Pest Megyei Hírlap, 1985. október (29. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-26 / 252. szám
Üdvözlet Zsámbokról Flamm János: Sáros László fotója A fotóművésznek a nagykőrösi művelődési házban jelenleg megtekinthető kiállításáról. Ahol az úristen lakik U ram!... Ha akarod, megmutatom, hol lakik az úristen ... Uram, hallod? Alii ezt mondta, lehet, hogy tudta, hol lakik a magasságos, de alig hihető, hogy túlságosan jóban volt vele. Az átkokból, amikkel sújtotta, egy is elég lett volna. Először az átlagnál jóval alacsonyabb termete tűnt fel, majd ahogyan egy játékfeladványnál a pontok összekötésével vonalról vonalra megmutatkozik az elrejtett figura, úgy bukkant elő . sorban,a, többi is: púpja, jobb lábánál arasznyival rövidebb bal lába s végül a szeme. Mintha szüntelenül a földet kutatná maga mellett, szembogara megtapadt a szemzúgban. — Uram, gyere, nem bánod meg!... Elindult. anélkül, hogy megfordult volna. Bal lábát a magasított sarkú cipővel nehezen húzta. Egy kocsit tolt, rozzant, csupasz abroncson guruló, az enyészettel küzdő gyerekkocsit. A városszéli házak mögött lebukó nap éles kontúrral rajzolta meg a csoszogó alakot. Nem nézett hátra, tudta, hogy követem. Maga az ördög se lehetett taszítóbb, holott csak egy guberáló volt, kocsiján a fáradságos napi munka kincsével. Nem tudom, mit reméltem. A meghívás ugyan az úristen házába szolt, de az előttem araszoló torzszülöttet nézve valószínűbbnek látszott, hogy az alvilág egyik titkos lejáratához vezet, sőt egyenesen a pokolba. A Liliomhoz címzett italbolt előtt megállt. — Meghívsz egy italra...? Hát csak ennyi az egész? Bólintottam. Kezet nyújtott. — My Bruder vagyok. A zsúfolt italboltban belépésünkkor minden szem ránk szegeződött. Nem egyszerű törzsvendégnek kijáró figyelmességgel nyitottak utat. Innen is, onnan is megsimogatták púpját, vállára ütöttek, ám olyan érzésem támadt, mintha a kedves ováció mást is rejtegetne magában. Összesúgtak mögöttünk, valaki megjegyzést tett, többen felröhögtek. My Bruder nem vett észre semmit, vagy csak úgy csinált. Alig érte föl a pultot. Egy mozdulattal lehörpintette a rumot, s rákortyolt a korsóból. — Nézz körül — mondta bizalmasan hozzám hajolva —, az ott a Szenes Józsi, az a bivaly, amott meg a sarokban a Rekedt Géza, a zsakettban mellette az öreg, a Báró... Mind ismerem — s szétmutatott. — Csak egy szavamba kerül s bármelyik ... majd megérted — s magasba bökte mutatóujját, mintha egyetlen mozdulatával csendre bírhatná a zsiboj- gó, füstös lebujt. — Gyere — intett és kiitta a maradék sörét. Pár lépéssel előttem sietett, néha felemelte kampós botját, talán az utat mutatta, talán láthatatlan ellenfeleket űzött el. Aztán megálltunk. Kapukulcsot vett elő. Már csaknem besötétedelt. Rozzant, földszintes ház udvarán álltunk. A végébe vezetett egy melléképülethez, vfelaha mosókonyha vagy füstölő lehetett. Beléptünk az alacsony mennyezetű, ablaktalan előtérbe. Megütött az ápo- rodott szag, felhalmozott cipők, ru- kahegyek bűze. A széthajtogatott, fejmagasságig rakott kartonpapírok között alig fértünk a szobaajtóhoz. A szoba se volt különb, mint az előtér. Az egyetlen, ami kirítt a környezetből, egy sublóton álló televízió. My Bruder hellyel kínált, poharakat, bort vett elő. Megszólalt. — Segíts rajtam! Benned megbízom ... te biztosan megteheted. Ott laksz az új házakban, tudom. Vidd el a lányomat innen, kérlek... — Aztán csendet intett és egy függönyhöz vezetett, amit addig észre se vettem a félhomályban. A függönnyel leválasztott szobarészben jóformán csak egy ágy fért el. Rajta feküdt, aludt My Bruder lánya. Dús, kibontott haja szétterült a párnán. A hálóing pántja lecsúszott gömbölyű válláról. Vékony takaró fedte hibátlan testét. My Bruder elérzékenyülten sóhajtott és visz- szaengedte a függönyt. Némán ültem az asztalnál, kortyoltam My Bruder borát és arra gondoltam. nem tévedett nagyot az én ördögöm. Valamikor itt kellett járnia az úristennek, másképpen hogyan került volna ide ez a csodálatos teremtés. Jóvátételként hagyta itt My Brúdernek nyomorúságos külsejéért? És mit akar ez a szegény ördög tőlem? Mire kér engem? — Miért pont engem választottál, My Bruder? — Miért?... Hm... nem véletlenül. Azt hiszem, te rendes ember vagy, nem taszítanak a szerencsétlenek. Nekem is segítettél már egyszer... Van egy fiam is, tőled kaptam pénzt, hogy bevihessem vizsgálatra Pestre. Rosszul látott, intézetbe került. Néhány hete hazahoztam. A Téglás Sanyin is te segítettél, nem emlékszel? Nem emlékeztem. Talán két évtizede járom ezt a várost, jól ismerem az árnyoldalait is. Magára maradt öregeket, a vizes falakról lepergő vakolatot, rongyokat. Téglás Sanyi? Melyik lehet köetilük, akinek az útját kereszteztem? Nagyot tévedtél, My Bruder, amikor bennem bíztál! — Mit kívánsz tőlem, My Bruder? — Vedd magadhoz, gondoskodjál róla, itt nem viheti semmire! Pénzt is adok, gyűjtöttem. A fejemet ráztam. A kis ember kétségbeesetten szorongatta karomat. — Segítened kell!... Tizenhat éves ... Nemrég még csenevész volt és rút, mint én. Aztán egyszerre, egyik napról a. másikra kivirágzott, itt... ebben az odúban. Attól kezdve mindenki minket bámult és kérdezett. Tiéd a lány, My Bruder? Hol rejtegetted eddig? Nagy kincs ez, My Bruder. A Szenes Józsi, a Báró, meg a többi mind, ígérgetnek, lesik a pillanatot, amikor... Nyikordult az ajtó. Vékony csontú lompos asszony állt a küszöbön, mellette a fiú, kezében fehér bot. Az asszony leültette a fiút és bekapcsolta a televíziót, aztán felém fordult. Már álltam. Végigmért. — Ö lenne az? Piha ... My Bruder odasántikált mellé és átölelte a derekát. A fiú egyik kezével nadrágja szárát markolászta, a másikban a fehér bottal a rongyszőnyeget bökdöste a zene ritmusára. A zajokra meglibbent a függöny. A lány kilépett, rám nézett, majd mintha ott se lennék, a lavórhoz ment, s vizet löttyintett arcára, nyakára. Rádöbbentem, mennyire idegen vagyok itt, kufár, akinek még ezüstpénze sincs. Sarkon fordultam és szó nélkül kimentem. Most egy éve történt. Megpróbáltam valamit tenni. Elintéztem, hogy a lányt fölvegyék szövőtanulónak egy közeli városkába, s helyet is kapott a lányszálláson. De My Bruder nem engedte el maga mellől. Kétszer próbáltam meggyőzni. A Liliomhoz címzett italboltban megtaláltam a társai között. Nagy alkuban voltak. A ztán tegnap ... Ketten álltak a szemeteskonténer előtt és a rozzant gyerekkocsi. Megszólítottam a lányt. Az kihajolt a szemetesből. Alig ismertem rá. Idegenül végigmért. Elhízott teste szétterült a pecsétes, könnyű nyári ruha alatt, haja rövidre vágva, fésületlenül, csapzottan tapadt homlokára. — Az apád... hát az apád... hogy van? A lány kiköpött és kampósvégű botjával felmutatott az égre. A vak fiú mintha megérezte volna a mozdulatot, felbámult a levegőbe. Varga S. József: A férfi A férfi fölfelé lépdelt a lépcsősoron. önmagával elégedetten állapította meg: friss, fiatalos és sportos, mit neki az a százvalahány lépcső, még akkor is, ha holnap tölti be a hatvanadik évét. Egyvalami bosz- szantotta csupán: a hó. Haragudott a hóra, de nem azért, mert fázott, egy ilyen kíméletes, magaóvó életet élő ember, mint ő, amúgy sem fázik, méteres hóban sem. Hanem a cipője miatt. Bosszantotta, hogy tízlépésenként meg kellétt állnia, s ledobogtatnia lábáról a havat, mert eltakarta cipőjének viliódzó fényét. Pedig a cipő fontos, sok mindent elárul a gazdájáról. A férfi ezt mindig komolyan vette, hivatali íróasztalának alsó fiókjában ruhakefét, arcápoló szereket, és külön nejlon tasakban cipőtisztító felszerelést tartott. Ha csak öt percre is kiszaladt a hivatalából; előtte nem volt rest a finom ronggyal megtörölni lábbelijét. Most éppen a lépcsőkre gondolt hálásan. Milyen szerencsés velük. Ha akarna sem tudna eltunyulni, neki hazafelé jövet mindig meg kell másznia, s ha akarja, úgy veheti, számára ez a mindennapi kocogás a sportos élet erősítője, s ilyenformán a lépcsősor fiatalos kondícióban tartja. Asszonynevetést hall háta mögött. A férfi alig észrevehetően hátrales, Szikszai Károly: Leírás Lámpámnál megjelennek a rovarolt. köröznek, nekik ez a sárgaház. Nézvén a papírt a csöndben, eljutok a szavak lcírhatatlanságáig, és behelyettesítem magam a sómezővel Vakablak mögött most királyi palást a tájkép, szél gubbaszt benne soványan, összetörve, de szemembe vágja az űrlapot És tánczene szűrődik az üvegen át. s itt egy áttetsző szárny, talán halálig kering örömében. Csanádi Imre: Példázat Bömböl a cséplőgép, hördül nagyokat szakadatlan, méla komorsággal zengeti szörny-panaszát. Pesszeg a traktor, vas-nyelven, szilaj indulatában; perlekedik, vicsorog: ő se maradjon alul. így hangoskodnak, reggeltől estig, a gépek — hallod-c, ócska világ: mit tud a Fcm. a Jövő! Túlharsogjuk az emberi szót! — ágálnak a gépek. Tátog az asztagról, torka-szakad, mutogat. lengő porködben kajabál a kévedobáló, s lám, a kötélvágó majd-alig érti szavát. Járok a kertek alatt; cséplés pora fojtogatősan nem mar; hallgat a nyár, berki madár pity cg itt. Nem nagy a távolság, de a gépek hangja juházva I i zümmög a szérűkről, gőgjük áléi, szelídül. S hallik az Emberi Szó! idehangzik, mit magyaráz fönn szomszéd vagy koma, mit mond a növő kazalon. Itt a szegény törekeslányok sikolyát-ncvctését tisztán hallani, és győztesek énekeként. Bódás János: Hangok az őszben Fahangon csörögnek a szarkák. Az ember fázik s tüsszög az árva. Szívet fájdít s szinte fület tép a tücskök őrült zenebonája. Vadliba-jajszó: a szálló idő tollai zokogva tovaröppen. Ijesztőn zörögnek a bokor-csontvázak lusértctes ködökben. Nyüszít a szél és nyög, mintha sok korábbi víg füttyéért lakolna. Ömlő záporával a nyár pusztulását siratja a csatorna. Hull a dió, koppan, a bús őszből mintha az Elmúlás kopogna. De már a pincékben új kedvderítőnek forr a bor sustorogva. Csupa hang az ősz. Nincs sehol csönd. Nem hallgat a föld süket mélye sem. Ott is kisded magvak alusznak és hallom, hogy szuszognak édesen. s két bundás, csizmás asszonyt lát kacarászva közelíteni a háta mögött. Egyre közelednek, s a férfi szemében kígyóinak a hiúság fényei; őt nem előzhetik meg azok a viho- rászó nők. Lépteit, tartását feszesebbre veszi, fejét feljebb emeli, belefúrja a csípős szélbe, közben persze vigyáz mozdulatai könnyedségére, nehogy szuszogjon, nehogy fújtasson fölfelé menet. Örömmel konstatálja, testében mennyi-mennyi tartalék, könnyedén szökken, lám, milyen gyönyörű gyümölcsöt ád az évtizedek óta tartó, önkímélő élet. Az asszonyok azonban mind közelebb vihorásznak. A férfi dühös. Majd ő megmutatja nekik, gondolja konokul, hogy kell lépcsőt mászni. Nagyobb sebességre kapcsol, de ennél a fokozatnál' már érzi. hogy áthyirkosodik hóna alatt az ing,1 s hogy a nedvesség mind nagyobb teret talál magának a hátán. De nincs mese, konok, akaratos tekintette! tör felfelé. De mi ez? Minden erőlködés hiába, a fordulóban, ahol a lépcsők még meredekebb irányt vesznek, a két nő könnyedén elhúz mellette, a férfit, pillantásra sem méltatják, nevetgélnek rendületle-, nüí. A férfi ezl az iramot, bár önmagának is szégvelli bevallani, nem bírja tovább. Lihegve, fújtatva megáll, s mint, mentsvárára, úgy néz a lépcsősort szegélyező korlátra. Zihálva ránehezül, lábában remegő gyengeséggel. Szeme előtt viliódzó aranykarikák, csupa szédülés, s alig hallja a mellette felhangzó szavakat: — Baj van? Segíthetek? A férfi nehézkesen a hang felé fordul. Egyenes tartású, bajuszos fiatal férfit lát maga előtt. Szól, de alig hallani": — Semmiség. Meteoropata vagyok, bizonyára az időváltozás. Jön a meleg. A legfiatalabb megértőn bólint és elviharzik. Kettesével szedi a lépcsőfokokat. Az Öregedő férfi szívében megmozdul az irigységgel Vegyes féltékenység;' az a bajuszos biztosan beéri az asszonyokat, s hogy neki már nem adatik meg a győzelem, erőlködve lép tovább. Legalább lássa amannak a győzelmét.. Lába alig engedelmeskedik, tanácstalanul hátrafordul, s lent, a lépcsősor legalján meglátja a pöttöm legénykét, amint fütyürészve, szökellve iramodik fölfelé. Meghökkent több van abban, mint amennyit lát. Szinte látja: ő megy legelöl, utána a bajuszos, s a sor végén a pöttöm legényke. De kik mennek őeiőtte? Azok hol vannak? Igen, gondolja szomorúan, azok már mind leléptek a képzeletbeli: lépcsőről, bele abba a megismerhetetlen feketeségbe. Becsukja szemét, de nem tud szabadulni a képtől: ő áll a legfelső lépcsőfokon. — Rajtam a sor — motyogja maga elé. s bizonytalanul megindul, hogy mielőbb hazaérjen.
