Pest Megyei Hírlap, 1985. november (29. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-25 / 276. szám

1985. NOVEMBER 25.» HÉTFŐ 5 mr 3»f t, » #7. AMIÖTA az emberiség létezik, azóta valamilyen formában mindig ünnepelt is. Egy-egy közösség megülte a születés, az ifjúvá válás, az együttélés kezdésé­nek, a halálnak a napját. Így volt ez már az őskorban is, így van napjaink­ban is. Hogyan történik mindez? Mi­ként változnak a szokások, a szertartá­sok? Ezekre a kérdésekre adja meg a választ Hernádi Miklós Ünneplő tár­sadalom című, a Kossuth Kiadónál most megjelent könyvében. A csaknem háromszáz oldalas kötetben a hazánk­ban lévő ünnepi viselkedéseket vizsgál­ja, azt, hogy milyen sajátosságokat fedezhetünk fel, és a közösség hogyan alakítja, szabályozza az ünnepeket. A szerző öt éven át szociológiai mód­szerrel kutatta a mai magyar ünnep­kultúrát, annak változásait, az embe­rekre gyakorolt hatását. Az ünnepek hozzátartoznak az élethez, azok nélkül nem képzelhető el. Hernádi nagyon ala­posan körüljárja a kérdéseket. Minde­nekelőtt az ünnepek számát ismerteti. A visszatérő munkaszünetes ünnep­napok száma Magyarországon vasár­napok nélkül a XI. század végén évente 42 volt. Ebből a krisztusi ünnepnapok száma 16, míg a szenteké 22, a többi pedig a helyi egyházi ünnepekből tevő­dött össze. A XVIII. század végén még mindig 39, 1937-ben már csak 20, 1948- ban 18 volt az évi ünnepek száma, s valamennyi a vallásokkal függött ösz- sze. 1952-ben már csak 12 ünnepnapot ültünk meg egy évben, s ebből hat nem egyházi volt. Napjainkban az ünnepek száma évenként 10, ebből öt világi, mozgalmi, mint például az április 4., a május 1., a november 7., míg a hús­vétót, a karácsonyt egyházi szárma­zásúnak tartjuk, még akkor is, ha tar­talmuk időközben megváltozott. Más kérdés, hogy időközben a vasárnapok mellett belépett a szabad szombat, amely évente újabb 52 napot jelent. Nagyon érdekes könyvének az a ré­sze. amelyben azt tárgyalja, hogy mit csinálnak az emberek az ünnepnapo­kon. Hogyan töltik el, mennyire hasz­nálják fel pihenésre, szórakozásra. Vagyis mennyire ünnepelnek? Külön fejezetben foglalkozik a szer­tartásokkal. Áttekinti irodalmát, sorra veszi a népszokásokat. Megemlíti, hogy kihalófélben vannak egyes szokások, mint a komatál küldése, a maskarázás, a legény- és asszonyavatás, míg más szokások elevenen élnek, még a nem egyházi szertartásokon is, mint a ha­lottaknak kijáró föveglevétel, az el­némulás, a koszorúzás, vagy az ősi atti­tűdökből fakadó gyertyagyújtás, el­jegyzéskor a karikagyűrű, a születés­napi torta. Az ünnepi szertartásnak azonban napjainkban szembetűnő vo­nása, hogy kisebb mérvű, mint a ha­gyományos ünneplésé. Foglalkozik az esküvők időzítésével, a gyászviselettel, a protokoll prob­lémájával, azzal, hogy milyen legyen ezek tartalma, formája. Hazánkban a hetvenes évek érdekes kettősséget hoz­tak a hivatalos szertartások fejlődésé­ben. Egyfelől bővült az állami szer­tartásosság az állami zászló létesítésé­vel, a vidéki városok címer- és zászló­használatának engedélyezésével, más­felől azonban egyre másra hoztak ta­karékossági rendszabályokat a válla­lati, szövetkezeti jubilálás, az újévi ajándékozások, legújabban pedig a lé­tesítményavatások visszaszorítására. A legköltségasebb állami szertartást, az április 4-i díszszemlét például már csak ötévenként tartják, ami érezhetően emelte a változatlanul éves, augusztus 20-i parádék kedvességét. A továbbiakban alapos körültekintés­sel, sok anyag feltárásával mutatja be a szerző, hogy milyenek a fogyasztási szokásaink, hogyan és mit ajándéko­zunk. hogyan rendezik meg az emberek a különböző lakomákat, milyen a ka­rácsonyi vacsora. Leírja a karácsonyo­zást, a szilveszterezést, az érintkezések, gyülekezések formáit, a búcsúk, a vásá­rok, fesztiválok rendezéseit, valamint a turizmust, a sportmérkőzéseket, ame­lyek szintén hozzá tartoznak az ünnep­napokhoz. Érdekes könyvének az a része is, amelyben a tömegkommunikációt elem. zi. Megállapítja például azt, hogy a politikai ünnepekhez csatlakozó tévé­műsorok tematikailag ünnepiek, de nem sikeresek. A nem politikai ünne­peken sugárzott tévéműsorok pedig si­keresek, de nem yonatkoznak az ün­nepekre. Mint érdekességet megemlíti, hogy némelyik állami ünnep nem min­dig találkozik a közvélemény egyet­értésével, a rendezők nem tudják — főleg a munkahelyeken, községekben — népessé vagy népesebbé tenni, míg népi ünnepeken, ha hivatalosan nem szervezik is, sokan megjelennek. VÉGÜL a szerző leszögezi, hogy az ünnepi szokások átalakulóban vannak. Mégis szükséges azokat befolyásolni és napjainkhoz igazítani. Tartalmasabbá kell tennünk azokat, hogy azzal az ér­zéssel távozhassunk az ünnepről: érde­mes volt részt venni, s megadtuk a tiszteletet az ünnepeiteknek, vagy a távozónak. Az ünnepek ugyanis fel­készítenek bennünket arpa, hogy a hét. köznapokon még jobban h'-'■Halljunk. Gáli Sándor Karöltve a Patakyban Nemzeti kultúra — nemzeti lét Nagy sikert arattak a solymári gyerekek A hagyományok ápolása, korról korra való átörökítése minden nép számára egy tá- gabb közösséghez való tarto­zást jelent és folyamatosságot múlt és jövő között. Igazabb ez az igazság a nemzetiségek esetében. Voltaik idők, amikor kultúrájuk ébrentartása jelen­tette az egyetlen lehetőséget nemzeti identitásuk megőrzé­sére. A nemzetiségi folklór szerepe napjainkra sem csök­kent. csak megváltozott. Ere­detiségét, sajátosságait meg­tartva, részévé vált a magyar- országi népi kultúrának. Idős asszonyok és férfiak léptek színpadra és szólaltat­ták meg őst dalaikat német, szerbhorvát és szlovák nyel­ven. Fiatal felnőttek mutatták be népeik táncait, szokásait, s ugyanezt tették a kisgyere­kek is. Az utóbbiak nemcsak természetes bájukkal hatottak a ’ közönségre, zálogát ’ is adták annak, hogy nemzetiségük ha­gyományai tovább élnek. Ez­zel vált többé a Karöltve cí­mű műsor egy színpompás fesztiválnál: nemzetiségi poli­tikánk törekvéseit tükrözte, s azt a megértést, amelyre ez a hazánkban élő idegen ajkúak körében talált. Ki tanulná meg a dalokat és táncokat az öregektől, ha az újabb generációk nem jár­nának nemzetiségi iskolákba, ha nem lennének fiatalok, akik pedagógusként térnek vissza a nemzetiségi falvakba? A fővárosban szerbhorvát és szlovén tanítási nyelvű álta­lános és középiskolák várják a gyerekeket az ország min­den tájáról. A német nyelvet is nemzetiségi tagozaton ok­tatják mind alsó, mind kö­zépfokon. S legújabban már az óvodákban kezdik a nyelvi alapozást — például Tökölön is —, s ehhez nemzetiségi nyelven, képeznek ■ óvónőket.­A nemzetiségi kultúrák to­vábbélésének ezek az iskolák a fő letéteményesei. Az itt végzett diákok közül kerülnek ki a pedagógusok, a népmű­velők, a kar- és tánccsoport­vezetők, akik a nemzetiségi településekre hazatérve, né­pük hagyományainak megőr­zéséért dolgoznak. Közülük került ki az a több mint két­száz óvónő, tanító és tanár is, akik Pest megye 68 települé­sén II ezer nemzetiségi gyer­meket oktat anyanyelvén. Megyénk lakosságának hét százaléka tartozik a német, a szerb, a horvát vagy a szlo­vák nemzetiséghez. Több tele­pülésen mindannyian együtt élnek a magyarokkal. S hogy valóban együtt és nem elszi­getelve, idegen testként élnek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezekben a falvak­ban egyre több magyar gye­rek tanulja a nemzetiségi nyelvet is. De legalább ekkora jelentő­sége van a nyelv iskolán kí­vüli gyakorlásának is. A nem­zetiségi te’epülések könyvtá­raiban a hetvenes évek ele­jén kezdődött meg intenzíveb­ben az anyanyelvi könyvek gyűjtése. Ma ezeknek a fal­vaknak a többségében talá­lunk a könyvtárakban nemze­tiségi törzsanyagot. Mind szé­lesebb az anyanyelvi ismeret- terjesztés, a szinkronizálás előtti filmvetítés és nyári nyelvművelő és olvasótáborok szervezése. S természetesen az amatőr művészeti csoportok A művelődés! ház előcsarnokában tévén is figyelhették, hogy mi tör­ténik a színpadon működése mint a nemzetiségi kultúra ápolásának leglátvá­nyosabb formája. Minderről szólt a Karöltve című hét végi gálaműsor, amely túl ezeken, fölvillan­totta — mint képeink is ta­núsítják — a három nemzeti­ség folklórjának jellegzetessé­geit: a szlovák dalokat, a kó­lót, a sváb bál hangulatát. M. N. P. Balázs Gézáué, n megyei tanács elnökhelyettese emléklapokat adott át a műsor résztvevőinek. Képünkön: a budapesti Kossuth bajos Gim­názium karnagya Gyönyörű népviseletben léptek fel a nagytarcsal asszonyok Barcza Zsolt felvételei A budapesti szerbhorvát gimnázium diákjai szerb lakodalmast adtak elő bTv-figyelőb Pistáin. Nem a mi túlszako- sodott korunkba illik bele Er­délyi Sándor, aki nagyválla­lati főmérnök létére is hói drámát, hol meg tanulmányo­kat ír. Ahelyett, hogy csak a tervmutatókkal törődne, meg a beruházások idejében való elkészültéért hajcsárkodna, ő nem átallja azt is papírra vet­ni, hogy mi mocoroghat, mondjuk, egy könyvelőcské- ben, amikor kivon és összead, meg ugyanígy azt is a tolla hegyére tűzi, hogy milyen lel- külettel csoportosítgat ide-oda milliókat egy valamely vezér- igazgató. Most, hogy ismét egy tévé­játékkal jelentkezett szerdán, melynek a címe ez volt: Majd belejössz, Pistám, lelkesebb és kevésbé lelkes hívei egyaránt láthatták; e mérnök-szerző kedvboncoló, helyzetfeltáró, lélekelemző indulata jelent­kezése óta mit sem csappant. Sőt, közlendőjét is, szerzői modorát tekintve is egyaránt vehemensebbnek mutatkozik. Bizonyság erre ez a zeg­zugos karriertörténet, hogy immár túlságosan vehemens­nek! Először is akkor vetette el a sulykot, amikor abból a szakszervezetis Pistámból egy- csapásra igazgatót fabrikált. Ilyesféle státus-kikönyörgések előfordulhatnak ugyan, de a köznapi tapasztalatok szerint általában csak ktsz-szinten. Egy akkora vállalat élére azért mégsem csöppentgetnek oda ilyen kis kaliberű, legföl­jebb ha a részletek részletei­ben eligazodó direktorokat. Ám ha már a szerző így döntött, lelke legyen. rajta,, _ s ezt a parodisztikuá“"helyzetet — lévén vicc az egész — ki­figurázásként görgesse tovább. De nem: Erdélyi Sándor az alapszituációt komolyan értel­mezve, Pistámat a legvéresebb valóság keményebbnél kemé­nyebb csatáiba kergeti, s így a dokumentum játékók úti sáv­jába kormányozza át. Itt sem hagyja azonban kifutni sze­gény párát, mert szívbeteggé, majd idegkárosulttá degradál­ja, s emiatt kórházi ápolt­ként viseltet vele pizsamát, illetőleg odahaza Puma-jelvé- nyes melegítőt. A tanmese legvégére aztán a tragédia vérvörös leple bo­rul a társadalmi hadszíntér­nek eme karéjára, s a néző úgy búcsúzhat el a szinte foly­vást harsogó Avar Istvántól, hogy a reá bízott nagy kisem­ber vagy meghalt, vagy nem. Mindenesetre ötven-egyné- hány esztendős korára, a ké­pességeit meghaladó feladatok súlya alatt visszavonhatatla­nul megroppant; a sokat em­legetett négyszázmillió forint helyett maximum a rokkan­taknak járó nyugdíj néhány ezerjét oszthatja, szorozhatja. A fentiekből nyilván ki­tetszhetett, hogy ez a kétség­kívül jó szándékkal, alapos helyzetismerettel, de igen ke­vés műfaji jártassággal elké­szített história messze nem emelkedett azzá, amivé föl­röppenhetett volna. Balázs Istvánból — mert annyi arcot aggattak rá, és a megmoso- lyogtatás langyos, a meghur­coltatás jéghideg vizében any- nyit, de annyit mártózgatott — nem lett korunk iparszer­vezési, közgazdasági hőse. S ugyanígy e hérosz torzképévé sem nyúlt, illetőleg lapult Fe­lemásra méretezték, s így va­lamiféle köztes karakterként sétált, lódult, penderedett ide- oda. Ami a szereplőket illeti, hát azok is igencsak megszenved­ték ezt a dramaturgiai több- arcúságot. Szegény Avar Ist­ván volt a fő-fő kárvallott, mert neki kellett (volna) meg­őriznie az egyensúlyt a drá­ma, a dokumentumjáték, pieg a paródia között. Persze hogy mértéket és stílust tévesztett néha; különösen bentlakásos ápoltként küszködött. Ugyan­így a többiek is folyvást ke­resték a hangot, nem lévén a fülükben eligazító intonáció. A tanuisijS: ha Félix Lász­ló rendező ismét Erdélyi Sán­dortól kér forgatókönyvet, ak­kor egy olyan dramaturgot szerződtessen, aki kellőképpen jártas a jelenetek szabásában, varrásában, és jól tudja, hogy mikor kell egy-egy stííüsBeli avagy indulati elrugaszkodás­kor felkiáltania: eddig, és ne tovább! Akácz László Napjaink szertartásai Ünneplő társadalom

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom