Pest Megyei Hírlap, 1985. november (29. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-02 / 258. szám

1985. NOVEMBER 2„ SZOMBAT Színházi levél Finnországi utazás o ' Három hét alatt . tíz színházban ti- i zenhét előadás. Balett, opera, Shakespeare, Pus- I lein, Miller, Büch­ner, dán—norvég klasszikus, Beckett, musical, mai finn drámák. Lenyűgöző új szín­házak Helsinkiben, Lahtiban, Tamperében. Káprázatos szín­padtechnika, mindig telt né­zőterek. Modernkedő, a klasz- szikusokat a rendezői álom (néha rémálom) megvalósítá­sa érdekében önkényesen ke­zelő előadások, s a legjobb értelemben vett lélektani rea­lista színházi stílus szép pél­dái. Remek színészek és ren­dezők, kiváló díszlet- és jel­meztervezők —, s a színész, a színház, a kritikus, a szer­ző itthonról is ismert gond­jai. Távirati stílusban így Ösz- szegezhetők a Finnországban töltött hetek alatt a , finn színházakról szerzett benyo­másaim. Hogy milyen a mai finn színház, arra persze ennyi­ből is lehet következtetni. Sőt, ha szerencsés időpontot fog ki az ember, azaz a mű­sorrend kegyes hozzá, s épp láthatja a legérdekesebb elő­adásokat, még néhány ten­denciát, néhány akut problé­mát is kitapinthat, esetleg érzékelheti stílusok és véle­mények küzdelmét, ellentétek izzását. Nekem véletlenül sze­rencsém volt, mert sokfélét láthattam — hallhattam, sok előadáson sokféle elképzelés­sel találkozhattam, s elég sok színházi emberrel is be­szélgethettem. Mindezért az ITI, a Nemzetközi Színházi Intézet finn szervezete mun­katársainak jár nagy-nagy köszönet. Példásan gondos szervezésük, figyelmes prog­ramtervezésük nélkül lehetet­len lett yó^^yyjjfc^iFöyifji idő alatt ennyi' mindent meg­ismerni. Magyar voltom eh­hez az egyébként talán a munkaköri feladatok komo­lyan vevéséből is eredeztethe­tő gondossághoz még annyi többletet jelentett, hogy az első perctől kezdve úgy fog­lalkoztak velem, mintha száz éve ismernénk egymást — holott soha eddig nem talál­koztunk. Bizonyára csak en­gem lepett meg ez a szívé­lyesség —. ők a világ légtér-' mészetesebb dolgának tartot­ták, hiszen végtére is egy testvérnép fiáról volt szó. A finnek ezt nagyon komolyan veszik. (Nem mernék meges­küdni rá, hogy mi hasonló komolysággal kezeljük a finn —magyar rokonságot.) E rövid Színházi levél per­sze csak néhány alaptapasz­talat elmondására ad teret. Említettem például az új színházépületeket. Három ilyenben jártam. Az iskolate­remtő a helsinki Városi Szín­ház volt. Az 1967-ben meg­nyitott épületet Timo Penttilü építész és csoportja tervezte. Jellemzői: egy hatalmas épü­leten belül két teljesen külön színház, a nagy és a kis ßzinpad működik. Az egyik, a nagy, a hagyományos szín­pad—nézőtér elrendezéshez igazodik. A másik, a kicsi, változtatható elrendezést tesz lehetővé. Mind a színpadok, mind a hátsó- és oldalszín­padok lenyűgöző méretűek, s terük egybekapcsolható. Ha kell, még a hátsó színpad mögötti műhelyek és díszlet- raktárak is egybenyithatok a színpaddal. ötven méter mélységű terek alakíthatók így ki. A nézőterek nálunk ismeretlen fokon kényelme­sek. Az ülőhelyek inkább fo­telra emlékeztetnek, s a széksorok közt akkora a hely, hogy a már ülő nézők­nek nem kell feíállniuk, ha valaki a beljebb lévő helyek­re