Pest Megyei Hírlap, 1985. augusztus (29. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-17 / 193. szám

NáBtüfe nines elég oxigén Erdőszennyezési bírság? ELŐREBOCSÁTJUK: ilyen szankció nálunk nincs. Bír­ságolni lehet — és bírságol­nak is — a levegő, a víz szennyezéséért, a természet­védelmi előírások megszegé­séért (ebbe persze az erdők károsításáért fizetendő -bün­tetés is belefér), de erdő­szennyezési bírság még nincs. S nem is biztos, hogy lesz. Csak felvetődött az Országos Környezet- és Természetvé­delmi Tanacs ülésén, hogy nincs-e esetleg ilyesmire szük­ség? Nemhogy döntés, még állás- foglalás sincs arról, hogy a jövőben talán ilyesmit indít­ványoz az OKTT. Egyelőre ezt is mérlegelés tárgyává tették — mint oly sok mást, az erdők kapcsán. Mégis jel­lemző és sokatmondó, hogy az ülésen — oly sok más el­képzelés, terv között — fel­vetődött ez is. Hogy miért, azt aligha kell hosszasan részletezni. Immár minden újságolvasó ember tud arról, hogy — sok más euró­pai országhoz hasonlóan — nálunk is károsodtak, pusz­tulni kezdtek az erdők. Ná­lunk még csak foltokban tá­mad a gyilkos kór. De a fol­tok száma nem kevés, 1983- ban már csaknem egymillió köbméter faanyag ment ve­szendőbe emiatt, mindenek­előtt a kocsánytálán tölgyek, fenyők, nyárfák világában. Aligha szükséges bővebben taglalni azt is, hogy a föld erdővilágának esetleges ki­pusztulása az emberiség pusz­ta létét tenné kérdésessé. Erdők nélkül nincs elegendő oxigén. És ha az erdő pusz­tul, akkor előbb-utóbb a stántóföldi, kertészeti nö­vénykultúra is károsodik, ha pedig az károsodik... De ne folytassuk a gondo­la tmenetet, hiszen nem rém- látomások felvázolása a gél. Sőt, még az sem tekinthető kiemelt, elsődleges célnak, hogy esetleg bevezessük az erdőszennyezési bírságot. No­ha — a téma súlyának érzé­keltetése végett — ezzel kezdtük a cikkünket, minden­ki tudja, hogy a büntetés csak segédeszköz. Még jobban tudta ezt az a mintegy 40 ne­ves tudós és közéleti szemé­lyiség, aki az OKTT ülésén az erdők védelmében emelt szót és foglalt állást. Mit is tartalmaz ez az ál­lásfoglalás? Mindenekelőtt azt, hogy meg kell tudnunk: mi­től pusztulnak voltaképpen az erdők, hiszen helyes diagnó­zis nélkül nincs jó gyógy­mód. Igaz ugyan, hogy elég sok ismeretünk van már, tu­dunk például a kéndioxid je­lenlétéről, az annak nyomán fellépő savas esők károsító hatásáról, ebből eredően a talaj szennyeződéséről, meg arról is, hogy — mindennek tetejében — egy bizonyos gombafaj támadja meg a fá­kat. Vagyis sokat tudunk már, de még nem eleget. Ezért az OKTT állást foglalt ab­ban, hogy a jövőben inten­zívebben kell tanulmányozni s ahol lehet, az itthoni vi­szonyokra alkalmazva hasz­nosítani szükséges a külföldi tapasztalatokat, s ki kell bő­víteni, erőteljésebbé kell ten­ni a hazai kutatásokat. Letették a voksot amellett is, hogy 1986-tól kezdődően alaposabb méréseket kell vé­gezni az erdőket ért levegő­szennyeződés milyenségéről, mértékéről. Mert igaz ugyan, hogy — amiként az egész or­szág területén — az erdőkben is mérik, figyelemmel kísérik, mi van a levegőben, mégis tény: minthogy az erdőt jó levegőt termelő helynek tar­tották a fák világában, ke­vesebb a műszer a kelleténél. Hát ezen is változtatni szük­séges. Leginkább azon, hogy az erdők védelmét amolyan ter­mészeti reszortfeladatnak vél­jük. Az OKTT ülésén joggal húzták alá: ha a fák egészsé­gi állapotát vizsgáljuk, meg kellene nézni azt is, nem ká­rosodnak ezzel egy időben a szántóföldi, kertészeti vete- mények is? Ezenkívül: ha jól kiépített növényvédelmi háló­zatunk van (márpedig van), akkor célszerű lenne az er­dőkre is kiterjeszteni ennek a működését, legalábbis ösz- szehangolni az erdők és me­zők növényvédelmét. A LEGFŐBB TANÜLSAGA talán az volt a vitának, hogy az , erdők védelmét társadal­mi üggyé kell tenni. Nem érhetjük be annyival, hogy azt mondjuk: olyan embert talán nem is találni, aki azt állítja, hogy ő nem szereti az erdőt. Ez az érzelmi kötő­dés egymagában nem elég. Aktív erdőszeretetre van szükség. M. L. LLOI ina A PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLÖNKIADÁSA XXI. ÉVFOLYAM, 193. SZÄM 1985. AUGUSZTUS 17.. SZOMBAT Találkozás az archivált népdalokkal Mindig csak tiszta forrásból A csendes, halk szavú fér­fit évek óta ismerem. Be­vallom, ismeretségünk elején sokszor elgondolkodtatott a kérdés: honnan és miből táp­lálkozik a muzsikának az a nagy szeretete, a zenének tisztelete, a tanításban meg­mutatkozó fáradhatatlan mun­kálkodás, ami Rónai Lajos minden percét kitölti. Igaz, akiről e sorok szól­nak, zenetanár. A Gödöllői Körzeti Állami Zeneiskola igazgatóhelyettese, az aszódi fiókiskola vezetője. Középis­kolai, majd főiskolai tanul­mányait Debrecenben a Zene- művészeti Főiskolán végezte klarinét, szolfézs szakon, s itt szerzett énektanári oklevelet is. Tanulmányainak befeje­zése után nem voltak különö­sebb kitérői. Nyolc évvel ez­előtt Aszódra került, s jelen­leg is itt dolgozik. Soha nem kötődött, jelenleg sem kötődik egyetlen elfoglaltsághoz. Búzavirág Érdeklődése széles körű és ilyen áradó a tevékenysége is. Tanít a zeneiskolában, de ta­nít az ikladi általános iskolá­ban is. Fellép komoly zenei hangversenyeken, foglalkozik zeneesztétikai kérdésekkel, ku­tatja a zene hatását a gyer­mekek személyiségének alakí­tásában, s vezeti az aszódi arany okleveles Búzavirág gyermek-népizenekart, kíséri a bagi Muharay Elemér népi együttest, rendszeresen mu­zsikál a különböző községek­ben rendezett táncházakban, s ha zenei tábort rendeznek az úttörők, Rónai Lajos onnan sem marad távol. Azt hiszem, a felsorolt te­vékenységi lista korántsem teljes. Mert, ha estére meg­fárad a muzsikálásban, akkor is zeneszerszámot vesz a ke­zébe, hogy megpihenjen, fel­frissüljön. Csak figyelte — Családunkban nem volt muzsikus zenélő ember — mondja. — Édesanyám vi­szont szívesen énekelt, s én sokszor elhallgattam dalait, amin,t időtől, tárgyi környe­zettől függetlenítve magát, áhítatos odaadással feledke­zett bele a népdalok nyúj­totta élménybe. Az igazi nagy élmény már főiskolás korom­ban ért, amikor az archi­vált népdalokkal találkoztam. Számtalanszor leforgattam a Pátria lemezeket. — Aztán hallgattam a haj- dúszovátai parasztkórus ne­mesen szikár, egyszólamú da­lolását, s a szatmárököritói tánccsoport mesterkéletlen, tobzódóan szilaj jókedvét. A debreceni Délibáb népzenei együttes vezetője volt taná­rom, szerettette meg velem igazából az addig csak kedv­telésből művelt hangszeres népzenét. Amikor Aszódra került, kezdetben csak figyelte a Galga-vidék gazdag népdal­hagyományait. Ismerkedett a népdalkörökkel, s ez az is­merkedés elvezette a felismé- réshez: a népi éneklés, a népi hangszeres muzsika teret ad a személyiségnek, az ember teremtő részvételének, az éne­kesben, zenészben szunnyadó értékek megcsillantatásának és megmaradásának. — A közös muzsikálás, éneklés képes önmagunkat a közösséggel együtt felmutatni, Bólogató fák alatt Nem mindegy, kire nyit szemet Budapest egyik- legszebb pontján, magasan a város fö­lött, egy csendes zugligeti ut­cában van a Petényi Géza Csecsemőotthon. Olyan gyer­mekek kerültek ide Pest me­gyéből; akikről szüleik nem tudnak vagy nem akarnak gondoskodni. Vagy éppen olya­nok, akilket a gyámhatóság határozata alapján utalnak az otthonba. Délután 2 órakor alig halla­ni egyikét gyermekhangot az épületben. Ez az ebéd utáni alvás Ideje. A gondozónők lábujjhegyen járnak, ha be­néznek egy szobába, kezük épp hogy érinti a kilincset. Csendesen beszélgetnek egy félreeső zugban, vagy az el­szakadt gyermekruhákat javít­gatják. Az apróbbak a beár­nyékolt lodzsán, parányi ágyakban alszanak, s mintha csak vezényszóra tették vol­na, hüvelykujjukkal a szájuk­ban álmodnak. Vajon miről? Anyáról, apá­ról nem valószínű, hiszen ar­cukat ritkán vagy egyáltalán nem látják. Lefekvéskor, éb­redéskor a gondozónők moso­lyognak rájuk. S nem mind­egy ám egyiknek sem, hogy kire pillant a nap első vagy utolsó másodpercében! Min­den gyermeknek megvan a maga kedvence, akihez úgy ragaszkodik, mint a családban felnőtt kis emberek anyjuk­hoz apjukhoz, a szeretett na­gyihoz. Szeretni kell őket — Bizony, nagyon meg lehet szeretni egy-egy apróságot Sőt, túlságosan is! — mondja Kecskeméti Borbála, az ott­hon fiatal gondozónője. — Ma már nem engednék magamhoz olyan közel gyermeket, mint kezdetben. Mikor az újszülöt­teknél volt,' gyakran jártam hozzá, tisztába tettem, etetget- tem az egyik babát. Utána át­került az én csoportomba. Itt csecsemő- s kisgyermekkorúak vannak, hat-hét hónapostól hároméves korig. Azután örök­be fogadták. Tudtam, hogy jó helyre kerül, rokonszenvesek voltak a szülők, mégis nagyon megrázott az elválás. Minden apróságban van szeretnivaló. Az a szőke, Volecz Jancsi is nagyon aranyos. Együtt a testvérpár A kisfiú éppen elbástyázta magát a szekrény egyik pol­cán játékokkal, s elégedetten mosolyog a gondozónőre. Ő már felébredt, s hogy gügyö­gésével, szöszmötölésével né zavarja a többieket kihozták a játókszobába. Nincs egye­dül, itt van már Szabó Marcsi is, aki érdeklődéssel vizsgál meg minden újat. Egy színes­re lakkozott körmöt, egy ed­dig még nem fátott táskát, teljes tartalmát kipakolva. S minden felfedezést csengő ka­cajjal kísér. Aranka is bekapcsolódik a felderítő játékba, s most már ketten csodálkoznak rá az is­meretlen dolgokra. Aranka anyukája munkásszállón lakik, oda nem tudja magával vinni gyermekét. Marad tehát a kényszerű megoldás — lakás hiányában anyja szállón, gyer­meke otthonban él. Külön! Közben ébredeznek a többiek is. A gondozónők biztos kéz­zel teszik fel őket a pelenká- zóasztaira. Egy mozdulat jobb­ra, kettő balra, és már tiszta is a gyerek. A nagyobbak felelősségük teljes tudatában trónolnak az apró, színes biliken. Minden­kinek az van a kezében, ami leginkább szükségeltetik az ihlethez: játékautó, dömper vagy egy csörgő. Körülöttük a gyermekgondozás kellékei: orrszívó, lázmérő és még ki tudja, miféle szerszám. Már csak egy gyerek alszik az elkerített hálórészben. Fél­bevágott doboznak tűnő ágyacskában közeledik az éb­redés perceihez a barna hajú Diós Laci. — Neki itt van a testvére is, a Józsika — magyarázza Kecs­keméti Borbála. — ő nagyobb már ugyan, de nem akartuk a testvéreket elválasztani egymástól. Néki már felnőtte- sebb az ágy is — mutat a szobában található egyetlen heverő szabású fekhelyre. A mini heverővei szemben tükör. Ha egy felnőtt áll elé, nem lát mást. legfeljebb a sípcsontját és a térde kalá­csát. Ilyenkor döbben rá az ember, hogy bizony, valahol itt kezdte, ezeknél a méretek­nél, s lám. hová jutott! — Szeretik ám nézegetni magukat a kis csibészek! — mondja nevetve a gondozónő. — Ha megdicsérjük őket, hogy milyen csinosak, odapattannak a tükörhöz, forgolódnak, mustrálgatják magukat. —- Magándarabok is van­nak? — Igen, amit a szülők hoz­nak vagy az itt dolgozók a gyermekeik kinőtt darabjait, holmijait. Sőt, az egyik kol­léganőm testvére a bizomá­nyiban dolgozik, s így olcsón tudunk vásárolni szép kis ru­hákat. Csak az a baj, hogy na­gyon tönkremennek a moso­dában. Aki állja a próbát Különös lelkűk van ezeknek a gyerekeknek. Nem tudják — legalábbis többségük —. hogy mi az, hogy apa és anya. Idegenkedve néznek a férfiak­ra, mert mindig nőket látnak maguk körül. Legutóbb pél­dául, mikor festők dolgoztak az épületen, csak tisztes tá- vo’ságból -merték szemlélni őket. A másik véglet, hogy rá­juk csimpaszkodtak, s nem voltak hajlandók elszakadni tőlük. S bár sok minden hiányzik az egészséges családkép kiala­kulásához, az első percektől gyakorol ják a közösségi szem­léletet. Segítenek egymásnak. A nagyobbak kézen fogva ve­zetgetik a kisebbeket, a sutáb­bakat. De szívesen ugranak a gondozónők kérésére is. Apropó, gondozónőik. Nem úgy van ám az. mint sokan gondolják, hogy belép egy fiatal nő a gyermektársada­lomba, s irányítgatja, vezet­geti őket. Előbb el kell. hogy fogadják őt az apróságok, s öntudatlanul tesztelik akara­tosságukkal, nyűgösségükkel az újonnan érkezőt. S ha ki­állta a próbát, marad, gond­viselő. akinek az ölében nyu­godtan elengedheti magát, akinek a köpenyébe beletúr­hatja a fejét, akire rábízhat­ja magát. F. A. ML elfogadtatni és megszerettetni — mondja elgondolkodva. A vékony fiatalember, aki alig múlt harmincéves, sok közönségsikert tud maga mö­gött. Kollégáival — Szegedi József tanárral és Mukk Jó­zsef magánének szakos fő­iskolai hallgatóval, meg a Búzavirág együttes tagjaival vállalták a bagi Muharay Ele­mér népi együttes zenei kí­séretét. — A Galga menti népmű­vészeti találkozó műsorain nagyszerű együtteseket ismer­tem meg. köztük a zsámbo- kiakat, szadaiakat, veresegy­háziakat, kartaliakat, akik gazd; g és ősi hagyományokat állítottak színpadra. Az éne­kesek dalai, a fiatalok táncai a régi falut idézték, de a ze­nei kíséret mindegyiküknél kifogásolható volt. Arra gon­doltam, hogy meg kellene szervezni a Galga menti nép­zenei stúdiót, s olyan zené­szeket képezni az együttesek részére, akiknek a példaképet nem a tükrös kávéházak ci- gányzenetoarai szolgáltatják. Hűséges ápolás Nem könnyű feladat meg­valósításáról álmodozik Rónai Lajos a társaival és segítői­vel, de ő szentül hiszi: van, vagy lehet körülötte olyan közösség, sokak közössége, amely képes a tanulást vál­lalni, hogy a népdal és nép­tánc, a hangszeres népzene az önkifejezés értékes eszközévé váljék. A zenetanár igazgatóhelyet­tes, aki a komoly zenének és a népzenének egyaránt elkö­telezettje és szerelmese, Szo­cialista Kultúráért kitüntetést kapott, az augusztus 16-án Vácott rendezett Pest megyei népművelők napján. Az eddig végzett munkájáért és meg­valósításra váró terveiért. Te­gyük ehhez hozzá, hogy a népzenei hagyományok hűsé­ges ápolásáért, a folklór meg­ismertetéséért és megszerette­téséért végzett egész embert kívánó szolgálatáért. Fercsik Mihály A Penomahtól Húskészítmények Vácról A Penomah, a Pest-Nógrád megyei Állatforgalmi és Hús­ipari Vállalat váci gyárának 460 munkása és alkalmazottja évente 600—700 millió forintos értéket termel. Ebben az esz­tendőben például 94 ezer ser­tés és 7 ezer szarvasmarha vá­gása, feldolgozása és értékesí­tése a feladatuk, 2400 tonna húskészítmény is kikerül a Rá- di úti üzemből. Vácon kívül innen látják el Vác, Aszód ,és Gödöllő vonzáskörzetét. Ter­meltetési és felvásárlási tevé­kenységük pedig kiterjed az egykori budai, gödöllői, rácke­vei. szentendrei, aszódi és vá­ci járás településeire. A nap programja Gödöllő, művelődési ház: A rovásírás története. A ki­állítás megtekinthető 10—18 óráig. ni Mozi Fehér toll. Színes, szinkro­nizált NDK-kalandfilm. Csak 4 órakor! Kenguru. Színes magyar ze­nés film, 6 és 8 órakor! íJSzombatmegvzetb; Szobor Sok szomorúságot okoz még ma is nekem, hogy amikor valahol a műemlékeket szétosztották a települések között, Bog­nak bizony csak elég ke­vés jutott. Persze ezt a sorsot megértéssel foga­dom, mert nem épülhetett mindenütt vár, hogy az­után leromboltassék. Nem emeltek kastélyokat, kú­riákat minden szomszéd­ban. Ám ha más nem is, de szobrok jutottak szülő­falumba. A szobroktól még egyet­len falu élete sem vált könnyebbé, nem javított az ellátáson, nem gyorsított a vonatokon. Csak valahogy mégsem mindegy, olyan helyre vetődik-e az idegen, ahol a családi házak egyi­ke a másikat követi, s a monotonitást legfeljebb a porták előtt ültetett fák, virágok törik meg, avagy egy-egy kőalak, forma tö­ri szét az egyhangúságot. A városokban azért más a helyzet. Egy-egy rendbe tett, azaz sok millió forint­tal felújított városrész vonzza az idegenforgalmat. Így van ez az ország egyik legkisebb városában, a ti­zenháromezer lakosú Kő­szegen is. Lehet-e roman­tikusabb esti sétaszínhely a Városház utcánál, amelynek közepén szobor­fülkékben egymással szem­ben fogad két barokk szo­boralak 1729-ből? Két és fél évszázados történetük alatt annyi mindent túl­éltek, valóságos csoda, hogy most itt mehetünk el mellettük, s akár meg is érinthetjük kőtestüket. Nem szomorkodnak most valamelyik múzeumban, gyűjteményben, érinthetet- lenül. Ez a két alak velünk szemben, csaknem velünk egy magasan azt is sugall­ja, hogy a történelem ese­ményeit nem kell olyan tragikusan felfognunk, hi­szen ha elődeink ezt tet­ték volna, akkor talán má­ra nem maradt volna ked­ve élni a nemzetnek. Kőszegen sokkal többen megfordulnak a város la­kosságának létszámánál. Ez a nagyarányú és jól fi­zető idegenforgalom Gö­döllőnek sohasem lesz jel­lemzője, hiszen a határ­széli városhoz képest azért szegényebb emlékekben. Gödöllőn szép számmal találhatók szobrok is. A vonzáskörzet településein már kevesebb a szabadté­ri emlék. De egy-egy szo­bor meghatározhatja a fal­vak hangulatát, ám az is értékes, ha valamelyik fa­lu emlékéhez köthetünk egy köfigurát. így áll Val- kón a Hajta-patak mellett, a takarékszövetkezet és az . óvoda szomszédságában egy Nepomuki Szent János- szobor. Külön érdekesség a ta­lapzatára vésett évszám: 1789, amely arról tanúsko­dik, hogy egyidős a fran­cia forradalommal. A vi­lágtörténelem e nagy ese­ményével egy évben tehát egy kőfaragó itt, a környé­ken megbízást kapott a szobor elkészítésére. Hogy tudtak-e a francia forra­dalomról 1789-ben Valkon, az alig valószínű. A IV. Vencel korában élt cseh Nepomuki János szob­ra Bag legértékesebb em­lékei között szerepelt, ha éppen nem a legértékesebb volt. A Kovács-féle malom és a patak között, az or­szágút szélén állott egy szépen kialakított talap­zaton. Jöttek az autópálya­építők. Mindenki megijedt: mi lesz a szoborral? Az­tán megnyugodtunk. Mondták, még a terve­ket is módosították, hogy ott maradhasson az emlék­mű. Így is történt. Csak a szobor tűnt el azóta a he­lyéről. Mindenki tudja, megvan. Vajon senki sem hiányolja, naponta több­ször is elhaladva mellet­te? Néha virágot is hoz­nak oda, ahol semmi nincs. Arra gondolok, vissza kel­lene már helyezni, s az emberekben megbízni. Balázs Gusztáv ISSN 0133—1957 (GödöH© Hírlap)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom