Pest Megyei Hírlap, 1985. augusztus (29. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-18 / 194. szám
12 PEST MEGYEI HÍRLAP 1985. AUGUSZTUS 18., VASÄRNAP Mi az antiinflációs politika? írta: Csikós Nagy Bc!a Antiinflációs politikát szabadpiaci gazdaságban szoktak meghirdetni, ha a piaci árak elfutása kik.ezdi a gazdaság szervezettségét, és az infláció megfékezése látszik a legfontosabb gazdaságpolitikai feladatnak. Ilyenkor vagy megszorításos pénzpolitikát folytatnak és ettől várják az infláció mérséklődését, vagy rendkívüli lépést határoznak el; átmeneti árstopot rendelnek el, illetve a piád ármozgást korlátok közé szorítják. A szocialista tervgazdaság viszonyai között ez az ügy másképp vetődik fel. A hatósági árrendszer 1951. évi bevezetésétől 1967-ig — különösen az 1952—1956-os években — bennünket a visszafogott infláció problémái foglalkoztattak. Akkor tapasztalhattuk leginkább, hogy az infláció árrögzítés esetén is megjelenhet. Változatlan árak mellett az árszínvonal módosulása három ok következtében állhat elő. Először azért, mert változatlan árak mellett átalakul az áruösszetétel. Másodszor azért, mert változatlan árak mellett javul vagy rosszabbodik az áru minősége. Harmadszor azért, mert a kicserélődő, illetőleg bővülő áruválasztékban az új iparcikk árát úgy állapítják meg, hogy az nincs összhangban a forgalomban levők árával. ren csak az 1979 óta követett gazdaságpolitika jelent kedvező változást, miután az egyensúlyt állította előtérbe a növekedéssel'szemben. Előidéző tényezők Arszinteraelkcdési átlag Az 1968. évi gazdasági reform egyebek mellett a visszafogott infláció negatív jelenségeinek le'küzdését tűzte ki célul. Ezért is tettünk lépéseket a hatósági árrendszer túlzott j merevségének feloIdásáoa^-NyilvÁn- í valónak tetszett ugyanis, hogy a kínálatnak (a termelésnek) a kereslethez (a szükségletekhez)- való folyamatos alkalmazkodása nemcsak egyszerűen a túlkeresletet megszüntető pénzügyi politika ügye. Merev hatósági árrendszer esetén a pénzügyi egyensúly mellett is árúelíátási zava- ■ rok mutatkoztak. Ilyenkor az egyes területeken fellépő áruhiány más területeken eladhatatlan, elfekvő készletekkel egyenlítődik ki. Ezért vált az 1968. évi gazdasági reform alapkérdésévé olyan rugalmas ármechanizmus bevezetése, ami a piaci tényezők érvényesülésének teremt mozgásteret, de ugyanakkor az árszintemelkedést a viszonylagos stabilitás keretei között tartja. Tudni kell azt, hogy nálunk a szocialista építés egész időszakát az áremelkedés jellemezte. Az árszínvonal emelkedése az elmúlt 37 év átlagában a termelői és fogyasztói árak körében évente négy-öt százalékos volt. A mezőgazdasági árszint ennél nagyobb mértékben, évi átlagban hét százalékkal nőtt. A mezőgazdaságban ugyanis történelmi „bérfeladatot” is meg kellett oldani. A 30-as években a napszám az ipari bérminimum negyven százaléka körül helyezkedett el. A 70-es évek elején következett be a paraszti jövedelmek és az ipari munkabérek kiegyenlítődése. De amíg az árszínvonal-emelkedés 1968 előtt — a tipikus piaci cikkek, mint például a zöldség és a gyümölcs kivételével — előre meghirdetett napokon lökésszerűen ment végbe, addig 1968 óta — a szabadárak szélesebb körű alkalmazása miatt — a folyamatos ármozgás is jellemzővé vált. A gazdasági reformot követő első öt-hat évben, az egy-két százalékos árszintemelkedés üteme az olaj- árrobbanás után csak némileg emelkedett, de csak azért, mert az importárak növekedését pénzügyi esz- , közökkel ellensúlyozták. Később azután a megnövekedett veszteségek megkövetelték a belföldi árarányok változtatását és az árszínvonal növelését. A világ-piaci árakhoz való alkalmazkodásban 1980-ban jelentős fordulat történt. Ezzel a belföldi árrendszer inflációérzékenyebbé vált. A gazdaságpolitika nyilvánvalóan hat az áralakulásra. A gazdasági növekedés ösztönzése önmagában az . árak emelkedésével jár. Különösen ez a helyzet, ha a növekedés — hosz- szabb-rövidebb ideig — a keletkezett forrásokon felüti költekezést eredményez. márpedig a szocialista gazdasági fejlődésnek szinte állandó kísérőjelensége volt a túlikereslet. E téEbben a helyzetben egy olyan szabályozási modell adódott, ahol a rugalmas ármechanizmus zavartalan működése évi 2—3 százalékos inflációs ráta mellett biztosítható, azt figyelembe véve, hogy a béröszíönzést szem előtt tartó autonóm bérmechanizmus évi 5—6 százalékos nominál bérszintnövekedést von maga után. , Ez egyben olyan modell, ahol a reálbér szintje évi 2—2,5 százalékkal emelkedhet. Tudjuk viszont, hogy az 1973. évi első és az 1979/80. évi második olajárrobbanás következtében számunkra rendkívül kedvezőtlenné Vált nemzetközi munkamegosztás miatt immár hosszabb, időn át a nemzeti jövedelemnövekmény nagyobb részét az a többletexport vonja el, amit a változatlan import ellentételezésére kell igénybe venni. Ezért az 1979/84-es években a reálbért nem lehetett emelni, sőt azt néhány évben még csökkenteni is kellett. Ezért emelkedett az inflációs ráta 5 százalékkal, illetve egyes években 5 százalék fölé. A 3 százalék fölötti inflációs ráta minden esetben kormányzati intézkedések nyomán következett be. A kormányintézkedések három vonatkozásban okoztak inflációt: forint- leértékelés az exportösztönzés célzatával, ami ugyanakkor növelte a termelési költséget, mert drágult az importanyag; árszubvenció-csökkentés a költségvetési egyensúly biztosítására, ami növelte a fogyasztói árat; 'tfálunátS'jb-tretíeiemelvonás, ami hol a Vállalatnál megmaradó nyereséget csökkentette, hol pedig az árban felszámított költségeket növelte. Az antiinflációs politika — mindezek előrebocsátásával — két kérdést vet fel. Először is: nem volna-e célszerű a nominálbérszint „befagyasztásával” leszorítani az inflációs rátát? Ilyen megoldás felvethető, de gyakorlati kivitelezhetősége erősen vitatható, mert konzerválja a bérarányok irracionális elemeit. Reálisan szemlélve az antiinflációs politika úgy vetődik fel, célszerű-e olyan hatósági árintézkedéseket előirányozni, amelyek időről időre nagyobb inflációs rátát hoznak magúkkal, mint ami szükséges az irányítási rendszer működtetéséhez. Az utóbbi időben több alkalommal is vita folyt az inflációs hatások csökkentésére irányuló vizsgálatok eredményéről és a belőlük adódó célszerű lépésekről. Fontosnak tűnik röviden összegezni azt, amiben egyetértés alakult ki. Eszerint az infláció a gazdasági feszültségek egyik megnyilvánulási formája, ezért ezek komplex gazdaságpolitikai szemléletében alakíthatók ki a hatékonyság növelése és az infláció fékezése szempontjából szükséges szervezeti és szabályozórendszerbeli — ezen belül a megfelelő pénzügyi és árpolitikai — megoldások. Az egyik legtartósabb — és legnehezebben alakítható— inflációs nyomást gerjesztő tényező a magyar gazdaság számára az exportképesség alacsony foka, a külgazdasági egyensúlytalanság és a cserearányok romlása, amely mögött súlyos strukturális és hatékonysági problémák húzódnak meg. Ha tehát a szabályzó- rendszert, az árfolyampolitikai, keresetszabályozási és az árszabályozási eszközöket túlnyomóan az inflációs nyomás rövid távú visszaszorítása érdekében működtetjük, a szükséges strukturális változások is halasztást szenvednek. Célszerűtlen vállalni olyan antiinflációs politikát, amely a struktúra átalakításának, a hatékonyság szerinti differenciálódásnak és az arra ösztönző eszközöknek a fejlődését akár csak rövid távon is gátolja, mert a feszültségek felhalmozódásának újabb okozójává válik. Társadalmi megítélés A következő évek feladata olyan ésszerű kompromisszumot találni, amely a termelést és a szerkezetváltást, a hatékonyság szerinti differenciált fejlődést ösztönző, még elviselhető árszintemelkedést engedi érvényre jutni. Ugyanakkor biztosítja az áremelések korlátosságát és a nem kompetitiv szférában a támogatások leépítésének időbeli széthúzásával megfelelő — az árakat „kímélő” — szabályozásbeli megoldásokkal az áremelkedés ütemét fékezni. Az elvekben való egyetértés jelentős véleménykülönbségeket takar mind a társadalom tűrőképességének megítélésében, mind a sürgősségi sorrend meghatározásában. Hiszen nyilvánvaló, ha az infláció elviselhető mértékét tekintjük a kiindulásnak, akkor az egymással „konkur- ráló” célok körében prioritásokat kell-'■félállttahi.' Ügy tűnik, évi 5—8 százalék az a sáv, amelyen belül a Viták adódnak. Az antiinflációs politika a mi társadalmi-gazdasági rendszerünkben úgy fogalmazható meg, mint az inflációt indukáló kormányzati lépések és a társadalom „inflációt befogadó képessége”. Tizenöt év tapasztalatai győzhettek még arról, hogy társadalmunk inflációt befogadó képessége — jó menedzselést feltételezve — öt százalékon belüli, de legalábbis valahol e körül az érték körül adódik. Ezt lényegesen meghaladó lépéssorozat inkább csak kivétel lehet. Ha pedig egyetértés van abban, hogy gazdaságunk belső növekedési energiái leginkább az emberi tényezőkben adódnak, akkor az e szintre való mielőbbi visszatérés a tiszta gazdasági ésszerűség nézőpontjából is célszerűnek látszik. Ha ebben egyetértés van, még mindig vita folyhat arról, milyen „tar- talom”-mal töltsük ki az 5 százalék körüli inflációs rátát. E tekintetben a legrosszabb, amit tehetünk, az, hogy néhány központi árintézkedés „oltárán” feláldozzuk a mechaniz- mus-konform ármechanizmust és „kvázi-árstop” lépéssorozatra kényszerülünk. Minid a hatékony termelési szerkezet formálása, mind pedig a nemzetközi versenyképesség szolgálatában álló marketingpolitika kibontakoztatása szempontjából talán a racionális gazdasági kalkuláció megalapozása tűnik a legfontosabb, egyben sürgető feladatnak. Ez viszont növeli gazdaságunk inflációs érzékenységét. Amikor munkás kézből kevesebb is elég... Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát Még sihederként hallottam gyakran azt a sok, nagyon sok élettapasztalatot sűrítő megállapítást: ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát ... Emlegették ezt olyankor, amikor szekundát véstek be az ellenőrzőmbe, amikor a matekdolgozat alján ott díszelgett peckesen a piros tintával odarótt egyes. Igen, értettem én a példabeszédből: ahogy tanulok, úgy boldogulok majd az életben. Mondogattam is ezt az utóbbi időben gyakran otthon, a lányomnak — ám mostanra, mint aki kikopott a népi bölcsesség gazdag tárházából, egyre inkább hallgatok, amikor a jövőről, a holnapról esik szó. A fennkölt, prédikációnak is beillő — mármint a tizenévesek által annak minősített — kinyilatkoztatásoktól az idősebb jogán is eltekintek. A statisztikai adatok, a tények, melyek az elhelyezkedési lehetőségekhez kapcsolódnak manapság, azok fojtják belém a szót. Mert okoskodni bizony nem szerettek ... Végre észbe kaptak Közhelyekre szorítkozom, de ez illik ide: az egyik szemem sír, a másik meg nevet, amikor azt olvasom, hogy a vállalatok óvatosab- bakká váltak, rádöbbentek arra, kisebb létszámmal is megoldhatják feladataikat. Hiszen az új szervezeti formák, gmk-k, a kisvállalkozások ebben segítőtársaik. így aztán jobban megfontolják, mi az a munkaerőigény, amit a tanácsok szak- igazgatásra hivatott osztályainak jeleznek. S ez jó dolog, hogy végre valóban gazdálkodnak a rendelkezésre álló munkás kezekkel, a bérként kifizethető forintokkal, a létszámmal. Csakhogy amiért a másik szemem sír: a pályakezdő fiatalok elhelyezkedési esélyei kedvezőtlenebbek 1985-ben, mint egy évvel korábban voltak. Az ehhez kapcsolódó elemzések, felmérések Pest megyében is figyelemre méltóak — éppúgy, mint az előbb citált országos adatok. Mint ahogy Peráth Béla, a Pest Megyei Tanács vb munkaügyi osztályának vezetője elmondotta, a munkába lépők száma az idén huszonhárom százalékkal haladja meg a tavalyit. Pedig augusztus elejéig 1 ezer 200—1 ezer 300 fiatal már elhelyezkedett Pest megyében, a különböző munkahelyeken, abban a régióban, ahol 5 ezer 400 körül számolják az idén első ízben munkába lépőket. Igaz, a statisztikai adatok az újonnan munkát vállalók számát hétezer körül határozzák meg a más, szomszédos megyékből ideérkezőkkel együtt. Mert hiszen Budapest, az ország fővárosának közelsége miatt az érettségizettek, a gyors- és gépíró, valamint egészség- ügyi szakközépiskolát végzettek elhelyezkedése nem gond. Peráth Béla minden szava, adata erről győzi meg az embert. Értelmetlenül elfecsérelve Családok döntő többségében ma is az igazi továbbtanulást, a rangot a gimnáziumba bekerülés jelenti. Mit is mondanak erről az országos felmérés adatai? Az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal júniusban napvilágot látott — igen alapos s körültekintő — elemzése szerint az Hajnal a határban Németh Miklós metszete úgynevezett szakképzetlen munkaerő harmincegy százalékából kilencet a gimnáziumot végzettek tesznek ki. Pedig manapság ismét divat a gimnázium padjaiba ülni, odajárni. Csak az a kérdés, kinek éri meg négy évet értelmetlenül elfecsérelni? Kérdés ez a javából, hiszen nem egy tizennyolc éves fogalmazza meg, amikor úgymond két szék közül a pad alatt találja magát, mert nem vették fel az egyetemre, a főiskolán sem jutott neki hely, szakképzettsége meg éppen nincs. A munkahelykínálatot országosan — s Pest megyében is! — a közlekedés, a hírközlés, a közigazgatás különböző ágazatai jelentik. A többi népgazdasági ágazatban, az iparban, a mezőgazdaságban, a kereskedelemben tíz százalékkal mérséklődött a munkahelykínálat. Csak az építőipar kecsegtet harminc százalékkal több munkahely- lyel, mint egy évvel korábban. Érthető ez, mert Pest megyében is a kivitelezések során a munkaigényesség hatványozódott. Hogy hol kínálnak manapság állást? Bármily furcsán hangzik, ma is a felkínált munkahelyek, kereseti lehetőségek harminchat százaléka a városokban található Pest megyében. Pályakezdőnek lenni nehéz... Manapság sem könnyű pályát választani, egy pályán elindulni. A Pest megyei általános iskolákban végzők közül 607-en állnak munkába. Választási lehetőségükre nem panaszkodhatnak, hiszen nekik 2 ezer 268 állást kínálnak. Nem mond ez ellent az előbbiekben felsoroltaknak? Más az országos, s más a megyei adat. Ám nem minden a nagy szám, nem szabad annak bűvöletében ,glni. Mert itt is a. munkahelyek majdnem.hetven ."százalékát, — 1 ezer 530-at — az ipari, a szállítási, a hírközlési ágazat (elsősorban a MÁV) kínálja. A kínálat nem rossz, ám érthető, hogy hajlama, elképzelése szerint a tizenéves választ. Azt. amire elhivatottságot érez, amihez elképzelései, tegnap volt játékai kapcsolódnak... A megyei tanács munkaügyi osztálya által készített alapos felmérés, elemzés sem tagadja, s az osztály vezetője, Peráth Béla csak megerősíti: a gimnáziumból kikerülő munkába állók hatvan százaléka lány. A felkínált 230 munkahelyből csak 106-nál várják jelentkezésüket. Egyértelmű, hogy romlott a lányok elhelyezkedési lehetősége. Az országos és a megyei adatok is erre világítanak rá. Hátrányban most is a lányok Lépéshátrányba kerültek a végzős, végzett lányok. Országosan 100 elhelyezkedő nőnek mindössze 84 álláshelyet kínálnak. Miért? Mert a vállalatok a nagyon keresett, nőies szakmákban is elsősorban csak férfiakat alkalmaznak. S erről jut eszembe a Skála érdi áruháza cipőosztályán majdnem pityeregve megfogalmazott mondat: amikor meghallják-megtudják, hogy három gyerekem van, azonnal lőttek az elhelyezkedésnek. Mondván: azok a gyerekek bármikor betegek lehetnek, s maga azonnal otthon marad. Nem tudja az ember, melyik ujját harapja. Ám az a nagyon tisztes állami szándék, mely a gyesben, a gyedben kifejezésre jut — nem azt sugallja, hogy a méricskélő, mérlegelő szövetkezetnek, kisebb állami vállalatnak van igaza. Mert azzal a ma latolgató munkaügyi osztályvezetővel is otthon maradt egykoron valaki. Táppénzen, a kollektíva munkabírására támaszkodva ... Mim idegen testet, úgy kel] kivetni gyakorlatunkból — mert hiszen ha valami tőlünk idegen, akkor ez a gondolkodásmód az! — ezt a fajta megoldást. Hiszen a hátrány s előny kérdését nem az dönti el, kit, minek a viselésére köteleztek génjei. Nem. A képzettség, a végzettség mellett a rátermettség, az adottság a meghatározó, S nem utolsósorban a régi mondás, a ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát szellemében az: ki mekkora szorgalommal, akarattal, tudással készült fel arra a pályára, amire elhivatottságot, tehetséget érez. S nálunk ez a döntő, ennek akartunk, akarunk ma is érvényt szerezni. VARGA EDIT
