Pest Megyei Hírlap, 1985. szeptember (29. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-28 / 228. szám
1985. SZEPTEMBER 28., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP 7 Szikszai Károly: A százesztendős váza Dolgoznom kéne, de napok óta képtelen vagyok akár egyetlen sort is leírni. Csak ülök, egyik cigarettát a másik után szívom, s már a harmadik feketével próbálom agysejtjeimet munkára serkenteni, persze eredménytelenül. A sűrű, rám nehezedő csöndben pillantásom időnként az asztalon levő vázára téved. A hasára festett búzavirágokat bámulom, de tudatomig nem jut el a látvány —■ valami jóleső tespedtséget érzek magamban. Nem tudom meddig maradok így. Már sötétedik, amikor egyszer csak rájövök: homlokom mögött végre elindul valami... Branda Jánossal sohasem találkoztam, a nevét is csak véletlenül (talán különleges hangzása miatt) jegyeztem meg. Alacsony, kopott ruházatú, hetven év körüli embernek képzelem, kicsit hosszúkás, barázdák szabdalta arccal, melyet az egész életében végzett kemény munkának köszönhet. Horpadt mellkasán lötyög a zakó, s kockás flanelinge fölött csíkos nyakkendőt visel, ami ékes bizonyítéka annak, hogy nem sokat ért az úri divathoz. Tekintete viszont (ellentétben a divatot értő ficsúrokkal szemben) nyílt és gyermekien őszinte. Szakmája szerint asztalos, de már évek óta képtelen a kalapácsot a kezébe venni: ujjait ízületi gyulladás támadta meg, s a kór akuttá változott. Felesége apró, hízásra hajlamos asszonyka, vonásaiban a valamikori szépséget lehet felfedezni. Hosszú, hófehér haját kontybán viseli. Kezeit jócskán megdolgozta az idő: sűrű, íidudorodó erek hálózzák be, s vissz- eres lábai kidagadnak olcsó posztócipőjéből. Ezerkilencszázharmincöt- ben házasodtak össze, azóta egy Százados úti szoba-konyhában élnek, kettejük nyugdíja összesen háromezerkétszáz forint. A Rádiókabaré szerzői nyilván az Ilyen és ehhez hasonló emberekre utalnak, amikor röhögést várva megkérdik: „Miből tudnak ezek megélni?” Gereben doktor magas, kisportolt alakú, kreol bőrű férfi (göndör, divatosra vágott barna hajjal, egészséges fogsorral), abból a típusból, akiért megvesznek a nők. Ezt a tulajdonságát már a gimnáziumban is kihasználta, emlékszem, jó néhány osztálytársnőnknek csapta a szelet, mondhatni százszázalékos eredménynyel. Sosem kerültünk baráti viszonyba, de valahogy kölcsönösen tiszteltük egymást. Én az eminens tudásáért, ő a fene tudja miért. Az iskola befejezése után évekig nem találkoztunk, mígnem tavaly ősszel — mivel észrevettem, hogy erőteljesen romlani kezd a szemem — elzarándokoltam a lakóhelyem szerinti illetékes szemészeti klinikára, s leültem a rendelő ajtaja elé. Hál’istennek nem kellett sokáig várakoznom: mihelyt helyet foglaltam a színét vesztett tapadón, Gereben doktor (persze akkor még fogalmam se volt róla, hogy doktor) suhant el előttem fehér köpenyben, s amikor meglátott, túl az örvendezésen, fölvitt az emeleti kezelőbe, s félórás vizsgálat után ragyogó szemüveggel lettem gazdagabb. Pénzt nem fogadott el, bár nem tagadta, hogy az orvosi pálya társadalmi jelentőségét leszámítva, elsősorban az anyagiak miatt választotta ezt a hivatását. „Tudod, még a gimiben elhatároztam, hogy meg fogok gazdagodni, s ehhez az orvosi terület a legalkalmasabb.” Ahogy tüzetesebben megnéztem, szemében valóban észrevettem a pénzzel foglalkozó emberek különös csillogását. Az illem kedvéért még azon a héten meghívtam magamhoz, elbeszélgettünk, eliszogattunk, később szereztem neki néhány beszerezhe- tetlen könyvet, ezzel honorálva a valóban alapos szem vizsgálatot. Emlékszem, rettentő meleg délután volt. Nem is kívánkoztam az utcára, két okból: plusz harminckét fokban a közlekedésen kívül minden emberi tevékenységre alkalmatlan a város, a másik ok pedig, hogy mellettem feküdt Gizi. Fél ötkor érkezett, ledobáltuk magunkról a göncöket, az ágy mellé készítettük a jeges vízzel teli kancsót (az egyetlen iható valami ilyen forráságban), és végigterültünk az ágyon. Békén hagytuk egymást az elsötétített szobában, hiszen amúgy is dőlt rólunk a víz. Megpróbáltunk beszélgetni, de hamar rájöttünk. hogy minden egyes mondat a szó szoros értelmében fizikai fájdalmat okoz. (Nyilván az is közrejátszott ebben, hogy már túlságosan tégóta ismertük egymást.)' Így tehát hallgattunk és vártuk a megváltó alkonyatot. Aztán megszólalt a csengő. Gizi felém fordította arcát, s alig hallhatóan kipréselte magából: „Vársz valakit?” Megráztam a fejemet és nem mozdultam. A csengőszó megismétlődött. Ha lehet, még élesebben, még agresszívebben, ahogy az előbb. Aprókat nyögve lekászálódtam az ágyról, magamra kaptam a nadrágomat, és ajtót nyitottam. Gereben doktor állt a küszöbön. Fehér ingben, fehér nadrágban, fehér cipőben, hóna alatt barna csomagot szorongatott. — Ismerd meg Gizit — mondtam neki, miután beléptünk a szobába, s Gereben doktor helyet foglalt a ruhákkal telihajigált fotelek egyikében. Gizi ekkorra már egy kockás pokrócba csavarta magát, s kedvesen Gereben felé intett. — Lehet, hogy elveszem feleségül — hazudtam, mert tudtam, hogy soha senkit nem fogok elvenni feleségül, ráadásul ezt Gizi is tudta. Gereben csettintett a nyelvével, majd elégedetten járatta végig tekintetét Gizi formás alakján. — Akkor fogadjátok nászajándéknak — mondta, és a barna papírral kezdett zörögni: régi porcelánvázát hámozott elő, nyakán és hasán festett búzavirágokkal. Erre végképp nem számítottam. Nyilván nagyon buta képet vághattam, mert Gereben doktor halkan fölnevetett: — A múltkor, amikor itt jártam, láttam mennyi frinc-franc csecsebecséd van, így aztán arra gondoltam, hogy'megleplek vele... — Hatásszünetet tartott. Amikor ismét megszólalt, hangjában már némi gúnyt is vegyített: — Tudod, te vagy egyetlen ismerősöm, aki ilyeneket gyűjt. Nézd — mutatott a polcomon álló köcsögök egyikére —, majdnem olyan, mint az! — Majdnem — egyeztem bele véleményt alkotva magamnak a doki öss zehason i í tókép esség érői . — Ráadásul több mint százéves — kacsintott hozzá; éreztem, nehezen tudja visszatartani a torkából föltörő nevetést. — Komolyan? — szólalt meg Gizi, és szemét fokozott érdeklődéssel a vázára tapasztotta. Gereben elhúzta a száját: — Legalábbis Branda János szerint. Gizi kérdően a doki felé pislantott. Gereben fáradt nagyképűséggel elmosolyodott, kezével még legyintett is hozzá, mintha ezzel a mozdulattal mindent elárult volna Branda Jánosból. — Az egyik betegem, öreg, nyugdíjas tata nagy igényekkel, vékony pénztárcával. Szürkehályoggal hozták be, megoperálták, és ezt adta hálapénz helyett... — hangja színtelenül áradt szét a szobában ... Lassan becsukom a szemem, homlokom mögött már látom a kórtermet, érzem a kórházszagot, látogatási idő van, a surrogó, ropogós köpenyek helyett monoton zsongás tölti be a helyiséget, látom Branda Jánost, amint feleségéhez hajol, és csendesen megszólal: — Anyukám, olyan rendes ez az orvos. Adni kéne neki valamennyit.., Az asszony bólogat, csak a szája köré gyúródik néhány ránc. — Miből? — sóhajt végül. — Két hét múlva lesz csak nyugdíj, addigra meg otthon leszel. Már a befőttes üvegeket adtam el, hogy tudjak neked venni süteményt. — Tudom, anyukám, tudom — folytatja Branda János —, de mégis. Olyan rendes ember ez a doktor úr. Mindennap elbeszélget velem. Megkérdezi, hogy érzem magam, aztán meg biztat... Azt mondja, jobban fogok látni, mint gyermekkoromban. Az asszony elmosolyodik, megsimogatja férje homlokát. — .Talán nem fog megsértődni, ha nem adunk neki. Biztosan tudja, hogy kisnyugdíjasok vagyunk ... — Talán tudja... De mégsem engedhetjük meg, magunknak, hogy nem adunk egy fillért sem ... Mit fog akkor rólunk gondolni? Itt mindenki ad ... Az a szokás. — A Koltaynétől már nem merek kölcsönkérni. Hatszáz forinttal tartozom neki — sóhajtja az asszony. — Lesz mit letakarítanom nála. Na, egyél már egy kis süteményt! Az öreg kezébe veszi a minyont, beleharap. Hallgatnak. — Anyukám, mi lenne, ha odaadnánk a vázát? Az asszony felkapja a fejét, gyorsan körülnéz, majd egészen közel hajol a férjéhez. — ügye nem gondoltad komolyan? — suttogja. — De hát valamit adni kell! Az a váza biztosan megér ötszáz forintot. — Ki tudja? — mondja az asszony. — Még szegény nagyanyámé volt. Az egyetlen emlék. — Megleszünk nélküle. — Gondolod? — kérdi sokára Branda Jánosné. — Erre a pár évre, ami nekünk még hátravan, igazán megteszünk nélküle... Nekünk már csak porfogó, a doktor úrnak meg talán örömet szerzünk vele. Még tán jobban is örülne neki, mint a pénznek... Az asszony a félig leeresztett spa- letta résein becsorgó napsugarakat figyeli, ahogy vékony csíkokban megvilágítják a linóleumot. Képzeletében lassan megjelenik a régi ház, a régi szoba, a régi asztal, ahol már akkor is ott állt a VÁZA, orra régi szagokkal, illatokkal telítődik meg, érzi amint átjárják testét, és eszébe jut a régi nap (talán hatéves lehetett), amikor először vehette kezébe a vázát, emlékszik, mennyire óvatosan fogta meg, de nagyanyja még így is alátartotta kötényét, s nehány perc múlva gondolatai már a kis falusi temetőben járnak ... Branda János tudja, mi játszódik le most a feleségébeh. Arcát elönti a pír (miközben igyekszik megbarátkozni a gondolattal, miszerint bármennyire is rendes ember a doktor, de hálapénz nélkül fogja elhagyni a kórházat), amikor ismét megérzi homlokán feleségének az ujjait. — Hát nem is tudom — hallja a hangját. Lassan kinyitom a szemem. Gereben már réges-rég befejezte a történetet: kicsit előrehajoíva alt a fotelben, s éppen egy orvosi viccel szórakoztatja Gizit. Vagy félóráig marad még. Ebben a röpke harminc percben jó néhány dolgot bele tud sűríteni: leginkább az orvosok alacsony béréről tart kiselőadást, a szünetekben pedig néhány régi anekdotát is elsüt kettőnkkel kapcsolatban. Már az ajtóban állunk túl a búcsúzáson és a köszönetén, amikor hüvelykujjammal a váza felé bökve megkérdeztem tőle: — És miért nem vitted be a bízóba? Arcában megrándul egy ideg; szeméből most könnyű kiolvasni gondolatait. Valóban, ez a lehetőség eszébe se jutott! Titokban szidni kezdi magát, amiért nem a Kossuth Lajos utca felé vette az irányt. Elvégre miért is hazudott volna az öreg? Ha azt mondta, hogy több mint százéves ez az ocsmány darab, biztosan igazat mondott. Akkor meg adtak volna érte néhány százast.., A következő pillanatban tekintete már ismét egy magabiztos férfi benyomását kelti: — Mondom, azonnal rád gondoltam — hangja elegáns, könnyed. — A régi barátságunkra, a gyűjtőszenvedélyedre <•.. Hiszen tudod — és puha, finom ujjait felém nyújtja. Tekintetem leveszem a vázáról, és az ablakra pillantok. Odakint már teljesen besötétedett. Fölállok, behúzom a függönyt, aztán lassan fölemelem a tollat, és írni kezdek. Ismeretlen nő portréja V. Szeröv alkotása Valentin "Ágnes: A vonat megy Hát vége Hát vége A vonat megy tovább Kérdés Kérdés Lesz-e még állomás Mit tegyek Mit tegyek Hogy élni tudjak még? Mit tegyek Hogy tegyek A csomag oly nehéz. Ha volna Ha volna Bátorságom még Az állomáson Egy vágányt Még kiválaszthatnék A vonatra A vonatra Monori Für Dezső Tadod te, mi a Tudod te, ml a gyönyörű, sokszorosa a szépnek, színe, formája sok lehet, mint éjjel a csillagos égnek. Láttál gyönyörű virágot sok színét kínálni, formában is csodálatos tovább Még (elszánhatnék Egy állomáson Egy állomáson Még megpihenhetnék. De nem tudok De nem tudok , A vonat fütyülve megy tovább Más vágányon Más vágányon Kell indulnom tovább. Hát indulok Hát indulok A csomaggal tovább De szép volt Egy életet Együtt utazni át Hogy veled volt Az utolsó állomás Az utolsó állomás. gyögyöra házakat, hegyeket állni. De nézz a tükörbe édes, utána mosolyogj rám, nekem te vagy a leggyönyörűbb, súgnám, de hang nélküli a szám. Táj, dombokkal
