Pest Megyei Hírlap, 1985. október (29. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-12 / 240. szám
1985. OKTOBER 12., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP Marafkó László: Idő A gépsorok közti, olajitatta asz- faltutat festett, sárga csík szegélyezi. Itt áll, kezében kihajtott jegyzettömb. Az esztergapadnál, félig háttal, középkorú férfi; menetet vág, kicsit ráhajlik a forgó darabra, úgy figyeli a késről lepördülő forgácsokat. Amikor új darabot fog fel, egy pillantást vet hátra. Soha nem beszéltek egymással, mégis mindent tudnak a másikról, amit kell. Az időelemző, kezében a stopper- ral azért áll itt, hogy mérje a műveleti részidőket: mennyi megy el a darabcserére, mennyi a méretre esz- tergálásra, mennyi a menetvágásra. Aztán ennek alapján fent, a technológiai osztályon módosítják a normát. Az esztergályos tudja, legfeljebb a művelek közti holtidőket elnyújtva lehet kicsit csalni, mert ha egyszer beállította az előtolást, a gép mindig ugyanannyi idő alatt teszi a dolgát. Ha csak el nem ég a lapka, vagy nem anyaghibás a félkész darab. Az időelemzőt ez a szemvillanás megzavarja. „Mi van, öcsi, azt hiszed, behúzol a csőbe?” — érzi az esztergályos tekintetéből, bár az is lehet, a középkorú férfi enyhén bandzsít, attól ilyen kaján az arckifejezése. Nem kellene érzékenykednie, hiszen tíz perc múlva már a másik gép mögött áll meg, s kezdi újra a méréseket. A szakma megszerzése után ő is évekig dolgozott egy öreg marógépen, tudja, mi az ilyen kivénhedt gépeken hozni a normát. Közben esti tagozaton elkezdte a műszaki főiskolát, és tavaly felvitték a technológiai osztályra időelemzőnek. — Tudja, milyen késeket kaptunk ezen héten? — mordul hátra az esztergályos, s a fémládába ejti a kész munkadarabot. — A lapkák a harmadik men'ét után lepattantak, mert nincsenek jól felforrasztva. Inkább ezért szólhatna — nem teszi hozzá: ahelyett, hogy itt álldogál. — Az üzemvezetőnek mondták? Az esztergályos legyint. Az lidő- elemző behajtja a spirálfüzetét. *Űgy látszik, ez már mindig így lesz; lerí róla a jöttmentség. Amikor azon a marógépen dolgozott, sejtette, ez minden kezdőnek amolyan próbaféle az üzemben: ha sikerül megszelídíteni a kikopott, mormogó gépet, akkor jobb masinára kerülhet. A többiek ugratták, s ő csak komoran végezte a dolgát. Aztán jött egy’új fiú az üzemrészbe, drótkefe üstökű legény, s azt is ilyen matuzsálemi gépre rakták, és kötekedni kezdtek vele, de az elsőre olyan káromkodásban tört ki, hogy az ugratok rögtön abbahagyták. Neki is ezt kellett volna tennie akkor, de nem tette; otthon az apja semmire sem volt olyan kényes, mint a durva szóra. Pénzügyi szakember vagyok — szokta mondani az öreg, ha valaki érdeklődött a foglalkozása után, de ő rájött, ez csak fontoskodás, aktakukac, könyvelő az öreg. Valamikor, a háború alatt elvégzett vagy három szemesztert a jogon, aztán kénytelen volt abbahagyni az egyetemet. Talán ezért remélte annyira, hogy a fia majd jogra megy; de neki igazából nem volt kedve hozzá, meg a túljelentkezés is olyan nagy, hogy végül szomorú arccal — nehogy az öreg felelőtlenséggel vádolja —, de valójában megkönnyebbülve jelentette be otthon az elutasítást. És szakmát szerzett, forgácsolót. Az apja — ebben már biztos — soha nem bocsátja meg ezt a lépését. Indult a másik géphez. Ahol a két közlekedőút keresztezte egymást, vasállványokon jókora tengelyek sorakoztak, a közeli esztergáról lekerült darabok. Az állvány rácsain keresztül visszanézett az otthagyott gépre; a középkorú esztergályos lehajolt, a kis szekrénynél matatott, kivett valamit, lopva körülnézett. Az időelemző látta: ugyanolyan darabot, amilyen negyedóránként lekerül a gépéről. Bile is dobta a fémládába, a többi közé. Már a következő esztergagépnél kellett volna mérnie. De miért dug- ta a szekrényébe az az ember a menetes orsót? Hiszen másra nem használhatja, nem érdemes kivinnie a gyárból. Előre dolgozna? Mert tudja, hogy ők időnként megjelennek mérni, s akkor szándékosan lassabban végzi a munkáját, nehogy megint leszorítsák a normákat? Valószínűleg. Viszont a megszokott teljesítményt hozni akarja, ezért az előre gyártott orsók közül elővesz egyet. D? ezt megtehette volna a műszak végén is. Az időelemző elszégyellte magát. Ez a lopva cselekvés csak játék; hadd higgye ő, hogy kileste a titkot, ám az esztergályos inkább a tudomására akarta hozni: akárhogy figyelheti, akkor is túljár a kékköpenyesek eszén — ahogy az egész technikai osztályt hívják a gyárban. Dél körül ért vissza az irodába. Amikor nyílt az ajtó, főnöke egyetlen mozdulattal belökte az íróasztalfiókját, és szigorúan nézett rá. — Á, te vagy az? — azzal újra kihúzta a fiókot és bicskájára feltűzött egy kolbászdarabkát meg egy zöldpaprikaszeletet. A főnöknek még két éve van hátra a nyugdíjig, háromóránként akkurátusán a jobb felső fiókjából falatozni szokott, hideget, amit a felesége csomagol: disznósajtot, szalonnát, kolbászt, mikor mit. — No, hogyan jártál? — A szokásos. De hallgatása valamit sejtethetett, mert a főnök csak nem hagyta abba: — Történt valami ? — Nem. Illetve: nem csak most. Mindennap történik valami. Például az, hogy csak mi gondoljuk, a norma úgy hat a melósra, ahogy hisz- szük. — Ezt meg hogyan érted? Hát éppen ezért kell karbantartani a normát... — A lónak a ... — félbehagyta, pedig a kifejezés: karbantartani, kihozta a sodrából. — Nyögd már ki, mi bajod — és a főnök most már valóban a helyére dörrentette a fiókot. — Az esztergályos a mi karbantartott normánk mellett előredolgo- zik, amikor bír, s előveszi a munkadarabot, amikor kell vagy lazítani akar. Hát ennyit ér a mi figyelge- tésünk. — Na és? Ezért szoktunk lefaragni a mért időkből. Mert tudjuk, hogy ezekben rátartás van ... Rátartás, hogy miket ki nem találnak — röhögni lett volna kedve. Ha rátartás, akkor van rátarti esztergályos is... — Unom ezt a spicliskedést — mondta aztán. — Te megőrültél — mondta a főnök, szeme elkerekedett, hogy az időelemző legszívesebben egy tükröt tartott volna elébe: Nézd meg, milyen vagy! — Sose voltam józanabb. Visszamegyek a forgácsolóba, gépre! — Most, a főiskola befejezése előtt? — Miért, lent úgyis többet keresnék. Néhány hétig úgy tettek, mintha a beszélgetés el sem hangzott volna. Az egyik reggel a főnök kibökte: — Hallottad? Üj, számjegyvezérlésű gépet kap a forgácsolórészleg. — Egyet? Hárommal az egész üzemrész teljesítményét hozhatnánk. A pontosságról nem is beszélve. — Egyelőre egyre futja a keret. Mondd, értesz te ezekhez a masinákhoz? — Tanultunk róla a főiskolán, de nem dolgoztam rajtuk. — Akkor is te vagy az egyetlen, aki bármit is tud róla. Meg a szerelők a gyártó cégtől, akik most beállítják. — Leszaladhatok megnézni? — Menj. Az időelemző végigügetett a betonúton. szétcsapta a forgácsolóüzem ajtaját helyettesítő műbőr le- bernyeget, amelyen a targoncák is megállás nélkül nyomakodhattak át. Két öreg esztergapad helyén, friss betonalapzaton ott állt a sárga, fényes új gép, kapcsolószekrénye mint valami műszerpult, kirítt az olajoszöld régi esztergagépek közül. Oldalából még csövek, huzalok lógtak ki, két idegen-overallos szerelő ügyködött körülötte. Az időelemző megtapogatta a gépet, lehajolt, bekukucskált. — Hát ezt majd figyelheti — mondta mögötte egy hang. A múltkori esztergályos. Bandzsa szemében kötekedő fény. — Vagy ebbe a figyeltetést is beleprogramozták már? — Ért maga ehhez? — kérdezte az időelemző élesen, mert nem tudta, mire akar kilyukadni amaz. — Nem értek hozzá, bár ezt is meg lehet tanulni. Az én reumámnak is inkább ilyen kellene már, ahol csak a gombokat kell nyomogatni. M agába szálát: hány éve álldogálhat ez az ember a huzatos műhelyben, a gépe mellett? Húsz, talán harminc? Inkább az utóbbi járhat közel az igazsághoz. Akkor meg akár a piszkálódást sem sajnálhatja tőle. Felfrissülve ért vissza az irodába. — Főnök, én komolyan mondtam a múltkor ... — Gondoltam — mondta a főnöke. — Pedig azt hittem, hogy egyszer te ülsz ide, a helyemre. — Na, ne vicceljen már, azért még nem kell búcsúmi. — Hát tőled, azt hiszem, elbúcsúzhatunk. Feltéve, ha sikerül a forgácsolórészleg vezetőjével elfogadtatni, hogy egyedül te értesz a géphez. Az időelemző már látta magát a halkan duruzsoló új gép mellett. Kell néhány hét, míg kiismeri. Ha átpillant a csarnok másik sarkába, ott lesz a kancsalító. Majd nézhetik egymást. De azért az a mondat, a reumáról, úgy lopakodott körülötte, mint egy lerázhatatlan kóbor kutya. Rózsa Endre: Hosszúbetényi borozó Kerékagyig süllyedt, rozsda-laskás őszön trágyával púpozott parasztszekér gőzöl az égen: a Göncöl. Avaros a tejút; cuppogós, folyékony sarában lefelé, a sötét szurdékon fénylik két keréknyom. Üvegezett vitrin belül a diófa: férgek tündökölnek mélyen araszolva, síri hold az odva. Káprázat-nyüzsgésben, voltak-hemzsegésben légyszar-csillagábrás mennyezeten nézem, töprengek fehéren. Huzatba tárt ajtó — csattan és csikordul, arcom a tükörből kelletlen kifordul — poharamban bor gyúl, bíbor lánggal szisszen: hőköljön sok árnyék! E vörös fürt-szökőkút — szöllő-tüzijáték — emelje a tányért! Kiskun Farkas László: Vadgalamb szállt a szirénára Vadgalamb szállt a szirénára, és rám bárány csönd települt. Vadgalamb szállt a szirénára, hangolni galamb-hegedűt. Vadgalamb szállt a szirénára, nem messze könyvtár, iskola. Vadgalamb szállt a szirénára — oszolj, rossz álom iszonya! Vadgalamb szállt a szirénára, a néma vasrémen kacag. Vadgalamb szállt a szirénára, s szelíd sugarak hullanak. Mester Attila: Kollégák" — Jó napot kívánok, szép napunk van ma, uram. Mit parancsol? Hajvágást? Borotválást? A gyerek először meghökken, de aztán felkapaszkodik a magasra csavart borbélyszékre, és elfészkelő- dik a megfordított párnán. — Hajvágást — mondja, és néz, alulról fölfelé, a megtermett borbélyra, akinek a kezében már csattog az olló. — Igenis, egy hajvágás. Jön a nyár, és melegít ez a hátul kissé hosszúra nőtt frizura. Szíveskedjék az állát egy pillanatra fölemelni, így, köszönöm. — Ez az olló kínai? — Miből tetszik gondolni? — Mert nekünk is van egy ollónk. Kínai. — Természetesen, ez is kínai — mondja a borbély, és nyírja hátul a gubancos, nyakba nőtt hajat. Halászbárkák Szurcsik János festménye — Hajóval hozták — folytatja a gyerek. — Bizonyára, hiszen a hajó a legolcsóbb szállítóeszköz. A víz mindent elbír. Nagy mennyiségű árukat nem is érdemes másként szállítani. — A hajónak hol van a csavarja, ami hajtja? — Hátul, kérem. Hátul, a vízvonal alatt. A gyereknek nem ér le a lába a székről, öt-hat éves lehet. Most elégedetten bólint. — Én is terveztem egy hajót — mondja, és nadrágzsebéből többrét összehajtogatott kockás papírdarabot kotor elő, és kinyújtja a borbélygallér alól. A borbély leteszi az ollót, nézi a maszatos kézzel rajzolt ákom-báko- mokat. — Jó hajó — mondja —, és úgy látom, igen gazdaságos. Nincs semmi fölösleges benne, ami a rak- terét csökkentené. Ez a válaszfal itt, a gépház és a vezérlőterem közt, miből van? Attól tartok, gyenge lesz. — Nem lesz gyenge. Titánból van. — Ja, úgy már más. Arra gondoltam, hogy néhány keresztpánttal meg lehetne erősíteni, de ha titánból van, akkor természetesen nem szükséges. A titán roppant erős fém. — Csak drága, de megéri. Súlyt takarítunk meg vele. A borbély már újra nyír, és időnként a papírra pillant. A kendő vállán, és a szék körül gyűlik a puha szőke kisgyerekhaj. — Be kellene rajzolni a csavart. Mert azt nem tudtam, hova kell. — Egy pillanat, .-csak ezt innen leseprem, így ni, készen is vagyunk. — Ide — mondja a gyerek, és föltérdelve a székre, a fodrászpult fölé hajol. A borbély golyóstollat vesz elő, amivel a blokkot írja, és két hajócsavart rajzol a maszatos kis papírra. Olyan, mint a margarétavirág. A gyerek bólint — zsebre teszi a papírt, és pénzt vesz elő. — Hagyja csak, uram, hiszen mi társak vagyunk. tervezőtársak. Mondhatnám: kollégák. Kint süt a nap. Valóban nyár lesz. A borbély nyitva hagyja az ajtót, és a gyerek után néz. Valahol messze nagy hajók úsznak, fehérek, '-ékek, karcsúak és magas tornyúak. És mindegyiken két margaréta forog. A vízvonal alatt. * Mester Attila, a Kelet-Ma- gyarország munkatársa, kiváló költő és tárcaíró 47 éves korában elhunyt. E tárcájával búcsúzunk tőle.
