Pest Megyei Hírlap, 1985. július (29. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-29 / 176. szám
4 xjfíalas* 1985. JÜLUTS 29., HÉTFŐ Apaji krónika Érték és giccs egy gyékényen Nagy ötlet Lakodalmak Galgamacsán A lovas nomád népeknél évezredes hagyomány, hogy színpompás sátoros ünnepeken lovasversenyeket rendeznek. Az efféle rendezvények — a későbbi lovagi tornák életörömben tobzódó elődei — a jeles napok sorába tartoznak. Valamit, és nem is keveset, mi, magyarok is megőrizünk ebből a hagyományból, hiszen nemcsak a Hortobágyon, Apaj- pusztán is évről évre több ezer ember gyűlik össze, hogy részt vegyen ezen a nem mindennapi látványosságon. Sokan sátorral vagy lakókocsival jöttek, hogy semmit el ne mulasszanak a háromnapos eseménysorból. Vasárnap vásárnap Szombat a sport, a lovasbemutatók napja volt. A vasárnap a szórakozásé. Gyerekek tucatja várt türelmesen, hogy végre valahára felülhessen a szelíd pónik hátára. Mi lehetne ékesszólóbb bizonyíték arra, hogy az aprók is szívükbe zárták négylábú kedvenceinket! De annak is akadt vigaszul program bőven, aki nem jutott nyeregbe. A sokadalom egyik szegletébe dobogót ácsoltak, és bizony gyűlt köré a nép, egymást váltogatták hivatásos művészek és amatőrök, akik mind-mind arra adták fejüket, hogy majdnem ingyér’ a tisztelt publikumot szórakoztassák. Nem túlzás azt mondani, barátságból jöttek el, hiszen mindössze az útiköltségüket térítették meg és a fellépés honoráriumaként egy jó ebédet kaptak. És hogy mégis itt voltak, az az ügyszeretetüket dicséri. Olyan emberek gyűltek össze, akik hisznek abban, hogy minden alkalom jó lehetőség a művelődésre, és a szórakoztatás kölcsönösen gazdagító élmény is lehet. Hosszú lenne felsorolni a résztvevők listáját, az egybegyűlt közönség se igen jegyezte a neveket. Volt citera- zenekar, felléptek magyarnóta énekesek, elhangzott sok szép történelmi ének. Láttunk hajdútáncot és Rákóczi-kora- beli verbunkot. Régi magyar zene kíséretében léptek porondra a pantomimesek és hamisítatlan lovagi tornát varázsoltak elénk. Kopja csörrent, lovak patája dobbant és meglágyultak a kemény leányszívek. Hoci-nesze-forgatag A gyerekhad volt itt is a Ieghálásabb közönség: apjuk nyakában csücsülve tapsolták pirosra tenyerüket. A berlini Stephanie ugyanolyan jól értette a játékot, mint mellette a kecskeméti Attila. Fel se lehet sorolni, mennyi minden volt: egymást követték a magyar és nemzetiségi néptánc bemutatók — színpompás népviseletben — és a hangszerszólók. Lant, duda, virtuóz prímásszólók váltogatták egymást. A közönség becsületére legyen mondva, hogy a produkciókat órákon át lankadatlan figyelem kísérte. Ha néhányan el is mentek, mindig újak jöttek, és a hálás közönség a szereplőket szemmel láthatólag felvillanyozta. Közben persze másutt is zajlott az élet. A reggel tűzre tett kondérokból a zsűri tányérjára került az aranyló birkapaprikás, s én, mint laikus, fel nem foghatom, hogy tudtak a jobbnál jobb ízek közt igazságot tenni. Sass József juhászati ágazatvezető mindenesetre a meg- könnyebülés sóhajával nyugtázta az eseményt, hogy most biai-'ä’ 'döntnőkököw a sor. Mi vendégek, nem is gondolunk arra, hogy nekik, a szervezőknek egyheti munkájukba került, hogy minden olajozottan menjen, kifogástalanul sikerüljön. De talán így is van rendjén. Mindenesetre köszönet érte, hogy három kellemes napot szereztek az ide látogató hazai és töméntelen külföldi érdeklődőnek. Apajpusztán — nem túlzás állítani — minden volt, mi szem szájnak ingere. És ebbe a mindenbe a giccs is bőven Császárok. Mindeddig csak Termelési regényről beszélhettünk — ennek szerzője a fiatalabb magyar irodalom sokat emlegetett képviselője, Esterházy Péter —, valamint termelési drámákról — az olyan színpadi művekről, mint amilyen például Gelmannak nemcsak a Szovjetunióban, hanem nálunk is nagy port kavart Prémiuma —, ám a termelési musical mindeddig nem volt jelen a színpadi művek nagy palettáján. Most azonban ez a sajátos teátrumi játszani való is megszületett, s ráadásul úgy látta meg a napvilágot, hogy mindjárt televíziós feldolgozásra is alkalmasnak mutatkozott. Szülőatyja Békés József, a televízió gyermek- és ifjúsági műsorainak jól ismert írója, dramaturgja — díjnyertes filmjeinek sorozatát egyébként mostanában látni a képernyőn —, segítőtársa pedig egyrészt Heilig Gábor zeneszerző, másrészt pedig Horváth Attila dalszövegíró. Nos, milyennek mutatta magát ez a minap látott bizonyos termelési musical? Sajnos, sem nem egészen termelésinek és sem nem egészen musicalnak. Egy kétségkívül jó szándékú, a készítő lelkesedésének megannyi jelét magán viselő kísérlet volt ez csupán, amelyből azonban nem kerekedett ki valami értékállóbb, valóban műfajteremtő- nek mondható munka. Ami a história úgynevezett termelési részét illeti, hát ez A perzselő nap mindenkire egyformán sütött, jólesett hát az üdítő a kulturális műsorok szereplőinek fellépés előtt, s ha még maradt — utána is. Hancsovszki János felvétele belefért, a sok-sok álnépi bóvli. A giccsárusok persze mondhatják erre, hogy csak azt lehet eladni, amire vevő van. Nem vitás. A kérdés mindössze az, hogy tényleg ez kell-e nekünk, a szánalmas kulturmorzsa Bartók és Kodály hazájában? Régi kérdés A múltkoriban hallottam egy idevágó és ide kívánkozó történetet. Születésnapot ült egy társaság és történetesen sok néprajzos volt közöttük. Énekelgettek, ki ezt, ki azt. Mikor a húszéves lányra — történetem elbeszélőjére került a sor — fújni kezdte ő is a dalt, a magyar nótát, egyiket a másik után. A tudós kompánia kissé finnyásan hallgatott. A lány megneszült, sértődötten megjegyezte: de hát mit énekeljek, ha ezt tanultam, ezt tudom? Sajnos, valahogy így vagyunk egész népi kultúránkkal. Amit. úgymond a nép tud, az se neri} népiese nem kultúra. És ami meg az övé volna, az ő alkotása — például a régi stílusú népdalok — tragikus és furcsa módon nem jut vissza hozzá — és nem a maga hibájából. Tudjuk a gondokat, kérdés mit teszünk azért, hogy mindez másképp legyen, hogy egykor majd akár az apajpusztai sátoros ünnep vendégei ne a giccsben, hanem a népi kultúra valódi és gyönyörű értékeiben is mar jenek önmagukra? inkább csak egy villamos nagyvezeték összecsapott — egy teljes héttel hamarabb elvégzett — szerelésének emlegetésében merült ki. Tehát abban, hogy hol szó, hol meg nóta idézgette a Balaton partján császárkodó legénycsapat tagjainak kilétét, illetőleg az éppen rájuk bízott és tisztesen elkapkodott nagy melót. Érdemben jóformán semmit nem tudhatunk meg ezekről az if- jakról; sem az nem derül ki róluk, hogy napközben, traverzkúszás közepette melyiküket miféle igyekezet és indulat hajtja, sem pedig az, hogy amúgy, a pihenés, szórakozás óráiban kit mi foglalkoztat, melyikükben mi munkál. (Egyetlen biztos fogódzóként azt jegyezhetjük meg, hogy a tetemes mennyiségű cseresznyepálinkát rendre sörrel öntözhetik.) Ami viszont a vállalkozás musicalos jellegét illeti, hát erről szólva sem lehet sem társként, de még csak példaként sem emlegetni a klasszikus musicaleket, mert bizony ebben a nyári önkényes szabadságolásban táncdalok és táncdalkisérl etek hangzottak csupán fel. Pontosan olyan dalolni- vagy dúdolnivalók, amelyek dehogyis rejtenek magukban valóságos érzelmeket, átélhető feszültséget, egyszóval drámát. % aZl^n ezek a kalandra, tóvízre és napfényre ácsingózó császárok — akiknek főbűnéül azt a köznapi ember számára BOLDOG HÄZ lett a galga- mácsai öregbíró háza: minden héten lakodalmat ülnek majd benne. A tisztaszobában öltöztetik a menyasszonyt, lám, tele van az ablak leskelődők- kel, mind férfiember, gúvad a szemük és el-eltolják egymás nyakát. Nem haragból, csakhogy jobban lássék a menyasszony alsószoknyája. Szól a nóta, a galgamácsai asszonyok régi menyasszonyöltöztető dalokat énekelnek, egyre több a nóta, egyre több a rodtolya, aztán megindul a menet a mesearcú galgamácsai lánnyal az élen. Vagyis a menyasszonnyal: arcán az ősi szertartás fejedelmi büszkesége és a tizenéves kor tiszta hamva, fején a ragyogó galgamácsai menyasszonykoszorú. A turisták nyelnek egyet, mert jönnek már a lakodalmi illatok is. A menyasszonyt pedig viszik az édesanyja, édesapja elé — megható-szép rigmusokkal búcsúzni az édes szüléktől. Mi meg csak állunk és kicsit elszorul a torkunk az örömtől, az életfordulók mindig ünnepélyes hangulatától, és még attól is, hogy a túl vonalas idők, a káderlapra vezetett gatyarázós néptánc erőltetése sem vette el a kedvet a tiszta magyar népművészettől. Pedig ez most nemcsak az — Nem kis dolog kétmillió embernek könnyűzenei hangversenyeket rendezni, rövid néhány hónap után mégis visszautasította, hogy egy ilyen iroda igazgatója legyen? — Igen. Én ugyanis nem hivatalnok-igazgató akarok lenni, hanem a műfajt szeretném még jobban felvirágoztatni. Ez két különböző dolog. Nekem az az elképzelésem, hogy végre meg kell változtatni az eddigi rossz hangver érthetetlen és megfejthetetlen mulasztást rótták fel, hogy hármas kötés helyett csupán kettős kötéssel rögzítettek — véges-végig megmaradtak íróasztaltermékeknek, közhely- figuráknak. Egyikük sem lett több, mint egy alkalmanként slágerre gyújtó, poháremelgető nőtafa. A lányok pedig? Hát nekik sem jutott több természetesség. Csicseregtek, kuncogtak — Ciska szerepében az egyébként más darabokban oly kiváló Kovács Kriszta derekasan szenvedett —, de az ő kurtaszoknyás csoportjuk sem hagyott mélyebb emlékeket, mint egy operettszínházi tánckar szokott. A bizonyítvány mindezek után így szólhat: a terv terv, az ötlet ötlet maradt. Ezek a harsány ifjak egyáltalán nem emelkedtek musicalhősökké: sokkal inkább egy zenés vígjáték kétdimenziós eleven kellékeiként jöttek-mentek, Kazán István statikus rendezése miatt gyakran érdektelenül, unalmasan. Hanem ezzel a színészcsapattal lehetne valamit kezdeni a televízióban is! S nemcsak a már említett Kovács Krisztával, aki a maga műfajában magasan jegyzett sztár, hanem azokkal a kollégáival is, akiknek a nevét egyelőre még úgy kellett kiböngészni a szereposztásból. Ha ezek egyszer egy igazi musicalben eregethetnék a hangjukat, s cigánykerekeznének, bokázná- nak... Akácz László ősi szokás megidézése, hanem üzlet is. Idegenforgalom. Méghozzá szokatlan, eltér az európai szokástól. Nem elegáns kocsikkal suhannak ide a turisták, hanem zakatoló, magyar vonattal. A nemrég indult új hazai, idegenforgalmi szervezet, a MAVTOURS gondolta ki a galgamácsai menyegzőt, idegenforgalmi műsornak. Most pedig megy a lakodalmas menet a jó nagy sátor alá, eredeti kecskelábú asztalok hangulatába. Fölötte mozdony- takaró-forma irdatlan nagy ponyva ígéri a védelmet eső ellen. Közben pedig feljegyzünk két mondatot a MÁV- TOURS két illetékesétől: Jávor András igazgató (MÁV- TOURS Idegenforgalmi és Szállítmányozási Igazgatóság): — A nagyhírű galgamácsai és galgahévízi népművészetet, táncot, játékokat, Vankóné Dudás Juli festészetét választottuk, közei»'Budapesthez, hogy a csoportos turisták rövid vonatozással elérjék a magyar falusi lakodalmi játékot. Gubányi Gábor idegenforgalmi igazgatóhelyettes: — A kispénzű turistákra gondoltunk elsősorban, meg arra, hogy a MÁVTOURS tevékenységét később