igyekszik. Hatalmas és ké­nyelmes közönségfogadó te­rek teszik kellemessé a szü­neteket is. Büféknél, ruhatá­raknál nem kell tolongani, mert elég, s elég nagy van belőlük. Minden azt a célt szolgálja, hogy a néző elő­adás közben, s a szünetek­ben is jól érezze magát Mint uhogy a színész és a színházi Szemleletben és célokban a maximumot Bezárni vagy fejleszteni? Az elmúlt éveket nem lehet a közművelődés arany­korának nevezni. Igaz ugyan, hogy a tervidőszak során 38 százalékkal emelkedett a művelődési intézmények állami támogatása, de ez kevesebb, mint a kiadások növekedése. A pénztelenséget a 118-as rendelet sem enyhítette számottevően, mivel ennek lehetőségeivel jó­formán csak a nagyobb intézmények képesek élni, ahol amúgy is jobbak a feltételek. Egyre kevésbé lehet szá­mítani a lakosság hozzájárulására is. A kultúra iránt legfogékonyabb rétegeknek jut egyre kevesebb ilyen jellegű kiadásokra. A kialakulóban lévő tehetősebb cso­portok pedig elsősorban nem a művelődésre áldoznak. Mennyire képesek a művelődési intézmények alkal­mazkodni ehhez a helyzethez? Erről beszélgettünk Végh Károllyal, a Pest Megyei Tanács művelődési osztályá­nak főmunkatársával. — Az utóbbi évek való­ban nem kedveztek a műve­lődési otthonoknak. Egy év­tized alatt feltételrendszerük romlott, a meghirdetett szin­ten tartás ellenére valójában visszaesés következett be. El­lentmondásosnak tűnhet, de ezek ellenére a közművelődés intenzív fejlődésen ment át. Erőteljesebben kapcsolódott a társadalmi folyamatokhoz-, elő­térbe került a szakmaiság, nyitottabbá váltak az in­tézmények. Talán a művelő­dési otthonok hálózata az egyetlen, amely a zordabb gazdasági helyzetben nem be­felé fordult, hanem fölismer­ve a közösségek valódi szük­ségleteit, azok kielégítésére törekedett. Logikusan követ­kezne ebből, hogy ennek a nyitásnak a feltételeit az anyagi gondok ellenére meg kell teremteni. Sajnos, nem így történt. Persze, épültek nagy művelődési központok — még a korábbi gazdasági konjunktúra utórezgéseit ki­használva — és ma ezek pro­dukálják a leglátványosabb eredményeket. Ezzel azonban még inkább nyilvánvaló a kis intézmények leszakadása, s így éppen azok kerülnek hát­rányosabb helyzetbe, akiknek ■leginkább szükségük lenne a művelődésre. • Következik-e ebből a pon­tos helyzetismeretből valami változás? — A most készülő ötéves terv nem ígér generálisan újat. Nem lesznek számottevő beruházások, az állami támo­gatás sem növekszik a koráb­binál nagyobb ütemben; ta- lán-talán a bérezésben tudunk előbbre lépni. Éppen ezért azt kell átgondolnunk, hogy eb­ben az adott helyzetben mi­ként lehet működtetni az in­tézményrendszert. Annál is inkább, mert egyvalami lé­nyegesen megváltozik: a fenn­tartás és az irányítás. A helyi tanácsok maguk gazdálkodnak majd pénzeikkel, s kevesebb segítséget várhatnak a megyé­től. Ugyanakkor következete­sebben érvényt akarunk sze­rezni az eddig is létező elv­nek, miszerint a közművelő­dés helyi irányítása a taná­csok feladata, míg a megyei tanácsnak csak felügyeleti szerepe van. • Ez azzal a veszéllyel Jár­hat, hogy azokon a települé­seken, ahol a tanácsi vezetés nem tartja szívügyének a köz­művelődést, tovább romlik a helyzet. — Valóban, ez elképzelhető. Ezért rendkívül fontosnak tartjuk a módszertani irányí­tás erősítését, mind megyei szinten, mind pedig a körzet- központokban. Am éppen a közművelődés értelmezésének említett megváltozása teszi indokolttá a helyi irányítás prioritását. Egy adott közös­ség konkrét igényeit kell ki­elégíteni, a művelődési for­mákat az emberek életmód­jához, mindennapjaihoz kell igazítani. Ez látszólag part­talanabb követelményrend­szert jelent, de ahol a tanács fölismeri a művelődés jelen­tőségét és belátja, hogy amit erre fordít, az nem kidobott pénz, ott előnyös változásokra számíthatunk. • Vitányi Iván egy gondola­ta jut erről eszembe: ma nem az a kérdés, hogy mennyi pénz kell a kultúrához, hanem hogy mennyi kultúra kell a pénzhez. — Alapvető fölismerés, de ehhez az kell, hogy az intéz­mények megfelelően tudjanak funkcionálni. Mai állapotuk­ban erre többségük nem al­kalmas. Pedig a művelődési otthonok a direkt és indirekt politizálásnak is sok helyütt egyetlen helyszínei. Logikus lenne tehát egy dinamikusan változó társadalomban ezeket az intézményeket erőteljeseb­ben fejleszteni. • A művelődési otthonokról decemberben megrendezendő tanácskozás előzetes vitaanya­gában viszont éppen az olvas­ható, hogy azokat az Intézmé­nyeket, amelyek nem felelnek meg a korszerű követelmé­nyeknek, célszerű lenne meg­szüntetni. — Ez elhibázott nézet. En­nek az adott közösség látná kárát. Sokkal hathatósabb in­tézkedésnek tartanám a helyi tanácsokat kötelezni, hogy két-három év alatt teremt­sék meg a minimális feltéte­leket, hiszen itt tulajdon­képpen párt- és állami hatá­Az Erkel-évfordulón Zenehétfő a televízióban Rendkívüli adásnappal kö­szönti a Magyar Televízió no­vember 4-én, hétfőn Erkel Fe­renc születésének 175. évfor­dulóját. A zsnehétfő 16 órakor kez­dődő műsorában a nagy ma­gyar zeneköltőre emlékező be­szélgetések, hangverseny-fel­- T i /- \ >■.. • ■• -. • .' . 1.. f «V&X. ^5*^ T.:iv 4;,\ ,'x: . ' • • /pS? ' •'V' t V /-<!,• . • J *3? i ; '■/ / , S' ■ i r A lahti városi Színház — esti kivilágításban egy prospektuson vételek és operarészletek mel­lett a magyar költészet, kép­zőművészet és filmművészet, valamint a muzsika kapcso­latát tükröző kisfiilmeket és összeállításokat sugároznak majd. Az élő adás vezetője Czigány György lesz, a stúdió vendégeként pedig az egyes műsorok közreműködőivel — így Agárdi Gáborral, Borsos Miklóssal, Falvy Zoltánnal, Gá­ti Józseffel, Mihály Andrással és Vámos Lászlóval — talál­kozhatnak a nézők. A programban elsőként Er­kel ünnepi nyitánya hangzik el a budapesti MÁV Központi Zenekar tolmácsolásában, ezt követően látható majd Liszt A-dúr zongoraversenyének 1984-es felvétele Ránki Dezső és az MRT Szimfonikus Ze­nekara előadásában. Műsorra tűzik Keleti Márton 1952-ben készült népszerű Erkel-film- jét is, Pécsi Sándorral a cím­szerepben, s bemutatják a Ba­jusz című balettet, amelyet Arany János elbeszélő költe­ménye alapján Pethö László írt és koreografált. Este nyolc óraikor kezdődik a tv zenei klubja, amely Erkel életével foglalkozik. rozatok, a közművelődési tör­vény végrehajtásáról van szó. A tanácsoknak ismerniük kell a helyi közösségek gond­jait, azokkal azonosulniuk kell. S amikor az intézmények rendszerét keressük, akkor a közösségeit