Pest Megyei Hírlap, 1985. szeptember (29. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-14 / 216. szám
1985. SZEPTEMBER 14., SZOMBAT ZINHAZI LEVEL Veszedelmek lesnek ránk Fenyegettetések és , veszedelmek kö- ; zött élünk, ez nem [ vitás. A lakásból Esem kell kilépni lahhoz, hogy percenként uj meg uj életveszélynek tegyük ki magunkat. Ha meg kilépünk, nyugodtan vehetjük kisebbfajta csodának, ha épségben és életben eljutunk a munkahelyünkre, vagy bármely úticélunkhoz. Átkelni a Körút vagy a Rákóczi út egyik oldaláról a másikra, közlekedési lámpával biztosított gyalogátkelőhelyen (zebrán): ez manapság jár akkora kockázattal, mint annak idején egy ostromlétrán felmászni Budavár törökök védte falaira. A közlekedési eszközök veszedelmesebbek, mint a tankok voltak az első világháború csatáiban. Alig múlik el nap anélkül, hogy áldozatok százait követelő repülőgép-katasztrófákról ne olvasnánk. Aztán ott van a terrorizmus. Es lám, milyenek vagyunk: annak dacára, hogy minden megúszott napot szerencsének tekinthetünk, szeretünk játszani a veszedelmekkel. Mindenféle veszede'emmel, a házasságtól a rulettig, az autóversenyzéstől a főnök szemébe mondott véleményig. De még ennél is jobban szeretjük, ha azt szemlélhetjük, hogyan játszanak veszedelmekkel mások vagy: a veszedelmek hogyan játszanak másokkal. Közismert tömegpszichológiai tény, hogy egy-egy Forma—I. versenyre a nézők tekintélyes része azért megy el, mert reméli, hogy jó nagy bukfenceket, karambolokat, égő kocsikat, repülő versenyzőket láthat. Az ökölvívó- mérkőzések közönségének nem kis hányada kifejezetten élvezi, amikor valamelyik versenyzőt kiütik, vagy véres péppé püfölik az arcát. A kényelmes karosszékbő! vagy ülőhelyről szemlélt veszélytelen veszedelmek persze a színpadról is áradhatnak ránk. Vagy a filmvászonról. Vagy a tévé képernyőjéről. A veszedelem- vagy ka- tasztrófafilmek, a horrorok, a Pokoli torony, a King Kong, a Cápa és társaik biztos üzletnek számítanak. S ha valami hasonló jelenik meg a színpadon, annak is meglesz a maga népes közönsége. És ezzel értünk el mai Színházi levelünk igazi témájához, a színpadról ránk leső veszedelmekhez. A műsorrend véletlenül úgy hozta (de valószínűleg a színház műsortervező elképzelései is erősen belejátszottak), hogy a Pesti Színházban is, meg a Vígszínházban is az életünket fenyegető veszedelmekről láthatunk színdarabot. A két darab műfaja, hangvétele merőben különböző. Az egyik (a Pestiben) zenével dúsított rémjáték, a másik (a Vígben) a ,,sivatagi bohózat” megjelölést viseli. Az egyik amerikai szerzőpáros műve, a másik honi termék. Az egyiknek az a címe: Rémségek kicsiny boltja. A másiknak: A láthatatlan légió. Hogyan van jelen e játékokban a fenyegetettség, a veszedelem? A rémjátékban úgy, hogy egy New York-i kis virágkereskedésben olyan csodálatos növény fejlődik ki, amelyet csak emberi vérrel lehet táplálni, s ezért sorra felfalja a környezetében élőket, beleértve azt a jámbor és ártatlan kis segédet is, aki e rémvirágot kikísérletezte. És még ez sem elég, mert a csodálatos növényért lelkesedő amerikaiak tízezrei tovább szaporítják Audrey XI.-t (ez a rémvirág neve), mert nem számít embernek, akinek nincs otthon egy Audrey II.-je. Magyarán: ki-ki megszerzi magának a saját különbejáratú kis életveszedelmét, magántulajdonba veszi a potenciális fel- falattatás lehetőségét. Van ennél izgalmasabb, hátborzongatóbb játék a veszéllyel? A másik játék veszélyhelyzete nem ennyire konkrét és morbid, de nem kevésbé működőképes. Itt a szerző, mind- bájunk kedvelt Rejtő Jenője I (gyengébbek kedvéért: P. Howard) azt meséli el, miként kell halálos veszedelmeket kiállni azért, hogy esélyünk legyen, lehessen a halálra. Abszurd gondolat? De mennyire. Csakhogy amikor Rejtő Jenő a máig változatlanul népszerű könyveit írta (többnyire éhbérért), már működött az a gépezet, amely minden írói fantáziánál rémesebb és abszurdabb ötleteket talált ki az emberek kiirtására. Nem A láthatatlan légió története és figurái abszurdok, hanem az 1939-es év (ekkor írta Rejtő a könyvet) eseményei, s a már előrevetülő további események voltak abszurdok, a világ volt az Rejtő Jenő és hősei körül. Az emberek körül, ha úgy tetszik. A sors rettenetes és abszurd ötlete volt, hogy négy esztendő múltán az írót is felfalta az a gépezet, amelytől hősei még csak (dermesztőén humoros történetek során, s nem is tudatosan) rettegtek. Arról van tehát szó ezekben a színpadi játékokban, hogy az ember folyamatos fenyegetettségben él. De jobb ha úgy fogalmazunk: mi folyamatos fenyegetettségben és életveszélyben élünk. Mit lehet tenni? Gyakorlatilag elég keveset. Mondjuk: nem kell megvennünk egy Audrey II. dugványt. Nem kell a Szaharába mennünk, hogy ott Vanek úr, Goresev Iván és Piszkos Fred kalandjait végigéljük, s az amúgy is erős esélynél még nagyobbat és biztosabbat szerezzünk magunknak a kipurcanáshoz. Nem kell játszanunk a veszedelmekkel, nem kell szándékosan beledugnunk a fejünket az oroszlán torkába. Elég nagy baj az is, ha úgy kapja be a fejünket, hogy észre sem vesszük. Igen ám, de ki engedheti meg magának manapság az ilyen biztonsági játékokat? Jó, ez a rémisztgetős játék az embereket felfaló virággal csak bolondozás, nem kell komolyan venni. Nincs ilyen virág. De a pesszimisták hozzáteszik: egyelőre. És jó, nem reális dolog ez a Sza- hara-izé sem Rejtő hőseivel. Ez is játék, vicc, pesti humor, vagánykodás, jópofa bemondások, röhögséges alakok — nem több. De a pesszimisták ehhez is hozzáteszik: gondoljunk csak jobban bele, fiúk, s kiderül, hogy mindnyájan vagy Vanekok, vagy Kabócák, vagy Podvineczek, vagy Piszkos Fredek vagyunk, csak éppen a terep sem Sidi bel Abbes, hanem Budapest, vagy Sopron, vagy Alsóbürgözd. És: nekünk is keményen meg kell küzdenünk az életveszedelmekkel, hogy elnyerhessük az esélyt a halálra. A kinek bírja a gyomra, a bőven adagolt rémségek dacára is elnevetgélhet a rémvilág történetén a Pesti Színházban. S akinek jó a humora, élvezhetőnek találja a Vígben a Rejtő-adaptációt. Közben pedig ráébredhet a P. Howard-i bölcsességre: a legveszélyesebb üzem az élet. Takács István Kísérleti iskola Törökbálinton A személyiség sokoldalú alakítása Tavasszal beszámoltunk a törökbálinti iskola képesség- fejlesztő kísérletéről, melynek lényege az, hogy minél sokoldalúbbá nevelje a gyerekeket, illetve segítse kibontakozni személyiségüket. Ezért aztán ugyanúgy tanulnak, mint virágkötészetet, sakkot vagy matematikát. A Művelődési Minisztérium ezt az intézményt szeptembertől kísérleti iskolává minősítette át. Oktatás és kutatás — Az elmúlt másfél évtizedben, amióta a különböző iskolákban a kísérleteket folytatom, meg kellett győződnöm arról — mondja Zsolnai József, a kísérlet vezetője —, hogy mennyire nehéz a különböző helyszíneken folyó munkát megszervezni, ellenőrizni és az eredményeket mérni. Ezért kértem Gazsó Ferenc miniszterhelyettest, segítsen egy olyan kísérleti iskolát életre hívni, amelyben egy helyen nyílik lehetőség a kutatás racionális és gazdaságos szervezésére és az eredmények hatásának felerősítésére. Azért esett a választás épp Törökbálintra, mert itt már 1982 óta a képességfejlesztő program szerint tanul az egyik — jelenlej negyedikes — osztály. A kísérleti iskolában az oktató pedagógusokon kívül vannak kutatómunkával foglalkozó munkatársak is, akik a tanítás-tanulás, a közéletiség kapcsán igyekeznek feltárni, majd ellenőrizhetően és to- vábbfejleszthetően leírni a képességfejlesztő pedagógiai folyamatok finom szerkezetét. Természetesen nem mondunk le a személyiség- és magatartásformálásról, az értékvilág alakításáról, illetve ezek vizsgálatáról sem, csak mindezt egyetlen szemszögből közelítjük meg. Azt feltételezzük, hogy mind a szocializációs, mind a perszonalizációs folyamatoknak — sőt, még a világkép formálódásának is — számos képességből adódó feltétele van. Ezért rendkívül szélesnek tekintjük a vizsgálat tárgyát képező képességek körét. A tervezetben tizenegy témát jelöltek ki, egyebek között azt, hogyan lehetne a gyakorlati pedagógia módszereit korszerűsíteni. A pedagógia elsőrendű feladata az lenne, hogy a gyermekek személyiségét sokoldalúan alakítsa, és ezáltal felszabadítsa. Olyan önálló embereket adjon a társadalomnak, akik ismerik önmagukat, lehetőségeiket és korlátáikat, így alakítani tudják sorsukat. Olyan célokat tűzzenek ki, amelyeket meg is tudnak valósítani. Visszaadni az én rangját A jelenlegi pedagógiai gyakorlat alapvető hibája, hogy lebecsüli, pontosabban nem veszi eléggé számításba a gyerek személyiségét, azt, hogy vannak céljai, vágyai, ha csak sejtésszerűen élnek is egyelőre benne. Ezeket kellene az emberi. kultúra eddig felhalmozott ismeretei, tudása, tapasztalata segítségével kibontakoztatni. Mert hiábavaló akár a legkorszerűbb ismeretet oktatni, ha az nem jut el a gyerekhez, nem érinti meg, nem serkenti gondolkodásra, akkor hamar kihullik az emlékezet rostáján. Ezért épp azt szeretnénk vizsgálni, hogyan lehet hatékonyabbá tenni a kultúra átadását, és hogyan oldható meg az, hogy a tanár az osztályban is az egyes személyiségeket formálja. A pedagógusokat hosz- szú ideig arra készítették fel, hogy úgymond közösségben gondolkodjanak. Ez a lehetetlennel egyenlő feladat, amikor minden gyerek egyéniség, önálló lény. És ha az ember mindenkihez szól, nem szól senkihez. A jelenlegi gyakorlat az, hogy a tanár leadja az anyagot, tanítja a tárgyat, amit ő szeret, de azzal nem foglalkozik, hogy ösztönzi-e egyáltalán valami a diákot arra, hogy amit hall, azt meg is tanulja. És ha történetesen nem érdeklődik az ő kedvenc tárgya iránt, beéri azzal, hogy megsértődik, és a hiányos tudásra rossz jegyet ad. Keresnünk kell tehát azokat a módszereket, amelyek segítségével a passzív befogadás alkotó elsajátítássá alakítható át. A gyerekeknek nem felhalmozott ismeretekre van szüksége, ellenkezőleg: mozgósítható, használható és majd a munkájuk során alkalmazható tudásra. Hiába beszél például a pedagógus arról, hogy csúnya dolog az önzés. Ha nem sikerül elérnie, hogy a segítőkészség a gyerek vérévé, második természetévé váljon, az egész nem sokat ér. A valóság értelmezése — Ügy vélem, ehhez a szemléletében új pedagógiához a tanárok mentalitásának is meg kell újulnia. — Nagy gond ma az is, hogy jó részük nem ismeri igazán önmagát, és nem fordít időt arra, hogy önmagát figyelje, a hibáit korrigálja. Lehet, hogy türelmetlen vagy egyes gyerekekkel elfogult, de nem számol ezzel. Az órán egyszerűen rájuk zúdítja az ismeretanyagot, és azt hiszi, ezzel oi van intézve a nevelés. Sajnos, sokan úgy vélik, hogy az egyetemen vagy a főiskolán egyszer s mindenkorra megtanulták a szakmát (a néhány tucat módszertani órán. Mindezek a problémák együtt adják, hogy ma az oktatás és nevelés hatékonysága messze elmarad attól, ami kívánatos volna, de attól is, ami lehetséges. Ezért a tanításpedagógia korszerűbb változatának kidolgozásával szeretnénk a tanárképzés segítségére sietni. Itt nem arról van szó, hogy új tartalmakat igyekszünk a régi keretbe begyömöszölni. Alapvetően meg kell változtatnunk a pedagógusok szemléletét. Ma a tények bővöletében, túlságosan ismeretcentrikusan tanítunk, holott, aki a világban jár, tudja, hogy elképzelhető másfajta tanítás, nevelés is. Sokszor elhangzik, hogy a mindennapi életre kell felkészíteni a gyerekeket. Csakhogy mi ezt is nagyon földhözragadtan tesszük. Nem elég azt megtanítani, hogy a péknél kap kenyeret, arra is, hogy a másik emberrel tudjon emberi hangon szóbaelegyedni, illendően viselkedni. Fejlődjön ki benne az empátia, fogja fel a másik embertől érkező nem verbális jelzéseket, hogy például azért hallgatagabb, mert mondjuk fáj a feje vagy gondjai vannak, segítségre szorul, de röstoll a problémá jával előhozakodni — és ennek megfelelően szóljon hozzá, úgy viselkedjen. Ezek a dolgok legalább olyan fontosak — ha nem fontosabbak —, mint a szimpla ismeretátadás. Ezt az összetett feladatot kell tudatosítanunk a pedagógusokban, és mi tapasztalataink közreadásával szeretnénk segíteni abban, hogy munkájuk hatékonyabb legyen. Nagy Emőke * Uj tanév Iskolarádió Az iskolarádió szeptember végén kezdődő programjában a tananyagokhoz^ szorosan kapcsolódó műsorok mellett ismét nagyobb arányban sugároznak olyan sorozatokat és összeállításokat, amelyek kiegészítik az iskolai oktatást, és egyszerre több korosztályhoz is szólnak. Ilyen az október 8-án kezdődő művelődéstörténeti sorozat, amelyet havonta egyszer, kedd délelőttönként sugároznak, s amely az országépítés, az európai kultúrába való bekapcsolódás egy-egy jelentős és érdekes mozzanatát ragadja meg. Az adások hangjáték formájában — jellegzetes történelmi szemá- yek, mondái alakok köré vázolják fel a kor kulturális és gazdasági eseményeit. Kéthavonta jelentkezik októbertől az Illik — nem illik című sorozat, s azokról az érintkezési formákról, írott és íratlan szabályokról, valamint kialakulásukról ad majd áttekintést, amelyek megköny- nyíthetik az együttélést, és ugyanakkor kifejezik az egymás iránt érzett tiszteletet is. A kapcsolatteremtés, az emberi kommunikáció egyik alapvető formáját, a szóbeli és az írásbeli szövegalkotás szabályait segít megismertetni és megértetni a gyerekekkel a Szépen szólj című sorozat. A Kossuth adón hétfőn délutánonként hallható epizódok lehetőséget adnak a különféle szövegtípusok alkotására és gyakorlására, s arra a kérdésre próbálnak választ adni, hogyan kell a mondanivalót mások számára is érthetően megfogalmazni és kifejezni. Folytatódnak a korábban sikeresnek bizonyuló műsorok is. Köztük az iskolarádió egyik legnépszerűbb sorozata, a kisiskolásoknak szóló Nyit- nikék: ennek tematikája szorosan kapcsolódik a tantervhez, s különböző adásai az idén elsősorban az emberi kapcsolatokkal, a viselkedés- és érzelmi kultúrával, a természettel és a környezetvédelemmel foglalkoznak majd. hRa diófigyelő Kern Andris, Harkányi Endre és Szombathy Gyula A láthatatlan légió főszereplői SZAKÉRTŐ TANZÁNIÁBAN. Az Európán kívüli népek kultúrájával, gazdaságával foglalkozó kutatók munkáját gyakran értetlenség kíséri. Kimondva vagy kimondatlanul sokakban megfogalmazódik a kérdés: miért kell nekünk Óceánia művészetével, afrikai kultúrákkal foglalkozni? Mit kamatoztathat ebből a magyar tudomány? Nem gondolnak arra, hogy a tudomány illetékességi körébe tartozó problémák nem országhatárok és kontinensek szerint vannak felosztva. És ma, amikor az egyenlőtlen fejlődés olyan riasztó végleteket eredményez, hogy a föld lakosságának kisebbik fele dúskál a javakban, a nagyobbik fele meg az éhség határán tengődik, a tudománynak nemcsak joga, hanem erkölcsi kötelessége is a maga módján segíteni a fejlődő országok gondjainak enyhítésében. Dr. Varga József, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem osztályvezetője két évet töltött szakértőként Tanzániában. Annak idején A nagyüzemi növénytermesztés Tanzániában címmel írta meg disszertációját. Most jó hasznát vették az állami gazdaságok szervezésénél tudásának, szakértelmének. A beszélgetés során Szőllős István rátért, egyebek között arra a fontos kérdésre is, hogy milyen ütemben lehet modernizálni a hagyományos gazdálkodást. Dr. Varga József elmondta, hogy a tanzániai földművelés a mienkhez viszonyítva meglehetősen kezdetleges. Nem ismerik a fajták bő választékát, a vetésforgót, nem használnak műtrágyákat. A szakértők véleménye eltér a modernizálás ütemének megítélésében. Egyesek a minél gyorsabb korszerűsítést, mások a lassúbb váltást tartják indokoltnak. Milyen kár, gondoltam, hogy figyelmen kívül hagyják az etnológusok véleményét, akik már számtalanszor leírták: a túl gyors technológia- váltás nemcsak azzal a veszéllyel jár, hogy nem lesz elég szakmunkás, aki a gépekhez ért, hanem fennáll az a veszély is, hogy szétzilálódik a hagyományos kultúra, aminek komoly társadalmi, gazdasági következményei lehetnek. SZINTÉZISKERESÉS. Ma, Magyarországon és szerte a világban összesen tizenötmillió magyar él, közülük minden harmadik külföldön, szomszédságunkban vagy a föld távolabbi pontjain. Vajon milyen ez a mai magyarság kultúrája, illetve a megújulás jegyeit mutató gazdasága tükrében, hogyan látja önmagát és milyennek látják az érdeklődéssel felé forduló emberek, népek. A hungarológia tudománya hivatott e kérdésekre keresni a választ. Ez a tudományág itthon és külföldön egyaránt megújuló- ban van. Köpeczi Béla művelődési miniszter Feuer András kérdéseire válaszolva1 azt vázolta, miben áll ez a megújulás. A jelenlegi hungarológiára— mondta — a szintéziskeresés, a szintézisteremtes igénye jellemző. Az anyanyelv, a művészetek, a néprajz, a történelem, a szociológia és a közgazdaságtudomány a maga módján mind hozzájárul ahhoz, hogy teljesebb kép bontakozzon ki a régi és mai magyarságról. Az összefüggések felkutatása hozzásegíthet ahhoz, hogy ez a kép egész és reális legyen. A tudósok feladata egy olyan módszertan kialakítása, mely révén minden diszciplína megtalálja a maga helyét a hungarológiai kutatások körén belül. Mivel több külföldi egyetemen is folynak magyar vonatkozású kutatások, úgy segíthetjük munkájukat, ha létrehozunk egy információs, dokumentációs bázist. Az utóbbi időben kétségtelenül megnőtt a kis országok — így a hazánk — iránti érdeklődés is. Külföldön is figyelemmel kísérik a magyar gazdasági tapasztalatokat és pozitív vagy negatív előjellel kommentálják. Ahogy változik a világ, fordul az érdeklődés iránya is. Ma már elsősorban ném á szépirodalom vonzza a figyelmet, sokkal inkább a gazdasági, társadalmi kérdések: hogyan élnek a népek és az egyes ember a szocialista országokban. Erre a kérdésre korszerűen megfelelni a tudományágak csak együttesen tudnak. N. E.