Pest Megyei Hírlap, 1985. november (29. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-16 / 269. szám
!W5. NOVEMBER 16., SZOMBAT mr • MEGYEI 7 Madarak Dombrovszky László metszete Köble ne z Zsuzsa: Nyilvános tárgyalás Budaházi István: Az ujjak parázsló tüze U ramisten — gondolta Sarkadi, amikor a bírósági folyosón két fegyőr között meglátta Klárát. — Uramisten, ez az asszony semmit sem változik. Ihat, belekeveredhet betörésbe, végiglakhatja Pest összes albérletét, csúszhat egyre lejjebb, de úgy vonul át eseményeken és lakhelyeken, mintha mindez csak a cipője szélét érintené... Klára mellett jobbról egy termetes fegyőrnő babrálta vállig érő szőke haját, balról egy zöld szemű, vörös hajú. Az egyenruha ellenére is vonzották a tárgyalásokra váró férfiak tekintetét, innen is, onnan is végigpásztázta őket egy-egy szempár. Klára ült közöttük, hosszú ujjaival sűrűn beletúrt egyenes szálú, sötét hajába, s láthatóan nem tartott igényt semmiféle érdeklődésre. Nem volt megilletődött, de nem volt közömbös sem, néha felemelte a tekintetét, körbehordozta, s az egyik kitárt ablakszárny takaráséban álló Sarkadi ilyenkor úgy érezte, mintha szép fényű gyertyával világítana valaki a homályos folyosó árnyékai között. Keze, lába elzsibbadt a várt, mégis váratlan viszontlátás döbbenetétől, némán korholta magát: — Tőle már semmit nem akarhatsz, csak a lányodat. Most is ezért jöttél. Szedd össze magad, hogy leg. alább ezt az egyetlen, legutolsó csatát te nyerd meg. Előrelépett, a tárgyalóterem ajtaja mellé függesztett fa táblán végigböngészte a mára kitűzött tárgyalások jegyzékét. Hat sorszám szerepelt egymás alatt, mellettük a jelzés: HBP. Erről Sarkadi kitalálta, hogy házassági bontóper valameny- n.yi ügy, kivéve a hatodikat, ami gyermekelhelyezési per. s ami mellett két név állt: Sarkadi Gábor, Sarkadi Gáborné. Mielőtt megfordult volna, előre érezte, hogy mindjárt táncolni kezd a szemhéja. Az utóbbi években jól megismerte a befolyásolhatatlan, szörnyű rebe- gést, amikor a szemhéja, mint egy tőle különálló bőrállatka, rángani kezd. Klára a szőke és a vörös fegyőrnő között ragyogni kezdett, belül is meggyújtotta a gyertyáit, átvilágított a bőrén az öröm. Köszönt is, halkan: — Szervusz. Gábor. Sarkadi bólintott, lenyelt egy isten tudja honnan a torkába gyúródott csomót, s ebben a pillanatban, mintha ugyancsak egy csomó lényé, lésével küzdene. torz hangon megszólalt az ajtó feletti hangszóró: — Sarkadi-ügyben idézettek, tessék bejönni! Egymással szemben ültek le, a fegyőrnők hátul, a tanúknak fenntartott padra. A két ügyvéd köhé- cselt és lapozgatott, Sarkadi a fiatal, szép bírónő szemével megpróbálta szemügyre venni önmagát: ősz haj, mély ráncok, kopott zakó, divatjamúlt nadrág ... Ehhez a bírói pulpituson fekvő adatok szolgálnak jó hátterül: leszázalékolt nyugdíjas állapot, albérleti lakás, keresetkiegészítésül bedolgozói munka — csontvázak összeállítása — egy szövetkezetnél. És Klára? Klára milyen alapot nvújthat egy néma felméréshez? Gyönyörű, sűrű haj, hibátlan arcbőr, szép vonások, amiket csak hangsúlyoz a meleg szempár ... És ha majd megszólal, kinek jut eszébe, hogy éppen betöréses lopásért tölti büntetését, s hogy előtte alkoholelvonó kezelésen volt... ? — Tessék, kérem, felperes, mondja el, miért is vannak itt — szólalt meg a bírónő, aki harmincéves lehetett, és fáradtan nyomkodta a halántékát, — Tiszteit bíróság! — kezdte Sarkadi, s minden erejét összeszedte, hogy formás és érthető mondatokat találjon. Mintha érezte volna szervezetében a mozgósítást, a vérébe áramló adrenalint. Nem szabad veszítenie. — Tisztelt bíróság, az alperessel közös gyermekünk, 13 éves Márta nevű lányom másfél éve intézetben van. Amikor elváltunk, a feleségem meg én, Márti az anyjával maradt. Attól kezdve alig láttam. Sarkadi összegyűjtött ereje ennél a mondatnál megtört, megpróbált összeszorított szájjal sóhajtani, s egyszersmind lenyelni a könnyeit. — ... szóval alig láttam, mert vándoroltak, egyik albérletből a másikba. Szabályos nyomozói munkát folytattam, hogy megtudjam, most éppen melyik iskolába jár. A legkoszosabb lyukakban, elképzelhetetlen lakásokban fordultak meg, néha úgy éreztem, ennél rosszabbat már találni sem lehet, de lehetett ... Kéthetes késéssel tudtam meg, hogy a volt feleségem betöréses lopást követett el. becsukták, a lányomat pedig az illetékes gyámhatóság intézetbe utalta. Megmondták a címet, attól kezdve minden hét végén meglátogattam. Most már ki is engedik hozzám, a szombatokat. a vasárnapokat nálam tölti. De intézeti elhelyezése nem szüntethető meg, amíg a gyermekelhelyezést a bíróság meg nem változtatja. Tisztelt bírónő, én ezért vagyok most itt. És kérem, hogy a javamra, és a gyerek javára döntsenek. A bírónő bólintott, Klárához fordult. aki már állt a széke mellett. Mielőtt kérdezett volna, Klára személyi igazolványába pillantott. Sarkadi esküdni mert volna rá, hogy a születési idejét nézi, a hajdani házaspár külső tulajdonságai is hatalmas ellentétekre engedtek következtetni. ezt kellett volna megtámogatnia a korkülönbségnek. Klára azonban csak öt évvel volt fiatalabb volt férjénél. — Miért váltak el? — ...nem bírtuk már egymással. Ittunk. Verekedtünk — mondta Klára hangsúlytalanul, és tőle szokatlan kitárulkozással, szinte egymásba folyatta a mondatokat. — ... volt úgy, hogy mielőtt mun. kába indultunk volna, a férjem összevert, hogy a szomszéd lakásból jöttek át lemosni rólam a vért, egyszer végig kellett csinálnom miatta egy elvonókúrát, pedig nem vagyok alkoholista, de elvitetett, és amíg azt a borzalmat végigéltem, tudtam, hogy ő otthon egyfolytában részeg, a gyerek pedig felügyelet nélkül csavarog ... — Hogyhogy elvitette, csak úgy? Ilyen nincs. — Ö akkor még nagy ember volt — mosolyodott el Klára. — Az üzemi négyszög csúcsa ... A bírónő lapozni kezdte az előtte fekvő mappát, ráncok szaladtak a szeme sarkába. — Na jó. Tehát elváltak. De maga most börtönben ül. Hová akarja vinni a gyereket? — Két hónapom van még. A közös lakást eladtuk, az ügyvéd urak intézték, a pénz fele az enyém. — Ragaszkodik a lányához? Irt neki ? — Igen, Mostanában nem válaszol. — Mi volt ez a betörésügy? Klára felvonta a vállát, úgy válaszolt, mintha azt kérdezték volna, hol dolgozott. — Albérletben laktunk, abba a legutolsóba az élettársam is beköltözött. A háziasszonnyal nagyon jól megértettük egymást, bízott bennünk. Egyszer elutazott néhány napra, azt mondta, mindent használhatunk, csak az ő szobájába ne menjünk be. Egy este betörtük a zárat, sok mindent találtunk, ékszereket, porcelánokat, pénzt... — Miért volt erre szükség? — Nem tudom. Akkor épp nem dolgoztunk. Nem volt semmi pénzünk. S arkadi észre sem vette, hogy egyfolytában Klárát nézi. A bírónő még hosszan kérdezősködött, Sarkadira is sor került újra, már nem érezte, hogy valamiféle harcról van szó, inkább arra gondolt: vajon mi lenné, ha elmesélné, hogy Klára, nevéről neki rhindig egy tanya jutott eszébe, a tanya fonott kerítése mellett egy almafa, egyszál egyedül, ágain fényes héjú, szomjat oltó, gyönyörű Klára-almák? — Na, kérem — mondta a bírónő fáradtan, miután elsorolta, milyen intézkedések szükségesek most, az intézet megkeresése, a környezettanulmány és különböző vélemények beszerzése, s kitűzte a következő tárgyalás időpontját. — Addig jó lenne, ha mindketten elgondolkodnának azon, nem az lenne-e a legjobb a lányuknak, ha egyelőre bent maradna az intézetben, amíg az iskoláit befejezi. S azután ő döntené el, melyikükkel kíván élni. Felálltak, elköszöntek. Sarkadi előre engedte Klárát, a fegyőrnőket, az ügyvédeket, utolsónak lépett ki az ajtón- A folyosó már üres volt, égtek a lámpák. Kint szitált az eső, ember alig járt az utcán. Vibráló szemhéját le kellett fognia, így csak az egyik szemével látta, ahogy a rabomobil kikanyarodik az útra. Ültetek egymással szemben a szobában, s az ebéd utáni kávét kortyolgattátok. Abban a szobában, amit te, Májló, vettél ki három napra a lány érkezésekor. A második napon már feszülten figyeltétek egymás arcát, minden mozdulatát. A nagy csöndet, ami körülölelt titeket, csak a szemben magasló templom tornyának kongása s a kávéscsészékhez koccant kiskanalak hangja zavarta meg. Szembogaratok néha egymásra emeltétek, vizsgálgatva a másikat. Az éjszaka, s az ezt megelőző délután minden viharra ott feszült még bennetek. Mindketten adni akartatok. Egymást marcangolva rohamoztatok. A lány sikkantásáig, kéjben- gyönyörben úszó szeméig. Míg arca is olyan nem lett, mint a haldoklóé. Ha ő volt gyors, fölöd pattant. Igv tomboltatok kisebb szünetekkel, talán hajnalig. Meguntad ezt a vizsgálódást. A kávéscsészékkel kiballagtál a konyhába. Visszajöttél, és rápöfékeltetek egy licensz Marlboróra. A lány törte meg a csöndet: — Hazautazom — mondta bátortalanul. Te, Májló, önző és hiú voltál. Kis zsarolásnak gondoltad az egészet. Már majdnem rákérdeztél, hogy melyik vonattal, de inkább ezt mondtad: — Miért kellene elmenned? Nem érzed jól itt magad? — De Igen. Mégis el kell, hogy menjek. — Megbántottalak valamivel? — kérdezted. — Nem, nem bántottál meg, csak mennem kell... Nézted a lányt, Májló. Láttad vo- nagló éjszakai arcát, s megrémültél, mert nélküle kellett elképzelned azt a lakást, ahová te még virágot is vittél. „Mitől félsz, Májló? — vallatfad magad. A magánytól? Nem, nem. Inkább a hiánytól. Pedig ez egykutya.” — Te tudod, Tónia! Bár tegnap nem mondtad, hogy csak két napra jöttél. Valami nagy dolog lehet az, amiért el akarsz menni. Ami fontosabb, mint az együttlétünk. A lány meglepődött, tétova mozdulattal feléd intett, mint aki bocsánatot kér: — Mennem kell, értsd meg, mennem kell! Te, Májló, tudtad a gyenge pontját. Hozzáléptél, átkaroltad, hátgerincét simogattad, s apró csókokkal támadtad nyakát, száját — de a lány nem izzott föl. Fejét elhúzta, és ki- síiklott az ölelésből. Míg te, Májló, döbbenten álltái, ő addig csomagolt. Segíthettél volna neki, hiszen ismerted a mondást: „Annak a nőnek, amelyik menni akar, jobb, ha csomagolni segítenek, úgysem lehet visszatartani.” Te, Májló, zsarolni kezdted, de a lány hajthatatlan volt. Táskájával az ajtó felé igyekezett, mert tudta, ha akkor nem indul el, később nem lett volna ereje hozzá. Szerettél volna elé állni, könyörögni, de ez ellen büszkeséged tiltakozott. Kinyitottad az ajtót, s fölajánlottad, hogy elkíséred az állomásra. — Ne, ne kísérj el, kérlek! Bólintottál, s a kitárt ajtón kilépett a lány. Álltatok egymással szemben a küszöbön innen és túl. A lány feléd hajolt, s amolyan puszifélét nyomott az arcodra, és zárt ajakkal a szádra is. Aztán megfordult, és lerohant a lépcsőn. Te, Májló, bambán nézhettél, ahogyan ott álltái az ajtóban. Becsuktad, hogy ne röhögjön rajtad senki. Az ablakhoz mentél, s bámultál utána. Láttad, amint átment a parkon. Gyűlölted, és ütni tudtad volna. Ügy érezted, hogy becsapott. „Dögölj meg, dögölj meg” — csikorgattad a fogaidat. Ám a következő pillanatban már indultál is lefelé a lépcsőn. A parkban nem láttad. A buszmegálló talán háromszáz méterre volt, de neked még jegyet is kellett venned. A kis trafikban a trafikos és felesége ebédelt az átélésekből, derűs, öregkori nyugalommal. Irigyelted ezt a nyugalmat, Májló, s a két öreg egymás felé kisugárzott szeretetét is. Ingerülten sürgetted a jegyet. Dühös voltál rájuk, a buszmegállóra is, mert nem láttad a lányt. Aztán a buszt szidtad, mert késett, vagyis tett a menetrendre. Végre előbukkant. Föiszálltál. de türelmetlenül számoltad a megállókban fölöslegesen eltöltött másodperceket. „Essék ki a kereked!” — mondtad a vén busznak. A vasúti pályaudvar előcsarnokában nem láttad a lányt. A pénztáraknál, a várótermekben sem. Bekukkantottál az étterembe is — hiába. A peron után a buszmegálló és a taxiállomás felé vetted az utat. Sehol nem láttad. Már aggódtál érte, hiszen a lány idegen volt a városban. Eltévedhetett, bármi történhetett veié/' Hülyének tituláltad magad, majd baromnak. Ekkor láttad meg Tóniát, amint a peronok túlsó végében, az épület falához támaszkodva állt egyedül, védtelenül. Te, Májló, már nem voltál ura az érzelmeidnek. Elfeledkeztél mindenről: haragról, gyűlöletről. Már nem voltál önző, beképzelt férfi, csak szerelmes kiskamasz, aki siet a szeretett lány felé, s nem kérdezett tőle semmit. Láttad az örömtől fölcsillanó szemét, s már nyújtottad is felé a kezed szótlanul, és kéz a kézben indultatok az étterem felé. Inni valamit, amire a vesztes hívta meg a győztest. Ahová a vesztes vezette a győztest kézen fogva, aki engedelmesein követte. S a legyőzött kivette a lány kezéből a kezét, s átölelte. A hideg jéghegy pedig egyszerre csak olvadni kezdett az ujjak parázsló tüze alattVaderna József : Éjszaka A beszélgetésből kifordul a Duna. Megárad fejem felett. Határsértő halak: a mondatok néma hosszúságai. Aluljárókban állok, szüntelenül ellenőrzött vízszint — bekapcsolt szivattyú a Margit-sziget. A körúton félrerúgom a diót. növényi agyformát, megpördült szerencsekereket. Sorsolásban forog az éjszaka, a henteskirakatban megbillent falu, darabokra szakadt vidék. Minden lámpa a szemfényvesztés feje. a Gellérthegy kikeméoyített bűvészkalap. Lezárt ablakok mögött: csikorog a szorongás. Reggelre megfájdulnak az állkapcsok. Álmos testem legforróbb pontja szemem belseje, ki fogad be, keserűek a hangok, az édes is sós, a tapinthatóság határáig hátrál a villamos. A házatlan neszek között fülemben megőrölnek a gongütések. Hatalmas ásítás a pályaudvar. Üres sínek, a menetrend is kiürült, mint Dunántúlon vctetlen ágyam. A mozdonyok helyén: hintalovak. Birtalan Ferenc: Fedetlen arccal Fcloldozásra nincs hatalmam. Gyónni sincs kinek. Ezer év szennye, vére rajtam. Száz Dózsás évtized. Véletlenekhez nincs közöm. Isten ha van, legyen. Halálos harchoz öltözöm. Fedetlen arcom és szivem. Bényeí József: . Sűrű. időben Homlokomról a kezed immár nagyon hiányzik. Sűrű időben élek, szinte szívszakadásig. Sóhajnyit megpihenni megbújnék oldaladnál. Beton világ ez. Perceket szaggat a lusta naptár. Szemedből halvány mosolyod szavaiddal kivetted. Már csak az álmaim tiszták, Csönd van. Nagyon szeretlek.
