Pest Megyei Hírlap, 1985. szeptember (29. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-21 / 222. szám
1985. SZEPTEMBER 21., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP Száz esztendeje született Benedek Marcell A szépség varázskörében Mint gyermek látta Kossuth temetését, mint gimnazista még beszélt Jókaival, együtt diákoskodott Laczkó Gézával, Kuncz Aladárral, Király Györggyel, Kosztolányi Dezsővel, mint tanár kollégája volt Babitsnak, mint író egy asztalnál ül Adyval, szonettversenybe ereszkedett a fiatal József Attilával, részt vett Lukács György, Bánóczi László, Hevesi András oldalán a Thália Társaság alapításában,, járt a Nyugat, a Huszadik Szárad, a Független Szemle köreibe, átélt két világháborút, s a munkásosztály forradalmait — jegyezte meg Cyergyai Albert egyik, Benedek Marcellt méltató cikkében. Ám ez csupán néhány jellemzője annak a páratlan szellemi kincseket teremtő életpályának, melyet a nagy székely mesemondó, Benedek Elek fia befutott. A szülői házban elültetett magvak nemes televénybe kerültek és'erős gyökereket eresztettek benne. Ezekből táplálkozott szemérmes szelídséggel párosult makacs következetessége, amellyel elvei mellett élete végéig kitartott. Azt vallotta: Az irodalom, amely valamikor írók rabszolgája, azután kiváltságosok cselédje volt, csak akkor érezheti szabadnak magát, ha mindenkit szolgál. A nép és az irodalom kapcsolatán munkálkodva Benedek Marcell fáradhatatlannak bizonyult. Fiatalon önálló irodalmi alkotásai mellett, mint középiskolai, majd egyetemi tanár a dobogóról is hirdette — szeretett tanárának, a megvesztegető szavú Riedl Frigyesnek a nyomdokán haladva —, a szép szó embert nemesítő igazát. A Tanácsköztársaság megdöntése után azonban a kulturális vészbíróság őt is a vádlottak padjára ültette. Egyenes derékkal, állt bírái elé és számolva ugyan a következményekkel, a fejére olvasott vádakra így válaszolt: Ha az a kereszténység,, ahogy önök gyakorolják: nem vagyok többé keresztény. Ha az a magyarság, aminek önök mondják: nem vagyok többé magyar. És ha azt kellene tanítanom, amit önök kívánnak: nem akarok többé tanítani. Ami azt illeti, a tanári dobogóra negyedszázadon át nem léphetett, csak 1945-ben, előbb Kolozsvárott, majd a budapesti egyetemen. Ám ez idő alatt egy hatalmas szellemi hajlékot épített maga köré, amelynek ajtaja éjjel-nappal tárva volt mindenki előtt. Ahogy Illés Endre találóan jegyezte meg: Régi katedrájánál magasabb dobogóra lépett. Műveinek emelvényére. Egy népkönyvtárat rendezett be fordításaiból. Ebben a környezetben meghitt házigazdaként csiszolt ízléssel vezet körbe, szinte belénk karolva, olykor csak egy cinkos szemhunyorítással hívja fel figyelmünket Racine, Romain Rolland, Shaw egy-egy művére. Életemben egyszer találkoztam személyesen Benedek Marcellél. Néhány nappal nyolcvanadik születésnapja előtt kerestem fel otthonában. A kora őszi nap estébe hajlott, a szürkületben a nagy, szépen ápolt kert kaviccsal felszórt útjai világítottak, biztosan igazítva el a látogatót az enyhe hajlatú domb tetején álló házhoz. Az üvegezett verandán, az állólámpa fénykosarában a nemzetség harmadik tagja, Benedek István hajolt az íróasztal fölé. Láthatóan megzavartam írás közben. Emiatt morcosságát nem is nagyon leplezte. Először azt hitte, hogy grafikus barátommal hívatlanul toppantam be. Ám nyílt a házba vezető ajtó, s vendégváró szóval tessékeltek a tágas könyvtárszobába, melynek egyik falán az apa és a nagyapa, Benedek Elek arcképe ötlik először a szemünkbe. Benedek Marcell egy kényelmes karosszék öblébe húzódva nyújt kezet. Kerek asztalon nyomdai korrektúrák halmaza. Mint kiderült, az akkor készülő magyar irodalmi lexikon anyaga, melynek ő a főszerkesztője. Páratlan lelkiismeretességére és ügyszeretetére jellemző, hogy bár látása évek óta teljesen meggyengült, mégis maga ellenőrizte az egyes címszavak minden sorát. Családjának tagjai olvasták föl számára a szöveget, melyhez találó megjegyzéseket fűzött. Nem véletlen tehát, hogy a beszélgetés elején a lexikonszerkesztés elveiről faggatom a házigazdát. Masznylk Iván rajza Annál is inkább, mivel máig becses kincsként őrzöm azt a húszas évek derekán készült irodalmi lexikont, melynek megalkotása Benedek Marcell nevéhez fűződik. Az akkori szerkesztési elveim — mondja — azóta sem változtak meg. Mint annak idején egy kurta előszóban megírtam, a lexikont általában adattárnak szokták tekinteni; kétségkívül fontosak az adatok is, de amire a legnagyobb szükség van, az olvasó irányítása az adatok rengetegében. Az a bizonyos, 1926-ban megjelent lexikon abban tért el a szokványostól, hogy nemcsak évszámok és könyvcímek megkeresésére valók a cikkei, hanem arra is, hogy — végigolvassák azokat. Minden nagyobbacska cikk kritika, esztétikai értékelés, tömörített esszé. Elegendő tájékoztató annak az olvasónak, aki külön részletes tanulmányt egy-egy írónak nem szentelhet, de valami véleményt szeretne alkotni róla. Félszázan dolgoztunk megfeszített erővel egy álló esztendeig, s egyetlen célunk az volt, hogy mindenről és mindenkiről az emberileg megközelíthető igazat írjuk. Könyvet írtunk, nem noteszt. Nem lennék hű magamhoz, ha a mostani munkában elveimet föladnám. Valóban az irodalomtörténetet nem tudománynak, hanem művészetnek tekintette. Van egy csodálatos könyve, a Délsziget, mely a platóni párbeszédek mintájára íródott. Egy hajó utasai között folyik az eszmecsere a régi és az új magyar irodalom egészéről. A látszólag fesztelen keretben szinte hihetetlen, hogy mennyi találó, a lényegre tapintó megállapítást tud sűríteni. De sorolhatnánk más műveit is. Illés Endre írja például: Kevés könyvet ismerek, mely oly kedvesen ingerelne olvasásra, mint az ő francia irodalomtörténete. Álarcos könyv. Megtévesztő és megvesztegető a szerénysége. Az európai irodalmak közül talán leginkább a francia állt a szívéhez legközelebb. Már a Sorbonneon töltött egy esztendő is mély benyomást tett rá. Legotthonosabban Anatole France, Hugo, Maupassant, Balzac, Flaubert, La Rochefoucauld könyveinek a társaságában érezte magát. Első lexikonjának szerkesztésében is Diderot-nak és D’Alam- bert-nek, a Nagy Francia Enciklo pédia szerkesztőinek szelleme vezérelte. A legnagyobb hatással azon ban Romain Rolland volt rá Évekig leveleztek egymással, sőt egy alkalommal, a húszas évek utolján személyesen is találkoztak. Látszólagos kiegyensúlyozottsága ellenére, élete végéig nyughatatlan lélek volt. Soha nem tudott szabadulni attól a bölcs atyai intelemtől melyet édesapja hagyott örökül rá a testamentumban: Törvények még nem döntöttek le válaszfalakat, fiam. Azokat magunknak kell ledöntenünk. De nehogy azt mondd majd szűkkeblűén, hogy nekem nem fáj, engem nem éget, s közömbösen nézd embertársaid küzdelmét. Ha csak magadra gondolsz ha csak a magad sebe fáj, menj rengeteg erdő mélyébe, lakjál a vadak, s ne az emberek között... Így is lehet élni, amíg a halálod órája üt. De ha emberek között élsz, vedd ki a magad részét minden igaz, becsületes, jogos küzdelemből. Állj a védtelenek, a gyengék közé; az erősek oldalán harcolni nem virtus. A nyolcvanadik születésnap előtti látogatás során a beszélgetés az esti órákba nyúlott. Grafikus barátom, ki a rajztömbjével a szoba egyik sarkába fészkelte be magát, számos vázlatban jegyezte föl a Mester arcvonásait. Közben többször megfordult a fejemben, hogy visszaélünk kedves türelmével, túlságosan elfárasztjuk. Ám szemmel láthatóan inkább fölvillanyozta a múlt albumjának lapozgatása. Mikor végül mégis elérkezett az elköszönés pillanata, szinte meglepően fiatalosan állt fel a karosszékéből és kísért ki a verenda ajtajáig. MOSt, születésének századik évfordulója alkalmából hadd idézzem megragadó művészi hitvallását: Lemérni a szépet nem tudom. Sarlatán, aki úgy tesz, mintha kezében volna a pontos mérővessző és tudományos, abszolút értékeléseket tudna adni... Én csak a művészi megérzés varázsvesszejével tapogatózom az ezeresztendős rengetegben ... Az én dolgom csak az, hogy jó helyre irányítsam az utánam indulók szemét; ne akadjon meg olyasmin, aminek a Művészethez, a Széphez nincs köze. SZOMBATHELYI ERVIN Benedek Marcell születésének évfordulóján koszorúzási ünnepséget rendeztek pénteken a Farkasréti temetőben lévő urnájánál. A megemlékezés virágait a Művelődési Minisztérium, a Magyar Írók Szövetsége, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az MTA Irodalomtudományi Intézete és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság képviselői helyezték el. Rátkai Janos versei: Sohasem jár le mandátumod Nem vagy, nehéz a súlya cipelem egyedül Rám mint malomkő nehezül Azt hittem megváltás lesz az is volt először De már szép lassan felőröl Tudod a kötődésnek múlása az ritka Egyik napról a másikra Dehát még visszatérsz tán hisz nálam jól tudod Sosem jár le mandátumod Besze Imre: Nyárutó Érett örömben nevet a nyár, nevet, pedig fejét bcszőtte az őszelő póknyála már — langyos por száll a délelőttre. Tépett iramban reped a föld, pára táncol a tarlón szelíden — öregek járják a temetőt. Felhő dagad a víztükörben. Behajtotta a könyvlapot Behajtotta a könyvlapot Hogy holnap onnan folytatja A regényt mit félbehagyott Apám atyja A lap úgy maradt örökre Senki vissza már nem hajtja Nem vár többé az öregre Por gyűlt rajta Szívemnek próbát tartogat Tudtam a temetés napja Valami mégis torkomat Fojtogatta És direkt nem vettem elő Esernyőmet sem bevallom Hagy higgyék azt hogy az eső Mossa arcom Fölöttem riadt gerle száll, csőrében ázott szalmaszál, egy pitypang-sátor szétterül - fülembe susog a halál. A tücsök szerenádot ad, elhallgat. Szárnyába harap, s elalszik. Álmodna talán? Harmat ragyog a homlokán. Szokolay Zoltán: Hölgyválasz T űzött a nap már kora reggel óta. de az öreg Fülöp most is kockás flanelingben tett-vett a szűk udvaron. Régi kerítésléceket, letört gallyakat, kósza limlomot hordott halomba, mert a télre gondolt. Csak akkor csoszogott el a vegyesboltba, mikor bent, az elsötétített szobában tizenkettőt ütött a falióra. Mire visszaért a kenyérrel és a tejjel, megjött Kató is, hozta az ebédet. Künn állt az asztal a tornácon, apró piros virágok díszítették a viaszosvászon abroszt. Leültek mind a ketten, kanalazták szótlanul a lebbencslevest. A házigazda rég elszokott a sok beszédtől; s amióta gyászolni kezdte az urát, igencsak megcsöndesedett Kató is. Zavartan pillogtak egymásra, mint két kamasz, hiszen ez volt az első közös ebédjük az egyezség óta, Fülöpnek már négy esztendeje nem maradt életben senkije, márciusban töltötte be jó egészségben a nyolcvanadik évét. Első fia, ki — mint ő maga is — az András nevet kapta a keresztségben, épp csak az ábécét tanulta meg az elemi iskolában, mire átirányította egy tüdő- gyulladás az égíbe. Mártont, a másodikat a világháború, mely szintén második volt, nyelte el 44-ben nyomtalanul. János pedig a tengerÓdori falak Szűr-Szabó József festménye partra indult autóval, pont ilyen rekkenő nyárban, s az egyik felüljáró vaskorlátját átszakítva repültek a mélybe az akkor már kilenc éve özvegy Fülöp András utolsó hozzá tartozói. Volt a szobában egy tükrös szekrény, annak a fiókjában őrizgette a fényképeket: kettőt Sáráról, a feleségéről, ki lekvárfőzés közben esett össze hajdan a konyhában, egy sárgult kis képet Mártonról, a-katonáról és egy retusált műtermi felvételt Jánosokról. Nem mutatta ezeket a képeket senkinek, maga is csak ritkán húzta ki a széles fiókot. — Adjak-e pénzt, leányom? — kérdezte most, miután ingujjába törölte ritkás bajuszáról a cseppeket. — Ugyan — felelte kapkodva Kató. — Nem úgy van az, leányom — fortyant föl az öregember. — Nem úgy szólt az egyezség sem. — Hagyja csak, András bácsi, hagyja most azt az 'átkozott pénzt — erősködött Kató, miközben a kötényét nézte. Az egyezséget tegnap délután kötötték a boltban. Fülöp András — szokása szerint — akkor sem szólt volna a szükségesnél többet senkihez, de a hatvanhat esztendős létére is fürge kis özvegyasszony egyszerre csak mellette termett a pultnál, és addig-addig ajánlkozott, míg — próbaképpen — ráállt az öreg az alkura. Hazafelé azért még ógott- mógott egy darabig, alaposan megrótta az asszonyt, a kútnál már egyenesen szemérmetlennek titulálta. — Magamnak úgysem főznék semmit — válaszolta tömören Kató, aki három házzal lakott beljebb az utcában, mint Fülöp András. Elüldögéltek az asztalnál, hallgatták az akácfán fecsegő verebeket, aztán az asszony fölkelt, hogy ösz- szeszedje a mosatlan edényt. — Csütörtökön piac lesz — szólalt meg hirtelen az öreg. — Veszek egy-két tyúkot, ha úgy gondolod, leányom. Elférnének itt az udvaron. — Délután kimosnám az Ingeket — felelte szelíden Kató. — Aztán a fiad írt-e mostanában? — Nem írt, de karácsonykor biztos hazajön. — Az enyémeknefc már nincs honnan írniuk. — Megbeszélem vele, hogy eladnám a kis házat. Elférek én itt is, András bácsi. A z öreg lassan fölegyenesedett a székről, és már úgy emelte a jobb kezét, mintha pofon akarná le- gyinteni a törékeny asszonyt. Aztán megállt, az udvar felé fordult, hoi a verebek épp elcsöndesedtek, verejtékező homlokát kezdte törölgetni, és csak annyit mondott: — ízlett a lebbencsleves, Kató.
