Pest Megyei Hírlap, 1985. július (29. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
1985. JÜLIUS 13., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Szűcs Mariann: Álmaink K ésőre jár. Anyánk az egész napos munkától valósággal beájult az ágyba, s még arra sem riadt fel, hogy a macskánk elkezdett dorombolni az ágyam végében. Pedig ha észrevette, hogy becsempésztem a kisvöröst, a fejéhez kapott, aztán söprűt ragadott, és kikergette az udvarra. A macska egyenletes ritmusban dorombolt, mintha érezte volna a bizonyosságot, hogy anyánk nem figyel föl. öcsém nagyokat sóhajtott, és közben úgy forgolódott, mint a ringlispil. Én az ablakon bámultam kifelé, az eget láttam, és a holdból egy kiflicsücsöknyit. De ezüst fénye ráült a paplanomra! — Te! — löktem oldalba az öcsémet. — Hagyjál! — morogta, és megfordult a másik oldalára. Az ágy reccsent egyet, de az éjszaka csendjét anyánk szuszogása tovább szőtte, s jelenléte, mint egy vékony fátyol, betakarta a szívünket. öcsém aznap délután rossz üzletet kötött velem, mert egy szelet csokoládéért megvette tőlem a Bó- sza Ferkó kiszuperált indiánját, amivel nem tudott mit kezdeni, mert se feje nem volt az indiánnak, se a lónak farka, s az egész elég nyamvadtul nézett ki. A szomszéd srácok pedig hasukat fogva körberöhögíék, hogy ezzel a béna harcossal ne jöjjön közéjük az öcskös. Hát ezért nem akart velem szóbaállni most éjszaka! — Te! Figyeli már ide! — kezdtem óira a bökdösést. — Mit akarsz? — Föl kéne mászni oda! — suttogtam, s az ablakon bekukkantó holdra mutattam. — Hová? — Hát oda föl a holdra! — "1 gasan van — sutyorogta az öcsém. —. Különben aludjunk! ,fjg|! — Rendben, holnap a. reggelinél a kenyerem fele a tiéfl.'de figyelj most ide! Nincs az olyan magasan! Nézd meg! A hold sarkától még egy olyan öt centire lehet a verébdeszkánk. Felmászunk a tetőre, aztán onnan a kislétrával már el is érjük — hadartam egyszuszra, és a suttogástól már kezdtem berekedni: — Kislétra. Gondolod, hogy elég lesz a kislétra? — aggályoskodott az öcsém, de most már egy szóval sem említette, hogy aludjunk. — Gondolj bele! — lendültem ostromba. — Ha még a kéményünktől, mondjuk fél métert kell megtenni, de biztos, hogy nincs annyi, akkor is elég a kislétra. — Gondolod? — Fiát persze. Na? Indulunk? A macska már nem dorombolt. Mélyen aludt, összegömbörödve a dunnám alatt, öcsém arcát a párnák között nem láttam, csak lélegzetéből éreztem, hallottam ki, hogy se igent, se nemet nem tud mondani. — Rendben? — kezdtem másik oldaláról megközelíteni az öcsémet. A dörzsöltségben, ha akaratomat végig szerettem volna vinni, nem ismertem lehetetlent. Arról nem is beszélve, hogy egyedül nem tudtam volna a kislétrát fölvinni a háztetőnkre. — Téged nem érdekel, hogy mi van a holdon? — De. Csak oda űrhajóval mennek. Tegnap a tévé is mutatta hogy ott semmi élet nincs, csak valami homoksivatag. De nektek, lányoknak hiába beszél az ember komolyan, teljesén dinnyék vagytok. — Tévé, tévé, meg a többi! Ugyan már! Te mindent elhiszel, amit a felnőttek mondanak? ök talán nem tévedhetnek? Mi? — Gondolod, hogy mégis van otl valami? — mondta lassan az öcsém, s örültem, hogy a hangjában bizonytalanságot fedezek föl. Ez a bizonytalanság bennem egyre nagyobb erőt adott. — Olvastam egy könyvben, hogy a holdon lakik egy ember, akit Dávidnak hívnak. Állítólag ez az ember hárfázni is tudott, meg különféle hangszeren játszott, de legjobban hegedülni szeretett. És amikor itt a földön már sokféle baja adódott abból, hogy ő zenél, fogta magát, és elköltözött a holdra. Ma már csak az hallhatja meg a muzsikáját, aki elmegy a holdra. Te nem akarod meghallgatni? — Ez marhaság. Miért hegedülne ott a világ végén? — Mert ott nem bántja senki — mondtam mérgesen. — Azt hiszed, hogy ha citerálsz, nem utálják? De ha egy más bolygón csinálod, mindjárt más! E rre már az öcsém is megsértődött. Imádta a. cite- rát. Órákig fagyoskodott a kocsma ablaka alatt télen, ha citerabált tartottak. Szinte megbabonázva tért haza hajnalban. Később a nyári keresetéből vett egy elég halvány hangú citerát. Ha játszott rajta, megszépült. — Hol van az a kislétra? — adta be a derekát. — Hátul a fészerben. ’ — Fölzavarjuk a tyúkokat. — A, nem. Majd csöndben megyünk — nyugtattam meg az öcsémet, mint a..!tábornok,a győztes: csata Utah, ha szárnysegédje 'közli, hogy a veszteség több, mint a győzelem. Mezítláb, kezünkbe a cipővel kiosontunk a szobából, az ajtó sem jajdult, csak a szél fütyült hangosabban. A kertben föllélegeztünk. A hold bevilágította az udvart. Hosz- szú árnyékot vetettünk, óriásoknak képzeltük magunkat. Először öcsém nézte meg a holdat, majd lemondóan legyintett. — Messze van. Messzebb, mint gondoltad. Nekem már a háztetőnk is mesz- skinek tűnt. Az északi szél is fölborzolta a hajunkat, a fogunk, is ösz- sze-össze koccant, de nem az éjféli széltől, hanem a félelemtől. — Először is ki kell találnunk egy olyan létrát, ami jó hosszú — kezdte el okoskodva az öcsém —, tehát könnyen följuthatunk rajta. Na, de ennek összecsukhaitónak kell lenni, mert különben más is föl-le sétálgathatna, azt pedig nem engedhetjük meg, mart ha tényleg hegedül ott valaki, annak teljes csendre és nyugalomra van szüksége. — Aha — nyögtem, és titokban büszke voltam az öcsémre, hogy milyen okos. — Tehát az az első feladat, hogy holnap megtervezzük azt a titkos, összecsukható létrát — mondta Elhagyott tanya Fejér Csaba festménye öcsém, és lassan visszaballagott a házba. A pitvarajtóból még visszaszólt: — Majd ^ holnap mindent; részle- tésen kidolgozunk. Gyere, menjünk aludni! Én még egy darabig farkasszemet néztem a holddal, a hegedűsömmel, még füleltem is egy kicsit, de a szél erősebben fütyült. Visszaosontam öcsém után az ágyba. Anyánk mozgolódásunkból valamit megsejthetett, mert amikor, bebújtunk a dunyha alá. mellénk lopakodott, elrendezte az ágyunkat. A kisvörös erre a nagy mozgolódásra felriadt, és újra dorombolni kezdett. Anyánk motyorgó szavak kíséretében dobta ki a macskát. T egnap egy tétova, távvezérelt mozdulatú űrhajóst láttam a tévében. A sivatagi holdfelszínről elrugaszkodott, s egy műszerrel a kezében közeledett az űrhajó felé. Komoly, kopaszodó, fehér köpenyes férfiak, állítólag a földi irányító központban, összedugták a fejüket, és néha-néha a műszerekre néztek, aztán bólintgattak. Minden a terv szerint zajlott. A kép elúszott, más hírek bombázták az agyamat. Valamit biztos fölfogtam a többi képsorból is, de bennem az az űrhajósmozdulat vibrált tovább. És eszembe jutott az a régi nyáréjszaka. Az álmaink. És eszembe jutott erről a régi nyáréjszakáról, hogy lassan megöregszünk, befejezetlenné válunk, ami nem is lenne igazán baj, ha az álmainkat, legalább azokat tudnánk egésszé, kerekké álmodni! És eszembe jutott az öcsém, akiről csak havonta ha megtudok valamit. Levelet kéne írnom! Csak azt a levelet nem kezdhetem azzal, hogv ..Te. öcskös! Azt az Összerakható létrát mikor csináljuk meg?!” Nem kezdhetek így egy levelet, ilyen lehetetlenül. Országhegyi Károly: Faljáró Kilincs se mozdult. Faljárókcnt mentem át az ajtón. Az udvariasság mesterfokú tornászbajnoka tízpontos mutatvánnyal törte le a gyönge ágat, a nyilni készülő harangvirágot. A lctaglózás bányamelyén egy rúgás ébresztett — vigyázva. Pisla szemem tisztuló hályogán át láttam a sötétzöld folyondár-tömeget. Átölelték mint Laokoónt a kígyók, a mindent letörni kész kezet. Sokra jutott az ember mióta a fáról leesett. Szivarzsebében fegyver-arzenál, kulcsot talált a múlt idők szobáinak ördöglakatjához, végtelenre bővítette a mákszem-atomot, de itt, a mindennapok hínáros öblein, a sors-szikével felnyitott vérző mellkasokban, a szürkeállomány tcltervényes lagúnáiban — az ábra így mutatja — még gyöngén navigál. Takáts Gyula: Rejtett küszöb fölött A szerelem nyers, konok varázsa kinyitja — mint a kés az ujj begyet — s egy titkolt sebnek kezd lüktetni láza... Magam így megyek most is feléd a bércre, hol piros szöcskék között terveztünk egyre ismeretlenebbe, s szép műszerünk volt az a messzi zöld, mely mindig part és soha sincsen messze ... Rejtett küszöb fölött ül s így sajog megannyi mind, aki csak volt rabod! Mögöttünk tündérük, de mintha I minden oly hártyán lenne rajza, mely egyre áttettebb jelekkel találkozhat velünk s szemeddel... Varga S. József: Ragaszkodás — Hol a halott? — kérdezi a fuvaros, homlokát törli; siet, délután még szénát hord másoknak. Agnes néni köténye sarkával szeme előtt babrál, előre megy a tiszta szobába, kapcsolja a villanyt, mert sötét van, a zsalugáter behúzva: sosem nyitja ki. Mert csak szívná a nap a drága bútorkárpitot. A vénember ott fekszik az ablak előtt, a régi sátorlapon, amit még a háborúból hozott, talpig feketében. Keze összekulcsolva a mellkasán, ujjai alatt az imádságos könyv, kicsit lejjebb a nyúlszőr kalap, amit úgy szeretett azzal a fácántoll bokrétával a széles szalag mögött. Fel van készítve tisztességgel a nagy útra, úgy, mint vasárnapokon, szentmisére menet. — Jó lesz, ahogy van? — szipogva néz a fuvarosra Ágnes néni. — Magam öltöztettem, az ember lánya nem bízza másra a hites urát. Amint meghalt, és lezártam a szemét, menten hozzákezdtem, amíg meleg, hogy könnyebb legyen, mert hogy addig nem merevszik. Megborotváltam az aranyomat, hogy álljon majd az Úristen itélőszéke előtt, ne hogy azt mondják, no, jóember, miféle asszonya volt magának abban a siralomvölgyben, hogy ilyen borostás ábrá- zattal engedte el erre a hosszú, nagy útra. Illatos vizet is permeteltem az arcára, meg is füstöltem, így. — Ágnes néni szusszant egyet, kicsit felhagy a sírással, két tenyerét elégedetten pihenteti kötény alatt ziháló mellkasán. A fuvaros türelmetlenül legyint: — Hagyja már, hagyja. Minek annyi beszéd? Megtette, hát jól tette. Halottnak minden jó — az arcán látszik, legszívesebben hóna alá csapná ezt a madárcsontú öregembert, s vinné, mint a rongyot kifelé, a kocsihoz, mert igaz, ami igaz; ki nem mondaná Ugyan, de cseppecskét neheztel a halottra. Hogy pont most, legnagyobb dologidőben? Ráért volna; vele várni .kicsit, télig, amikor kevesebb a dolog, vagy éppert elbúcsúzhatott volna már korábban, kora tavaszon, amikor a tenger sok esőtől a fuvaros jobb híján egyik oldaláról a másikra fordult a napközben is vetetlen ágyon. De ha így jött, így jött, nem kezdhet semmit vele, bele kell törődni az ilyen fuvarokba is, mert emberbaráti szeretet is van még ebben a kacifántos világban, s lám, máris sebes léptekkel a portákat elhatároló kerítésnél terem, s belekiált a levegőbe: — Jani, te! Hallod, te Jani, hol esz a fene? — Na, mi kő? — Gyere át, azt’ segíts. — Jani bátyám? — Az. Csak gyere. Ezután a koporsót leemeli á szekérről, becipeli a szobába, s oda fekteti majdani lakója mellé, a világ dolgai iránt már teljesen közömbös ábrázatot mutató . öregember mellé. Az öregasszony előhozza a szoba sarkából a lepedőbe csomagolt széna- halmocskát, még az este odakészítette, a legfinomabbjából, bánta kicsit, hogy a jászolból szedte el, a marhák szája elől, de hiába, á kinti vizes volt, nedves, nem száradt még le róla a hajnali eső. Selymes, jó illatú széna, s az öregasszony szemében az örökös fáradtság megtört fényét az irigység fénye veszi át; milyen jó fekvés esik majd azon a finom szénán, tudom istenem, sóhajt maga élé, kipihenné rajta az ember lánya ezt a hetvenhat esztendei munkálódást. — Nyugodjék szegény — motoygja maga elé, s keresztet vet. Jön János, a szomszéd. Ketten emelik a vénembert, de csak nem is szusszantanák, mert könnyű, mint a pihe. Kicsi igazítás, hogy a. feje jól álljon, Ágnes néni odarakja boldogult férje mellé a nyeles fésűt, amit úgy szeretett. Ezen jócskán töpren- kedett; nem, prédaság-e, oktalan pazarlás egy teljesen jó, használható állapotban levő fésűt föld alá küldeni, végül mégis megtette, gondolván, van még fésű ezen kívül fölösen is, mert hogy a múlt évben találta azt a nagy, ritka fogú, barnát. Hozza a szemfedőt, gondosan kivágja rajta a léleknyílást, kereszt alakban, majd széles; mozdulattal párjára teríti, és utolsó Isten hozzádot mond. — Mennyi a fizetség? — a tornácon kérdezi, könnyein át figyelve. — Erre jövök visszafelé, belépek a pénzért. Nem olyan sürgős, hogy mindjárt kellene. — A kocsis a bakra pattan, illendőségből levett kalappal ül, szelíden, gyászos lassúsággal indítja a lovakat, csak kint az utcán vág közéjük, mert hajtja az idő. — Gyí, Holló, gyí, Hattyú! — kiáltása messzire hallik. Ágnes néni visszatipeg a tiszta szobába, összekulcsolt kézzel, megáll az esküvői kép előtt, s hosszan négezeti egykori önmagukat, a hajdani ifjú párt. Különösen a fekete, fölfelé kun- korodó bajuszú, dús hajú, nyílt tekintetű férfit, amint mellőle néz le rá hatvan esztendő távlatából. Erősen töri a fejét; ugyan, mi az élet? Ugyanazt az embert vitték ki perccel előbb, de mi lett belőle? Madárcsontú, örökké köhécselő, hajlott hátú, megkopott vénember. Mégis, mi változott? Akkor is ilyen nyár volt, mint most, amikor először gyűjtöttén a szénát a Sári réten, s minden percben érezték az egybekelt emberpár önfeledt boldogságát. Mert volt boldogság, bőven volt. Jó. ember volt az ura, szépen folydogált el az a hatvan esztendő. Szép volt, no, szép. — Elmúlt — súgja maga elé Ágnes néni. Szédülést érez. Odalép a tornyosra vetett ágyhoz, s amit még sosem cselekedett, azt most megteszi: beljebb tolja az egymásra rakott dunyhákat, vánkosokat, helyet csinál magának, leül a szalmazsákos ágy szélére, szembe az esküvői képpel, hátát az ágyneműtoronynak veti, s várja, hogy elmúljon szeméről a hirtelen jött sötétség. Jön a fuvaros. — Ágnes néni! Hallja? Hol van? Gyűjjön má’, mer’ sietni köll. Megint szól, aztán újra, hangosabban. Semmi nesz. Rossz érzéssel nyitja a tisztaszoba ajtaját, s belép a huszonötös égő szórta halovány fénybe. Ott az öregasszony, háttal az ágyneműnek dőlve, arcán békesség, nyugalom, fekete kendője alól kibukott hófehér hajának tincse, s csak a szeme árulja el: elment a férje után.