Pest Megyei Hírlap, 1985. június (29. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-29 / 151. szám
10 PEÉT MEGYEI HÍRLAP 1985. JÚNIUS 29., SZOMBAT Sirályok m, Tamási János munkája Újhelyi János: Kezét csókolom, uram! Erős arcvonásai, szúrós szeme arról árulkodott, hogy paraszt — bocsánat, vidéki — származású. Mindezt jólöltözése sem takarta el. Jött az aperitif: vilmoskörte, koccintottam a hölgyekkel, s miközben a számhoz emeltem a karcsú poharat, lopva a fiúra néztem. Gúnyos mosollyal felém emelte félig ürült söröskorsóját. Elkaptam a tekintetemet, tüntetőleg a hölgyekkel kezdtem foglalkozni. Csak akkor pillantottam újra az asztaltársaság felé, amikor Józsi, a pincér letette elénk a hatalmas, nem tudom, milyen módra készült vegyes tálat s a két üveg bort. Megint a fiú kedvesen pimasz, mosolygó szeme szúrt belém. Valamit súgott a társainak, felém biccentett a fejével, mire a lányok felvihogtak, a másik fiú komoly maradt — s valamennyien átnéztek hozzánk. Hirtelen eszembe jutott Karinthy Frigyes híres novellája: Találkozás egy fiatalemberrel. Mit akar tőlem ez a fiú? Azért, mert két hölgy társaságában látványosan bőségesen fogyasztok, miért kell utálnia? S mi ez a szánakozó, gúnyos kis mosoly a szája szegletében? Menjek oda, és mondjam el neki, hogy nekem az ő korában ósztöndíjosztás esetén legfeljebb egy körömpörköltre futotta s fél liter borra? Hogy farmerre csak harmincéves korom után volt pénzem? Hogy az egyetem elvégzése után 1300 Ft-os gyakornoki fizetéssel kezdtem? Hogy a boldog kollégiumi évek után hat évig egy kétszer kétméteres fűthetetlen albérletben laktam? Ugyan. Kiröhögne, ha mindezt elmondanám, talán el sem hinné. Vagy talán a be nem váltott fogadkozásaimat kéri tőlem számon, mint abban a bizonyos Ka- rinthy-novellában az írótól a fiatalember? Rosszkedvűen, étvágytalanul turkáltam az ételben. Hirtelen ötlettel magamhoz intettem Józsit. Megkértem, szóljon a társaságnak, üljenek át hozzánk, meghívom őket egy italra. Józsi kicsit csodálkozva nézett rám, de teljesítette, amit mondtam. Átment a szomszéd asztalhoz, bizalmasan a társasághoz hajolt, nem hallottam, mit mondott, csak arra kaptam fel a fejem, hogy mindnyájan hangosan nevetnek, és felém mosolyognak. A tányér fölé rejtettem vörös arcomat, nyilvánvaló volt az elutasítás. Józsi vissza sem jött hozzám. Tüntetőleg falni kezdtem, hangosan (túl hangosan) anekdotázni kezdA\átyás Ferenc: A néptanító * Pista, nem születtél grófnak, Most se vagy más, csak tanító. a tudásban mégis gróf vagy, lelket jóra igazító. Odahagytad a furulyát, Nincsen két lelked, csak egy van, elhoztad a puszták dalát abban csodálatos mag van, nekünk. s kinői. Dal tudósa attól lettél; Kinőtt diákjaid között, mély kutakba tekintettél. s így vagy te ma köztünk különb; S az a kút nem más; a lélek, szétszórod tidásod tovább, világunkat abba méred szépüljön velünk a világ most is. újra. Kisszálláson megszülettél, Ez jut eszembe tcrólad, a nép tanítója lettél, pedig csak néptanító vagy. bőrrel, kaláccsal kínáltak, Kell az ember embersége, szállást szivükből csináltak taníts tovább emberségre néked. minket. tem a hölgyek legnagyobb örömére. Sikongva vették minden poénomat, s elárasztottak pletykakérdésekkel. Megadóan válaszolgattam, sőt néha rá is dupláztam. Már csak a hangulat miatt is. Akkor emeltem fel újra a fejem (fülemmel érzékeltem), amikor is a társaság menni készült. A fiúk a lányokra segítették az irhabundákat, s maguk is a legmodernebb, a legdivatosabb szerelésbe bújtak. A fiú gúnyos mosolya az arcomat pásztázta. Keményen visz- szanéztem rá. Az asztalunk mellett mentek el. Az alacsony, zömök, de kisportolt alkatú fiú megemelte felém a sapkáját, és azt mondta: „Kezét csókolom, uram.”---------------- ismét felvihogtak, egyI A lányok | másba karolva távoz—-------------- tak el. Nem néztek há tra. Mikor a kábulatomból magamhoz tértem, intettem Józsinak. Egy üveg pezsgőt rendeltem. A hölgyek ezt már nem várták meg, arra hivatkozva, hogy várja őket a család — gyorsan távoztak. Egyedül ittam meg a pezsgőt. Botár Attila: Egy ív papírra Azt mondod: írjak ma verset. Mintha nem volna szél és altató nagy esők, mintha súlysötét nyugtalanság sem lábatlankodna, csavarná el fejem. Könnyű ma verset írni és kevés. Inkább idegbeteg nyárfák helyére állna, akinek van még a világról álma: kegyetlen-pontos, mint kéregben a kés. r Már inkább zömök tralóháznak állna — szivében fölerősödő zümmögések földmélyi méh-rajokkal küldenek éjféli lámpákba mézet. Elég a lefogott, meggyűrűzött pillanatból, sehova szálló madarak tüdejét nem építem át mellkasomba, hogy megszokjam a ritka levegőt. Soha ilyen nehéz a föld halottaknak vagy csak az elszökéshez. írjak ma verset, mondtad, s ívpapírról: kiirtott erdők sírjáról fehérelsz. Hunyadi István: Variáció egy Berkes-kéj őre A regi piktor vásznain titkos céllal sürgölődők háttal vonultak az úton. Hangtalan processzió akárcsak halottat kísérne arcukat se látta élő. Csüggeteg hüllő-szemeik valamely végpontra szegezték a kifakult égre kacsintva. Valahova kilestek tán valónak vélt semmibe. ■ l A lovak kerek farukat mutatták s a konflisok pár hátrabukott fejet. Kicsattanó kendő sehol vagy a tömegből eltépő mozdulat, egyetlen suhanó fecske! Csak a menet az arc nélküli vonulás. Deák Mór: A Park üres volt • * rés volt, a Park, de a fiú U nem is számított másra. Az lepte volna meg, ha talál valakit ücsörögni a Pádon, Az elöregedett fák, amelyek mintha diétáztak volna, szomorúan és soványan fordítottak hátat a Város bérházainak, suttogva üdvözölték. Szerette ezeket a nyári éjszakákat. Cigarettájával köröket rótt a sűrű levegőbe, s a hold ilyenkor egy meghajtó ágra telepedve hol hálásan nevetgélve, hol aggódva figyelte, nem tesz-e kárt magában. De a fiú már nem félt, hiszen nem volt mitől félnie, és nem volt mit féltenie — lidércei kivéreztek csöndes félmosolyán. Aki látta, azt hihette. bolond, kedves, vigyorgó elmebeteg, amilyen ezer és ezer szaladgál ártalmatlanul a Város utcáin —, de a fiú azt is tudta, hogy a bolondokban meg lehet bízni, és benne nem bízott senki. Amikor először meglátta, ahogy ül valaki a Pádon, az egyetlen pádon, amelyiknek nem feszegették le a háttámláját, és nem törték össze betontalpait, zavarba jött. Késő volt.-s a fiú, bár nem félt, valami kesernyés dühöt érzett a Pad. az ő padja birtorlója iránt. Zsebrevá- gctt kézzel, hamisan fütyörészve járta körül a görnyedten ülő alakot, de a lány nem emelte föl a fejét. Aznap este nem szóltak egymáshoz egy szót sem, másnap sem. harmadnap sem, de amikor negyednap a lány nem jött. a fiú furcsa nyugtalanságot érzett. Mintha kivágtak volna egy fát a Pad körül, vagy nem kelt volna fel a hold. Idegesen szívta a cigarettáját már nem tűnt bolondnak, s hosszú idő óta először jutott eszébe, hogy albérleti szobáját ma megint átkutatja a zsémbes főbérlőnő. — Hiányoztál — mondta másnap, s hangja, bár természetesnek szánta, remegett. — Maga mindig itt ül? — kérdezte a lány csendesen, s a szél elült, hogy a fiú hallja, mit mond. — Igen — válaszolt rekedten, mint a ritkán szólók. — Esténként itt ücsörgők mindig. A lány, mintha nem is érdekelné, hallgatott. Amikor nagyvártatva megköszörülte a torkát, nem fordult a fiú felé. — Vár valakit? — Nem tudom. Nem hiszem — mondta tétován a fiú, s cigarettájával köröket rajzolt a levegőbe. A hold mozdulatlan maradt. — De maga hiányzott. — Itt ismerkedtem meg a fiúmmal — a lány hangja súlytalan volt. — Ezen a pádon ültem akkor is. Hozzámlépett, átölelt. Nagyanyám azt mondta, szőke férjem legyen, azok tiszták, sohasem hazudnak. Amikor megcsókolt, nem húzódoztam __szőke volt. Megígérte, hogy má snap újra jön. Ennek már három éve. A fiú hallgatott. A fák közelebb húzódtak, az utolsó ablakból is megszökött a fény, nem volt mitől tartaniuk. A lány most -Táemelte az arcát. Olyan volt, mint a hold. — Nem akar megölelni? A fiú lassan megrázta a fejét. — Az én hajam barna, •f Nem baj — vágta rá gyorsan a lány. — A nagyanyám meghalt, és én nem mondtam meg neki, hogy a szőkék is hazudnak olykor. A fiú néma maradt. — Maga nagyon szomorú lehet — mondta a lány, és lehajtotta a fejét. — A szeme sötétebb az éjszakáimnál. — Visszajön — a fiú hangsúlya olyan volt, mintha huszadjára Ismételné meg —, visszajön. A lány haja előrehullott, a holdfény megcsúszott rajta. — Én is ezt mondogattam magamnak két éven át, de már nem akarom, hogy visszajöjjön. — A feleségem meghalt — mondta üresen a fiú. — Azt mondták az orvosok. Bementem meglátogatni, mint minden nap, és hazaküldtek azzal, hogy meghalt. — Úristen — motyogta a lány. — Már az orvosok is hazudnak. — És másnap is bementem. Letettem a portán a nevére a banánt, én letettem a narancsot. Biztos nem akarta, hogy lássam. A lány fölállt, megsimogatta haját. — Egészen megszőkíti a hold — mosolygott rá. A fiú mozdulatlan maradt. — Tudom, hogy te voltál az — folytatta a leány. A fiú megremegett. — Ha nem akarod, ne áruld el — kuncogott a lány. — Úgyis tudom. — Félek — mondta a fiú. — Bármim volt, mindent elhagytam. Szórakozottságból? Élveztem is. Ne adj semmit, mert elveszítem. — Most már tudom, hogy te vagy az — kuncogott a lány. — Én azóta nem csókoltam meg senkit, A fiú hitetlenkedve megrázta a fejét. — A feleségem is így kuncogott. — A hangja remegett — Szeress! — ölelte magához a lány, — Szeress! A fák hirtelen összeborultak, sötét lett, felörvénylett a hold. Valahol valaki elcsodálkozott álmában, müven hiábavaló az élet. De a Park üres. De a lány nem jár arra. De a fiú összetörte a Padot ■ egyetemi városban egy si- j Vidéki | keresnek mondható író-------------olvasó találkozó után a né pszerű kiskocsmában — főleg a diákok részéről kedvelt, mert még mindig viszonylag olcsó hely — két velem egykorú népművelő hölgy értékeli — jobbról-balról ülnek mellettem — a találkozót. Elégedettek, a várható „visszajelzést” ecsetelik a magasabb szervek részéről. A találkozó után én hívtam meg őket vacsorázni, én kértem, hogy ide jöjjünk, s ismerve erszényük szűk rekeszét, rögtön közöltem velük: „a vendégeim!” Kerül, amibe kerül. Bár a feleségem mondása — „csak mínusszal ne gyere haza” — a fejemben volt, de hát az az igazság, nem volt még kedvem lefeküdni a rideg szállodai szobában. Mesz- sze volt még a reggel, a hajnali gyors indulása. Valahogy el kell tölteni az időt. A helyiség tömve volt fiatalokkal, csinos, szép lányokkal, jóképű, jólöltözött fiúkkal. Ital, étel rogyá- sig az asztalokon, valószínű, ösztöndíjosztás volt. Unottan lapozgattam az étlapot, igazán semmihez sem volt kedvem. Csak egy kicsit fellélegezni, levezetni a bennem felgyülemlett indulatokat, ez volt bennem. Jött a pincér, huszonéves fiú, Józsinak szólongatták a fiatalok, s meglehetősen tartózkodóan felvette a rendelést. Akkor éreztem először, hogy korunknál fogva valahogy kilógunk ebből a diákkocsmából. Azért is a legdrágább ételt rendeltem, s a hölgyeket is. biztattam: „Csak tessék, tessék! Ne szerénykedjenek.” A hölgyek nem szerénykedtek. A kis pincér felvette a „nagy”, itt szokatlanul „nagy” megrendelést, jól megnézett és távozott. —--------- vettem észre a szemközJ Ekkor I ti asztalnál ülő társa--------------ságot: két lány, két fiú. Tatárbifszteket ettek, sört ittak hozzá. Az egyik lány kente a pirítós kenyereket: falatonként adta a társai szájába. Jókedvűek voltak, frissek, jó étvágyúak — s főleg nagyon fiatalok. Az egyik fiúval összeakadt a tekintetem. Dacosan nézett rám. Úristen, gondoltam magamban, ez ugyanolyan, mint én lehettem jó húsz évvel ezelőtt...
