálló gazdasági elszámolás továbbfejlesztése . ...az irányítási apparátus csökkentése... a szovjet emberek élet- és munkakörülményeinek folyamatos javítása... az osztályok, a társadalmi csoportok és rétegek egymáshoz való közelítése... a szellemi és a fizikai munka, a város és a falú közötti lényeges különbségek leküzdése. . Szinte találomra, már- már önkényesen kitagadott mondatrészek a terjedelmes dokumentumból, mégis ráismerünk a saját valóságunkra, a magunk feladataira, rájövünk arra az objektív folyamatra, mely a módszereiben más és más, a lényegben azonban teljesen azonos szocialista társadalom- és gazdaság- építést jelöli, jellemzi, s ez a lényeg valóban a mindent az ember nevében, mindent az ember javára. Nehéz, keserves teendő azonban eldönteni, s az eldöntötteknek megfelelően cseleked’ni, mikor mi az a legfőbb, ami az ember javára szól, ami tehát első helyen áll. Mondhatnánk, ahány család, munkahely, település, annyiféle sorrend, rangsorolás, igény? Mondhatjuk, írhatjuk, ez azonban megkerülése lenne a valóságos és ennél sokkal bonyolultabb hely-, zetnek. Mert például igaz, hogy 1980 óta nyolcezer fővel csökkent a megyében az iparban foglalkoztatottak számá, de vajon az is igaz lenne, hogy mindenütt’kevés az ember? Avagy az ember javára szólóbb az a gyakorlat, mely elválasztja a vélt é3 a tényleges hiányokat, a szabályozó eszközök közvetítésével az egyik helyen a létszám bővítését, a másikon apasztását szorgalmazva? S ha ez az utóbbi a helyes, a közt jobban szolgáló, akkor Is nehéz a cselekvés, mert feleletet kell találni a hogyanra. S ez a hogyan — az ilyen meg a másfajta hogyanok — emberek, családok ezreinek, tízezreinek jelenébe, holnapjába szól, avatkozik bele, nem okvétlenül úgy, hogy az érintet- tskpek kizárólag a szocializmus simogató keze jut az eszébe. Akkor tehát? Várjunk, bizonytalankodjunk a cselekvéssel? S miben legyünk optimisták? A cselekvés fogadtatásában, megértésében vagy hatásában? S ha a hatas okot ad az optimizmusra, ez egyben feljogosíttátás arra is, hogy a. társadalom nevében eljárók emberek sorsába nyúljanak bele, mondván, menjenek ■máshová, sajátítsanak el más szakmát, szokjanak meg . más teljesítményt?'1 Egyet-, len, túlságosan bonyolult-, nak nem látszó teendőt tettunk nagyító alá, hogy a részletek tüzetes ismeretében kér-, deznéssük meg, hol a helyes mii- a szerepe az optimizmusnak kis vagy nagy ügyekben, s hogy az optimizmus igénylése, vajon nem téveszthető-e össze: a beletörődés, a belenyugvás, helyeslésével, a f elsőbbség döntéseinek bólogató fogadásával? Vajon érzékeljük-e, milyen irdatlanul nagy távolság választja el a vakhitet, a megalapozatlan bizakodást, a felületes lelkesedést a valóságos — a forradalmi! — optimizmustól? Tétova, választ keresve botladozó szavaink helyett forduljunk a hagy marxista gondolkodók egyikéhez feleletért. Antonia Gramscit idézzük. Azt irta: „Meg kell állapítanunk, hogy ez optimizmus igen' gyakran csak saját lustaságunk, felelőtlenségünk, kényelmességünk leplezésének módja. Ugyanakkor a fatalizmusnak és a mechanisztikus világnézetnek egyik formája is. Az optimizmus saját akaratunkon és tevékenységünkön kívül eső tényezőkre számít, büszkélkedik ezekkel, s látszólag a lelkesedés szent hevében ég. A lelkesedés fétisek hamis imádatához hasonló. A helyes reakció kiindulópontjának a megértésnek kell lennie. Csak az a lelkesedés igazolható, amely az ésszerű akaratot, az ésszerű • tevékenységet, a gazdag invenciót kíséri a fennálló valóságot átalakító konkrét cselekvés területén." I ényeget megragadó, a forradalmi munkásmozgalom mindenkori cselekvésére érvényes gondolat! Mert legtöbbször nem szavainkkal, szándékainkkal van bajunk, hanem szavaink jelentéstartalmával, egységes értelmezésével, szándékaink megvalósításával, valóra váltásának hogyanjával, szándékok és valóság viszonyával. Optimizmusunknak tehát nem szándékainkra, hanem lehetőségeinkre kell épülnie, mert csakis akkor lehetnek szándékaink optimizmusra okot adók. „A párt a népért él, a nép szolgálatában látja tevékenysége értelmét” — olvashatjuk az SZKP programjának tervezetében. Hazai tapasztalataink ugyanezt a megfogalmazást teszik jogossá. S az egybeeső tapasztalatok adnak szilárd alapot a megértett valóságra tá-- maszkodó. a tegnapokból okuló optimizmusunk megtartásához, folytonos újjászületéséhez. MINDENT AZ EMBER JAVÁRA ÉLJEN NOVEMBER HETEDIKE! , , * • ' v \ r o V t’?», • V \ *'■ * « .. 'V '* ,• V- - v"■ :*-f
