Pest Megyei Hírlap, 1985. október (29. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-24 / 250. szám

1985. OKTÓBER 24. CSÜTÖRTÖK 5 Művészeti ösztöndíj Ifjú amatőröknek Az amatőr művészeti moz­galom támogatására ösztön­díjat állapított a KISZ Köz­ponti Bizottsága, a Szak- szervezetek Országos Taná­csa, az Állami Ifjúsági Bi­zottság, az Országos Köz- művelődési Tanács és a Mű­velődési Minisztérium. Az ösztöndíjat pályázat útján bármely működő együttes, szakkör, népművészeti klub és nemzetiségi csoport, alkotó- közösség elnyerheti. A pályázatnak részletes munkatervet kell tartalmaz­nia, amely egy évre meghatá­rozza a csoportnak a kitűzött célok elérése érdekében vál­lalt feladatait. Az ösztöndíj el­nyeréséhez szükséges a KISZ területi bizottságának javas­lata, illetve a megyei illetékes művészeti szakbizottság véle­ménye is. Sikeres pályázat esetén az együttes, csoport vagy alkotókor egyszeri anya­gi támogatásban részesül, a vállalt feladatok megvalósítá­sához szakmai-módszertani se­gítséget kap. A pályázatok alapján az ösztöndíjat — amelynek ösz- szege 10—30 ezer forint között mozoghat — évente nyerhetik el az együttesek. Az ösztön­díjban bármely amatőr cso­port legfeljebb háromszor ré­szesülhet. Minden esztendőben új pályázati anyagot kell a bírálóbizottságok elé terjesz­teni. Az ösztöndíjat és a nívó- díjat bírálóbizottság ítéli oda. A pályázatokat és a nívó- díjjavaslatokat öt példányban december 1-ig lehet beküldeni a KISZ megyei (budapesti) bizottságaihoz. Az ösztöndíj odaítéléséről a bírálóbizott­ság legkésőbb március 31-ig dönt. A kisegítő iskolák mindennapjai Ide is besüt a fényes nap Sok tévhit él a közfudatban a kisegítő iskolákkal kapcsolatban. Ez persze összefügg azzal, hogy keveset tudunk arról, miként is zajlik ott a munka. Ha csak szóba kerül: a gyerek érdeke az volna, hogy áthelyez­zék, a legtöbb szülő már a gondolattól is megrémül. Igyekszik elodázni a dolgot vagy egyszerűen nem járul hozzá ahhoz, hogy a kisegítő iskolai osztályba áttegyék. Inkább küszködik vele, különórákra járatja. Ritkán akad olyan anya vagy apa, aki veszi a fáradságot, s el­megy megnézni, hogyan is foglalkoznak a gyerekekkel. Pedig érdemes volna, meggyőződhetnének arról, amit magam is tapasztaltam, hogy a pedagógusok valódi hi­vatástudattal, odaadással munkálkodnak. A gyerek érdeke Budakeszin például egy szép, régi villaépületben ta­nulnak. Gondozott kert veszi körül az épületet. Kőhajítás- nyira van az erdő, úgyhogy gyakran kiviszik a kicsiket sétálni, játszani. Három ta­nárnő, Várady Györgyné, Szabó Lászlóné és Mikhazy Jánosné tanítja a nyolc osz­tályt. — Huszonkét éve működik a kisegítő tagozat. Ez idő alatt az oktatáshoz szükséges kellékeket beszereztük, meg­kaptuk. Az iskola vezetői súlyt helyeznek arra, hogy legalább olyan szinten lássa­nak el minket, mint a nor­mál osztályokat — mondja Mikházy Jánosné.— Ha tor­natermünk nincs is, van tor­naszobánk, s ez ugyanúgy megfelel a célnak. Egyébként amikor csak lehet, kint va­gyunk a szabadban. — Sok szülő csak végső esetben áll rá, hogy a gye­-FIGYELŐ Nem kell a szé­gyentől pirulnia annak az irodalombarátnak, aki soha életében nem hallotta Anton Arrufat nevét. A messzi Kubá­ban él ő, így hát valóságos dramaturgiai csoda, hogy az eg/ik drámája mégis átröp- p<_nt az óceánon, és a ma­gyarországi képernyőkön meg­elevenedett. Dés Mihály for- tí .otta le valami úton-módon ezt a jelenetsort, ami aztán Márton István rendező kezébe kerülve Minden vasárnap címmel örvendeztette meg azokat, akik szeretik, ha re­mek színészek brillírozásra al­kalmas szerepeket kapnak. Ez a tolókocsis nosztalgiázás ugyanis arra és csak arra volt jó, hogy Törőcsik Mari, Gl- savszky Éva meg az ifjú Hirt- ling István egy jó nagyot lu­bickoljon az álomkergetésnek eme langymeleg és habtornyos strandvizében, s szinte csak azt cselekedje, amit a siker learatásának címén célirányos­nak lát. Ebben a nem kissé Tennes­see Williams túlfűtött, a lehe­tetlenségeket valóságnak lát­tató színpadi világára hasonlí­tó darabban ugyanis igen tág tér nyílott arra, hogy vala­mennyi közreműködő szín je­ledre maturáljon. .Mert kell-e a jó értelemben vett alakosko­dásra kiválóbb alkalom, mint Elviraként menetrendszerűen visszarévedni abba a húsz év­vel ezelőtti időbe, illetőleg új­ra és újra megszervezni az ál­randevúkat, amint azt alkal­mazottja, Alejandrina teszi. E két asszony közé pedig nyilván nem rossz színészi megbízatás oóacsöppenni olyan hódító fia­talsággal. ami az éppen soros Vőlegénytől elváratik. Lévén ez a bő egyórányi c: ivegés, .— érzelmi viharzás o'yan, mint amikor egy köze- p >s értékű zongoradarabot va­laki nagy tehetséggel és még jobb hangulatban többszörö­sen önmaga fölé emel, elkép­zelhető, hogy Anton Arrufat szövegkönyve a valóságos szín­padok deszkáira is átkerül. A díszletezésse! nem kell sokat v r god ni; a tolókocsi — akár a filmen a fóka meg a kisgye­rek — mindig érdekes; és hát Helyik társulatnál nincs két idősödő, szerepéhes színésznő meg egy prózai bonviván, aki­ket illik egy-egy ziccerszerep­pel megjutalmazni. Igaz, ritka az ilyen stúdióból színházak­hoz vezető darabvándorlás, de ez esetben nem elképzelhetet­len, hogy így lesz. És egyálta­lán nem kell majd bánkódni miatta: a Minden vasárnap azért van annyira tisztes mu­tatvány, hogy itt vagy amott megújrázzák a fenti okok miatt. Garai. A Szülőföldemen cí­mű — sajnos, nem elég sűrűn jelentkező — remek sorozat­ban ezúttal egy jellegezetesen városi költőt mutattak be a maga igencsak nagyvárosi kör­nyezetében. A kamerákkal, mikrofonokkal ide-oda elkísért poéta Garai Gábor volt, az ó kicsi hazája meg a Vérmező, ahol immár hosszú-hosszú ideje lakik. Pontosabban él, mégpedig olyan otthonosan, mintha csak egy falusi portá­ról indulgatna el naponta ügyeit intézni, baráttal, isme­rőssel összeakadni. Tulajdonképpen ez a befész- keltség, a honosság megszer- vezhetetlen és megfizethetetlen békéje tette igazán kedvünkre valóvá ezt a portréfilmet, ^z az újból tapasztalható bizo­nyosság, hogy lám, egy metro­polisban is meg lehet lelni azt a szegletet, ahol mindig akad barátságos zug, mindig vár egy traccsra éhes társaság. Költőről lévén szó — azaz hogy inkább mozgó kép —, hallhatunk természetesen ver­seket is. de Major Sándor szer­kesztő ezeket csak mértékkel adagoltatta. Éppen az és úgy hangzott el, amennyi és aho­gyan kellett. Íme a recept: így célszerű az efféle arcképeket fölvázolni. Betti néni. Ismét egy cseh­szlovák sorozat foglalja majd el a kedd estéinket. Ezúttal azonban egy kosztümös vál­lalkozás; nevezetesen a Balzac- regénybol forgatott Betti néni. Látva az első részt, biztosak i lehetünk abban, hogy nagyon sokan kíváncsiak lesznek arra, mit és hogyan ér majd meg az a csalódott, szegény vénlány, akit a jól ismert Magda Vá- sáryová alakít — pompásan. Akácz László rek kisegítő iskolai osztályba kerüljön. — Ez nálunk is így van — helyesel Mikházy Jánosné —, de amikor már itt van a ki­csi és látják, hogy szeretettel foglalkozunk velük, meg­nyugszanak. Attól félnek, ha a kisegítő iskolába kerül, ott végleg el lesz zárva a világ­tól, pedig erről szó sincs. — Azt is tudatosítani kelle­ne a szülőkben — veszi át a szót Várady Györgyné —, hogy a gyereknek rossz, ha későn kerül át, mert nehe­zebben tudja behozni a le­maradást, s itt is kínlódik. Volt arra példa, hogy csak három év után helyezték át hozzánk a tanulót. Addig rengeteget vesződtek vele. Idővel a szülők is belátták, hogy jobb így. Elmondták, mennyire hálásak, hogy kis­fiúk végre megnyugodott és jól érzi magát új pajtásai kö­zött. A tanár jót akar — Komoly gond — folytat­ja Szabó Lászlóné —, s azt hiszem, ezt pedagóguskollé­gáim nevében is mondhatom, hogy az áthelyezés kérdése nincs megnyugtatóan megold, va. Az első, az indító pedagó­gus véleményét jóval komo­lyabban kellene figyelembe venni, hiszen nem ok nélkül javasolja az áthelyezést. — Amint hallottam, sok olyan gyerek marad a nor­mál osztályokban, akiknek a kisegítőben lenne a helyük. — Valóban — feleli Szabó Lászlóné. — Az áthelyező bi­zottságnak meg kellene néz­nie a gyereket saját környe­zetében és az iskolában is. — Az összevont osztályok­ban a felezett órákon jut elég id,ő arra, hogy a kicsik jól megtanuljanak Írni, olvasni? — Elsőben igen — magya­rázza Várady Györgyné —, felsőben viszont szerintem túl sok gondot fordítunk a gya­korlati készségek fejlesztésé­re, holott hasznosabb volna az alapkészségekre fordítani ezt az időt is. Budaörsön egy régi, kor­szerűtlen épületben van a ki­helyezett tagozat három osz­tálya. Ráférne egy kis felújí­tás. Az iskola Igazgatónője, aki maga is gyógypedagógia szakon végzett, szívén viseli a kisegítő iskola sorsát, jó partner a problémák megol­dásában. Sok a veszélyeztetett Érden nemrégiben tataroz­tak, kicserélték a tetőszerke­zetet, az ablakokat és a vil­lanyhálózatot. Másfél millió forintot költöttek rá 1981 óta, és még legalább ugyanennyi­re lenne szükség — tájékoz­tat Grünwald Ferenc igazga­tó. — Jelenleg még olajkály­hákkal fűtünk — mondja —, de a várostól ígéretet kap­tunk arra, hogy korszerűsíte­nek. A vízhálózatra is ráfér­ne a felújítás, nem beszélve arról, hogy a gyerekek egy falikúinál mosakodnak, s ez meglehetősen körülményessé teszi a tisztálkodást. Nagy szükségünk lenne minimum két-három foglalkoztató he­lyiségre, mert jelenleg min­den teremben tanulócsoport van. Átmenetileg talán egy faházzal is enyhíteni lehetne a gondon. — Százharmincöt gyerek jár hozzánk, van előkészítő első osztályunk és iskolaott­honos elsőnk is. A tanulók több mint fele veszélyezte­tett. Ezért is tartom fontos­nak, hogy alsóban minden osztályban van napközi és sikerült e’érnünk, hogy taná­csi étkezési térítést kapja­nak. Az iskolaotthonnal kap­csolatos tapasztalataink igen jók. A gyerekek tanulnak is, pihennek is, nem fáradnak úgy ki, mint amikor egymás után következnek az órák. — Milyen arányban tanul­nak topább a diákjaik? — Nálunk évente tíz-tizen- két tanuló végez. Háromne­gyed részük beiratkozik a to­vábbképzők valamelyikébe. Ezek általában a helyi ipari bázisra épülnek. Jó lenne azért bővíteni a választható 6zakmák körét. Újabban, hogy a lányok például segédápoló­női képesítést szerezhetnek, sokan választják ezt a szak­mát. — Azt hiszem, a kisegítő iskolákban fontos lenne, hogy a szülőkkel szoros kapcsolatot alakítsanak ki. Tudom, hogy ez nehéz, éppen ott, ahol a gyerekek veszélyeztetett csa­ládban élnek. Mit lehetne mégis tenni? — Minden évben megtart­juk a szülők és nevelők bará­ti találkozóját fehér asztal mellett és ilyenkor még azok 'is eliönnek, akikkel nemigen találkozunk szülői értekezle­ten vagy a fogadóórákon. Nagy Emőke Zene — borssal, paprikával E l tudnak képzelni olyan színházat, amelyben szé­pen felöltözve, tömött sorokban ül a közönség, egy órán át bámulja az üres szín­padot, színészek nincsenek, ellenben van két óriási hang­fal, ráadásul recseg is, és ezen közvetítik rádiójáték for­májában az eseményeket? El­képzelni persze lehet, csak éppen nevetséges. Nos, pontosan ilyen ínyenc élvezetben volt része a Liszt Ferenc 174. születésnapja al­kalmából rendezett ünnepi hangverseny közönségének kedden este a Zeneakadémián. Az előzményekről annyit, hogy a brazíliai vendégmű­vész, Antonio Darbosa le­mondta a fellépést, a hang­versenyt viszont nem lehetett törölni, mert akkor hogy fog­juk jövőre megünnepelni a zene fejedelmének 175. szüle­tésnapját ...? Miután az ünnepi koncertet Ifjabb Bartók Béla, a Liszt Ferenc Társaság társelnöke megnyitotta és Lukács Mik­lóssal, a zsűri elnökével átad­ta a hollandiai Phiüps-cég le­mezének odaítélt nagydíjat az ország nagykövetének, a kon­feranszié közölte, hogy most pedig részleteket hallunk a lemezről, a mester késői ka- maramüvelből. A közönség döbbenten állt — pontosabban ült — a hirtelen műsorválto­zás hallatán, hiszen eredeti­leg ünnepi hangversenyről volt szó. Végre recsegve-ropogva megszólalt az egyébként tény­leg gyönyörű felvétel. Csakhogy, ha az ember ezt akarja hallani, megveszi a le­mezt vagy bekapcsolja a rá­diót — otthon — és nem dob­ja ki a pénzét a ma már amúgy is borsos árú koncert­jegyre. A hangulat — hogy a fűszereknél maradjunk — ért­hetően paprikás volt. A közönség hüledezett, töb­ben néhány perc múlva tá­voztak, mások a szünetben vették a kalapjukat. Akik ma­radtak, mind azt tárgyalták magyar és idegen nyelven — rengeteg külföldi volt ho­gyan lehet a műsortervet minden szó nélkül így meg­változtatni. Bemondhatták volna legalább * egy-két vi­lágnyelven. hogy a második részben kitűnő pianistánk. Ránk! Dezső fog zongorázni, ö ugyan nívós játékával igye­kezett menteni, ami menthető, de a csorbát nem lehetett ki­küszöbölni. Ezt nevezzük ün­nepi hangversenynek? Pedig úgy hírlik, kis hazánkban akad néhánv világszínvonalú szólista, kamarazenekar, fér­fi-, női. és vegyeskor, amelv ezt a szégyenletes űrt betölt- hette volna. ff. fi. ■ Heti filmtegyzete Csak egy mozi Jean-Pierre Leaud és major Tamás a Csak egy moziban Sándor Pál csapdába esett — önmaga csapdájába. Annyi mindent akart elmondani — szerelmet és megcsalatást, lel­kesedést és elidegenedést, az alkotás csodáját és a művész- kedő ripacskodást —, hogy nem tudott elmondani sem­mit. Nagy mesterségbeli tu­dással, sziporkázóan épít fel helyzeteket, karaktereket, te­remt konfliktusokat, amelyek azonban szép csendesen ki­oltják egymást. Mikor az em­ber úgy érzi, hogy na most itt van, végre felsejlik vala­mi lényeges, akkor a követ­kező jelenés elsodorja, meg nem történtté teszi azt, ami fontos lehetett volna. Harmad­szorra, negyedszerre már szo­rítunk a rendezőnek: hátha sikerül. Nem sikerült. Bizonytalan, esetleges az a világ, amit Sándor Pál fel­épít, amelybe hőseit kénysze­ríti. Péter, az önmagával, hi­vatásával viaskodó rendező, aki a Hattyúk tavát filmesíti meg. Oborzil Tamás, a szánal­mas öreg színész, aki nem tud belenyugodni, hogy elvesztette á szerepét: foggal-körömmel, praktikákkal, élet |s halál kö-, zott lebegve küzd a látszatért Péter megcsalatásra ítéltetett felesége, aki inkább jogaira, mint a régen elvesztett szere­lemre tart igényt, valamint a negyvenévi házasság után el­hagyott mama, aki a szere­péért ácsingózó csepürágótól kap, nem csak szellemi vigasz­talást. No és a forgatási szünetben feltűnő lány, az üde szépség, akiről Péter azt hi­szi, hogy szereti, s hogy még kuszább legyen a helyzet: a lány gyereket vár. Saját prob­lémáikkal küszködve, egymást szeretve, gyűlölve keverednek konfliktusokba, olykor ab­szurd helyzetekbe. Vala­mennyien tehetetlenül vergőd­nek, menekülnek, pontosan, maguk sem tudják, hogy mi elől. Mindez önmagáért való — nem vezet sehová. Mert voltaképpen jól érez-, zük magunkat, csak nem ért­jük az egészet. Az ötletek, a sejtelmes beállítások, a nagy- • stílűén megkomponált képi vi­lág mind azt erősítik, hogy Sándor Pál és kiváló opera­tőre, Ragályi Elemér mindent tudnak, amit a filmkészítésről tudni lehet. Csupán az a bi­zonyos plusz, az eredetiség hiányzik ahhoz, hogy ez az al­kotás film, s ne — ahogy a címe sajnos, találóan jelzi — csak egy mozi legyen. Ezt a középszerű filmet a színészi játék teszi élvezhe­tővé. Major Tamás jól válo­gatja meg gazdag eszköztárá­ból azokat a kellékeket, ame­lyekből felépül az elesett szí-1 nesz figurája. Hol elringatóan andalító, hol bántóan modo­ros, szánalmas és elkeseredett, majd agyafúrt és virgonckod ó., Egy-egy mozdulattal, fintorral' tesz megfoghatóvá elmondha­tatlan érméseket: mélységes fájdalmat, reménykedő hitet­lenséget. Méltó társa a Kern András hangján megszólaló, a hangulatai által kormányo­zott, döntésképtelen filmren­dezőt alakító Jean-Pierre Leaud, Gisela May, az anya, Deborah Jávor, Judit, Péter felesége és Denissa Kucerová a lány szerepében szintén; hozták magukat. Garas De­zső klasszisát igazolóan zse­niálisat alkotott a filmgyári mindenes epizódszerepében. A szinkronalakítások a megszo­kott magas színvonalon erősí­tik a színészi játékot. (M-- film Hunnia Stúdió). Hóvirágünnep Jiri Menzel megint elhiteti velünk: az élet szép. Ugyan, álljunk már meg egy perc­re, nézzünk jól körül, lássuk meg, fedezzük fel az örömöt, ami annyira hiányzik mai éle­tünkből. Boldog akarsz lenni? És miért ne? Hát tessék! Ja, •hogy itt-ott akad egy kis go­noszkodás, olykor még lőnek is, talán meg is halhatunk? Hát persze, bele kell kalku­lálni, a világ már csak ilyen. Jiri Menzel, ez az univer­zális zseni — rendező, forga­tókönyvíró, film- és pódium­színész — ezúttal sem ta­gadta meg önmagát. Bölcselő humorral szemléli a hétköz­napokat, úgy, ahogy csak ő tudja látni, láttatni: szürkeség nélkül. A Szigorúan ellenőr­zött vonatok óta örökös szer­zőtársával, Bohumil Hraballal idilli világot teremtettek, állí­tottak elénk. De mintha ez az optimista életérzés nem telje­sedne ki annyira, nem volna olyan felhőtlen, mint a Sör­gyári capriccióban. Ott minden kristálytiszta, szép és egy­szerű volt, míg a Hóvirág- ünnepre árnyékok is vetőd­nek. A helyszín ezúttal egy kis falu. ahol a természet két kézzel szórta áldásait és azon kívül is minden jól ki van ta­lálva: a gazdaság virágzik, a vendégében kemény habú Pilsenit mérnek, az asszonyok pedig nsgyhangúak. Van sze­relem és cívódás, akadnak kis szürke emberek és csoda­bogarak, és minden nap tarto­gat apró örömöket, élvezete­ket, amelyeknek jó szívvel, a lehető legtermészetesebb mó­dón átadják magukat, mi. t azok nem adományok, egy­szerűen csak vannak. A 11- raian komponált képsorok csöndes derűvel hozzák közel ezt az öntörvényű közösséget a nézőhöz, aki nem feszeng a székén, nem recsegteti a cukroszacskó celofánját, mert el van varázsolva, s még egy pillanatra az is eszébe jut: jó lenne így élni. Amikor kibomlik a konf-' liktus, egymásnak esik a k t szomszédos falu, mert nem tudják eldönteni, hogy kit il­let meg az elejtett vadkan, s végül közös lakomát csap­nak, ahol civakodnak, egy­másra borulnak és így tovább, akkor sem oszlik az érzelmes gunyorosság. Már nem is tud­ják, miárt haragszanak egy­másra, nem is kutatják az okát, mert így van ősidők óta. ez a természetes, mint ahogy nyáron süt a nap és a tél után tavasz következik. A történet egyre gyorsabban sodródik végpontja felé, már sejtjük, hogy majd bekövetkezik a tragédia, ami be is követke­zik. amit nem szívesen ve­szünk tudomásul, mert jobb lenne, ha folytatódna az idill és megint nevetni lehetne, de nem lehet. Menzel úr. az élet szép? El kell hinnünk. Kövess László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom