Pest Megyei Hírlap, 1985. július (29. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-27 / 175. szám
1985. JÚLIUS 27., SZOMBAT PEST MEGYEI HlRLAP Tóth-Máthé Miklós: Filmesek Mezőcsalánoson M ezőcsalános messze van a fővárostól, így természetesen messze a filmgyártástól is. Pesti kollégáival ellentétben a vidéken játszó színész csak elvétve juthat filmszerephez, amely által kicsit fényesíthet a nevén a megyén túl is, anyagi érdekeltségéről nem is beszélve. Költséges az ide-oda utaztatás, mondják a filmesek, mire a vidékre szakadt színész csak legyint, és azt mondja, hogy a filmesek kényelmesek, ugyanazzal a két tucat fővárósi színésszel dolgoznak, megunt arcokkal, skatulyapofákkal. Ha szegény paraszt kell, ott van X., ha gazdag paraszt kell ott van Y., ha orvosprofesszor, akkor Z., ha lecsúszott dzsentri, B., ha párttitkár, Á., ha kikapós nő, K., ha öntudatos munkás, D., ha általános intellektuel (mérnök, tanár stb.), M., és így tovább ... Még epizódszerepekben is ugyanazok a fizimiskák. Őrmester, rendőr, hordár, pincér az, aki előzőleg is őrmester, rendőr, hordár, pincér volt. A vidéken játszó színész azért tehát egyre kevesebbet gondol a filmezésre. Ha sokat gondolna rá, az se érne semmit. Tudomásul veszi, hogy elérhetetlen, akár a fürdőruhát reklámozó csinos manöken az utcai plakáton, akit teljesen ésszerűtlen lenne megkívánni. De azért bármilyen irracionális az atomkorban, történnek még csodák. Például amikor a gyanútlan mező- csalánosi színészek arra ébrednek, hogy filmesek érkeztek a városba. Nem is akármilyen filmesek, de Po- cétnyik Pál, a kamcsatkai filmfesztiválon ezüstrókával kitüntetett filmrendező, és állandó operatőre, Seffel- man Aladár. — Ez biztos...? — kérdezi Tóföldi Sereegitől, aki a hírrel körbeloholta a színészházat. — Győződj meg róla — lihegi Ser- cegi —, ott ülnek a Tátracsúcsban. Állítólag helyszínkeresőben vannak egy kisvárosban, a századelején játszódó filmhez. Szereposztás még nincs, tehát minden lehetséges. Mit szólsz? — Semmit — mondja Tóföldi, de azért csak elmegy a Tátracsúcsba. De a presszóban csak Saci és a megszokott törzsvendégek. Mi a fene? — A filmeseket keresed? — nevet rá Saci.— Te vagy a tizedik színész. Talán ha negyedórát ültek itt. Kávét ittak, a szakállas habbal... — A habos volt áz operatőr — mondja Tóföldi. — Nem tudod, hová mentek? — Nem jelentették be — vonja a vállát Saci —, de ülj le, hátha visz- szajönnek. Tóföldi a fejét rázza, int, indul kifelé. Lehet, hogy a klubban vannak...? Sok helyre nem mehettek. A színészklub előtt Lónyai áll csípőre csapott kézzel, mint egy portás, aki a vendégeket hivatott megrostálni. — Nincsenek még .itt — mondja —, nézik a várost... — Utána ide jönnek? — Ide. Itt fognak ebédelni. De azt javaslom, most menj be, ha akarsz még egy üres helyet. Tóföldi bemegy, körülnéz, és magában igazat ad Lónyainak. A klub dugig színészekkel. Már most meg lehetne tartani az évad végi társulati ülést. A vezető színészek közül csak Törzstagi hiányzik. — Csak kíváncsiságból jöttém el — magyaráz nevetve Szilánka Maca —, érdekel, ki hogy kelleti majd magát... Szilánka Macához hasonlóan többen is azt állítják, hogy pusztán a látványos felajánlkozásokban akarnak gyönyörködni, de persze ezt még ők maguk sem hiszik el. Mindenki tudja a másikról, hogy reménykedik, és legfeljebb a bekövetkezhető csalódást szeretné ilyen cinikus szólamokkal-már előre kivédeni. Mint oly sokszor máskor ... Mert a színész alapvetően optimista, és ezért is csalódik annyit. A józan méricskélés, latolgatás nem ennek az embertípusnak a sajátja. A színész, a játékos ember természetes nyerni akarásával közelít az eseményekhez, és rendszerint későn ocsúdik fel. A filmesek déltájban érkeznek meg. Pocetnyik Pál lábközépig érő puha bőrcsizmában, magas nyakú zöld pulóverben, és franciás barettsapkában. Seffelman Aladáron pedig népi ihletésű bekecs, bőrtarisz- nya, és persze fényképezőgép. Jó a jelmezük — súgja oda Sercegi Tó- íö!dinek —, sőt nagyon jó. — Szervusztok — integet Pocet- nyik —, szervusztok! Igazi öröm eny- syi ismerőssel találkozni... Tekla, drága, te semmit sem változtál, habozás nélkül belédszeretnék most is! — Ugyan, Palikám — hárítja el Tessedik Tekla —, ezt magad sem gondolhatod komolyan. A fiam már egyetemista. — Letagadhatod — legyint Pocetnyik —, vagy mondd azt, hogy az öcséd ... Nincs igazam, Sefi? Seffelman komoran bólint. Hallgatag fickó, így pompásan kiegészítik egymást. Ha Seffelman beszédre szánja el magát, ott már baj van. Egyszer azért kezdték újra egy film forgatását, mert Seffelman hirtelen megszólalt. És ez annyira meglepte Pocetnyiket, hogy heveny önvizsgálódást tartott az addig felvett részeket illetően, és inkább újra kezdte az egészet. — Hogy vagytok? — tér át most általános érdeklődésre Pocetnyik, és nyomban meg is felel önmagának. — Jól, gondolom, jól. Egy ilyen remek városban csak jól lehet lenni. Tetszik nekem ez a hely, határozottan tetszik. Habár az elképzeléseimet tekintve csalódtam, de ez már más kérdés. Ügy emlékeztem, hogy itt keskenyebbek az utcák, és sok helyütt macskakövesek. Hát ez sem jött be, ez nem. Öregebbnek gondoltam ezt a várost, századelejinek, barátságosabbnak ... Mi ez a sok építkezés? — Kell a lakás — mondja Televé- nyi. — Kell, hát persze, hogy kell — néz rá Pocetnyik —, mindenkinek kell, neked is, neki is. De miért a rég házakat bontják le? Lassan már nem találni olyan várost, ami alkalmas egy századelején játszódó film forgatásához. L etelepedtek az egyik asztalhoz, néhány színész körülüli őket, a többiek a környező asztalokat veszik birtokukba. — Mesélj, Tankréd — öleli át Te- levényit Pocetnyik —, hogy élsz, mit játszol? Kár, hogy nem vagy Pesten, az ördög vigye el, de nagy kár. Ne hidd, hogy nem gondolok rád, többször is, sokszor. De innen nehéz, fagyon nehéz... Pedig kellenéi, nagyon is ... Most, hogy látlak, egész belekeseredtem. Te lettél volna jó a legutóbbi filmemben. Én ökör, hát persze, hogy te. Végül is a Perc Dóri játszotta el, de sajnos nem igazán jól. Valahogy félvállról vette, vagy mi. Nincs igazam, Sefi? Seffelman bólint. A tarisznyájában kotorász. Többen is figyelik, mit vesz elő. Pocetnyik is odanéz. — Mit keresel Sefikém? — Semmit — morogja Seffelman, és kihúzza a kezét, összecsippentett szemmel körbegusztál, eltűnődik. — Ilyen — nevet Pocetnyik —, mindig ilyen... Tulajdonképpen csak gondolatban társalgunk. De kell, nekem csak ő kell. Eskü alatt vallom, hogy ő a legnagyobb magyar operatőr. Csalták már külföldre is. Nem ment. Itt maradt. Velem maradt. Óriási a pasi. Az irigyei azt mondják! rá, őrült. Na és...? Bár rám mondanák. Ebben a szakmában ez a legnagyobb dicséret. Fémjelez, patinát ad. — Most min dolgoztok? — kérdezi Tessedik Tekla. — Csak ezt ne kérdezd, drága Teklám — rémül meg Pocetnyik —, gyerekek csak ezt ne kérdezzétek. — Miért? — szólal meg Barka. — Még a forgatókönyv sincs meg? — Na és ha megvan? És az mit jelent? Tízszer megváltozhat munka közben. Van úgy. hogy nem is használom. Elvesztem, elégetem, mit tudom én. Sodródóit az árral, hagyom. Improvizatív elme vagyok, ez köztudott a szakmában. Majd a vágóasztalon, vagy még ott se. Kémes pálya, gyerekek, rémes pálya. Borzadok tőle, utálom, de csinálnom kell... Mi mást tehetnék? Most már mi mást? Gyerekek, itt nem hoznak semmit enni? Szóljatok már. nincs sok időnk Még át kell ugranunk Csatomahely- re. Hátivá ott keskenyebbek az utcák és macskakövesek. A díszvendégeknek Babos mama. a klub főzőasszonya tálalja fel az ebédet. — Jó volt — mondja ebéd után Pocetnyik —, és adagban is megfelelő. Jo itt nektek — komolyan mondom, jó itt nektek. — És a szereposztás? — kérdezi váratlanul Telsvényi. — Megvan má". vagy még csak gondolkozol rajta? — Kértelek,' Tankréd — sóhajt Po cetnyik —, mindenkit kértem, heg csak a filmről ne... A szereposztás Előbb megmondom a halálozásom dátumát, mint azt. Nem tudom, fogalmam sincs. — Még a főszerepről sem? — Arról a legkevésbé. Nehéz, nagyon nehéz ... Sűrű atmoszférájú, zaklatott film lesz, kémény, markáns fejekkel. Nem tudom, ne kínozzatok. Egy biztos, hogy ebben az esetben naturszerepiőkke! dolgozom. Szeretlek titeket, minden színészt imádok, ha kell a szívem tépném ki értetek, de most nem megy másképp. Ne haragudjatok, de nem megy. Akartam pedig, györtődtem, de nem és nem... A fejemben élő figurákat nyomozom szinte megszállottan. Ha látok egyet, Sefi már fotózza is. Nem is kell neki mondanom, már tudja ... Mint ott az az öreg. Óriási! Sefi odanézz! Seffelman odanéz, biccent, veszi ki a.tokból a fényképezőgépet. — Hívjátok ide — rendelkezik izgatottan Pocetnyik —, az se baj, ha színész. Kell nekem, nagyon kell. Van a filmben egy fuvaros, nem nagy szerep, de jelentős. Ilyen, mint ez az öreg... — Miska bácsi! — ki^lt oda Tele- vényi. — Jöjjön már ide egy kicsit! Miska bácsi odajön. Megáll, várja, hogy megmondják, miért hívták. — Pocetnyik vagyok — ugrik fel Pocetnyik, és kezet fog az öreggel. — Örülök, őszintén örülök ... Egy filmszerepről lenne szó kedves bátyám, négy-öt forgatási napról. Sefi csináld! Seffelman csinálja. Több oldalról is lefényképezi az öreget. — Na szóval — folytatja Pocetnyik —, a szerep körvonalaiban a következő... — Szerep? — Miska bácsi értetlenül kérdez vissza. — Miféle szerepről tetszik itt nekem beszélni? Nem vagyok én színész. — Nem? Akkor micsoda? — Öltöztetőszabó. — Remek! Annál jobb! Van már ács, autófényező, lakatos, most lesz egy szabónk is... Nem színészekkel fogok dolgozni ebben a filmben, hanem civilekkel. — Civilekkel? — Jól értette, kedves bátyám, azokkal. Olyanokkal mint maga. Tehát ejvállalja? .. ^ — Mit? — Ugyan! Hát a filmszereplést. Miska bácsi nézi Pocetnyiket, majd körülhordozza pillantását a színészeken is. Mi ez? Valami tréfa talán? Nem érti. Semmit sem ért. Ráadásul bosszús is, hiszen a sörétől mozdították el. — Vállalja a rosseb! — mondja aztán megfontoltan. A röhögés, ami felharsan erre, nem áll ugyan arányban a felelet szellemességével, de mindenki tudja, hogy nem is erről van szó. Pocetnyik is, aki nem sokkal később szedelődz- ködik, és Seffelmannal együtt elhagyja a klubot. Távozásuk után a színészek körülveszik Miska bácsit, ölelgetik, gratulálnak neki, aki persze el sem tudja képzelni, hogy miért. I>e azért jólesik neki. Ilyen sikere se előtte, se utána nem volt. Borbély Tibor: Csak legalább egyetlen egyszer Parti József elvtársam emlékezetére miért ne vihetnének tábornokok sorfala között utolsó útjára egy kiskatonát? Miért ne adhatnák le ők a díszsortüzet. hogy arra a temetésre bajtársai, a kiskatonák, nagyon sokáig — így emlékezzenek! A Szolgálati Szabályzat ezt az egyet, csak legalább egyetlen egyszer, miért nem engedi meg? 1983* VII. 22. Markó Béla: Váratlan utazás Piros búzatáblák közt tévelygek mert álmaim eszköze vagyok és múltam is kihasznál engemet hogy céljai végre megvalósuljanak a hallgatag jelenben hátat fordítok vágyaimnak s tele a föld már medúzákkal nyálkás műanyag zacskókból szétfröccsenő vízzel és döglött pillangókat sodor a szél az ablak előtt úgy élünk mint a medúzás vizek partján nincsen gondunk az erdőhátra nincsen gondunk az elmúlásra s holnap talán már útnak indulsz hogy legyen mire visszanézned és bekúszol a mikroszkóp hűvös csövébe a tárgylencse sugarában alszol és néma egysejtűek közt ébredsz s kitapogatod hideg arcodat: olyan a kezed mint a kés. Barak László: Védtelen Kormot István emlékének Télben tél vám------ : ny ár a nyárban, nem úgy, mint NORMANDIÄBAN Mellemre ül a jámbor éjszaka, s csak bámul, kérődzik szüntelen. A falu bolondja szól: Bolond vagyok. Bolond vagyok. Arcán a megszolgált ital lecsordul, a csapos röhög, mulat az ISTENADTA NÉP. Hogyan van ez, YORICK? A dadogás üvöltésbe torkoll? Az üvöltés dadogásba fullad? Miért van, hogy itt az erdők fölött nem szárnyalnak juhnyájak? A szélmalmok miért nem szállnak el? Hol veszhettek el játékaim? Nincs már, ki rám szól: „Vigyázz magadra, kicsi László!” Bezártam a kisfiút, a védtelent, s lettem szaván fogható védtelen. Szent Kristóf a Balatonnál >- s -w N ' 'llÉ ' • vK Egry József műve !