valahogy majd bekapcsoljuk az egész MÁV széles körű tevékenységébe. F. D. senyrendezési gyakorlatot. Vagyis, nem a kész, befutott, biztos pénzt hozó zenekarokat szerződtetni a turnékra, mint az hosszú évek alatt az ORI-nál kialakult. Ezzel sem a zenei színvonalat, sem az utánpótlást nem lehet megnyugtatóan biztosítani. Az is hiba, hogy mindig azt sulykolják a kezdő zenekarokba: a nagyokat kell utánozni, az ő színvonalukat e’érni. Ehelyett jó füllel és jó szívvel kell a kezdő zenekarokat fir gyelni, válogatni, s arra bíztatni, hogy zenei vagy előadói egyéniségek legyenek. Aztán kockáztatni is kell: a bevétel egy részét új elképzelések megvalósítására, új zenekarok támogatására fordítani. Bizonyos mértékű anyagi kockázat nemcsak a zene. hanem a belőle keletkező bevétel szempontjából is megéri. Mozgalmasabbá vált gazdasági ázer- kfizetünk most minderre lehetőséget ad. Végül is ezek a meggondolások rejlenek a mögött, hogy az év elején elválni igazgatói megbízatást művészeti tanácsadói megbízatásra változtattuk. — Végül: Az Omega milyen új nagylemez zenei anya gát mutatja be a közönségnek ezen a nyáron? — Páratlan év van, tehát szokásunkhoz híven idén nem a fővárosban, hanem az ország sok helyén játszunk. De most eltérünk a rockzene1 életben kialakult gyakorlattól. Vagyis nem kész lemezt is' mertetünk meg és népszerűsítünk, hanem háromlemeznyi anyagot írtunk és játszunk el A koncertkörút végén ebből egy lemeíre való marad, s azokat a dalokat adjuk ki, amelyeket a körút közönsége a legjobban fogadott. A lemezt tehát a közönség is szerkeszti. Tartalmilag? — A kétmilliós magyar rockszerető ifjúság iránti felelősséggel most is társadalmi gondolatokat hordozó zenét és szöveget írtunk. Címe — kicsit a Pink Floyd gondolataira utalva — A Hold árnyas oldala lesz, s a modern emberi küzdelmeket éreztetjük-gondol- tatjuk végig, például a pénzzel vívott küzdelmeinket. Földessy Dénes Könyv a fekete földrészről Gerillaháborúk Afrikában Afrika éhezik. I.áttűk ezt a televízió hétfői rendkívüli adásából, amikor közvetítették a londoni és philadelphiai maratoni rockhang- versenyt, amelynek bevételét az éhező afrikaiak segélyezésére fordítják. Afrika forrong, háborúk szabdalják ketté, elég gondolni arra, hogy a dél-afrikai rezsim háborút folytat Namibia ellen, hogy fegyverrel és tényleges katonai beavatkozással segíti az angolai, mozambiki reakciós fegyvereseket, akik a népi hatalom ellen keltek fel. Gerillaháborúk folynak más területeken is. A szabadság, a népek függetlensége, az emberibb élet megteremtése véres küzdelemben születik. a szabadságharcosok szellemét nem törte meg semmi erőszak, semmi balszerencse. Ha leverték őket, ha elestek a gerillák, akkor újak léptek a helyükbe, de sohasem mondtak le a szabadságukról. Idéz egy német vezérkari tisztet, aki 1904-ben Zimbabwében (vagyis az akkori Dél-Rhodesiában). majd kérőbb Namíbiában harcolt Jacob Morenga geríHa- vezér ellen. Bayer százados így írt: Morenga vérbeli népvezér volt, olyan emberek vezetője, akik önként támogatták, bár keservesen kellett megfizetniük érte. Morenga túl korán halt meg, s halála után a német vasmarok úgy megragadta a délnyugati gyarmatot. hogy szorítását semmi sem enyhíthette mindadd’g, amíg a német birodalom Európában össze nem omlott. Ennek megtörténte után a fehér Dél-Afrika lépett a helyébe; s uralma, ha lehet, még elnyomóbbnak bizonyult. Csak a XX. század nyolcvanas éveiben ígérnek a Morenga és társai által elvetett magvak termést Namíbiában. Így már jobban érthetjük, hogy mi táplálja, mi késztette a mai szabadságharcosokat Namíbiában a szüntelen küzdelemre. Miért harcolnak az afr'- kaiak? Azért küzdenek — mondja a szerző —, hogy kézzelfogható előnyökhöz jussanak, békességben és jobban éljenek, lássák, hogy napról napra könnyebb az életük, s biztosítsák gyermekeik jövőjét. Reális képet ad Afrika már több mint két évszázada harcol a gyarmatosítás, az elnyomás ellen. Emlékezzünk csak az olaszok etiópiai háborújára a két világháború között, de szinte Afrika újabb kori történelmét végigkísérte a felszabaduláséit folytatott küzdelem. Ennek állít méltó emléket, egyben tudományos pontossággal írja le a gerillaháborúk történetét Basil Davidson angol újságíró és történész. Aki érdeklődik Afrika sorsa iránt, annak szívből ajánljuk Davidson könyvét, mert reális képet kap a fekete földrészről. Az afrikaiak soha nem nyugodtak bele, hogy leigázzák, rabszolgasorsban tartsák őket, mindig is harcoltak szabadságukért, emberi jogaikért. Hogy mégis nagyon szegények, elmaradottak, főleg a kontinens belsejében levő országok, annak az a története, hogy ott, azokban az országokban volt a legnagyobb elnyomás, a könyörtelen gyarmatosítás. Davidson kötetében szemügyre veszi a gerillaháborúk módszereit és technikáját. Mindenekelőtt a népben gyökeredzik. népi háborúk, amelyek végül is sikerrel jártak. Kik harcoltak a gerillák soraiban? A nép felfegyverzett fiai, akik korgó gyomorral, pattanásig feszült idegekkel, ám hősi elszántsággal küzdöttek igazukért. Erre példának a mozambikiakat említi, akik Samora Machet vezetésével megverték a portugál hadsereget, s így vívták ki szabadságukat. Igaz, hogy a végső lökést a portugáliai katonai hatalomátvétel. a szegfűk forradalma adta, de akkorra már visszafordíthatatlan volt a mozambiki hazafiak győzelme. Erről 1974 májusában Francisco da Costa Gomes tábornok így beszélt: Fegyveres erőink végleg kimerültek idegileg és lelkileg. S ehhez hozzáteszi, hogy nem volt más választás, mint megadni a mo- zambikiaknak a függetlenséget, a szabadságot. Történelmi hitelességgel Amikor mindezt ismerteti a szerző, egyben kitekint a ge- rillaháborúk történetére is. Leírja a szaharai gerillaháborút, amely még 1591-ben zajlott le, majd a kongói és angolai 1665-ös küzdelmet rajzolja meg történelmi hitelességgel és remek megjelenítői tollal. Ezután a gyarmati hódítással -szembeni ellenállást festi meg nagy erővel és meggyőzően. Hangsúlyozza, hogy Joguk van a boldogsághoz Davidson könyvével a jót szeretné elősegíteni. Leszögezi, hogy minden háború rossz, de a jól irányított önvédelmi háború — ami mindenkor különbözik a terrorista kalandorkodástól — a legrosszabb körülményekből is jót meríthet. Könyvében megpróbálta kimutatni, hogy a jól irányított önvédelmi háborút, amilyen Namíbiában is folyik — átfogó politikai és morális koncepció vezérli, amely mindenkor elsődleges volt. Abban a reményben írta meg könyvét, hogy segítse megérteni az afrikaiak szabadságküzdelmét, harcukat az éhezés, a kizsákmányolás ellen. Megérteni, hogy Afrikának joga van, hogy maga igazgassa magát, hogy az ott élő népek szabadságban, függetlenségben és boldogan éljenek. Joguk van arra az ott élő népeknek, hogy részesüljenek országaik természeti kincseiből, hogy megteremtsék hazájukban a boldog jövőt. Gáli Sándor N. E. Tv-figyelő A közönséggel szerkeszti lemezét az Omega A Hold árnyas oldala Megkezdődött az Omega zenekar idei nagy nyári hangverseny körút ja, s ezzel újra felvetődött a kérdés: vajon Ben- kő László, a lassan negyedszázados és európai rangú rockzenekar vezetője miért mondta le egy ifjúsági rendezőiroda felkínált igazgatói állását? A már Magyarországon is negyed* százados rockzenei élet lassan a középkorúak egy részét is közönségébe sorolhatja, s a becslések szerint a rockhangversenyre járó, vagy rendszeresen rockzenét hallgató 14—35 évesek összesen mintegy kétmilliónyian vannak.
