Pest Megyei Hírlap, 1985. november (29. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-23 / 275. szám
«ST » Mn,re/] 1985. NOVEMBER 23., SZOMBAT Vendégségben Vas megye S avaria és Berzsenyi neve zavarba e)tő gyakorisággal fogadja a Szombathelyre, Vas megyébe érkezőket. Iskola, gyár, könyvtár, utca, tér, mozi, vendéglő, szálloda, sportegyesület tanúsítja, hogy a római romokon új életet élő város büszke múltjára, kultúrájának gyökereire. A szellemi értékőrzés, hagyománytisztelet itt Berzsenyi Dánielhez vezethető vissza. A Kemenesalja kis falvában, Egyházashetyén született költő nem élt társasági életet, politikai és irodalmi közélet nem vonzotta, egyetlen pesti kiruccanásának históriáján sokáig jól szórakoztak a Kazinczy- val levelező fiatal költők, politikusok, de ez a magányos Berzsenyi a magyar költészet egyik fényes csillaga. Nemrég irodalmi társaság szerveződött neve köré, azok a dunántúli kötődésű írók, költők választották összetartó erővé, akik hisznek a pannon táj sajátos szépségében, ihlető erejében. Vas megye művészeti életének mai alapjai azonban nem 18. századiak. Pável Ágostonra gondolnak az idősebb költők, írók, helytörténészek, ha a megye szellemi hagyományai kerülnek szóba. Az 1930-as, 40-es években a kétnyelvű (szlovén, magyar), európai műveltségű és kapcsolatú Pável Ágoston volt irányítója, élesztője az irodalmi, művészeti életnek. Folyóirata, az Irottkö köré csoportosult a haladó értelmiség. A folytatás 1945 után többágú, többközpontú lett. Az Életünk című folyóirat évtizedek óta fóruma az ország és a megye írótehetségeinek. Ebben a folyóiratban jelent meg először (az azóta Vas megyében, Dukán letelepedett) Simonffy András Kompország katonái című regénye, Száraz György esszéje Pálffy Györgyről és Bálint András Életrajzi törmelékek című önéletírása. A fiatal képzőművészek 18 éve alapították a Vasi Műhelyt, évente rendeznek kiállítást. Az idősebb és a fiatalabb művésznemzedék több jelentős egyénisége választotta lakóhelyéül a megyét. Kőszegen él Bartha László festőművész, Tornay Endre András szobrász, Sárváron Németh Mihály szobrász és Lakatos József festő, Szombathelyen Geszler Mária keramikus. A megye napilapjának, a Vas Népének velük is, csakúgy, mint a költő Gazdag Erzsivel, Káldi Jánossal és a fiatal Holdosi József íróval tartalmas, jó a kapcsolata. B. R. Pödör György: Hazatérés idegenbe Először tárgyainkat hullatjuk el Aztán a megszokott mozdulatok lassan tétovázni kezdenek Szájbavemek emlékeink Aztán vágyaink lyukas lavórján fénnyel és harmattal már csak önmagát öblítheti tisztára a megkésett felismerés Amikor maradék bátorságunk protézisével apró örömöket szürcsölgetünk... Ultimátum Körbekerítenek bevégezetlen dolgaink. Az elbitangolt lehetőségeket csábos határidők kergetik. Célbavesznek közhelyek. Már-már meggyőz a fehérzászlós-közöny, mielőtt elfogadnád ultimátumát, mert szíved mást akarna, megacéloz a — csakazértis — önbizalma.. i Novak Éva: Szkeptikusan Akárha ostort érezne hátunk, eszeveszett akarással mászunk, talán elérhetőnek vélt csúcsokig, talán lanyhán pislákoló pokolkatlanig, talán a legközelebbi szögesdrótig, talán be nem teljesült szerelmekig, talán az elodázhatatlan halálig, akárha ostort érezne hátunk, vonásiunk, kúszunk, mászunk. Cs. Nagy István: Forró szikláim Kelenhegyi út, Istenhegyi út, lépcsődön lép még földszerző fiúd. Szép ez a Hedzsra: körözni egyre Mekkám kövein, avart lihegve. Ország ormára, cipó-dombjára, hajíttok egyre világ tornyára. Forró szikláim, csemete-fáim, rajokba gyűlnek hű kalifáim. Sziklák A különös formájú sziklák: a tengerparton és az ormokon, de legkivált a tengerparti ormokon. Ott ér az orom-öröm! Mint egy volt cseléd-család, olyan szabad vagy ott. A különös sziklájú formák dadogni tanítanak, a beszédet összezavarni, megittasodni, sárkány-repülnl, a különös sziklájú formák. 1 » % Cl 1 % l \ \ o Holdosi József: Kányák (Regényrészlet) Az Utca minden reggel ugyanúgy ébredt, ugyanaz maradt a számkive- tettsége, nyomora, a házakat továbbra is kérlelhetetlenül a szalma, víz, sár s a taposó lábak ereje tartotta össze, mint már évtizedek óta, a szalmazsákok sem változtak nyugodt álmot hozó ágyakká, a nyolc gyerek közül egy sem indult el a jóisten jóllakató szívét megkeresni. Csak a fájós lábú idő botorkált a házak között, leült a közös kút kávájára, ivott pár kortyot a vízből, majd elindult a falu felé. Ugyanúgy megjelent az öreg Csórna is, aki valamikor uradalmi kocsis volt, de a gróf lova úgy bordán Németh Mihály szobra Útközben Útközben hagyd el a bánatot, jókedvre úgyse válthatod, sokáig el nem viseled, itasd fel hát a könnyedet, itasd fel vagy gyújtsd edénybe, locsolj vele jószagú füveket, amiket rágcsálhatsz majd visszafelé, mint okos kutyák, ha betegek. Mosolyra azért ne húzd a szád idejétmúlt, fals poénokon, ne viháncolj idétlenül ósdi ripacs porondokon. Élj akkor is, ha a jókedv neked meg nem adatott, de útközben ne sirasd magad, hagyd el a bánatot. Kisköz Lakatos József festménye rúgta, hogy meg sem állt a falu végéig: — Alusztok, cigányok, büdös, tetves cigányok? Mást se csináltok, csak üzekedtek, hogy verjen meg minden cigányt az isten! Hullott belőle a bolha, ahogy vakarózott, és a tetvek boldog csodálkozással ültek ki megmaradt pár szál haja végére... így ment az utca végéig, aztán csend lett, nemsokára felhangzott az első sóhajtás, az első nyögés, az első szitkozódás, feljajdult egy hegedűhúr. Az éjszakai szeretkezések illatát magához ölelte a kéményekből felszálló füst, és mintákat rajzolt vele a minden mindegy égre. A parasztlegényeken kívül, akik minden este eljöttek a kurvákhoz, még egy rendszeres látogatója volt az utcának, a grófkisasszony, aki szerdánként megjelent fehér lován. Ruhákat hozott a sokgyerekes családoknak, pár pengőt szétosztott. — Én törődöm a cigányaimmal, mert nagyon hálás, egyszerű nép — szokta mondogatni, ha a kastélyban vendégei voltak. — Ó, Anasztázia, csak vigyázz, nehogy valami tüzes szemű cigánylegény elcsavarja a fejedet. Anasztázia, te ismered őket, igaz, hogy ... — Arcpirulás és kacaj követte ezeket a beszélgetéseket. Mikor végére ért az ajándékosztásnak, beszólt a Kánya-házba, Pétert hívta, a festőt: — Péter, apa üzeni, hogy kezdheted festeni a kápolnát, végeztek a kőművesek. Apa azt mondja, hogy a Szűz Mária legyen a kisdeddel meg a szentek... Ne felejtsd el, holnap várunk. Régen jártál a kastélyban, mi van veled, lefogytál, a szemed, mint aki nem lát, a kezed remeg. Beteg vagy? — Nem, kisasszony, nem vagyok beteg, pár napja volt egy kis lázam, de már elmúlt. — Dolgozni tudtál? — Igen. A Csorbától kaptam két méter vásznat, amiért cégért festettem neki. — Holnap hozd el az új rajzaidat is, nagyon kíváncsi vagyok rájuk ... Viszlát... és' várunk! Péter leült a hídra, így nevezte ezt a két gerendából és kavicsból összedobott valamit, ami az árokszéleket kötötte össze. Szeretett itt ülni, itt minden kézzelfoghatóbb, elviselhetőbb lett, Hangosan felnevetett, s ebben a nevetésben ott volt az ötéves kisfiú sírása is, aki először ébredt rá arra, hogy más, mint a többi gyerek. Néma Péter, néma Péter — csak így szólították, ötéves koráig nem tudott beszélni, szánalmas, - torz szavakat mondott csak. Az öreg Kánya véresre verte, de nem használt, csak a mama, ő védte, ő mutogatott, próbálkozott vele: én vagyok a mama, ő a papa, ez az asztal, ez a szék, ez ágy, ez hús, ez víz, ez szekrény. Próbálta ő is, nem ment. A tárgyakban mélyen felidézhetetlenül ott maradtak a hangok, a szavak. Belül tudta a nevüket, szólítgatta őket, de a nyelvén megduzzadtak, felsebezték a szájpadlását, hólyagokká váltak, majd szétfröccsentek. Félt tőlük. Egy nap színes krétákat talált a hosszú palánk mellett, amely az utca végén, az öreg Naca házától húzódott a falu kezdetéig. Ö tudta, hogy ez nem igaz, a palánk csak a világ végén ér véget. Egyszer el is indult, de egy álló napig sem ért a végére. Fogta a krétát, és először felrajzolta a mamát, ő a mama — mondta, aztán a papát, ő a papa — mondta —, az asztalt, a széket, a szekrényt, a vizet, ez az asztal, ez a szék, ez a szekrény, ez a víz, ez pedig én vagyok — s magát is lerajzolta. Futott haza, ő a mama, ő a papa — kiabálta. A mama kockás füzetét ellopta, abba rajzolt. Az erdőt szerette a legjobban: — Te vagy az erdő, ha lerajzollak," kimondom a neved, a madaraidat, virágaidat, állataidat, forrásaidat, életedet, halálodat lerajzolom, mert tudd meg, így enyém leszel, a neved is, a zajaid is. Nem sebezheted fel a szám, és nem csaphatsz be, mert kimondtalak. Aztán a Bébit is lerajzolta, ahogy ül a küszöbön, és pipázik. A Bábit mutatta meg először a mamának. — Ni, az öreg Bábi, mintha élne, még a pipája is. Megmutatta a füzetet is, az erdőt, a madarakat, virágokat, állatokat. A mama elvitte a grófhoz, aki éppúgy csodálkozott: — Na, gyerek, híres festő leszel, kapsz tőlem festéket, papírt, minden héten eljössz hozzám megmutatni, mit csináltál, és lerajzolsz engem és a kastélyt, jó?! Már huszonnyolc éve ennek. Hiába tanult meg beszélni, az utcának csak ncma Péter maradt. Igaz, illik is hozzá, hisz olyan keveset beszél. Csak a legszükségesebbeket: igen, nem, köszönöm, hogy van, hát a gyerekek? A szemei azok közölnek, kérdeznek, vádolnak. Kicsit félnek is tőle, mintha láthatatlan burok venné körül, amit már születése óta hurcol. Az is furcsa, hogy még egy cigánylánnyal sem feküdt le, félnek tőle a lányok, megbabonázza, kiszolgáltatja őket az ördögnek, aki a képeit festi. Lassan föl tápász kod ott a hídról, és bement a házba. A mama már befű- tott. Szerette nézni, ahogy tevékenykedik a kis öregasszony. Szegény — gondolta, neked sem lett volna muszáj ezt vállalnod, mi húzott a Kányához? Parasztlány létedre ide költöztél a cigányhoz. Kitagadtak a Gyurák. Tapostad a szalmát, a sárt — hogy házad legyen —, hasadban velem. Hogy is mesélted? Mikor elkészült a ház, a szelencebokrok közé koronás kígyók jöttek. Éjszakánként hallottad szép, dallamos sziszegésüket. Tejet hordtál nekik, hogy ne bántsanak majd minket, gyerekeket. Egyszer, mikor megszűnik a nyomorúság, sok-sok kánya jön, elsötétül tőlük az ég is, felkapkodják csőrükbe a koronás kígyókat, s széthordják a világba, akkor boldogok leszünk mi is. Az öreg Kánya felébredt: — Adjál ennem, te Gyura Rozi, mert kilyukad a gyomrom. — Nem tudok mit adni, Jenőm. Egy hete volt az utolsó muzsikálás, örülök, hogy így is kitartottam belőle. — Menj el. kérj hitelbe Csorbától, holnap lesz muzsikálás, akkor megadjuk. Hiszen annyival tartozunk már neki. — Te paraszt, te, megvert veled az isten, örökké csak siránkozol. Tönkretetted az életemet, a szép fiatalságomat elvetted. Kellett neked a daliás cigányhuszár, igaz? Nem vett volna el senki, a kutyának se kellettél volna, velem meg fölcsináltattad magadat. Istenem, pedig kávéházakban muzsikáltam, hercegnők ültek az ölemben, már régen a Ferenc Jóskának húznám, ha nem akaszkodsz a nyakamba.
