Pest Megyei Hírlap, 1985. június (29. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-22 / 145. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP 1985. JÜNIUS 22., SZOMBAT ZTNHA7T T.RVF.T A legjobb együttesnek ítélt zalaegerszegi színház gyakorlatilag a szemle fődíját nyerte el. S ez annál figyelemreméltóbb, mert ez a színház a legfiatalabb létesítménye a magyar színházművészetnek. Ez volt a harmadik önálló, teljes évadjuk. S mégis, máris olyan vonásokat mutatnak, amelyeknek jelenléte kiforrott, sajátos művészi arculatú társulatra vall. „Ruszt József színháza” — mondják rájuk. Ez annyiban feltétlenül igaz, hogy az ő rendezői és színésznevelői munkássága nyomja rá a bélyegét erre az együttesre. De hát minden igazán jelentős társulatra ez jellemző, határokon belül és kívül. A valóban súlyos színházművész egyéniség jelenléte nélkülözhetetlen. Tévedhet is, lehetnek rossz napjai is — mégis, többnyire a tévedéseiben is több valódi érték van, mint mások kifogásokat nem támasztó, „sima” munkáiban. A szemlére hozott előadásuk, a Babel- novellákból színpadra adaptált Húsvét, a fiatal szovjet állam polgár- háborús időszakának olyan megrendítő ábrázolása volt, amilyent csak ritkán láthatunk. Ugyanígy megrendített mély humanizmusával, az emberi szenvedés, a szorító körülmények közepette is megragadó tiszta humánum, s a tragikus szituációkban is felbukkanó groteszk ábrázolásával a szolnokiak örkény-előadása, a Sötét galamb, amelyért a Kaposvárról érkezett vendégrendező, Ács János a szemle legjobb rendezés díját kapta, s az előadás női főszereplője, Egri Kati nyerte a legjobb női alakítás díját, sőt, a legjobb női epizódszerep díját is az ebben az előadásban játszó Szenérey Ilona kapta. Nem a legjobb örkény-darab ez, de már benne van szinte az összes későbbi nagy örkóny-siker magva, motívum-csírája, figurái, szituációi. Ez a valóban nagyon finom, érzékeny előadás erre is utalt . ^ ..*E)íjat kapott az évad .-valóban egyik legjobb produkciójának, a Szinetár Miklós rendezte Tartűjfe-nak (Várszínház) a fiatal címszereplője, Bubik István is. Róla el kell mondani, hogy a Tartuffe mellett kiválót nyújtott a Nemzetiben A királyasz- szony lovagja Don Cesar szerepében éppúgy, mint a Játékszínben Hubay Miklós Tüzet viszek című darabja Máté alakításában (amelyért egyébként a spanyolországi Sitgestben megkapta az ottani nemzetközi színházi fesztiválon a legjobb férfialakítás díját). S ha már a díjakat soroljuk: a legjobb díszlet díját a zalaegerszegi Húsvét-előadás tervezője, Menczel Róbert kapta, a legjobb jelmezekét a Tartuffe tervezője, Vágó Nelly. A legjobb férfi epizódalakítás díjára a veszprémi színház O’Neill: Ö, ifjúság! előadásából Szo- boszlay Sándor Sidjét érdemesítették, a legjobb dramaturgiai munka díját pedig Bálint András kapta, a Radnóti Színpadon bemutatott Szép Ernő és a lányok című műsoráért. E vádzárás, szemledíjak, értékorientáltság. Azt mondhatjuk, a színházi találkozó díjai valóban értékorientált produkcióknak, alakításoknak jutottak. S ez jó. És az még jobb, hogy ezek az előadások egytől egyig igen nagy közönségsikert is arattak. Érték, színvonal és siker tehát nem egymást kizáró fogalmak. TAKÄCS ISTVÁN Fóron valami készül A szépet is lehet szebbé tenni Ha tábor, akkor június! Ily énkor kezdődik a középiskolások kirajzása. Megszabadulva az iskolai Kötelmektől, némi vállalkozókedvvel, s nem kevés lelkesedéssel indulnak felfedező útra a diákok. Némely munkahelyen inkább csak helyei, mint munkát tatainak, ezért halasak ha valahol értelmes elfoglaltságot kínálnak. A fóti Gyermekváros ilyen hely, munka bőven akad. Nem is akármilyen: környezetvédelem és -átalakítás. A t ólon vendégeskedő szentendrei középiskolások — messze az érettségitől — nem annyira zöldek, hogy ne tudnák, hová szegődtek el, mit várnait tőlük. Talán életükben először felnőttként kezelik őket. részesei lehetnek egy olyan programnak, amely nemcsak a környezetet, hanem a gondolatokat is formálja. Három esztendeje múlt annak, hogy Kiss József, az Országos Műemléki Felügyelet táj- és kertépítésze elvetődött a Gyermekvárosba Aki már járt abban a parkban, ahol az 1700-as években épült Károlyikastély, az azt övező liget, erdő és a három tó olyan harmóniát alkotnak, amely ritkaságszámba megy, az nem ütközik meg rajta, hogy a szakembert elragadta a fantáziája. Szerencsére a képzelet és a remélt valóság ezúttal nem áll oly távol egymástól, hogy akarattal, s nem utolsósorban némi pénzzel ne lehetne egy kis csodát tenni. Ne úgy tessék érteni, hogy valamilyen varázslat, hókusz-pókusz rejlik a dolgok mélyén, hiszen csupán a felismert szükségszerűségről van szó: a szépet is lehet szebbé tenni. Mert a park most is szép, de szebb lehetne eredeti valójában. Nem varázslat Hajdanában úgy álmodták meg, hogy a kastély, a zöld és a tavak vizuális és funkcionális összeköttetésben legyenek egymással. Ám az idők folyamán elburjánzott a növényzet, játszótér települt a közbülső területekre, elzárva az utat, a rálátást, megbontva ezzel az összhangot. Két esztendeje készült el az első terv, amely nagyjából rögzítette, miként lehetne mindezt helyreállítani. Kettőn áll a vásár, ám a Gyermekváros és a műemléki felügyelet érdekei azonosak. Ezt bizonyítja.-LogJ?! méh’, megkezdődött, a rfiühka7 k az is,' ‘Kó‘g$r ébb'én 'á"fiatalok, az épitőtáborosok is részt vesznek. Ha Pápa Zsuzsanna, a szentendrei Móricz Zsigmond Gimnázium KISZ- tanácsadó tanára, a 2./a osztály- főnöke névsorolvasást tartana, akkor huszonnégyen jelentkeznének a felszólításra. Majdnem mindenki eljött a tanítványai közül, és nem valószínű, hogy ez csupán személyének vagy tekintélytiszteletnek szól. Sokkal inkább annak, hogy a gyerekek megsejtették: Fóton valami készül. Hajladoznak a cölöpök fölött, spárgát feszítenek, kijelölik az új út nyomvonalát, s közben nem fogynak ki a tréfából. Lesik a piros pulóverbe, farmerba öltözött, mérőszalaggal rohangászó Kiss József szavát, aki ezért csak nehezen tud időt szakítani egy kis beszélgetésre. Először a pauszpapírra fektetett vázlatot mutatja, majd bejárjuk a terepet. A játszóteret át kell telepíteni, néhány fát ki kell vágni, hogy a vizuális élmény teljes legyen. Ez nem a természet ellen, hanem éppen az érdekében való beavatkozás lesz, hiszen a növényzet már annyira ösz- szeér, hogy gátolja az egészséges fejlődést. A beszélgetés átmenetileg megszakad, mert Kiss József a Gyermek- város kertépítő brigádjának tagjaival kezd tanácskozásba. A kalauzolást Kaudersné Madarász Zsuzsa KISZ-tanácsadó tanár folytatja. A tavak felé sétálunk, s a látvány önmagában is magyarázza, hogy miért van szükség sürgős beavatkozásra. A Mogyoród-patak terelőgátjának környéke erősen eliszaposodott, a zsilip zavaros vizet enged át az ülepítő tóba, amelynek felszínét zöld, nyálkás hártya borítja. Az építőtábor második turnusában érkező vízügyi szakközépiskolások feladata lesz az ártalmak megszüntetése. Kiss József közben utolér bennünket, az első tó mellett futó sétányon haladunk. Jobbra fürdő- medence, a kabinokat most tatarozzák, meszelik, hogy a szezonra minden készen álljon. — Itt már egyszer kiirtottuk az aljnövényzetet, ezután már csak folyamatos karbantartásra lesz szükség a szívós gyomok legyűrésére — mutat körbe Kiss József. Nagy nyereség Az első és a második tavat összeköti!' Jiídra érkezünk.' 'Jobbra tisztás? fekszik, balra rengeteg takarja el a vízfelszínt. Sűrű vegetáció tárul a szemünk elé. Jókora nyár-, tuja- és platánfa fonódik össze egymással és ä körülöttük tenyésző juharral, bodzával, sommal. Nem hagyják egymást lélegezni. A ritkításba az épíTeljes élmény — A kastély középtengelye régebben összeköttetésben volt a tóval és az oda vezető úttal — mondja, miközben a cölöpöket kerülgetjük. — BEíRa DIÓFIGYELŐ! Szemes Mari és Lukács Margit a Várszínház múlt évadbell egyik magyar újdonságában, Sárospataki István Teakúra című darabjában. FELSÖOKTATÄS. A minap találkoztam néhány volt évfolyamtársammal, akikkel több évtizede hagytuk el friss diplomával a zsebünkben az egyetem kapuját. Egyebek között arról beszélgettünk, hogy az a tulajdonképpeni maroknyi csapat mennyire szétszóródott, alig tudunk egymásról. Ki hová kerülj, hogyan gyümölcsözteti tanári képesítését — ezt próbáltuk számba venni, meglehetősen sovány eredménnyel. Jobbára csak találgattunk. Egy közülünk a nyelvtudományba ásta be magát, egy másik könyvkiadói szerkesztőségben lektorként vallatja a kéziratokat, akadt, aki az államigazgatásban talált végül is otthont, és ott ült közöttünk egy nyugdíjas gimnáziumi igazgató, aki beteg szívével még mindég töretlen odaadással vesz részt volt iskolája*gondjainak enyhítésében. Mi lett a többiekkel? Senkinek nem sikerült egyetemi katedrához jutni, nem is beszélve arról, hogy az Akadémia tagjai között is hiába böngésztük a neveket, ismerősre nem bukkantunk. Átmeneti időben csöppentünk az egyetem falai közé — fogalmazta meg valaki. Az ötvenes években középiskolás fokon sulykolták belénk az ismereteket. A félévi vizsgákra a leckefelmondás volt a jellemző. Minden tanár, — tisztelet a kivételnek — a saját sokszorosított jegyzetét kívánta visszahallani. Az eltérő véleményeket bizonyos gyanakvással kezelték, az önálló gondolkodás kifejlesztésére sem módszert nem ajánlottak, sem bátorítást nem adtak. Ha például valaki bevágta a tanár által szájába rágott szöveget, akár kitűnővel vehette át diplomáját anélkül, hogy az eredeti művel személyesen találkozott volna. Hiszen például a Háború és béke cselekményének szélesen hömpölygő áradatát — ma is őrzöm az erre vonatkozó jegyzetet — néhány gépelt oldal terjedelemben az akkori tantervi előírások sugalmához igazodva markolta össze a tanári pedantéria, gondosan kiemelve az úgynevezett eszmei mondanivalót, megfogalmazva az alakok jellemző- sét. EMLÉKSZEM, még középiskolás koromban latin és magyar szakos tanárom kedvenc szavajárása volt, hogy fiúk, én arra szeretnélek megtanítani benneteket: mindig azt is tudjátok, mi az, amiben bizonytalanok vagytok. Tehát arra intett, hogy mikor mihez kell nyúlnunk a saját és a közkönyvtárak polcain. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy a mi évfolyamunk sem süppedt be teljesen a tisztes középszerbe. Az elhivatottság sokunkat átsegített azokon a nehézségeken, melyekkel az életbe lépve szembetalálkoztunk. Azt is belátom, hogy egyeseknek az időben a kötöttebb, kevésbé oldottabb alapozásra volt szükségük. Ha nem is jegyzik nevüket a kiválók között, a maguk módján becsülettel tették ^s teszik a dolgukat, hogy a jövő nemzedéke ménéi magasabb osztályba léphessen. Mindez azzal kapcsolatban jutott eszembe, hogy egy beszélgetést hallgattam végig a rádióban Földiák Gábor művelődési miniszterhelyettessel, aki Rapcsányi László riporter tíz tömör és a lényegre tapintó kérdésére hasonlóan tömören és lényegre tapintóan válaszolt. A művelődés és az oktatásügy vezetői az utóbbi időben sokat szerepelnek a nyilvánosság előtt. Bizonyítva, hogy oktatásügyünk az új törvény elfogadása után is társadalmunk homlokterében áll. Ügy fest, hogy annyi tantervi reform után sikerült az iskolai képzést — legalábbis alapjaiban — korszerűen ráncba szedni. Természetesen az elmúlt gyakorlat árnyai több tekintetben még most is settenkednek. Ám — éppen a felsőoktatás területén is — a kormányzat az önálló gondolkodás, az újra törekvő szellemi alkotókészség fejlesztése mellett tör lándzsát. Meggyőző bizonyosság volt erre ez a fő műsoridőben, élő adásban elhangzott párbeszéd is. SZOMBATHELYI EKVIN / tősök is besegítenek, megteremtve egyben a helyét a víz partjára álmodott sziklakertnek. Mellette játszótér épül. Visszafelé menet arról beszélgetünk, hogy ezt a természeti tüneményt kár volna elzárni a látogatók elől. Nem kétséges, hogy az is nagy nyereség, hogy a Gyermekváros lakói ilyen környezetben cseperedhetnek, de a kincset illene másokkal is megosztani. Kiss József megnyugtat: az illetékesekkel gondoltak erre idővel szervezett csoportokat is fogadhat a park. A kijelölt nyomvonalon serényen dolgoznak a diákok. Forgatják az ásót, a kapát, talicskával hordják el a földlabdákba gyökerezett gyomot. Nincs könnyű dolguk, mert jókora köveken csorbulnak a szerszámok. — Itt legalább van mit csinálni, mert a tavalyi táborban csak lézengtünk — mondja Oláh Enikő két kapavágás között. — A munka mellett számtalan program, szórakozás is vár bennünket, de a leglényegesebb, hogy a szünidőben is együtt lehet a csapat — teszi hozzá Kasza Péter. Török Zsolt viszont’nem tesz hozzá semmit, mert mire megszólalna, telelapátolják a talicskáját. Fürgén eliramodik vele. ______________________L_______________ Sz écsényben Mit tehet hozzá a látogató? Any- nyit bizonyosan, hogy ezzel a fóti táborral mindenki jól jár. Nem azért, mintha a gyerekektől várnánk, hogy megvalósítsák azt a környezetszépítő programot, amelyet a Műemléki Felügyelőség is több esztendőre tervezett. Nem. Ebből a szempontból a diákok csupán epizódszerepet játszanak. De csak ebből a. szempontból! . És szerencsére már csak néhány hétig tart, hogy ez az egyetlen ilyen jellegű középiskolás-tábor. A nyár derékén Szécsényben szerveznek hasonlót. KÖVESS LÁSZLÓ * Ertékorientált? n Akkor hát folytassuk a múlt heti témát, az évad áttekintését — annál is inkább, mert a hét elején megtörtént a IV. országos színházi találkozó díjainak az átadása is, és ez az esemény, illetve a díjak méltatása, nagyon is egybevág a lezárult szezonról mondandókká.. Nos — egy megállapításból indulnék ki. Nemrég olvastaip egy felelős pozícióban levő kultúrpolitikus nyilatkozatát, amelyben, több más kulturális területről szólva, a színházakról, azok tevékenységéről is megállapította: színhazainkban . ér- tékorientált munka folyik. Elgondolkoztam a megfogalmazáson. Igazságát nem nagyon lehetne vitatni; kétségtelen, hogy minden művészeti műhely célja az, hogy értékes műveket, alkotásokat, produkciókat hozzon létre. Tevékenységük így nyilvánvalóan az értékek felé orientált. Nem valószínű, hogy bárki alkotó, vagy bármely művészeti műhely, színházaktól filmstúdiókig, könyvkiadóktól a televízióig, azzal a feltett szándékkal látna munkához, hogy na, most olyan vacakot fogunk csinálni, amilyent mégnem látott a világ. Előre megfontoltan aligha készít egy magára valamit is adó művész silány, rossz, fércművet —, vagy ha igen, akkor már nem nevezhetjük művésznek. Akkor sarlatán. csaló, cinikus svihák. Más kérdés viszont, hogy a legjobb szándékok sem eredményeznek mindig és feltétlenül jó, értékes művészi terméket. Azt mondhatjuk tehát, hogy jóllehet a színházak tevékenysége (is) értékorientált, e tevékenység mégsem termel minden esetben értéket. Olyan ellentmondás ez, amelyet nagyon nehéz feloldani, s gyakran nem is lehet, meg tán nem is kell, mert a befogadók (a közönség, a nézők, az olvasók) és az ítéletet alkotók (a kritika, a művelődéspolitika irányító szervei) egyaránt elnézőek a selejtes termékkel szemben. Örök érv minden szórakoztató jellegű művészeti vagy kulturális intézmény részéről (s a színház is szórakoztató intézmény, ha másképp is, mint mondjuk a televízió), hogy a közönségnek tetszik, amit csinálnak, hogy a kifogásolt előadások jegyeiért is tolonganak, hogy magas a bevétel. Tehát: az értékorientáltságot, s az aszerinti megítélést felváltja az eredményesség szerinti megítélés, a financiális mérce, vagy a tapsok decibelje. Kétes hitelességű mércék ezek. Igaz, hogy a mai gazdasági körülmények között a színházaknak is nagyon meg kell nézniük a bevételeiket és a kiadásaikat. Igaz, hogy nem mindegy, táblás házaknak játszanak-e, vagy üres széksorok előtt. Igaz, hogy a taps, a siker éltető eleme a színháznak, a színésznek, s ha elmarad, rettenetesen rossz érzés mindenkinek, aki az előadásban részt vett. De az is igaz, hogy a pénztári naplót gyakran a legmérsékeltebb művészi értékű, ám biztosan közönségvonzó darabokkal akarják egyensúlyba hozni. S ha az egyensúlyhoz sok pénz szükségeltetik, akkor ezek az olcsó pénztermelő források kerülnek előtérbe. És az is igaz, hogy a közönség egy jelentős rétegét nagyon könnyű belevonni ebbe az ér- tékleszállítósdiba. Ám aligha ez tekintendő követendő útnak. Nem akarom azt állítani, hogy a mai magyar színházra ez az állapot a jellemző, de azt észre kell venni — s szóvá is kell tenni —, hogy egyre több az ilyen tünet, s ez figyelmeztető jel. Ugyanakkor meg kell mondani azt Ss, hogy az évad nem egy művészileg kiemelkedő elöaaasa egyúttal nagy közönségsiker is volt. Es itt térnék vissza azokhoz az előadásokhoz, amelyeket a mu.i szombati Színházi levél végén említettem. Akkor a színházi találkozó díjait még nem osztották ki. De az említett hat előadás közül három a szemle legértékesebb dijait nyerte el. Nem külömeges jóstehetség eredménye ez a három találat. Aki eléggé ismerte az évad előadásait (úgy értve, hogy elég sokat íauiatoít Közülük), az több-kevesebb hibaszázalékkal, tévedéssel hasonló ustat állíthatott volna össze. Nemcsak azért, mert a természetes szóródás dacára is, a kritikák azért nagyjából hasonlóképp értékelik a produkciókat, hanem azért is, mert sajnos elég kevés valóban kiemelkedő előadás született, s nem volt nehéz ezekből remélni a díjazottak csapatát.
