Pest Megyei Hírlap, 1985. szeptember (29. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-14 / 216. szám

1985. SZEPTEMBER 14., SZOMBAT ZINHAZI LEVEL Veszedelmek lesnek ránk Fenyegettetések és , veszedelmek kö- ; zött élünk, ez nem [ vitás. A lakásból Esem kell kilépni lahhoz, hogy per­cenként uj meg uj életveszély­nek tegyük ki magunkat. Ha meg kilépünk, nyugod­tan vehetjük kisebbfajta cso­dának, ha épségben és életben eljutunk a munkahelyünkre, vagy bármely úticélunkhoz. Átkelni a Körút vagy a Rá­kóczi út egyik oldaláról a má­sikra, közlekedési lámpával biztosított gyalogátkelőhelyen (zebrán): ez manapság jár ak­kora kockázattal, mint annak idején egy ostromlétrán fel­mászni Budavár törökök véd­te falaira. A közlekedési esz­közök veszedelmesebbek, mint a tankok voltak az első világ­háború csatáiban. Alig múlik el nap anélkül, hogy áldoza­tok százait követelő repülő­gép-katasztrófákról ne olvas­nánk. Aztán ott van a terro­rizmus. Es lám, milyenek vagyunk: annak dacára, hogy minden megúszott napot szerencsének tekinthetünk, szeretünk ját­szani a veszedelmekkel. Min­denféle veszede'emmel, a há­zasságtól a rulettig, az autó­versenyzéstől a főnök szemé­be mondott véleményig. De még ennél is jobban szeretjük, ha azt szemlélhetjük, hogyan játszanak veszedelmekkel má­sok vagy: a veszedelmek ho­gyan játszanak másokkal. Közismert tömegpszicholó­giai tény, hogy egy-egy For­ma—I. versenyre a nézők tekintélyes része azért megy el, mert reméli, hogy jó nagy bukfenceket, karambolo­kat, égő kocsikat, repülő ver­senyzőket láthat. Az ökölvívó- mérkőzések közönségének nem kis hányada kifejezetten él­vezi, amikor valamelyik ver­senyzőt kiütik, vagy véres péppé püfölik az arcát. A kényelmes karosszékbő! vagy ülőhelyről szemlélt ve­szélytelen veszedelmek persze a színpadról is áradhatnak ránk. Vagy a filmvászonról. Vagy a tévé képernyőjéről. A veszedelem- vagy ka- tasztrófafilmek, a horrorok, a Pokoli torony, a King Kong, a Cápa és társaik biztos üzletnek számítanak. S ha valami hasonló jele­nik meg a színpadon, annak is meglesz a maga népes kö­zönsége. És ezzel értünk el mai Színházi levelünk igazi témájához, a színpadról ránk leső veszedelmekhez. A műsorrend véletlenül úgy hozta (de valószínűleg a szín­ház műsortervező elképzelései is erősen belejátszottak), hogy a Pesti Színházban is, meg a Vígszínházban is az életünket fenyegető veszedelmekről lát­hatunk színdarabot. A két darab műfaja, hangvétele me­rőben különböző. Az egyik (a Pestiben) zenével dúsított rém­játék, a másik (a Vígben) a ,,sivatagi bohózat” megjelölést viseli. Az egyik amerikai szer­zőpáros műve, a másik honi termék. Az egyiknek az a cí­me: Rémségek kicsiny boltja. A másiknak: A láthatatlan lé­gió. Hogyan van jelen e játékok­ban a fenyegetettség, a vesze­delem? A rémjátékban úgy, hogy egy New York-i kis vi­rágkereskedésben olyan cso­dálatos növény fejlődik ki, amelyet csak emberi vérrel le­het táplálni, s ezért sorra fel­falja a környezetében élőket, beleértve azt a jámbor és ár­tatlan kis segédet is, aki e rémvirágot kikísérletezte. És még ez sem elég, mert a cso­dálatos növényért lelkesedő amerikaiak tízezrei tovább szaporítják Audrey XI.-t (ez a rémvirág neve), mert nem számít embernek, akinek nincs otthon egy Audrey II.