Pest Megyei Hírlap, 1985. május (29. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-25 / 121. szám
1985, MÄJUS 25., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP 11 Háromnegyed százada halt meg Mikszáth Kálmán Törő István: Megárad Otthonok épülnek vállvetve, keményen, megizzaszt a munka, bámulom az összetartó erőt, a téglát, cementet, és a mcszet, micsoda tiszta kohézió! bennünk hiába van meg a jó szó, nehezen épülnek fel a Várak, s mire települnek dobhatók be hamvasztó gödörbe; szűkebbé váltunk, ruhánk fog összébb? tenyérnyi határunk csontkcrctbc vésve, kitörni belőle nem tudunk, hát nem figyelünk a másikra, csaták elől bujdosunk cl inkább, mint vállalnánk a pironkodó szavakat, a nyájakat eggyé terelő beszédeket, s megfogadnánk bölcseink intelmeit, jöjjön a kiporoló szél, s bújjon cl mindaz, ki fázik! vigyorgunk mi a beszélők, mert annyian vagyunk, hogyha körülölelnénk Hazánkat már nagyon magasra emelnénk! Szepesi Attila: Látogató egy szélűztc újságpapír beszáll az ablakon hívatlan látogató tavaszi híreivel üszkös betűi szcríefutnak riadt hangyanép szakadt lapjairól a túlélés szaga árad hó lucska korhadt fáké fogadd mégis örömmel méltó hírhozót bár több biztatót nem tud mondani a völgyek viráglámpái kigyúlnak csipognak sárga kiscsibék véget ér mcdveálmod nem vártál hiába Csorba Győző: Csata Néhány tavalyi mandula az ág-hegyen maradt. De bontja, bontja már a fa az új virágokat. Ág és virág — még lomb alig —, vas-szürke, rózsaszín; — rózsás tüzek lobbannak itt szürkén kanócain, fölrobbantják a dermeteg s makacsul ittragadt telet, mely földre, ágra rátapadva az életet bennük fogyatta. Didergők még. bár süt a nap, magas szobámra süt, de biztat a tapasztalat itt, ott és mindenütt: r.cm csapkodó gerillaharc, hadművelet folyik, Apendi aranyai s holott esik néhány kudarc, csak jóra változik, és bizton győz a győzni jött az eddig győzelmes fölött, s ki jót pártolt a viadalban, majd része lesz a diadalban. Bízó, azért még nyugtalan fogoly, számolgatom: mily erő állhat ott alant a szembe-dombokon, és jobbról-balról mily hadak zárulnál; össze, hogy döntő csatába fogjanak, ha kell támadniok, S örömöm egyre-egyre nő, mert föl nem tartható erő feszül a friss füvekben, fákban, c láncait törő világban. Egy világot teremtett maga köre K ora ifjúságom első nagy olvasmányélménye Jókai volt. A százkötetes centenáriumi kiadás, melyet négyesével hordtam haza az iskolai könyvtárból, és lopva még éjjel is a takaró alatt zseblámpafénynél olvastam, egy olyan csodálatos mesevilág előtt nyitott kaput, amelyben a magyar történelem romantikusan megrajzolt alakjai között egyre otthonosabban éreztem magam. A mesét bearanyozó költészet varázsos színei rabul ejtettek, érzékletes tájleírásai semmihez sem hasonlítható élménnyel ajándékoztak meg. A nyári szünidőt is könyveinek társaságában töltöttem. Össze! egy antikváriumban böngészve bukkantam egy korabeli kiadványra, mely Jókai életével és korával foglalkozott. Az írója Mikszáth Kálmán volt. Az új szerzemény lapjait forgatva, nemcsak szeretett írómról tudtam meg sok mindent, hanem ahogy megrajzolta az írófejedelem hús-vér alakját, a gyönge és álmodó Jókait, rám a friss szerelem erejével is hatott. Bújni kezdtem írásait. Egy teljesen más világba csöppentem be. Elsősorban elbeszélő modora ragadott meg. Az, hogy míg mosolygó nyugodtsággal beszél, közben szinte észrevétlenül a legfinomabb lélektani megfigyeléseket szórja el. Itt egy aranyhulladék, ott egy eziüsíforgács, amott egy gyémánt- törmelék. Ügy társalog minden alakjával félvállról, pipával a szájában, mintha az egész világnak nagybátyja lenne. Egyik méltatás jegyzi föl találóan róla, hogy dohányfüstbe burkolózik, melyen a kedély lámpafénye aránylik. Látszólag ártatlan, nagyon kedves adomákat mesélget, mint asztalbontás után a múlt század öregurai. Ám egyszerre egy metsző élcet hallunk, mely gondolkodóba ejt bennünket, fülünket valamilyen bűvös szó,. üti meg, mely más, addig ismeretlen tájakra, ragad. Akkor ocsúdunk föl, hogy kivel társalogtunk. A nagy palóc nagy ember, mély író, könyörtelen emberlátó. A mese, melyet Jókai pedzett, folytatódik. De az alakok már a földön járnak, van testük, kezük és lábuk, bütykük és szeplőjük. Móricz Zsigmond, aki hosszú ideig nem tudott szabadulni sugaras közelségéből, azt írta róla, hogy aki megkíván egy kis jó, zamatos levegőt, csak üsse föl Mikszáth Kálmán könyvét. Mindegy, akármelyiket, akárhol, rögtön napsütésbe kerül, zöld búza- és rozstáb- . Iák nyílnak meg előtte, amelyekben virít a pipacs, a búzavirág, s amely fölött jó levegő árad, s körös-körül szép szelíden hullámza- nak a nógrádi, sáros!, gömöri dombok, apró fia hegyek. Mikszáth az igazi földesura ennek a vidéknek. S milyen gazdag ember ő, nincs ugyan sokezer holdja, de szeri-száma nincs népeinek. S milyen szeretettel nézi, hogy megfigyeli őket, hogy ismeri az apró- cseprő dolgokat is, és mennyi töméntelen furcsát tud róluk. S míg az íróasztal mellett ül, a bűvös toll úgy fölemeli, átvarázsolja, hogy egy perc alatt ott sétál &• mezőn, a falun, a kisvárosaiban, bekukucskál fél szemmel az ablakokon, belát a szívekbe. Közben csendesen meghunyorodik a szeme, elmosolyodik egy kicsit, és bennünk nagyobb gyűrűket verve hullámzik tovább az az ő kedvderülése, s úgy örülünk, mint a gyerekei, hogy vele lehettünk, hegy elvitt magával sétálni. Mindent elért, amit abban az időben ember és író elérhetett az országban. Közvetlen halála előtt — negyvenéves írói jubileumán — országos ünnepségeken hódoltak művészete előtt. Műveit díszki- adástan jelentették meg. Az Akadémián tartott ülésen a szónok így fejezte ki a közvélemény hangulatát: Ügy hajiunk meg előtted, mint valamikor ama bibliai József előtt a búzakévék meghajoltak. Mint közéleti ember, országgyűlési képviselő előtt nyitva voltak az akkori Fest legelőkelőbb szalonjai, az irodalmi társaságok ülései, a politikai pártok elzárt klubszobái. Egyedül rajla múlott, hogy nem lépett be a főrendiházba és ismét az alsóházba jelöltette magát Má- rarr.arosisziget küldötteké"' Ezt a választást már nem érheue meg. Hiába utazott az akadémiai ünnepségek után megújult kedvvel kerületébe, vissza kellett fordulnia, hogy otthonában lássa vendégül a halált. A sízklabonyi gazdálkodó fia valóban, szemre tetszetős pályát futott be. Látszólag a kezdő évek keserves nélkülözéseit kárpótolták a későbbiek. Meggyőződésem azonban, hogy a kiegyezés után közéleti tisztségeivel úgy volt, mint az olyan szalonképes ruhadarabokkal, melyeket felöltve: a maga belső vívódásaival, társadalmi érzékenységével föltűnés nélkül járhatott- kelhetett a világban, és a tisztelt háznak, sőt a kormánypártnak is az orra alá dörgölhette a maga ke- serédes véleményét. M ikszáth írói bátorsága egy olyan korszakban nyilvánult meg, amikor az egykori jobbágytartók gőgjével nem lehetett még nyílt sisakrostéllyal, szembe szállni. A hősi pózok már rosszul álltak, mivel az idő is eljárt fölöttük. Például Mikszáthtal egy korban élő Tolnai Lajosnak, aki megha- soniottságóban ostorozta a közállapotokat, több parazsat gyűjtött a fejére, mint amennyit előre tudott mozdítani a társadalmi haladáson. Ezzel szemben Mikszáth, aki a politikai klubhelyiségek kellemes bőrfoteléiben elterpeszkedve, mindenről első kézből tájékozódott, dolgozószobájának magányos légkörében kedélyes előadásmódjában olyan színekkel festette meg a korabeli valóságot, amely az olvasók szívéhez közel tudott férkőzni. Mikszáth egy felelőtlen korszaknak volt felelős szavú írója. Mikor ama jubileumi ünnepségén írói sikereiről faggatták, azt vallotta: Az őszinteségben van. Mindig azt írom, ami a toliam hegyére jön. Még akkor is, amikor nem látszik célszerűnek. Igaz, hogy Jókai romantikus örökségétől nem tudott teljesen megszabadulni, de ez már első sikeres ..műveiben,.,a, Tpt atyafiakban és A jő palócokban is csupán a meseszövés fordulatosságában volt tetten érhető. Az is igaz, hogy szívtől igazán nem volt képes a dzsentri fölött pálcát törni, azonban a valósághoz való ösztönös hűség az ábrázolás olyan teljességét teremti meg, mely nem hagy kétséget e széthullóban lévő világ életképtelenségéről. A Tisztelt házról szóló karcolatai a parlagiság- nak annyira sivár képét tárja fel, hogy még barátai is megdohogták érte. Miközben reménykedik, hogy a nemességet még jóra lehet váltani, megírja Beszterce ostromát, Pon.g- rácz Istvánnak, ennek a kései Don Quijote-nak históriáját, ki a XIX. század kellős közepén a középkor erkölcsei és bevett szokásai szerint rendezi be életét. Vagy az Új Zrínyiászban a nagy magyar hősi gesztusok kongó ürességét kasza- boltatja szét Zrínyivel és seregével. Bármerről indul el írótolla, mindig a hajdani szép napokat megélt nemesi magatartás megkövült maradványaiba botlik bele. És hiába hunyorít cinkosan olvasójára: igaz, az már túlhaladott, de az elmúlás bágyadt színei is lehetnek szépek — lelke mélyén már ő sem hisz bennük. A teljes beismerés késik, de az utolsó művekben végül mégis beérik. A Különös házasságban már az ember teljes lelkiismereti szabadsága mellett tör lándzsát. A végső lépés pedig a Noszty fiú esete, melyben a dzsentrinek már nem jut szelíden elnéző mosoly. Élete utolsó évében egy Amerikában játszódó regényen dolgozott. El akarta kísérni alakjait a tengerentúlra is, bemutatva, hogy egyszerű, ám csavaros eszű Fll- csikjei miként állják meg helyüket a számukra minden tekintetben idegen világban. A halál, mely máramarosszigeti választókörút- ján megkörnyékezte, nem adott időt rá, hogy ezt a művét befejezze. Krúdy Gyula, a halálhír hallatán — hetvenöt évvel ezelőtt —, friss fájdalmában így sóhajtott föl: amikor Jókait temettük, éppen Mikszáth Kálmán írta valahol, hogy Jókai úgy megyen át a másvilágra, mint egy király: egy táborra való kíséret szegődik a nyomába. Az alakjai, akikről írt, akiket teremtett, akiket az íróasztal mellől látott. És íme, alig múlott egy évtized, új menet vonul a másvilági mezők felé. Ügy képzelem, hogy egész külön falut foglal el az újonnan érkezettek csapata, ahol Mikszáth járt hosszúszárú pipájával. Ha Jókai a különböző népek százaiból válogatta ki környezetét, Mikszáth Kálmán egy darab Magyarországot vitt magával a,iiaUm-’ tatlanságba. Egy vármegyét, mely valahol ott van az Ipoly mentén, de fölnyúlik a Kárpátokig, s szélességében érinti Sárost és Besztercét. Amerre a költő lépkedett valamikor. — Vajon van-e toll ebben az országban, amely méltó lehetne, hogy folytasea az írásit ott, ahol Mikszáth abbahagyta? Bajosan hiszem — fejezi be szavait csöndes szomorúsággal Krúdy. A veszteség bármilyen nagy is volt, Mikszáth művének akadt méltó folytatója: többi között éppen Krúdy Gyula. De aki végképp föltette a koronát arra, amit Mikszáth elkezdett, az nem sokkal a nagy kortárs halála előtt a Hét krajcár című el beszél és vei már bejelentette igényét a halhatatlanságra — Móricz Zsigmond. SZOMBATHELYI ERVIN Kirgiz népmese Üldögél egy napon Apendi a háza előtt, s fennhangon így beszél magában : — Ö, Allah, adj nekem száz aranyat! Ám meglegyen a száz, mert ha annak bár egy arany híja lesz is, én el nem fogadom. Arrajártakor meghallja e szavakat Apendi szomszédja, a pap, Szöget üt fejébe a dolog, s egy napon elhatározza, hogy próbára teszi: vajon igazat mond-é vagy csak hazudik. Belerak hát egy erszénybe kilencvenkilenc aranyat, s a háza tetejéről ledobja az utcára. Jön Apendi. fölveszi az erszényt, kibontja, majd az aranyakat, megszámlálva továbbáll vele. Rohanvást nyomába ered a pap: — Állj meg, Apendi! — kiáltja. — Nem Allah dobta le neked azt a pénzt, hanem én, hogy próbára tegyelek! Hisz magad mondtad: ..Kilencvenkilenc aranyat nem fogadok el!” — Már pedig ezt a pénzt nekem Allah küldte a kívánságomra — válaszolta Apendi —. s az erszénnyel együtt pontosan százat ér. Ha nem hiszed Allahtól kérdezd. Azzal az erszényt zsebre vágván, faképnél hagyta a papot. (Kirgizből fordította: Buda Ferenc) Busa Lajos: Gyermeknap Próbálnék mókázni még cn, de ez már késő. Jobb volna, ha ti játszanátok, s hadd legyek itt ez az öreg szilvafa. Darvadt ágaimra egy hintát idekötözhetsz, mintha még ágad volnék, nem ágról szakadt ajándékozót játszanék.
