Pest Megyei Hírlap, 1985. szeptember (29. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-14 / 216. szám

1985. SZEPTEMBER 14., SZOMBAT

PEST MEGYEI HÍRLAP

Varga S. József:

A hűtlen fiú

— Adjon Isten jónapot — süvegei meg az öregember, amint takaros házának kapujából figyel.

— Magának is, bácsikám — bökök kalapomhoz, s mintha mozduló ujjamat, s a kicsi, gömböcforma öregembert láthatatlan szál kötné össze; ő is mozdul. Elém penderül, mint valami eleven gombóc.

— Gyűjjön be, tiszteljen meg egy pohár borra. Saját termés, innét a kert végéből, a lugas tőkékről, boldogult nagyapám ültette őket, Isten nyugtassa szegényt. Fölséges ital, magamnak csináltam, és magamnak ugye, nem pancsolok. Én megnézem, mit iszok, mert aki nálam jobban szereti a bort, az a venyigét rágja.

Egy szuszra vágta ki, amit mondott, s mintha leheletnyire megfá- rasztotta volna a szó, sóhajt, homlokát törli. Lombosodik bennem a gyanakvás: ugyan, miféle mániákus vénemberrel hozott össze a véletlen, mert a présházak között, a tanyák előtt járja az ilyen megszólítás, in- vitáció, de vadidegenül, ismeretlen falu főutcáján, dologidőben? Nem baj. Szeretek a sorsom elé menni, s engedelmesen követem pincéjének hűvösébe a majdhogynem guruló vendéglátót.

A lopóval, gyertyával, a gyufával babrál, azután eltűnik a pincegádorban, s később tiszteletet, áhítatot parancsoló arccal hozza a viasz színű italt. Szertartásosan csurgat a poharakba, azután:

— A fiam egészségére — mozdítja poharát.

— Egészségére.

Jó ital, nemes ital, olyan, amilyennek a gazdája mondta; ettől nem fáj holnap a fejem. Utána kérdezem:

— Beteg a gyerek, hogy annyira köszönti a borral?

— Nem beteg az. Hanem hogy hazajön, azért. Nem csak a bánat, az öröm is könnyebb, ha megosztja valakivel az ember. Reggel hozta a postás a táviratot, hogy holnap délelőtt végérvényesen megjön. Maga mit szól ehhez?

Tényleg, mit szólok? Ügy kérdezi, mintha legalábbis kölyökkorom óta ismerném a fiát, s még távozásához is közöm volna.

— Jól teszi. Ügy látszik, megjött az esze, haza húzza a szíve, és belátja, a szülői házban a helye.

— Jól beszél — csap le rám a vénember —, nagyon is jól beszél. Szívem szerint való a szó. Mert tudtam én, hogy ez lesz a vége. A jó szülők házából nem tud örökre elmenni a gyerek. Nem mondom, ideig-óráig megteszi, hajtja a kíváncsiság, meg a vére, hogy máshol jobb, de amint megnyugszik, a vére lecsillapszik, rájön, a legjobb odahaza. Jó szülei vagyunk mink az anyjával. Akárkit megkérdezhet a faluban, és leköphet, ha nem ez az igazság. Minekünk csak ez az egy- szem fiunk van, nem adott többet a jó Isten. Babusgattuk, dédelgettük, pátyolgattuk, naptól is óvtuk, mindent megadtunk neki, amit a kezünk bírt — ünnepélyes arcot vág az öreg —, mert ő a mi reménységünk, a szemünk fénye, bizodalmunk és gyámolítónk. Ügy bizony.

— Disszidált az a hűtlen fiú?

— Ügy is lehet mondani, mert hogy itt hagyott bennünket.

— Hány esztendeje?

— Advent hetében volt tíz. Éppen annyi — kezét dörzsöli —, de nem bírta tovább. Tudta ő, hogy mit éreznek a jó szülei, amiért elment. Tudta ő, hogy mennyi álmatlan éc- cakát küldött ránk, és mennyi bánatot. Mást ne mondjak, a Burkus, az a jó kutya is belepusztult a fájdalomba, amiért elment a gazda. Irt is az én szegény párom olyan leveleket annak a büdös kölöknek, hogy még a kőszikla is elkönnyezte volna magát. Szerelmetes fiam, egyszülött gyermekem, tudom is én még minek nem titulálta. Ügy megtáltosodott a levélírásban, mint egy fiskális. Csalogatta, édesgette, hívogatta, csak hogy hazajöjjön. Maga mit tett volna? Maga milyen fia apjának, anyjának?

— Én is hazatérnék — fogadko- zom.

— Így van jól. Nem mondom, elsőbb kemény volt a gyerek, mint az ágárcafa. És makacs, mint az öszvér. Leperegtek róla a szavak. Szájait. Hogy ő majd feltalálja magát idegenben is, hogy ő megáll a maga lábán, megél a maga kenyerén., Szép is az, jó is az, de amikor ilyen a szülői ház — értetlenül néz, széles kört ír a karjával —, megvan itt neki mindene. A szép ház, a gyepes udvar, a góré, az istálló, a kert, a gyümölcsfák, ez a bor is. Mi kell még? Másutt jobb, azt hiszi? Két esztendeje kezdett megváltozni. Irta, hogy hiányzunk neki, hiányzik a szülőfalu, meg a gólyafészek a házunk kéményén. Két hónapja tán, hogy telefonált is. Meghívatott bennünket délre a postára, fél nap is beletelt, amíg bekapcsolták. Tudja, mit kért? Hogy küldjön neki az anyja lekváros papucsot, mert az roppant hiányzik neki. Küldött a párom egy egész vékával. Elhiszi, Jóember — emeli föl a hangját —, hogy az volt az utolsó csepp a pohárba? Három napra rá itt volt a levél, hogy nem bírja tovább, hogy hazajön, ha van számára hely. Én ritkán fogok tollat, de akkor nem bírtam megállni, hogy ne írjak. Még hogy van-e hely? Hát hogyne volna, övé itt minden, őérette munkálódtunk egész életünkben, neki gyűjtöttünk mindent. amink van. A bolond gyerek. Előtte mindig nyitva a szülői ház ajtaja. Az egyszem gyerekünk előtt.

Sóhajtozik, zsebkendőjével piszmog az öreg, s arcán szélesedik a nyugalom, láthatóan története végéhez ért.

— így volt, ahogy elmondtam. Máma megjött a távirat, az asszony rögtön fölszerelte az új függönyt, mert tudtuk mi, hogy hazajön, és előre megvettük neki, én meg beállítottam a hordozható cserépkályhát a szobájába, az is újdonat új. Ámbátor velünk is alhatik, a mi szobánkban, hogy egyrakáson legyünk, mint annak előtte, mert ugyan Sándor, Sándor bácsi őkelme maholnap, hiszen negyvenéves, de minékünk csak Sándorka marad.

Ráncai kisimulnak, venyigéhez hasonlatos ujjaival poharát markolja. Magamban a hűtlen fiút kárhoztatom, s arra gondolok: vajon ha a hazának, a szülőföldjüknek hátat fordítók tizede hallgatta volna végig az öregembert, mennyivel több, végleges hazatérésről szóló táviratot vinnének a postások, szerte Magyarországon ?

Lekezelünk, elmenőben kérdezem:

— Honnét jön az a hűtlen fiú? Amerikából ?

Mintha villám csapott volna közi- bénk, úgy megkövül az öregember:

— Huhu, még csak az hiányozna! Akkor mi már nem is élnénk az asszonnyal. Tudja, fiatalember, a mi korunkban már a szomszéd falu is messze van. Higgye meg, nem az számít, hogy hány kilométer. Hanem az, hogy itthagyott bennünket. Egyébiránt Egyházaskozárra származott el. Busszal a hetedik megálló.

Török udvar

Gavrilov its Sándor

Bolya Péter:

Matematika

í.

Sarkosl, a tárcaíró, tavasszal általában megbolondult, Fel-alá rohangált a városban, büntetendő dolgokat művelt, lotyókba szerelmesedet, kékharísnyáknak házasságot' ígért, kocsmapulton állva Elvis Presley-t énekelt a törzsvehdégeknek, de főként a boszorka külsejű csaposnőnek, akitől előző este szolid randevút kért... Igen, Sarkosi tavaszonként kiadta magából a téli füstöt, amelyet falusi kályhája mellett nyeldesett le, s ki szólhatná meg azért, hogy a szénmonoxid-gomo- lyok mellett néha szikrák is csaptak ki a szájából.

Végül, a május megérkeztével és pénze elfogytával Sarkosi megnyugodott, és letelepedett a Fűzfa utcai borozóban, ahol elbeszéléseket írt, az asztalterítő felhajtása után. Ugyanis nagyanyja, akinél lakott, rendszeresen kirúgta S.-t a reggeli órákban, és csak délután engedte be újra, amikor hazatért a munkából. Hogy miért? Félt. Félt, hogy távollótében Sarkosi felgyújtja a lakást, eladja a zongorát, antikváriumba viszi a könyveket, cigányasszonynak ajándékozza a ruhaneműket ... — Soha nem értettem —

Szervác József:

Szeptember

Kötelező esz közeleg gyöngyöző napsugarakat tilol, azokból verni majd nyaras nyakakra kötelet —

Követi kötelező tél s halottas hatalma alatt robbanni vágyó magvakat sarjadni, serkedni ítél —

És tavasz is lesz, serkenő — — de az már nem kötelező.

Merey Katalin:

Staféta

Ügy adom át neked, fiam, ezt a kopott farmernadrágot, ahogy régi apa adhatta fiának a legénykori mellényt, ünneplös telikabátot, anya lányának a tarka, fodros, leánykori szoknyát, gyöngynyakbavalót, elől kivágott, kacér inget, amit clhordani már ideje nem volt: subládába tett ifjúságot.

Szepesi Attila:

Szigligeti fasor

most minden türkiz és rubin készül a végső rothadásra mielőtt emlékké merül a völgyek aranykori mása

illattalan és lebegőn a lomb kárpitja felparázslik elindul kristálykéken át világtalan az ájulásig

Bényei József:

Örök őszben

Égnek a szőlő zöld csillárjai, sisteregnek az árkok.

Az ősz az augusztusi nyárba osonva beszivárgott.

Karók tövén lapuló tél jár, harmatot sír a hajnal.

Lépeget, jaj, az idő konokul: bölcsőben ravatal van.

Kapaszkodj a fény emlékeibe, kötözd virágba vállad, szoríts örök őszben örökre mosolygó almaágat.

ahogy a horgadt öregasszony fák érdes törzsét kitapintva felzizegő avarba lép megjelölVe és elbotolva

körötte egy-cgy sombokor most vetkőzik épp meztelenné és a csodára nincs szeme és nincs szava hogy megnevezné

Weöres Sándor:

Hadi emlékek

Van aki ottmarad, van aki visszatér, s otthon hőstetteket, borzalmakat mesél.

Van aki mellre szívja, van aki ásít, űnja már és nézi. lába bütykén hogy mászkál a bogár.

A lakás szögletében türelmes lámpa ég, körében kclnek-múlnak a háborús mesék.

mondta egy ismerősének Sarkosi, pohár között —, miért hiszik rólam az emberek, hogy züllött vagyok és gátlástalan. Minden disznóság, amit elkövetek, széplelkem bizonyítéka. Az igazi gazemberek a földön él- nekr~én pedig csak ■ néha-néha jelenek meg ezen a világon.

2.

Sarkosi hamarosan megismerkedett a Fűzfa utcai borozó személyzetével: Hédikével, a

tűzrőlpattant pincérlánnyal, aki hatalmas szemekkel és arasznyi szoknyácskával rendelkezett, s a fröccsök néha maguktól ugrottak tálcájáról a vendégek elé; Bélával, a komor, hajlott hátú csapossal, aki élete java részét fegy- házban töltötte, önmaga szerint ártatlanul, s ahogy a poharakat mosta, abban volt is valami bizonyítók erre nézve; Jenő nénivel, a takarítónővel, aki igazán bölcs asszony volt, soha nem szidta a vendégeket, hanem megértőén emelgette a vödröt és a rongyot.

Sarkosi hamar felfigyelt az egyik törzsvendégre, akit Hédiké Páncél úrnak szólított. Ráncos, nagy orrú, görnyedten könyöklő ember volt, Sarkosi soha nem látta álló helyzetben, hiszen Páncél a helyiségben ült, amikor Sarkosi megérkezett, és még ott maradt, amikor S. eltávozott

— egyszóval Páncél úr nyitástól zárásig a Fűzfa utcai borozóban ült, és újságot olvasott.

Csúnya és roggyantan könyöklő ember bőven akad a világ kocsmáiban, nem is ez tűnt fel Sarkosinak. Páncél arcán valamiféle tettrekész fáradtság ült: úgy nem érdekelte semmi, hogy minden érdekelte, úgy utálta a pincérnőt, hogy biztosan elvette volna feleségül, úgy nem nézett fel az újságjából, hogy biztosan meghatározta volna a belépő vendégek nyakkendőjének a színét... Páncél maga volt a nemtörődöm mindennel törődő, az embergyűlölő humanista, a végtelenül aktív semmittevő.

Sarkosi hamar ismeretséget kötött Páncéllal. Szó se róla. a megismerkedés körülményei még Sarkosi praxisában is különlegesek voltak, odatelepedett Páncél asztalához, kivette kezéből az újságot, és megkérdezte: — Mondja, uram. mi a véleménye a legkisebb közös többszörös problematikájáról?

Páncél levette a szemüvegét, és rövid gondolkodás után így szólt:

— Én inkább a legnagyobb közös osztóval foglalkozom, aM elé hamarosan kerülni fogok. — És felfelé bökött a hüvelykujjával.

így kezdődött a beszélgetés, amelynek során kiderült: Páncél egyáltalán nem hisz Istenben mint legnagyobb közös osztóban, sőt...

Parasztfiúként élt egy tanyasi házban, amikor lám, véget ért a

második világháború, Páncél népi

kollégiumba került, aztán tanári diplomát szerzett, később járási párttitkár lett, ötvenhatban bujkált, ötvenhétben segédmunkásként dolgozott, hatvantól író akart lenni, nem sikerült, azóta újságíró, kéthetenként megjelenő négykolumnás lapot szerkeszt, albérletben lakik, napjait a Fűzfa borozóban tölti, éjszaka ír és szerkeszt, reggel leadja az anyagot, délben betelefonál a a munkatársainak, „minden rendben?”, „igen, minden rendben”, „Hédiké, még egy cseresznyét.”- Ha már a matematikánál tartottunk — mondta végül Páncél —, mindig is az volt a véleményem, hogy az egyismerősös beszélgetés sokkal hasznosabb, mint a többismeretlenes fecsegés.

3.

Egy reggelen Sarkosi a Nagycsap, nokban sétált, hogy a húsfélék és zöldségek látványával vidítsa fel magát, amikor a „galérián” levő büfé elől örömteli ordítást hallott: — Laci. szia, gyere fel!... — Zalai kiabált, a kiadói lektor. Sarkosi régi ismerőse.

Sarkosi kellemes társaság közepén találta magát. Zalai elmondta, hogy születésnapot tartottak, és most reggeli sörökkel gyógyítják magukat. Sorban bemutatta Sarkosinak a társulat tagjait, nem felejtve el kijelenteni, hogy Sarkosi nagy tehetségű fiatal író. „akinek már az ösztöneit is díjazzák”.

Nemsokára az egész társaság a Fűzfa utcai borozóban kötött ki, Hédiké álmosan tudakolta, hány sört hozhat, „jó reggelt. Páncél úr”, köszönt Sarkosi a sarok felé, Zala! is odanézett, „á, szevasz, Feri!”, ordította, „egy cseresznyét a szerkesztő úrnak!” ...

■— ö volt az évfolyam DISZ-tit- kára, én meg a sportfelelős — súgta Sarkosi fülébe.

... Hédiké felszolgál. Béla komoran mossa a poharakat. Páncél Ferenc egyetértőén nem ért egyet a sarokban, Zalai ünnepel, aztán Sár. kosihoz hajol, történetet mesél...

4.

Eltelt néhány hét. s egy napon. Sarkosi Páncél nélkül találta a borozót. — Meghalt, tegnap hajnalban — közölte Hédiké. — Mit hozhatok?

Sarkosi leült, és maga elé képzelte Páncélt, amint mégiscsak felkutat magának valamiféle túlvilágot, és ott... Komoran vitatkozik a legnagyobb közös osztóval.

Hédiké kinyitotta az ajtót, reggeli napsütés köszönt be. Sarkosi papírlapot simított maga elé... felnézett. felmarkolta a papírjait, „jobb a sarokban” gondolta, átült Páncél helyére, ott írt tovább.