-je. Ma­gyarán: ki-ki megszerzi magá­nak a saját különbejáratú kis életveszedelmét, magántulaj­donba veszi a potenciális fel- falattatás lehetőségét. Van en­nél izgalmasabb, hátborzonga­tóbb játék a veszéllyel? A másik játék veszélyhely­zete nem ennyire konkrét és morbid, de nem kevésbé mű­ködőképes. Itt a szerző, mind- bájunk kedvelt Rejtő Jenője I (gyengébbek kedvéért: P. Ho­ward) azt meséli el, miként kell halálos veszedelmeket ki­állni azért, hogy esélyünk le­gyen, lehessen a halálra. Ab­szurd gondolat? De mennyire. Csakhogy amikor Rejtő Jenő a máig változatlanul népszerű könyveit írta (többnyire éhbé­rért), már működött az a gé­pezet, amely minden írói fan­táziánál rémesebb és abszur­dabb ötleteket talált ki az emberek kiirtására. Nem A láthatatlan légió története és figurái abszurdok, hanem az 1939-es év (ekkor írta Rejtő a könyvet) eseményei, s a már előrevetülő további ese­mények voltak abszurdok, a világ volt az Rejtő Jenő és hősei körül. Az emberek kö­rül, ha úgy tetszik. A sors rettenetes és abszurd ötlete volt, hogy négy esztendő múl­tán az írót is felfalta az a gé­pezet, amelytől hősei még csak (dermesztőén humoros történetek során, s nem is tudatosan) rettegtek. Arról van tehát szó ezekben a színpadi játékokban, hogy az ember folyamatos fenyegetett­ségben él. De jobb ha úgy fo­galmazunk: mi folyamatos fe­nyegetettségben és életveszély­ben élünk. Mit lehet tenni? Gyakorlatilag elég keveset. Mondjuk: nem kell megven­nünk egy Audrey II. dugványt. Nem kell a Szaharába mennünk, hogy ott Vanek úr, Goresev Iván és Piszkos Fred kaland­jait végigéljük, s az amúgy is erős esélynél még nagyobbat és biztosabbat szerezzünk ma­gunknak a kipurcanáshoz. Nem kell játszanunk a vesze­delmekkel, nem kell szándé­kosan beledugnunk a fejünket az oroszlán torkába. Elég nagy baj az is, ha úgy kapja be a fejünket, hogy észre sem vesszük. Igen ám, de ki en­gedheti meg magának manap­ság az ilyen biztonsági játé­kokat? Jó, ez a rémisztgetős játék az embereket felfaló vi­rággal csak bolondozás, nem kell komolyan venni. Nincs ilyen virág. De a pesszimis­ták hozzáteszik: egyelőre. És jó, nem reális dolog ez a Sza- hara-izé sem Rejtő hőseivel. Ez is játék, vicc, pesti humor, vagánykodás, jópofa bemon­dások, röhögséges alakok — nem több. De a pesszimisták ehhez is hozzáteszik: gondol­junk csak jobban bele, fiúk, s kiderül, hogy mindnyájan vagy Vanekok, vagy Kabócák, vagy Podvineczek, vagy Pisz­kos Fredek vagyunk, csak ép­pen a terep sem Sidi bel Ab­bes, hanem Budapest, vagy Sopron, vagy Alsóbürgözd. És: nekünk is keményen meg kell küzdenünk az életveszedel­mekkel, hogy elnyerhessük az esélyt a halálra. A kinek bírja a gyom­ra, a bőven ada­golt rémségek da­cára is elnevetgél­het a rémvilág történetén a Pesti Színházban. S akinek jó a humora, élvezhetőnek talál­ja a Vígben a Rejtő-adaptá­ciót. Közben pedig ráébredhet a P. Howard-i bölcsességre: a legveszélyesebb üzem az élet. Takács István Kísérleti iskola Törökbálinton A személyiség sokoldalú alakítása Tavasszal beszámoltunk a törökbálinti iskola képesség- fejlesztő kísérletéről, melynek lényege az, hogy minél sok­oldalúbbá nevelje a gyereke­ket, illetve segítse kibontakoz­ni személyiségüket. Ezért az­tán ugyanúgy tanulnak, mint virágkötészetet, sakkot vagy matematikát. A Művelődési Minisztérium ezt az intéz­ményt szeptembertől kísérleti iskolává minősítette át. Oktatás és kutatás — Az elmúlt másfél évti­zedben, amióta a különböző iskolákban a kísérleteket foly­tatom, meg kellett győződnöm arról — mondja Zsolnai Jó­zsef, a kísérlet vezetője —, hogy mennyire nehéz a külön­böző helyszíneken folyó mun­kát megszervezni, ellenőrizni és az eredményeket mérni. Ezért kértem Gazsó Ferenc miniszterhelyettest, segítsen egy olyan kísérleti iskolát életre hívni, amelyben egy helyen nyílik lehetőség a ku­tatás racionális és gazdaságos szervezésére és az eredmé­nyek hatásának felerősítésére. Azért esett a választás épp Törökbálintra, mert itt már 1982 óta a képességfejlesztő program szerint tanul az egyik — jelenlej negyedikes — osz­tály. A kísérleti iskolában az ok­tató pedagógusokon kívül van­nak kutatómunkával foglalko­zó munkatársak is, akik a ta­nítás-tanulás, a közéletiség kapcsán igyekeznek feltárni, majd ellenőrizhetően és to- vábbfejleszthetően leírni a ké­pességfejlesztő pedagógiai fo­lyamatok finom szerkezetét. Természetesen nem mon­dunk le a személyiség- és ma­gatartásformálásról, az érték­világ alakításáról, illetve ezek vizsgálatáról sem, csak mind­ezt egyetlen szemszögből kö­zelítjük meg. Azt feltételezzük, hogy mind a szocializációs, mind a perszonalizációs folya­matoknak — sőt, még a világ­kép formálódásának is — szá­mos képességből adódó fel­tétele van. Ezért rendkívül szélesnek tekintjük a vizsgá­lat tárgyát képező képességek körét. A tervezetben tizenegy té­mát jelöltek ki, egyebek kö­zött azt, hogyan lehetne a gyakorlati pedagógia módsze­reit korszerűsíteni. A pedagógia elsőrendű fel­adata az lenne, hogy a gyer­mekek személyiségét sokolda­lúan alakítsa, és ezáltal fel­szabadítsa. Olyan önálló em­bereket adjon a társadalom­nak, akik ismerik önmagukat, lehetőségeiket és korlátáikat, így alakítani tudják sorsukat. Olyan célokat tűzzenek ki, amelyeket meg is tudnak va­lósítani. Visszaadni az én rangját A jelenlegi pedagógiai gya­korlat alapvető hibája, hogy lebecsüli, pontosabban nem veszi eléggé számításba a gye­rek személyiségét, azt, hogy vannak céljai, vágyai, ha csak sejtésszerűen élnek is egyelőre benne. Ezeket kelle­ne az emberi. kultúra eddig felhalmozott ismeretei, tudá­sa, tapasztalata segítségével kibontakoztatni. Mert hiába­való akár a legkorszerűbb is­meretet oktatni, ha az nem jut el a gyerekhez, nem érinti meg, nem serkenti gondolko­dásra, akkor hamar kihullik az emlékezet rostáján. Ezért épp azt szeretnénk vizsgálni, hogyan lehet hatékonyabbá tenni a kultúra átadását, és hogyan oldható meg az, hogy a tanár az osztályban is az egyes személyiségeket for­málja. A pedagógusokat hosz- szú ideig arra készítették fel, hogy úgymond közösségben gondolkodjanak. Ez a lehetet­lennel egyenlő feladat, ami­kor minden gyerek egyéniség, önálló lény. És ha az ember mindenkihez szól, nem szól senkihez. A jelenlegi gyakor­lat az, hogy a tanár leadja az anyagot, tanítja a tárgyat, amit ő szeret, de azzal nem foglalkozik, hogy ösztönzi-e egyáltalán valami a diákot ar­ra, hogy amit hall, azt meg is tanulja. És ha történetesen nem érdeklődik az ő kedvenc tárgya iránt, beéri azzal, hogy megsértődik, és a hiányos tu­dásra rossz jegyet ad. Keres­nünk kell tehát azokat a mód­szereket, amelyek segítségével a passzív befogadás alkotó el­sajátítássá alakítható át. A gyerekeknek nem felhalmo­zott ismeretekre van szüksé­ge, ellenkezőleg: mozgósítha­tó, használható és majd a munkájuk során alkalmazha­tó tudásra. Hiába beszél pél­dául a pedagógus arról, hogy csúnya dolog az önzés. Ha nem sikerül elérnie, hogy a segítőkészség a gyerek vérévé, második természetévé váljon, az egész nem sokat ér. A valóság értelmezése — Ügy vélem, ehhez a szem­léletében új pedagógiához a tanárok mentalitásának is meg kell újulnia. — Nagy gond ma az is, hogy jó részük nem ismeri igazán önmagát, és nem for­dít időt arra, hogy önmagát figyelje, a hibáit korrigálja. Lehet, hogy türelmetlen vagy egyes gyerekekkel elfogult, de nem számol ezzel. Az órán egyszerűen rájuk zúdítja az ismeretanyagot, és azt hiszi, ezzel oi van intézve a neve­lés. Sajnos, sokan úgy vélik, hogy az egyetemen vagy a fő­iskolán egyszer s mindenkor­ra megtanulták a szakmát (a néhány tucat módszertani órán. Mindezek a problémák együtt adják, hogy ma az ok­tatás és nevelés hatékonysá­ga messze elmarad attól, ami kívánatos volna, de attól is, ami lehetséges. Ezért a taní­táspedagógia korszerűbb vál­tozatának kidolgozásával sze­retnénk a tanárképzés segít­ségére sietni. Itt nem arról van szó, hogy új tartalmakat igyekszünk a régi keretbe be­gyömöszölni. Alapvetően meg kell változtatnunk a pedagó­gusok szemléletét. Ma a té­nyek bővöletében, túlságosan ismeretcentrikusan tanítunk, holott, aki a világban jár, tudja, hogy elképzelhető más­fajta tanítás, nevelés is. Sok­szor elhangzik, hogy a min­dennapi életre kell felkészí­teni a gyerekeket. Csakhogy mi ezt is nagyon földhözra­gadtan tesszük. Nem elég azt megtanítani, hogy a péknél kap kenyeret, arra is, hogy a másik emberrel tudjon embe­ri hangon szóbaelegyedni, il­lendően viselkedni. Fejlődjön ki benne az empátia, fogja fel a másik embertől érkező nem verbális jelzéseket, hogy például azért hallgatagabb, mert mondjuk fáj a feje vagy gondjai vannak, segítségre szorul, de röstoll a problémá jával előhozakodni — és en­nek megfelelően szóljon hoz­zá, úgy viselkedjen. Ezek a dolgok legalább olyan fonto­sak — ha nem fontosabbak —, mint a szimpla ismeretát­adás. Ezt az összetett felada­tot kell tudatosítanunk a pe­dagógusokban, és mi tapasz­talataink közreadásával sze­retnénk segíteni abban, hogy munkájuk hatékonyabb le­gyen. Nagy Emőke * Uj tanév Iskolarádió Az iskolarádió szeptember végén kezdődő programjá­ban a tananyagokhoz^ szo­rosan kapcsolódó műsorok mellett ismét nagyobb arány­ban sugároznak olyan soro­zatokat és összeállításokat, amelyek kiegészítik az isko­lai oktatást, és egyszerre több korosztályhoz is szólnak. Ilyen az október 8-án kez­dődő művelődéstörténeti so­rozat, amelyet havonta egy­szer, kedd délelőttönként su­gároznak, s amely az ország­építés, az európai kultúrába való bekapcsolódás egy-egy jelentős és érdekes mozzana­tát ragadja meg. Az adások hangjáték formájában — jellegzetes történelmi szemá- yek, mondái alakok köré vá­zolják fel a kor kulturális és gazdasági eseményeit. Kéthavonta jelentkezik ok­tóbertől az Illik — nem il­lik című sorozat, s azokról az érintkezési formákról, írott és íratlan szabályokról, valamint kialakulásukról ad majd át­tekintést, amelyek megköny- nyíthetik az együttélést, és ugyanakkor kifejezik az egy­más iránt érzett tiszteletet is. A kapcsolatteremtés, az emberi kommunikáció egyik alapvető formáját, a szóbeli és az írásbeli szövegalkotás szabályait segít megismertet­ni és megértetni a gyerekek­kel a Szépen szólj című so­rozat. A Kossuth adón hétfőn délutánonként hallható epi­zódok lehetőséget adnak a különféle szövegtípusok alko­tására és gyakorlására, s ar­ra a kérdésre próbálnak vá­laszt adni, hogyan kell a mondanivalót mások számára is érthetően megfogalmazni és kifejezni. Folytatódnak a korábban si­keresnek bizonyuló műsorok is. Köztük az iskolarádió egyik legnépszerűbb sorozata, a kisiskolásoknak szóló Nyit- nikék: ennek tematikája szo­rosan kapcsolódik a tanterv­hez, s különböző adásai az idén elsősorban az emberi kapcsolatokkal, a viselkedés- és érzelmi kultúrával, a ter­mészettel és a környezetvé­delemmel foglalkoznak majd. hRa diófigyelő Kern Andris, Harkányi Endre és Szombathy Gyula A láthatatlan légió főszereplői SZAKÉRTŐ TANZÁNIÁ­BAN. Az Európán kívüli né­pek kultúrájával, gazdaságá­val foglalkozó kutatók mun­káját gyakran értetlenség kí­séri. Kimondva vagy kimon­datlanul sokakban megfogal­mazódik a kérdés: miért kell nekünk Óceánia művészeté­vel, afrikai kultúrákkal fog­lalkozni? Mit kamatoztathat ebből a magyar tudomány? Nem gondolnak arra, hogy a tudomány illetékességi köré­be tartozó problémák nem országhatárok és kontinensek szerint vannak felosztva. És ma, amikor az egyenlőtlen fejlődés olyan riasztó végle­teket eredményez, hogy a föld lakosságának kisebbik fele dúskál a javakban, a nagyobbik fele meg az éhség határán tengődik, a tudo­mánynak nemcsak joga, ha­nem erkölcsi kötelessége is a maga módján segíteni a fej­lődő országok gondjainak enyhítésében. Dr. Varga József, a Gödöl­lői Agrártudományi Egyetem osztályvezetője két évet töl­tött szakértőként Tanzániá­ban. Annak idején A nagy­üzemi növénytermesztés Tan­zániában címmel írta meg disszertációját. Most jó hasz­nát vették az állami gazda­ságok szervezésénél tudásá­nak, szakértelmének. A be­szélgetés során Szőllős István rátért, egyebek között arra a fontos kérdésre is, hogy milyen ütemben lehet moder­nizálni a hagyományos gaz­dálkodást. Dr. Varga József elmondta, hogy a tanzániai földművelés a mienkhez vi­szonyítva meglehetősen kez­detleges. Nem ismerik a faj­ták bő választékát, a vetés­forgót, nem használnak mű­trágyákat. A szakértők véle­ménye eltér a modernizálás ütemének megítélésében. Egyesek a minél gyorsabb korszerűsítést, mások a las­súbb váltást tartják indokolt­nak. Milyen kár, gondoltam, hogy figyelmen kívül hagyják az etnológusok véleményét, akik már számtalanszor leír­ták: a túl gyors technológia- váltás nemcsak azzal a ve­széllyel jár, hogy nem lesz elég szakmunkás, aki a gé­pekhez ért, hanem fennáll az a veszély is, hogy szétzi­lálódik a hagyományos kul­túra, aminek komoly társa­dalmi, gazdasági következmé­nyei lehetnek. SZINTÉZISKERESÉS. Ma, Magyarországon és szerte a világban összesen tizenötmil­lió magyar él, közülük minden harmadik külföldön, szom­szédságunkban vagy a föld távolabbi pontjain. Vajon mi­lyen ez a mai magyarság kultúrája, illetve a megújulás jegyeit mutató gazdasága tükrében, hogyan látja önma­gát és milyennek látják az érdeklődéssel felé forduló emberek, népek. A hunga­rológia tudománya hivatott e kérdésekre keresni a választ. Ez a tudományág itthon és külföldön egyaránt megújuló- ban van. Köpeczi Béla mű­velődési miniszter Feuer And­rás kérdéseire válaszolva1 azt vázolta, miben áll ez a meg­újulás. A jelenlegi hungaroló­giára— mondta — a szinté­ziskeresés, a szintézisteremtes igénye jellemző. Az anya­nyelv, a művészetek, a nép­rajz, a történelem, a szocio­lógia és a közgazdaságtudo­mány a maga módján mind hozzájárul ahhoz, hogy telje­sebb kép bontakozzon ki a régi és mai magyarságról. Az összefüggések felkutatása hoz­zásegíthet ahhoz, hogy ez a kép egész és reális legyen. A tudósok feladata egy olyan módszertan kialakítása, mely révén minden diszciplína megtalálja a maga helyét a hungarológiai kutatások kö­rén belül. Mivel több külföl­di egyetemen is folynak ma­gyar vonatkozású kutatások, úgy segíthetjük munkájukat, ha létrehozunk egy informá­ciós, dokumentációs bázist. Az utóbbi időben kétségte­lenül megnőtt a kis országok — így a hazánk — iránti ér­deklődés is. Külföldön is fi­gyelemmel kísérik a magyar gazdasági tapasztalatokat és pozitív vagy negatív előjellel kommentálják. Ahogy válto­zik a világ, fordul az érdek­lődés iránya is. Ma már el­sősorban ném á szépirodalom vonzza a figyelmet, sokkal inkább a gazdasági, társadal­mi kérdések: hogyan élnek a népek és az egyes ember a szocialista országokban. Erre a kérdésre korszerűen meg­felelni a tudományágak csak együttesen tudnak. N. E.

Next

/
Oldalképek
Tartalom