rendszerére kell alapozni. Végsősoron ez hatá­rozza meg az intézmény faj­táját, nagyságrendjét, tevé­kenységét. Tudom, hogy az anyagiak ezt erősen módosít­hatják, de szemléletben, cél­ban akkor is a legoptimáli- sabbat szükséges keresni, mert ha ezt alább adjuk, a meg­valósítás is óhatatlanul csor­bulni fog. • Mennyire van összefüg­gésben az intézményrendszer fogyatékosságaival, hogy egyre több egyesület, egylet, kör alakul a helyi igények ki­elégítésére? — Ez a törekvés egyértel­műen a hiányosságokból kö­vetkezik. S bár a kultúra ilyenfajta társadalmasítása pozitív folyamait, nem mente­sítheti az állami szerveket alapvető kötelességük teljesí­tése alól. Annál is inkább, mivel sokkal többről van szó, mint a vállalt és dekla­rált feladat megvalósításáról. A művelődési otthon ugyan­is a társadalmi nyilvánosság egyik intézménye. Hely és lehetőség a közéletiség gya­korlására, a demokratizmus szélesítésére. Az intézmény- rendszer így bizonyos fokig tükörképe a társadalom fej­lettségének. A magánéletbe, az intimitásba — lehetőségek híján — visszahúzódó emberi élet az egyik legnagyobb pa- radoxona a közösségi tulaj­donra épített társadalomnak. Az ellentmondás feloldásának egyik módját a művelődési otthoni intézményrendszer megfelelő számú és minőségű működtetésében látom. M. Nagy Péter Egy kiállítás ürügyén Visszatekintés Érdekes kiállítás nyílt meg a hét elején a Fővárosi Sza­bó Ervin Könyvtár XIII. ke­rületi fiókkönyvtárában. Ér­dekes azoknak, akik kíván­csiak arra, hogy milyen lele­ménnyel, lelkesedéssel fognak ceruzát, ecsetet a gyerekek és még érdekesebb azoknak, akik jelen voltak, nyomon kö­vethették a művek születé­sét. A válogatás annak a mun­kának az eredményét mutat­ja be, amelyet hozzáértők irá­nyításával végeztek a dömsödi vizuális tábor ifjú résztvevői. Ennek a tábornak a létre­jötte már önmagában is fon­tos esemény volt. Elsősorban azért, mert Dél-Pest megyében ez volt az első olyan próbál­kozás, amely a tehetséget mu­tató gyerekeket felkarolta a nyári szünidőben. Fontos volt azért is, mert egyre többen figyelmeztetnek arra, hogy észrevehetően elsivárosodik az ifjabb generáció vizuális ér­zékenysége. Az iskolai okta­tás egyelőre nem tud megbir­kózni a problémával, mert az ezzel foglalkozó tanórák szá­mát csupán más, ugyancsak lényeges tárgyak rovására le­hetne növelni. Tehát meg kell becsülni minden olyan kezde­ményezést, amely megkísérli a helyzet javítását. Ezeket a tetteket a hivatástudat és a gyerekekért érzett felelősség kormányozza. A kiállítás anyagát szemlél­ve, újra köszönetét kell mon­dani mindazoknak, akik a tá­bor létrejöttén bábáskodtak. A ráckevei Acs Károly Műve­lődési Háznak, a dömsödi út­törőelnökségnek és a sziget - szentmiklósi Insula képzőmű­vészeti csoport tagjainak. Amit néhány nap alatt elsajátítottak a gyerekek a négy szekció­ban — festés, grafika, plaszti­ka, az alsó tagozatosoknak komplex foglalkozás —, mind­az visszatükröződik az alkotá­sokban. Kéri Mihály, a ráckevei mű­velődési ház előadója, a nyári tábor vezetője ezt írja a be­mutatóra invitáló kis füzet­ben : Ami a kiállított munká­kon túl, immár nehezen do­kumentálható, az a közös munka, az együttes gondol­kodás és cselekvés öröme, haszna. Tegyük hozzá: ami szerencsére nem vész el. Er­ről tanúskodik a mostani ese­mény, valamint az a terv is. hogy jövőre megint lesz tá­bor, s vélhetően egy újabb ki­állítás. Rádiófigyelő NAPKÖZBEN. Nem az első alkalom, hogy megállapítjuk: érdemes ezt a délelőtti adást hallgatni, hiszen az esetek többségében közérdeklődésre számot tartó kérdéseket bon­colgatnak. Csütörtök délelőtt például arról beszélgettek Barna Gáborral, az Urbanisz­tikai Társaság főtitkárával, milyenek építészeti környeze­tünk színei. Mivel a minden­napi esztétikai kultúra ugyan­csak satnyán fejlett, nem árt efféle problémákat is felvetni. Az, hogy terítékre kerülnek ilyen kérdések, egyben jelzi: megvan bennünk az igény a szépre, jóra. Csakhogy: tény­legesen vajmi kevés beleszó­lásunk van olyan — minket közvetlenül érintő — kérdé­sekbe, hogy például milyen szőnyegpadló és tapéta kerül­jön a százezrekért összsgür- cölt, lakótelepi lakásunkba, arról már nem is beszélve, hogy tetszik-e vagy sem a la­kónegyedek mellbevágó, le­hangoló monolit szürkesége vagy a csicsásra, hupililára, fedőkékre és papagájsárgára mázolt, tatarozott épületsora. Mint erről a műsorban is szó esett, ideje lenne a majdan ott élők véleményét is kikér­ni vagy legalább mint szem­pontot figyelembe venni a tervezésnél és kivitelezésnél, hogy végét dehesisen vetni an­nak a pazarló gyakorlatnak, miszerint a lakó, amint be­költözik — ha teheti — azon­mód kicserélteti a tapétát, a fürdőszoba berendezését — természetesen ismét kemény forintokért. És ha kinéz az ablakán. ezeregyedszer is megállapítja, hogy elviselhe­tetlen a szemközti épület szürkesége, meg arra tovább a lila iskola sárga kerítéssel. Mint megtudhattuk, a szín­tervek készítésére még nem alakult ki egységes gyakorlat, a tervezők elképzeléseit hol figyelembe veszik a kivitele­zők, hol nem. Akad persze követendő pél­da is. Győrben a műemlékek helyreállításánál figyelnek a színharmóniára, hogy az ut­cakép egészében legyen von­zó. Mert végül is nemcsak az a fontos, hogy az egyes épü­letek milyenek, hanem, hogy együtt kellemes vagy kelle­metlen hatással vannak-e ránk. A győriek több válto­zatban is elkészítik a színezé- si terveket, s úgy döntenek. Érdekes volt hallani arról, hogy a pszichológusok sze­rint milyen benyomást tesz­nek ránk az egyes színek, mi­lyen szempontokat érdemes a belsőépítészeknek — de az egyszerű halandóknak is — figyelembe venni a hálószoba, a nappali színeinek kiválasz­tásánál. Ismét hangsúlyozom, nem mellékes kérdés, hiszen a színnek közérzet- és hangu­latbefolyásoló hatása van, amellett, hogy ízlésünket is jó vagy rossz irányba formál­ja. Nemcsak a formatervezés­ben és a lakáskultúrában, ha­nem e téren is előttürk jár­nak a skandináv országok. A svédek például nem sajnálják a fáradságot a barátságos környezet megteremtésére. Té­len este minden ház ablaká­ban gyertya ég. Elgondolom, milyen romantikus lehet olyankor a havazásban, a pis­lákoló fények világánál sé­tálni. Ha többre nem is, csak ar­ra hívta volna fel a figyelmet ez a műsor, hogy mi is tehe­tünk környezetünk csinosítá­sáért valamit, az sem kevés. EGY KIS FIGYELMET. Ez­úttal is olyan témát válasz­tott Darvasi István, amire valóban érdemes odafigyelni. Az élet ugyanis folyton fel­adja a leckét azzal, hogy olyan új jelenségeket produ­kál, amelyek természetszerű­leg nincsenek jogilag szabá­lyozva. A jogalkotás csak kö­vetheti az élet diktátumát, az­zal a belátással, hogy az élet tarkasága soha nem foglalható minden ízében, tökéletesen törvénybe, mindig maradnak joghézagok, amelyekkel élni és visszaélni lehet, olykor épp a jobbító szándékú em­berek kárára. Pedig a polgári jog hivatalosan az állampol­gár autonómiájának hordozó­ja. Nagy Emőke üzem számára is a legjobb feltételeket teremtik meg a függöny mögötti részen. A színház igazi nagyüzem, kom­puteres szervezettséggel és maximális kihasználtsággal. Mint egy modern ipari üzem — csak éppen nem autót, ha­nem színházi előadást termel. Penttilä asszisztense volt a kelet-finnországi nagy város, Lahti új színházának, a Lahti Városi Színháznak az építő­je, Pekka Salminen. Az 1983- ban megnyitott épület so* szempontból a helsinki szín­ház testvére — de annak né­ha már nyomasztó méreteit itt sikerűit emberibbé, köz­vetlenebbé, melegebbé tenni. Pedig az épület kívülről — különösen esti megvilágítás­ban — inkább emlékeztet egy modern vegyipari üzemre, mint színházra. A szokatlan külső azonban remek színhá­zat foglal magába. Itt is két színpad van, a nagy és a ki­csi, de ezek méretei valahogy arányosabbak, mint Helsinki­ben. A kényelem itt is maxi­mális, és az előtér sajátosan kialakított szögletei, lépcsői lehetővé teszik, hogy ott is játsszanak kamara- vagy in­kább kísérleti előadásokat. Hasonló célra használható a széksorokkal berendezhető próbaterem. Funkcionalitás és esztétikum ritka szerencsés egysége valósul meg itt. Másképp új, s más miatt érdekes a Finnország máso­dik legnagyobb városában, Tamperében ez év februárjá­ban megnyitott Munkásszín­ház. (A név ne tévesszen meg senkit: Finnországban óriási hagyományai vannak a mun- kásszínjátszáisnak. Mind a mai napig vannak úgynevezett munkás színházak. Tampere, a nagy ipari' központ meg, éppen a legrégibb munkás­színházzal dicsekedhet. Ez te­hát profi színház, de a neve őrzi artíádíci<frf.j ’ A-külsőTtt ér­dekesen emlékeztet a tampe- rei gyárak épületeire: nyers vöröstéglával borított az egész épület. Homlokzata háromne­gyed része üveg: este feltár­ja a megvilágított előcsarno­kok arányos lépcsőrendsze­rét, a ruhatárak és büfék pultjait. A tervező házaspár, Marjatta és Martti Jaatinen, itt még szabadabban gazdál­kodhatott a terekkel, a mére­tekkel, de nekik is sikerült megőrizni az emberi arányo­kat. Ez egyébként a legna­gyobb színpadú színház jelen­leg Finnországban. Nem a fő színpad méretei miatt első­sorban, hanem mert a hátsó színpad és a műhelyek egy- benyitása több mint hetven (!) méter mélységet eredmé­nyez. Sőt, a műhelyek hátsó fala (ajtaja) elmozdítható, s ha szükséges, egyenesen az utcáról, a fák alól indulhat be a színre mondjuk Lear király és kísérete. E zek a színházak ter­mészetesen nem ke­vés pénzbe kerül­tek. A tamperei például 110 millió finn már­kába (1 márka kb. 8,2 Ft.). Ebből az állam és Tampere város 35—35 milliót adott, 40 milliót viszont alapítványok­ból és adományokból szed­tek össze... Ez is jellemző. A látott előadásokról majd legközelebb. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom