Pest Megyei Hírlap, 1985. április (29. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-09 / 82. szám

4 ^fiyggp 1985. ÁPRILIS 9., KEDD ^Tv-FIGYELŐÉI Jo napot. Amilyen jó reg­gelt, ugyanolyan jó estét, illet­ve jó napot szerzett nekünk a televízió április negyedikén. Az első program műsorának ge­rincét — mint megírtuk — a Ba Konyáról, Százhalombattá­ról és Nemes medvesről sugár­zott riportok alkották. A há­rom helyszín „végig élt”, még akkor is, amikor a színpompás díszszemlét figyeltük, vagy új­ra örültünk Korda Sándor Kipling-adaptációjának. Kellemes perceket szerzett az estj főműsor is, amelyben a hazánk felszabadulásának negyvenedik évfordulója alkal­mából kitüntetett művészek léptek fel. Mindjárt megadta az alaphangot, magasztos, szép érzéseket keltett Erkel Bánk bánjának Hazám, hazám cí­mű áriája, Gulyás Dénes tol­mácsolásában. A folytatás is gazdag volt művészi élmények­ben. Az emelkedett hangulat­ban könnyen egymásra talált az előadó és a befogadó. Kos- suth-díjasok, kiváló és érde­mes művészek váltakoztak a pódiumon, a képernyőn. Nó­rák Ferenc, Bretus Mária tánc­produkciója, P. Nagy János, Tokody Ilona énekhangja, Sze­mes Mari, Szabó Sándor sza­valata és a többi közreműkö­dő is bizonyította: méltán le­hetünk büszkék rájuk. Külö­nösen nagy sikere volt Sas Jó­zsefnek Lenin szerepében és a közönség kedvencének, Agárdi Gábornak, aki Hasek klasszi­kus darabja Katz lelkészének alakjában fergetegesen zárta az ünnepi műsort. Nem lenne teljes a sor, ha elfeledkeznénk Vitray Tamás kifinomult műsorvezetéséről, hiszen mértéktartóan szellemes konferálása nélkül szegényebb lett volna a nap. Találóan bú­csúzott: gratulálunk a közre­működőknek és magunknak is, amiért ilyen művészeink van­nak. PrO libertate. Húsvétra ren­geteg gyermekprogrammal, szórakoztató filmekkel, krími­vel és egy eredeti ötlettel ruk­kolt ki a televízió. Mégpedig azzal, hogy a nézőket társszer­zőként bevonva állította össze a vasárnap esti főműsort. Most mégsem erről esik szó, hanem arról a délutáni adásban eldu­gott ötven percről, amely a Hákóczi-induló történetét kö­vette nyomon. A mende-mondák szerint, amelyeket sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudott még a ze­netörténet, a hírneves Cinka Panna Rákóczi-nótája az indu­ló egyik forrása. Az viszont bizonyos, hogy a tizenhetedik század közepéig lehet vissza­vezetni a zenemű családfáját. Felismerhetők egyházi dallam- változatai éss szerepel az erdé­lyi daldamgyűjteményekben is. Érdekesség, hogy a mezőségi lakodalmakban a mai napig játsszák. Bartók Béla, akit sok zeneszerzőtársához hasonlóan érdekelt az induló története, Erdélyből származtatja a mű­vet. Kodály Zoltán Nagysza­lontán akadt a nyomára. Az 1850-es években jelent meg először hangszeres válto­zata. A különböző motívumok összeszerkesztésével többen próbálkoztak, a végső formá­ba öntéséhez Liszt Ferencnek is sok köze volt. Több művé­ben is feldolgozta, s amikor hazalátogatott, mindig műso­rára tűzte valamelyik variá­cióját. A hatására jellemző, hogy száz évvel a kuruckor után is felbuzdulást okozott, ezért a cenzúra betiltotta. A legismertebb, leggyakrabban játszott változat azonban nem Liszt, hanem Berlioz nevéhez fűződik. A műsorban ízelítőt kaptunk a különféle feldolgozásokból; dokumentumok, visszaemléke­zések, irodalmi szemelvények segítettek az eligazodásban. Akik látták, ezentúl másként hallgatják a rádióban a min­dennap felcsendülő melódiát. K. L. Párizs után Fellini rajzai Gödöllőn láthatók Federico Fellini olasz film­rendező eredeti rajzaiból ren­dezett kiállítás nyílik május 4-én a gödöllői művelődési központban. A tárlaton Fellini 50, saját filmjeihez készített tanulmányrajzát láthatják az érdeklődők. A kiállítás megszervezését a magyarországi Olasz Kulturá­lis Intézet is segítette. A tárlat anyagát Gödöllőt megelőzően több európai nagyvárosban, közöttük Münchenben és Pá­rizsban is bemutatták. A kiállítás csaknem egy hó­napon át várja az érdeklődőket. Bezárása után anyagát más vi­déki városokban — Nyíregyhá­zán és Székesfehérvárott — is bemutatják. Nyitva áprilisban is Két kiállítás A budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum (V., Károlyi Mihály u. 16.) meghosszabbí­totta a Jaschik Álmos kiállítás és a kézirattár-sorozat bemu­tatását. Mindkét tárlat április­ban is az érdeklődők rendelke­zésére áll. Paksi életképek tárlaton Ha esztendők múltán valaki fel akarja idézni a hetvenes éve­ket, az ország fejlődését, az ipar alakulását, az emlékképek so­rában biztos ott lesznek a paksi atomerőmű építésének pilla­natai. Ehhez a tipikusan huszadik századi művelethez szegő­dött útiíársként Nagy Előd festőművész, akinek alkotásai az MSZMP Pest megyei Bizottságának oktatási igazgatóságán nyílt tárlaton láthatók. Veress Jenő felvétele Emlékezés Széchenyi Istvánra Én azt szeretem hinni: lesz! Széchenyi István százhuszon­öt éve halott. Amióta elment, nemzedékek nevelkedtek fel, s alig hallottak, tanultak va­lamit arról a férfiról, akit úgy szokás emlegetni, hogy a leg­nagyobb magyar. A tanköny­vek érdemei sokaságából szűk­szavúan néhány vitathatatlan tényre szorítkoztak, esetleg megpendítették a Kossuth- vagy Széchenyi-alternatívát anélkül, hogy kifejtették vol­na, mit takar az a vagy, mi­féle lehetséges útját vázolta fel, milyen programját adta a nemzeti fejlődésnek. Ha féltve szeretett, tudato­san vállalt nemzete nem is mindig vállalta, az eltelt idő, az értékek csalhatatlan pati­kamérlege megmutatta, meny­nyit érnek gondolatai, meny­nyire korszerűk és jórészt időszerűk azok a feladatok, amelyeket másfél százada ki­jelölt: íj ....... minden kifejlődés, í előmenetel, erő, érték és ff szerencsének legmélyebb ff sarkalatja a kiművelt em- ff bér fő... A tudományos ff emberfő mennyisége a ff nemzet igazi hatalma... í Nem termékeny lapány, í hegyek, ásványok, éghaj- ff lat ’sa’t teszik a közerőt, ff hanem az ész, melly azokat ff józanon használni tudja... Nem a sok kéz, de az ügyes ff kéz... készíti az órát, erő- í művet. ff Nagy szerencse, hogy az ff agyvelő hazánkban szép ff mennyiségű, csak hogy itt ff amott kifejlődése hátra van...” — írja Hitel című ff munkájában, és nem ezt í valljuk ma is? Persze mindig akadnak olyan kiváló pedagógusok, akik az épp soron levő diva­tokkal dacolva továbbadják tanítványaiknak azt, amit ér­téknek tartanak. Így volt ez az én esetemben is. Azon sze­rencsések közé tartozhattam, akinek jó történelemtanára volt középiskolában. Guszti bácsi körültekintő alaposság­gal tanította a históriát, ta­lált időt arra, hogy behatóan megismertesse velünk a re­formkor szellemét, Széchenyi István munkásságát. Egy ötös tanulónak illett elolvasni a Hitelt és belelapozni Világ és Stádium című munkáiba, tud­nia kellett tevékenysége fő vonulatát, szellemi csatározá­sait. Viszont az egész osztály­tól megkövetelte, hogy a Hitel záró gondolatsorát megtanul­ja. Mivel Széchenyi stílusa cirkalmasan nehézkes, a be­kezdés elismétlése komoly fe- leltetéssé fajult: negyenkét­szer — mert hogy annyian voltunk — ismételtük el az inkriminált passzust: 'f „Nem nézek én, megval- ff lom, annyit hátra, mint sok % hazámfia, hanem inkább 'f előre; nincs annyi gondom f tudni ’valaha mik voltunk’ de inkább átnézni, ’idővel f mik lehetünk ’s mik leen- ff dünk”. A ’Múlt elesett ha- ff talmunkbul, a’ Jövendőnek 'f urai vagyunk. Ne bajlód- ff junk azért hijábavaló re­ff miniscentiákkdl, de bírjuk ff inkább elszánt hazafisá- 4 gunk ’s hiv egyesülésünk ff által drága anyafüldünket ff szebb virradásra. Sokan ff azt gondolják: ’Magyaror- !\ szág — volt; — én azt sze- í retem hinni: lesz’!” A zord hangulat közepette újra és újra elismételtük a fe­lelővel — magunkban persze — a sorokat és emlékezetünk­ben égett minden szó. Akkor, a feleltetés lázában nemigen gondoltunk arra, vajon Guszti bácsi, aki olyan szigorúan számonkérte a múlt ismere­tét, miért tanítja meg ne­künk ezt a jövőnek szóló tes- támentumot. Nem figyeltünk a beszéd fordulataira sem, ar­ra, hogy a hazaszeretet micso­da atomenergiája rejlik négy egyszerű jelzős szerkezetben: elszánt hazafiságunk, hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradás­ra. Nem játszódtunk el a gon­dolattal, hogy ami Széchenyi­nél egyszerűen germanizmus — a bírjuk ige használata — az utólag azt is jelentheti, hogy mindezt az élettől ki kell csikarni, ezért kell dol­gozni, mert magától nem lesz olyan a jövő, milyennek látni szeretnénk. Akkor csak ismé­telgettük, hogy örökre belénk vésődjön a gondolat, mint életprogram: Sokan azt gon­dolják: Magyarország volt, én azt szeretem hinni: lesz! Mindölsze egy kicsinyke be­kezdés, de mennyi tapasztalat, féltés sűrűsödik benne: hit és bizakodás fedi el a kételyt, ami mégis ott nehezedik ólom­súlyként a gondolatok alján: van-e, lesz-e bennünk és utódainkban elegendő elszánt, cselekvő hazafiság, megvaló­sul-e valaha az oly régen óhaj­tott hív egyesülés, hogy drága anyaföldünk szebb napokra virradjon? Jó szemű emberre valló ag­godalmai bizony nem voltak alaptalanok. Hányszor és hány­szor kellett még a vigyázó embereknek elismételnie: Alusznak a faluk, múltat ál­modván dideregve. Hányszor tévesztettünk utat á ködbozót­ban utat keresve. Hány kese­rű tapasztalat bizonyította, hogy az egyesülésnél nagyobb erő a széthúzás. Művelődés, tudatos tervezés, a gazdaság és kereskedelem fellendítése ezek voltak prog­ramjának kulcspontjai. A rá*- ismerés örömével fedezzük fel könyveiben a mienkkel rokon gondolatokat. Hogy lehet —• döbben belénk a felismerés—, hiszen közben eltelt másfél század? Válasz lehet, hogy minden korban előrevetíti ár­nyékát a jövő a múltba, és a kor szavát értő emberek ol­vasni tudnak a jelekből. De azt sem felejthetjük el, hogy amit zsenialitásával meglátha­tott, az idővel, az élet termé­szete szerint kiterebélyesedett, s a fejlődést épp ott érhetjük tetten, hogy ami az ő korá­ban egy magányosan alkotó, gondolkodó szellem meglátása volt, az ma egy nemzet remé­nyekre jogosító, de számos tennivalót is kijelölő prog­ramja. Mert sok szó esik a nemzettudatról, arról, hogy a gazdasági és társadalmi téren való továbblépéshez mennyire szükséges a nemzeti egység. Ám arról sem feledkezhetünk meg, hogy az ideális — ez lenne jó — és a reális — ez van — között még néhol űr tátong: a széthúzás, a partiku­láris érdekek, a klikkezés nemegyszer keresztülhúzzák szándékainkat. És semmilyen eredmény nem feledtetheti korrigálásra váró hibáinkat Hadd idézzem ismét Széche­nyi gondolatát: y „Ha előítéleteket megtd- ff madni, balvélekedéseket ff gyengíteni, oszlatni ’s a’ ff tudatlanság sokszori büsz- ff ke szavát nevetséges hang- ff gá iparkodom változtatni 4 hazaszeretetbül cselekszem^ ff mert sohasem hiheiem, ff hogy előítélet, balvélekedés ff ’s tudatlanság alapja lehes- ff sen egy nemzet előmenete­lj lének ’s boldogságának. — j Csak az teheti életemet f előttem kedvessé, ha mos- ff tani már úgy is szép he- j lyeztetésünkbül mind ma- 'f gasabbra lépni keresünk ff erőt magunkban, mellyet 'f bizonyára találunk is... f Magamat hazám igen kis ff szolgájának tartom; de f, hiszem: hogy a legkisebb- % nek is vannak nagy és f számos kötelességei.” Nagy Emőke Május 18, Galgamácsa szék is, mert hozzáférhetővé vált szá­mukra számos dokumentum, amelyek eddig a levéltárak, múzeumok polcai­nak mélyén hevertek, vagy egyszerűen nem lehetett hozzájutni, mert titkosak voltak, zárolták őket. Sipos Péter több példával is bizonyítja a Horthy-rend- szer felelősségét, az uralkodó osztályok buta manővereit, amelyek végső fokon hozzájárultak a tragikus véghez. Meg­lett volna a megfelelő erő, hogy Magyar- ország idejében szakítson a náci Német­ország szövetségével, s elfogadja a neki többször felajánlott lehetőségeket, ha Horthy bátrabb és szembe mert volna szállni Hitlerrel. Lakos Sándor vitaösszefoglalójában megállapította, hogy hasznosak az ilyen kerékasztalok, mert hozzájárulnak a dolgok tisztázásához, ahhoz, hogy meg­erősítést nyerjen: Horthy a kritikus helyzetekben rosszul döntött, lényegé­ben nem is akart ellenállni a fasizmus­nak, félt a demokratikus erőkre való támaszkodástól. Mindenesetre szükség van — állapította meg Lakos Sándor — a Horthy-rendszer alapos, mély elemzé­sére, a történelmi tények feltárására, eszmei tisztázására. A FÉNYES SZELEK. Ezen a kerék­asztal melletti beszélgetésen is jeles személyiségek vettek részt. A téma na­gyon izgalmas: hogyan is indult egy nemzedék a felszabadulás után, miként vállalta teljes szívvel az új világ építé­sét, s hogyan ítéljük meg ma ennek a nemzedéknek a képviselőit? Ismert, hogy a „fényes szellők” kifejezést a né­pi kollégisták kezdték használni, még­pedig abból kiindulva, hogy a kollégiu­mi induló egyik sorából származik ez a szép kifejezés. S aztán a sokat dolgozó, a felszabadulás utáni nehéz helyzetben helytálló, a szocializmust igenlő, érte erején felül is munkálkodó fiatalok nemzedékét kezdték így nevezni. Jog­gal, mert igazán hittek abban, amit csi­náltak. Követtek el hibákat is, de még­is a közjóért munkálkodtak. Nem kiseb­bíteni akarják most a hibákat, csak a helyzetet őszintén feltárni. A fényes szelek nemzedékének igazi bemutatása oszlatja a homályt, segít megérteni a felszabadulási éveket, azt, hogy milyen úton is jutottak el a máig. AZ ÖTVENES ÉVEKRŐL. Az előbbi kettőhöz szorosan kapcsolódik az ötve­nes évekről alkotott kép kialakítása is. Ugyancsak neves történészek, közírók, közgazdászok mondták el véleményüket erről az időszakról. Sokféle tapasztalat tanúsítja, hogy az embereknek széles köre, különösen a fiatalok nem ismerik jól ezt a korszakot, s ezért szeretnének pontosabb, megalapozottabb képet kapni róla. Miért alakulhatott ki hazánkban a személyi kultusz? Hogyan fordulhattak elő törvénytelenségek? — megannyi kér­dés, amely tisztázásra vár. Ehhez nyújt segítséget a Pórtélét kerekasztala A nemrég elhunyt Csizmadia Ernő közgazdász-rektor találóan jegyezte meg: Nem elégedhetünk meg azzal, ha a gazdaság rendbe jön, az egyensúly visszabillen, a termelés kibontakozik, törődnünk kell a tudattal, az erkölccsel, a politikai szférával is, mert csak így őrizhetjük meg a bizalmat. Ezt az 1954 —1956-os esztendőkre mondta, amikor már úgy látszott, hogy gazdaságilag rendbejön az ország, kiheveri a személyi kultusz okozta megrázkódtatást, s akkor jött az ellenforradalom, amely tudjuk, milyen veszteségekkel járt. A tanulságokat éppen a mai viszo­nyokra kell levonnunk. Ehhez segít ben­nünket ez a könyv is. Gáli Sándor Népművészeti találkozó Népművészeti találkozót rendeznek május 18-án Galga- mácsán. A program reggel 9 órakor kirakodóvásárral kez­dődik, amelyen népi iparmű­vészek, a többi között fazeka­sok, bőrdíszművesek, fafara­gók kínálják portékáikat. Az érdeklődők munka közben fi­gyelhetnek meg több iparost, aki a találkozó színhelyén mutatja be szakmájának mes­terfogásait. Délelőtt rendezik meg a Galga mente népi együttesei­nek, szólistáinak bemutatóját. A művészek táncokat, népi gyermek- és sportjátékokat, énekeket tanítanak a részve­vőknek.. A találkozó alkalmá­ból nyílik az átrendezett, bő­vített falubeli tájház. A láto­gatók A Galga mente népmű­vészete címmel meghirdetett fotópályázatra beérkezett anyagból válogatott kiállítást is megtekinthetik. A találkozón számos szóra­koztató programot rendeznek. A vidéken élő legismertebb vőfélyek mutatják be a Galga mente jellegzetes ételeit, s értékelik a főzőversenyen részt vevők munkáját. Dél­után 6 órakor a tájegység ne­ves zenekarai húzzák a talp- alávalót az estébe nyúló tán­cos mulatságon. Havanna festője Meghalt René Portocarrero Vasárnap Havannában meg­halt René Portocarrero, a vi­lághírű kubai festő. A 73 éves művész halálát közvetlenül tü­dő- és vesekomplikációk vál­tották ki. Portocarrero, Havanna fes­tője, 12 éves korától, 1925-től kezdődően készített rajzokat a kubai fővárosról. Első önálló kiállítása Ha­vannában 1934-ben nyílt meg, majd kilenc évvel később, New Yorkban rendezték első kül­földi tárlatát. A világ számos országéban — a Szovjetunió­tól kezdve Kanadán ót Brazí­liáig — kiemelkedő kulturális esemény volt az elmúlt évtize­dekben egy-egy Portocarrero- kiállítás megnyitása. Havannában állandó kiállí­tás mutatja be a művész mun­kásságát. A világ számos mú­zeumában féltve őrzött érté­kek leghíresebb alkotásai. Hí­resek festményein kívül réz­karcai, kerámiái, falfestmé­nyei, könyvillusztrációi és plakátjai is. A Kubai Államta­nács 1981-ben adományozta Portocarrerónak a szigtország legmagasabb művészeti kitün­tetését; a művész több magas nemzetközi elismerésben is ré­szesült. Közvéleményünk egyre jobban a ma­gyar történelem felé fordul. Érthető ez a nagy érdeklődés, mert tudni akarja, hogy milyen is volt a magyarság igazi múltja. Különösen közelmúltunk érde­kes, mert — sajnos — kevés anyag je­lent meg róla, amelyek megjelentek is, kevésbé adtak hű képet. Valljuk meg nyíltan: nem is lehetett jobban feltár­ni a helyzetet, hiszen nem tisztázódtak eléggé a viszonyok. Ezért még ma is vi­ta tárgya, hogy miként ítéljük meg a két háború közti magyar társadalmat, a politikát, a fasizmust, a második világ­háborúban való részvételt, az antifasisz­ta ellenállási mozgalom történetét. Eh­hez nyújtanak segítséget a Pártélet szer­kesztőségének kerekasztal-konferenciái- nak anyagai, amelyek most a Kossuth Könyviadó gondozásában kötetben is megjelentek. A HORTHY-RENDSZER. Olyan ne­ves emberek, egy-egy szakterület értői mondják el véleményüket a Horthy- rendszerről, mint Berend T. Iván, Bokor Péter, Juhász Gyula, Száraz György. Egy igazabb, elfogadhatóbb képet igye­keznek rajzolni erről a korszakról. Az illúziókat rombolják, s jó, hogy rombol­ják, s az előítéleteket oldják. Berend T. Iván például felveti, hogy nem szabad leegyszerűsíteni a dolgot, ahogyan nem olyan régen tették, szimplifikáltan ábrá­zolták, s olyan sommás ítéleteket mond­tak, hogy a Horthy-rendszer volt Európa első fasizmusa, Magyarország pedig Hit­ler utolsó csatlósa. Ennél jóval bonyolul­tabb, összetettebb a dolog. Száraz György is kiáll az árnyaltabb, elmélyültebb ábrázolás mellett, s ezt most már jobban megtehetik a történé­Politikai könyvek Történelmi utunkról

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom