Pest Megyei Hírlap, 1985. április (29. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-06 / 81. szám

8: PEST MEGYE! HÍRLAP . ms. április 6., szombat

ZINHAZI LEVEL

Túlélni — de hogyan?

Országos olasz nyelvi verseny

Az örök város zarándokai

Ki ne szeretne csupa gyertyás tortát, lufit, dobozból kiugró kígyót és egyéb izgalmas dolgokat kapni születésnapjára? Donald kacsa is így van ezzel, ragyog a boldogságtól és ékes olasz nyelven hápog köszönetét baiátainak. Hogy miért éppen olaszul? Mert a kedves kis színdarabot Nagykátán, az országos olasz nyelvi versenyen mutatták be a budapesti Kölcsey gimnázium diákjai. A vetélkedőre nemcsak élőbeszéd kategóriában lehetett benevezni. Ki-ki tetszése szerint választhatott verset, mondhatott prózát, énekelhetett szólót, vagy dalolhatott együtt a kamarakórussal. Hét iskola vett részt színpadi mű előadásával és tizenkét csapat indult a Verdi-vetélke- dőn. Imponálóan sokszínű volt tehát az a kétnapos, gálaműsorral egybekötő.t rendezvény, melynek a nagykátai Damjanich János gimnázium és kertészeti szakközépiskola adott otthont ez alkalommal. Ilátomszáztizenegy diák startolt a versenyen; a négy legjobb nyáron az olasz állam költségén részt vehet a perugiai nyári egyetem egyhónapos kurzusán. Ám a jutalmak között olyan értékes ajándékok is szép számmal szerepeltek, mint az Isteni színjáték olasz lemezfelvétele, vagy az olasz nyelvű értelmező szótár,

fejlesztésére helyezi a hangsúlyt — folytatta Bartos Béla —, de tudni kell a nyelvtant is. Szeretem a nyelveket, az olaszon kívül tanulok angolt és valamennyire tudok arabul, mert másfél évig Irakban éltünk. Olyan pályát szeretnék választani, amely nyelvtudást igényel és lehetőleg változatos.

Béla — Kiss Mónikával ellentétben — egészen nyugodtnak látszott — de, mert rákérdeztem — őszintén bevallotta, neki is liftezett a gyomra. Hiába, ezt egy versenyen sem lehet megúszni, az izgalom előbb-utóbb mindenkit hatalmába kerít.

Nem vérre megy!

Mint azt a gyerekek szavából kivettem, sokuknak a jutalom csak afféle ráadás: volt, aki azért jött, hogy másokéval összevethesse tudását, mások azért, mert szeretik ezt a dallamos nyelvet és nagyon sokan említették, hogy olasztanáruk iránti szeretetből és tiszteletből vannak itt. A pedagógus nemcsak a nyelvet beszéli jól, hanem megismertette és megszerettette velük az országot, a népet és kultúráját. Sehol nem volt ez vérre megy hangulat és talán ezért is éreztem roppant barátságosnak a találkozót, függetlenül attól, hogy a zsűri azért mindenütt mérte a teljesítményeket.

Az élőbeszédverseny a gimnáziumban zajlott. Az ajtókra kifüggesztették a versenyzők névsorát. Az elsősöknél a teremben egyelőre csak a két zsűritag — Oszteczky Éva tanárnő a pécsi Lőwey gimnáziumból és Simák Julianna, a sárbogárdi Petőfi gimnázium tanára —, beszélgetett.

— Ügy tűnik, népszerű verseny ez.

— Tavaly, a sima osztályba járók közül harmincán jelentkeztek, idén hátvanan, feleli Simák Júlián-- na tanárnő.

— Olaszból viszonylag hamar el lehet jutni arra a szintre, hogy alapfokon társalogni tudjanak. Négy téma közül választhattak a gyerekek egyet, amit otthon kidolgoztak, a másik háromból itt húznak tételt, és arról beszélgetünk. Mindenképpen hasznos ez a találkozó, hiszen a jó szereplés a további tanuláshoz önbizalmat, lendületet ad.

— Évről évre népszerűbb ez az összejövetel. Jövőre végre országos tanulmányi versenynek minősítik. — egészítette ki Oszteczky Éva.

A folyosón várakozók közt jegyzeteit lapozgatva sétált Kiss Mónika, Szepesházi Andrással és Bartos Bélával. A budapesti Kölcsey gimnáziumból jött.

— Melyik témát választottad? — kérdeztem Mónikát.

— Azt, hogy miként telik el nálunk egy olaszóra.

— Általában jók az órák — mondta András —, mert a tanáruk megtalálja a hangot a diákokkal, oldott a hangulat, de közben tanulunk is.

— Elsősorban a beszédkészség

Firenze visszavár

Tóth Erika, a szegedi Ságváry gimnáziumból jött:

— Nagyon megszerettem ezt a nyelvet és az országot; egyrészt tanárunknak köszönhetően, másrészt azért, mert eddig háromszor jártam Firenzében. Ott él keresztanyám, és rengeteg szépet láttam. Azért készülök olasztanárnak, hogy másokkal is megszerettessem ezt a kultúrát.

A negyedikes speciális tagozatosok versenyében erős a mezőny, A budapesti Berzsenyi gimnázium növendéke Jécsai Dorottya, a tavalyi első helyezett, már túl van az első meneten:

— Egy Moravia-novellát választottam, azt elemeztem, de közben a régi irodalomról is szó került, jót beszélgettünk.

Nagy Klári és Szabó Eva, a mo- nori csapat kiválóságai. Mondani sem kell, mindketten olasz szakra készülnek, Szegedre. Simon Gyula tanárt dicsérik lelkesen, hogy meny-- nyi mindent kaptak tőle.

Ügy látszik, a tanár—diák ragaszkodás itt kölcsönös. Osvald László,

a nagykátai gimnázium pedagógusa, akinek javarészt köszönhető, hogy ezt a versenyt ilyen körültekintően megszervezték, épp az egyik terem felé igyekezett, ahol most került sorra tanítványa, Szarvas Erzsiké. Szeretné meghallgatni, kért, tartsak vele. Arcán láttam, hogy legalább annyira izgult, mint intelligens kis tanítványa.

Ok itt, mi ott

Nagykáta régóta baráti kapcsolatokat ápol az olaszországi Alfonzi- nével. Tavaly az olaszos diákók, köztük Erzsiké is, eljutottak Itália több ősi, nevezetes városába. Az élményeiről számolt be, műalkotásokat elemzett, kedvenc képéről, Botticelli Tavasz című remekéről beszélt, felkészülten.

— Én csak vázlatot adtam — súgta oda Osvald László —, a többinek könyvtárban nézett utána. Gondolja el, milyen nagy dolog — mondta már kint, némileg megkönnyebbülve, miután megdicsérték Erzsiké feleletét —, hogy egy faluról bejáró kislány a maga erejéből ilyen szintre eljut, és jó kapcsolatainknak köszönhetően Olaszországban is járt már.

Matteo Bonettit, az alfonzinei tanácselnök-helyettest, a verseny egyik olasz vendégét árról faggattam, miért fontos számukra is ez a kapcsolat.

— Elsődleges célunk, hogy a baráti szálakat erősítsük az ' eltérő társadalmi berendezkedésű országok között, a béke szándékával, a békés egymás mellett élés jegyében. Fontosnak tartjuk, hogy a fiatalok, a jövő nemzedékének kapcsolata elmélyüljön, a családok közelebb kerüljenek egymáshoz, hiszen ezek a barátságok széftiélyesebbek, tartósa bbak és gyakran jobban kiállják az idők próbáját, mjnt a hivatalos érintkezés; jobban egybefűzik iz embereket.

Nagy Emőke

★

Az ünnepélyes eredményhirdetésen izgalmak közepette végre kiderült, ki az a négy szerencsés, aki ösztöndíjjal Perugiába utazhat, íme: Hegedűs Edina, Budapest, Szilágy: Erzsébet gimnázium, Boncz Zsuzsa Komló, Pálosi Zoltán Budapest I. László gimnázium és Vngár Yvette, Budapest, Berzsenyi gimnázium. Gratulálunk! A Játékszín Magyar drámák sorozatában szották Örkény István; Téték című tragikomédiáját. A képen; Fráter

Géza és Tímár Évamiskolci Nemzeti Színház művészei Ját- Kata, Polgár

üÜRadiófigyelő

ÁPRILIS. Meglehetősen nehéz dolga volt annak, aki az ünnepi kínálatból válogatni akart. Mind a három adón értékes műsorokat sugároztak. A Kossuth rádióban művészportrék, visszaemlékezések, irodalmi összeállítások idézték meg az elmúlt negyven esztendő históriáját. A Petőfi rádióban hangjátékok, míg a harmadik műsoron zenés összeállítások követték egymást. A szerkesztők figyelmét nem kerülte el, hogy a komoly műfajokon kívül nagyon színvonalas szórakoztató műsorok is legyenek.

Mosolyogva lépünk át múltunkon — tartja a mondás. Ezt idézte Major Tamás, amikor az áprilisi rádiókabarét bevezette. A kedvelt színészre oly jellemzően, könnyed Hangnemben, mégis az emlékezés meghatottságával idézte meg a fel- szabadulás perceit. Azokat a pillanatokat, amikor a romok közül előbújtak. S az első gondolatuk az volt, hogyan szervezzenek Gobbi Hildával és a többiekkel minél hamarabb színházat. Többször hallottuk már, amint Gobbl ezeket az órákat felemlegette. Most Major Tamás az első előadásra emlékezett, nem kis meghatottsággal. Miközben néhány jellemző jelenetet elevenített fel, nem állhatta meg, hogy ne válogasson a pesti viccek tárházából. Egyszerre hangzott fel a művész és a mindennapi járókelő sóhaja: vége a háborúnak! Az újjáépítés fáradtságát is megpróbálta a tréfa nyelvén közvetíteni. Mert Major Tamás teheti ezt, hiszen olyan árnyaltan érzékélteti a sokféle akarást, az emberi gyarlóságokat, ahogy arra kevesen képesek. Még ugyanaznap délután ... én nem

csupán voltam címmel Major legkedvesebb verseit hallhattuk. A szerkesztői elgondolás szerint kibontakozott előttünk egy nagy színész egyénisége. József Attila Elégia című költeményét már-már ars poetica-szerűen tolmácsolta. Előadásmódjával egyszerre perel és egyszerre aggódik. A haza sorsáért magát felelősnek érző művész szólal meg úgy, hogy segítségül hívja a költészet gyöngyszemeit.

KOMPOZÍCIÓ. Dorogi Zsigmond. Emeld föl szívedet, nemzetem című rádiókompozíciójával szinte új műfajt teremtett. Zene és irodalom harmóniája született. Meglehetősen nehéz feladatra vállalkoztak a rádiósok, amikor röpke egy órában foglalták össze századunk legjelesebb alkotóinak munkásságát. Ady Endre, Balázs Béla, Benjámin László, Darvas József, Ernőd Tamás, Fodor József, Illyés Gyula, József Attila, Juhász Ferenc, László-Ben- csik Sándor, Mestérházi Lajos, Németh László, Weöres Sándor műveit neves művészek tolmácsolták. Avar István, Hegedűs D. Géza, Havas Judit, Kohut Magda, Sinkovits Imre a mának szólóan közvetítették a költők vallomásait.

ÁTUTAZÓ. A könnyű műfaj világába csábította a hallgatót Lörincz Andrea. Udvaros Dorottya új nagylemezét úgy mutatta be, hogy közben a népszerű színművészt is megszólaltatta. Udvaros Dorottya beszélt arról a kirándulásról, ámít a slágerműfajba tett, miközben érzékeltette: számára nagy felelősség a szereplés, légyen az lemezfelvétel, film vagy színház.

Er. K,

Ü

m Háborús időkben az II emberek alighanem leg- H főbb vágya: túlélni a B veszedelmeket. Ősi I vágy, ősi ösztön ez. A J pszichológia nagyjai sokat írtak róla; eredete valahol nagyon mélyen, az ember kiöl thatatlan örökélet-vágyában rejtezik, abban a gyakran a tudatalattiba szorult óhajban, hogy rá ne vonatkozzanak születés és pusztulás törvényei, a születést az ő esetében ne kövesse elkerülhetetlenül és szükségszerűen az elmúlás, a megsemmisülés. Ez a léttudat csak az ember sajátja. Fen- söbbrendü voltának bizonyítéka, s egyben rengeteg szenvedésének, gyötrelmének a forrása is. Az állat küzdelme az életéért, a létéért csupán az életösztön megnyilvánulása, a kiválasztódás eszköze: a legjobb egyed maradjon fönn, s folytassa a faj életét. Fajfenntartási ösztön ez, Illetve annak egy sajátos megnyilvánulása. Az emberben azonban sokkal összetettebb ez a túlélésvágy. A faj nagy egyedszámánál fogva attól ma már nem kell tartania, hogy fajtája kihal. Néhány százezer éve ez már nem kérdés. De attól tartania kell, hogy nyomtalanul és oktalanul tűnik el a létezésből, élete sem. halála sem hagy nyomot a világban. Ha viszont túléli a veszedelmeket, a háborúkat, járványokat, elemi csapásokat, akkor másokkal szemben már fölénybe került, már sikeres túlélő azokkal szemben, akik elpusztultak. Parányi siker, de siker.

E túlélésről, a túlélőről nemrég egy roppant érdekes, mondhatnám azt is. izgalmas kis könyv jelent meg. A túlélő —■ ez a címe. Szerzője a bolgár születésű, németül író, Londonban élő, 1981-ben irodalmi No- be!l-díjat kapott Elias Canetti. A könyvecske első mondata így hangzik: A túlélés pillanata hatalompillanat. És valóban, aki túléli az életveszélyt, úgy érezheti, hogy hatalma van a sors fölött, ő sérthetetlen, ő kiválás ztott.

Ülök a Pesti Színház nézőterén, a színpadon egy sikeres régi film színi változata pereg, s közben ezen a túlélésdolgon gondolkodom. Nem a darabtól függetlenül, vagy azért, mert a színi cselekmény oly unalmas volna, hogy az ember önkéntelenül Is elkalandozik. Nem. Itt ugyanis, Dobozy Imre A tizedes meg a többiek című játékának előadásában, lényegében pontosan erről, a túlélésről van szó.

A sok évvel ezelőtt készült filmet rengetegen ismerik. Kevesebben tudják, hogy ennek volt színpadi változata is, amelyet szintén Dobozy írt, sőt, megjelent egy regény formájában is. A mostani előadás nem ősbemutató, mert az 1970-es évek elején a veszprémi színház már játszotta a dramatizált változatot. De szövegében, dramaturgiájában nem azonos egyik korábbi megfogalmazással sem. mert az előadás rendezője, Horvai István, aki egyben a változat írója is, mind a filmet, mind a regényt, mind pedig a veszprémi szöveget felhasználta, hogy — egy új variánst hozzon létre. Ez azért érdekes, mert ezúttal elég komoly belső arányeltolódások, hangsúlyváltozások jellemzik az új színpadi alapanyagot. A legismertebb előző formához, a filmhez képest itt például a szovjet kiskatoná- ból kiskatonatány lesz, a lógós régész zászlósból férfiasabb korú százados, a nyomdász munkaszolgálatos régi kommunistából fiatal, naiv és élhetetlen szalonforradalmár, a tizedesből meg ügyes vagány, akinek legfőbb célja önmaga átmentése a háború veszedelmein, a túlélés, a kiválasztódás remek alkalmazkodó és helyzetfelismerő képességei révén. Talán ezért sem azonos a darab befejezése a fűm záró jeleneteivel. Ez a Molnár tizedes még vagánv- ságból vagy felbuzdulásból sem óhajt partizán lenni. Ha már eddig megúszott mindent, most már nem kockáztat.

Megúszni — a szón érdemes elgondolkodni. Illetve, erdemes azon töprengeni, mekkora különbség van (lehet) e fogalom, s a túlélés, mint fogalom között.

Az vitathatatlan, hogy a második világháború iszonyatos zivatarában már nemcsak a harctereken ténylegesen a frontvonalban harcollók számára volt kétséges a túlélés lehetősége, hanem a fronttól távolabbi pontokon szolgálók, s a hátország, a civil lakosság számára is. Az ember már rég feltalálta a távolból — egyre távolabbról — is pusztítani képes eszközöket, a kardtól a nyílvesszőig, a lándzsától a puskáig, vagy a parittyakőtől a repülőbómbáig. A haditechnika a hadviselés módszereit hihetetlen mértékben megváltoztatta, új lehetőségek garmadával tágította ki.

Túlélni — de hogyan? Nem minden túlélni vágyó volt azonos helyzetben, esélyeik nem voltak egyen- lőek. Az aknamezőkre hajtott munkaszolgálatosok vagy hadifoglyok túlélési esélye számokkal alig kifejezhető töredéke volt egy vezérkari tiszt túlélési esélyének. Egy első vonalban harcoló katona élete mérhetetlenül nagyobb veszélyben volt, mint egy távolsági bombázó Liberá- tor személyzetéé. Akit meg nem a haza védelmének szent eszménye szólított harcba, hanem — mint a 2. magyar hadsereget is például — idegen érdekek szolgálatában küldték a frontra, azt még külön is nyomta ez a tudat, az, hogy potenciális áldozat volta értelmetlen, önérdeke elleni, s még a közösség, a haza, a nép érdekeit sem szolgálja. Ilyen helyzetben már nem is a túlélni, hanem a megúszni volt a vágy.

Nem azonos a kettő. A túlélés lehet tudatos törekvés arra, hogy a veszély múltán az egyén cselekvő- képessége, ereje, használni tudása teljében álljon ismét társadalmi és egyéni feladatai rendelkezésére. A megúszni már nem feltétlenül ilyen etikus tartalmú. Benne lehet egy mindenáron túlélni törekvése is, és ez esetenként az immorális, az aszociális túlélési megoldásokat is magába foglalhatja. Más szóval: a túlélésért, a veszélyhelyzet minden áron való megúszásáért az egyén akármire képes lehet. Nemcsak ártalmatlan, senkit sem veszélyeztető, apró ravaszkodásokra, ügyeskedésekre, hanem mások ugyanolyan jogos, érthető túlélési vágyát veszélyeztető, semmibe vevő. vagy azok eltiprása árán a maga esélyeit megnövelő lépésekre is.

És lehet (vott is) valarni' végtelenül kiszolgáltatott és tehetetlenül passzív változata is a megúszni vágyának. Aki üldözöttként, fogolyként, elítéltként került bele az ördögi körbe, az gyakran csak a csodákban bízhatott, a vak véletlen kiszámíthatatlan fordulataiban. Mérhetetlenül különbözött az ő túlélési vágyuk, meg azoké, akiknek legalább a lehetőségeik, a helyzeteik (ha nem is mindig becsületes lehetőségek és helyzetek voltak azok) megvoltak a túlélésre. Az egyik egy puszta vegetatív ösztön volt: életben maradni valahogyan. A másik már az, amit Canetti hatalompillanatnak nevez.

A

z a Molnár tizedes, akit most a Pesti Színházban látunk, inkább tűnik a megúszás, mint a túlélés bajnokának. Nem tipor le ugyan senkit, nem él becstelen eszközökkel, nem lesz áruló, nem lesz gyilkos a maga bőre mentése érdekében, de nem is érezzük benne azt az erkölcsi' többletet, amit egy kivételesen ügyes, életképes embernél éreznünk kellene. Az bizonyos, hogy ez a Molnár tizedes élve fogjá megúszni a háborút, de abban már nem hiszek, hogy valamit is jelfog a túlélés morális vagy humánus vonatkozásaiból, ösz- szefüggéseiből

Takács István